"Én is szeretlek." Akkor is több érzelem árad belőle amikor arról beszél, hogy kiviszi a szemetet. - Látom... - Feleltem rá suttogva. - Öhm oké.. - Azt hittem elmegyünk kajálni, vagy sétálunk és beszélünk a párizsi útról, de így is jó. Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy újra észrevegyen. Hogy újra szeressen. Talán ha másképp öltöznék, vagy csináltatnék még pár tetkót. Vagy ha többet edzenék, mert a sikátoros eset óta eléggé elhagytam magam. Visszafele egy szót sem szól, így én is csöndben maradok. Gondoltam, hogy megfogom a kezét, de teljesen feleslegesen tenném. Nem reagálna rá semmit. Tudom, hogy én csaltam meg őt, és semmi jogom szomorúnak lenni. Megint én csesztem el, de ő már akkor is fura volt amikor jóban voltunk. Persze nem hibáztatom, nem csodálom, hogy nem kíván egy olyant akit pár hónapja vérben úszva látott.
A "költözés" szó hallatán visszarántódtam a valóságba, és meglepetten pislogtam körbe. - De miért...? Minden jó emlékünk ideköt, itt kérted meg a kezem. Nem hinném, hogy anyámék adnának pénzt egy másik házra. Neked meg ugye nincs munkád... - Igaz, sok rossz dolog történt itt már, de nekem jó itt, ez az otthonunk. - Biztos, hogy a házat akarod lecserélni és nem mást? - Kérdeztem kissé cinikus hangon, miközben beléptem az ajtón.
- Mit akarsz újrakezdeni? Mi a baj a mostanival? - Egy új ház nem fog segíteni nekünk, a mi kapcsolatunkat nekünk kéne rendbe hozni...de nem így.

A költözés hirtelen ötlet volt. De úgy éreztem megoldható, hitelt is lehetne felvenni majd csak sikerül munkát vállalni és visszafizetném illetve ezt eladhatnánk, jó környéken van, megvennék, az árából telne másikra. Amikor meghallom a hangjából a tiltakozást egyből oda a lelkesedésem.
- Igen, sok szép dolog köt ide minket...de sok rossz is, mi a rossz abban, ha újra kezdünk egy másik helyen egy másik házban? - kérdezem érdeklődve, de meg is kapom a válaszomat. - Már megint itt tartunk, nem unod még ezt? - förmedek rá, pedig nem akarok ilyen hangnemet megütni. - Nem én vádoltalak meg oktalanul megcsalással, nem én léptem félre, mégis nekem szegezed a kérdést, hogy nem-e téged akarlak lecserélni? Elment a józan eszed?
Tombolok, forrong bennem a düh ami egész nap nem tört elő belőlem, mérges vagyok, végre kitudom adni amit valójában érzek. Mérhetetlen keserűséget és becsapást. Pokoli.
- És mi van ha megcsallak? Hm? Akkor nem volna alaptalan a vádaskodásod, örülnél neki ha azt mondanám megtettem? - kiabálom rá pedig nem léptem félre, nem én, de már annyira elegem van, hogy folyton ha bármi miatt összekapunk abból én jövök ki rosszul. Nem csalnám meg, egyszer megtettem miután Ő is megtette Greggel, de ez elég is volt. Házasok vagyunk az Isten szerelmére. Már nem tizenéves buta kölykök, mégis agyamenten viselkedünk.

Ez a ház már hozzánk nőtt, nem szívesen költöznék el innen. Nem értem, hogy Bennek mi a baja már megint. Oké, hogy anyámék gazdagok, de azért ők se szívesen dobnak ki pénzt egy újra házra amikor a mostani is teljesen tökéletes. Értem, hogy változásra vágyik, de miért nem elég az utazás?
- Nincs benne semmi rossz, de már így is túl sokat kértem a családomtól, nem lenne pofám ennyi pénzt kuncsorogni tőlük. - Vágtam rá rögtön. - Nem, nem unom... - Mondtam a szemeimet a forgatva. - Most miért baj, hogy megkérdeztem? Hetek, hónapok óta alig vagyunk együtt, aztán most hirtelen költözni akarsz...nem érdekes ez a véletlen egybeesés? - Feleltem kérdéssel a kérdésére cinikusan. Mi az, hogy elment az eszem? Eddig próbáltam vele kedves lenni vele, mert hát tényleg megcsaltam...de velem akkor se beszéljen így. A következő mondataitól elkerekedtek a szemeim, még a számat is eltátottam egy kicsit. Mi van?! - ...megcsaltál...? - kérdeztem remegő hangon. - Órák óta próbállak békíteni, te meg... - Inkább be se fejeztem. Éreztem ahogy elönt a düh, ökölbe szorítottam a kezeimet és próbáltam nem felrobbanni. Ez nem nagyon sikerült, annyira elegem van bár belőle. Teljes erőmből, ököllel szájba vágtam, aztán fújtatva léptem hátra egyet. Képtelen voltam megnyugodni. - Ha nem akarsz még egyet kapni jobb ha leállsz a hülyeségeiddel... - mondtam morogva. - Tényleg...megcsaltál? -

