Nem sok ember tenné fel a kezét egy száz fős csoportban, mikor azt a kérdést teszik fel neki, hogy "100%-ban akciódús élet a tiéd?" Viszont én ott lennék az élmezőnyben, ami betudható nem csak annak, hogy FBI-os vagyok, de illegális versenyző is, ki ennek segítségével tesz el láb alól bűnözőket. Vicces az élet nem igaz?
Napok.... nem, bocsánat! Hetek óta ez az első alkalom, hogy végre nyugodtan tudok aludni. Eleinte nem ment a számtalan meló miatt, éjjeli járőrözés, bevetések, házi őrizet, felügyelet és még sorolhatnám mi miatt, az elmúlt kialvatlan napokat pedig az utóbbi nagy "összecsapásnak" köszönhetem, mikor kapásból három golyót is kaptam a testembe. Egyet a vállamba, mi szerencsésen távozott, egy súrolta a bordáimat, egy pedig a medencém közelében élt szélt, és bár benne maradt a golyó, a csontoknak hála nem ment túl mélyre. Bár Jasmine lekezelt, mégis kénytelen voltam az FBI parancsba adása miatt elmenni a közeli kórházba, hogy adják papírba, megmaradok, így némi megkönnyebbüléshez segítve aggódó munkatársaimat. Lehet, hogy tényleg egyben vagyok, és meg is maradok, nincsenek végzetes sérüléseim, az orvos szerint a vállam egyre nagyobb aggodalomra ad okot. Nem elég, hogy az izmok nem tudnak már megfelelően regenerálódni, de még csontot is ért a golyó, mi bár nem tört el, de megrepedt, így térítve el az útját, hogy aztán a lapockám alatt távozzon. No annyi szent, hogy még egy ilyen, és búcsút mondhatok nem csak a karomnak, de az egész vállamnak is. Lassan elmehetek leszázalékolt hadi rokkantnak.
Mikor megkaptam az orvosoktól is a megfelelő betegellátást, onnan nem láttam több értelmét a felesleges ébrenléteknek. Még aznap megrohamoztam az ágyam - pontosabban tegnap délután - és mostanáig ki se keltem onnan. Meglehet, hogy menet közben Jasmine és Ophelia kinyírják egymást, de jelen esetben még ez se zavarna. Tegyék csak amit jónak látnak, legalább annyival kevesebb gonddal kell törődnöm.
Mikor viszont hangos csörömpölésre ébredek, kómásan emelem fel a fejem, és próbálom betájolni, hogy hol, minek és milyen napszakban vagyok. Meglehet, hogy sötét van, de nem tudom biztosra mondani, hogy éjszaka, mivel a sötétítők úgy vannak behúzva, hogy nem én intéztem el ezt az apró kis munkát. Ha jobban belegondolok, talán a csörgés sem olyan hangos mint gondoltam, csak alvás közben, illetve kómásan minden hangosabbnak hat.
Sziszegve szenvedem magam ülő helyzetbe, hogy lassan de biztosan, egy szál boxerben elindulhassak a nappali felé teljesen feltérképezetlenül, viszont annál álomittasabban. Felébresztett gyerek módjára csattogok ki a szobámból, miközben ép vállban végződő kezemmel a szemeimet dörgölöm.
- Hkmmmmi folyik itt? - motyogom, mikor is egy nagy adag földkupaccal, felborogatott székekkel, szétszaggatott párnákkal találom szembe magam.
- Mi, a .... fene? - kerekednek el a szemeim, s csak akkor kapcsolok, hogy gyakorlatilag leesett az állam, mikor a szám lassan de biztosan elkezd kiszáradni.

Mikor még a légiónál szolgáltam, a legmerészebb álmaimban se mertem gondolni, hogy ami ott nem öl meg, az majd másutt igen. Nem vagyok kitéve az időjárás viszontagságainak, így ez a lehetőség eleve kilőve. Nem dobnak krokodillal, kígyóval teli verembe, és nem profi katonák lőnek rám.
Helyette itt van nem egy, hanem kapásból három olyan maffia is, akik legszívesebben a poklok legmélyebb bugyraiba száműznének, és erről ez a három lövés is tanúskodik.
Soha nem voltam egy magamat sajnáltató ember. Soha nem szerettem azzal foglalkozni, hogy mi bajom van éppen, ha fájt a fejem, akkor is a munkámmal foglalkoztam, addig se a felesleges, sajgó tényezővel. Így van ez akkor is, mikor hadirokkantként vánszorgok haza. Csak lefekszek, alszok egyet, és mikor másnak bemegyek a központba, elég azt hallgatnom, hogy ki hogy ajnároz, nem szorulok rá még a felesleges önsanyargatásra is.
Lehet, hogy egy idő után nyűgösebb és hasznavehetetlenebb vagyok a kelleténél, de akkor csak megfogadom mások tanácsát, elhagyom a tett színhelyét és már húzok is délre... ez esetben a házamba, hogy alhassak. Ugyanez volt a tegnapi napon is, mikor az orvos röntgenfelvételekkel, rajzokkal, ábrákkal, mű bábukkal mutogatta el nekem, hogy milyen egy normális ember váll szerkezete és milyen az enyém. Mondanom se kell, hogy erős különbség van a kettő között, és ezt a jelenlegi külsőm