A házasságunk sok mindet kibírt, kibírtam sok mindent, a francba is, mióta elvettem valami nincs rendben, mintha meggondolta volna magát, hogy jól döntött-e. A francba is, tudom, hogy nem vagyok tökéletes, sőt, csapnivaló ember vagyok, de mégis, nem adtam okot rá neki, hogy így cselekedjen, hogy gyanúsítgasson, megcsaljon. a.
Az ütés váratlanul ér, érzem a vérem fémes ízét a számban, az ajkam felszakadt és most dagadni kezd, a vér pedig lecsöppent a padlóra.
- Normális vagy?! - ordítom, mert ennél a pontnál szakadt el bennem a cérna. Letörlöm a vért a számról de felszisszenek mert csíp mint a franc.
- Nem csaltalak meg te idióta, de ha tudom, hogy úgy fogsz viselkedni, mint egy őrült fel se hozom a témát. Menj a francba. - hagyom ott a nappaliban és bemegyek a konyhába jégért. Pokolian tud ütni, van benne erő, bár alighanem az őrület és a düh adott neki elég löketett hozzá, hogy bemosson nekem.
- Én komolyan mondom már nem tudok veled mit kezdeni. Megpróbáltam mindent, melletted álltam, hagytam neked időt, még távol is tartottam magam tőled pedig pokoli kínokat okozott ez nekem. - nyögöm miközben jéggel hűtöm a sérült területet, ami már zsibbadni kezd a hidegtől. - Jobb lesz ha egy időre...a nővéreidhez költözöl. - mondom halkan, mert magam sem hiszem el, hogy ezt mondom. - De ha gondolod elmehetek én is, csak míg lehiggadsz vagy nem tudom.

Egy-két hónapja még azt hittem, hogy minden rendbe jött. Hogy én rendbe jöttem. De az elmúlt hetekben mintha az egész kezdődött volna elölről. A rémálmaim, és az, hogy Ben ignorált egyáltalán nem segített a helyzeten. Nem akartam megcsalni...már bánom, de akkor úgy éreztem, hogy valakit még érdeklek. Ha már másra nem is vagyok jó.
Teljesen elvesztettem a fejem, néztem ahogy a vér a szájáról a padlóra csöppen. Közben megráztam az öklöm, ez az ütés meg nekem is fájt. Hevesen ziháltam, fújtattam mint egy versenyló. A kérdése nem is jutott el az agyamig. Normális vagyok...
Annyira ideges voltam, hogy szinte már rövidzárlatot kaptam, beszélni se tudtam. Kellett pár másodperc, míg nagyjából vissza tudtam rázódni a valóságba. - Ha nem csaltál meg akkor miért kell ilyen idiótán fogalmazni? Hm? - Néztem ahogy a konyhába megy, de nem követtem. El se mozdultam a helyemről, fel se fogtam, hogy mit tettem. Végül mégis utána mentem, de csak nagyon lassan. - De nem érted, hogy az ellenkezőjét csináltad annak amit kellett volna?! Távol tartottad magad tőlem, mintha....mintha már nem is szeretnél. Sajnálom, hogy te találtál rám a sikátorban és a kádban is, de ez nem az én hibám. - Vágtam rá dühösen. - ...hogy...mi? - Nem akartam elhinni amit mond. De...miért? Nem foglak többet bántani... - Most már nyugodtabban beszéltem, mert kezdett leesni, hogy tényleg megütöttem. - Ne csináld ezt. - Közelebb léptem hozzá, és csak néztem, remélve hogy meggondolja magát. Talán...igaza van...nem tudom megígérni neki, hogy ez nem fordul elő többet. - Mennyi időre kéne elmennem? - Kérdeztem szomorúan, lehajtott fejjel. Nem érzem magamat valami jól. Se testileg, se lelkileg. Nem ismerek magamra, sose ütöttem volna meg Bent. Ez nem én vagyok. Ez nem lehetek én.

Ideges vagyok, még hogy sajnálja hogy én találtam meg a sikátorban meg a kádban...A tököm tele van már teljesen. - Mégis kinek kellett volna megtalálnia? A nagyanyámnak? A szomszéd iszákos majomnak? Vagy egy tolókocsis nénikének??! A szentségit! -káromkodom egy sort még cifrábban.
Eszembe villanak a képek mind a sikátorban mind a vérrel teli kádban...azóta is az emeleti fürdőben fürdök. Rohadtul féltem akkor, rettegtem hogy elveszítem. De attól jobban féltem hogy mi lett volna ha nem találok rá, mert ennek is fent állt az eshetősége.
-Neked doki kell meg pirulák Simon...komolyan mondom, mert ez így nem folytatódhat.
A mérgem már elpárolgott valamelyest, most csak csúggedt vagyok és levert, de az nagyon.
-Annyi időre míg jobban nem érzed magad...míg úgy nem érzed képes vagy velem együtt megbírkózni a sok szarsággal...mert most nem vagyok más mint egy pótkerék az életed nehézségei mellett. Én a társad akarok lenni akiben bízol...ha úgy érzed majd képes vagy bízni bennem maradéktalanul akkor hívj fel.
Nem mondok mást mert tudom ezt nem lehetne szépítenj sem könnyebbé tenni. Valahol két útra váltottunk. Elrontottuk és csak akkor tudjuk helyrehozni ha képesek vagyunk egy ideig kúlön a saját életünkben is rendet rakni. Mert már rám is rám férne a tirsztogatás.
-Maradj kérlek mindig a csaladoddal és ne menj sehová este egyedül...kérlek. - teszem még hozzá aztán hagyom hogy csomagoljon vagy leltárba vegye mi kellhet neki.

Sose akartam bántani...el se tudtam volna képzelni, hogy megütöm. A múltkor is csak azért vérzett az orra mert véletlen ellöktem és nekikoccant a falnak. Rohadtul szégyellem magam, bár részben azért ő is tehet róla. Nem kéne megcsalással viccelni. Örültem, hogy nem ütött vissza, pedig egy pillanatra azt hittem nekem jön. - Ezek közül bármelyiknek. Ők idegenek...te meg a férjem vagy. Ki akarná, hogy a szerettei úgy lássák? Véresen...undorító. Szóval részben érthető, hogy már nem nagyon akarsz tőlem semmit. - Feleltem miközben megvontam a vállam. Egy idegen valószínűleg akkor látott volna először és utoljára, de Ben...mi együtt élünk. Ez teljesen más. Nem értettem, hogy miért van ennyire kiadva ezért, hogy miért nem érti meg. Az én hibám, hogy úgy talált rám. Ha képes vagyok megvédeni magamat akkor minden máshogyan alakul. Pár hónapja elkezdtem bokszolni, de két hét után feladtam. Nem éreztem, hogy fejlődnék, mindenki jobb volt nálam. Bent meg sose kérném meg, hogy tanítson meg verekedni, mivel előtte szégyenlem a legjobban, hogy simán elkaptak.
A következő szavai eléggé szíven ütöttek, kicsit még a számat is eltátottam. - Szerinted bolond vagyok...? - Kérdeztem halkan, de nem érdekelt a válasza. Végül is igaza van. Én nem ilyen voltam. - Gondolom ha az eljegyzés előtt is ilyen lettem volna sose kérsz meg... - Nevettem fel keserűen aztán egy nagyot sóhajtottam. Hát igen, azóta eléggé megváltoztam, gondolom erre nem számított.
- Rendben. - Nem volt erőm tovább vitatkozni, így beleegyeztem. Ott hagytam a konyhában és bementem a szobánkba, hogy összepakoljak. Közben írtam egy sms-t Faithnek hogy átmennék, és hívtam egy taxit. Grace-nek ott a férje és a fia, náluk biztosan nem lakhatnék.
Elővettem két utazótáskát és belepakoltam egy csomó ruhát. Nem is néztem, hogy mit teszek be, tök mindegy. Betettem Ben egy régi szürke pulcsiját, ami már egy ideje az én szekrényemben van. Igazából elég sok pulóvere van nálam....az ő cuccai jobbak, mert nagyobbak és el tudok tűnni bennük. Laptop, borotva, fogkefe, lakáskulcs, ezek voltak a legfontosabbak.
Miután végeztem a pakolással köszönés nélkül távoztam a házból, rá se néztem Benre ha ott volt még a közelben. Beszálltam a már odakint várakozó taxiba és elindultam a nővéremhez.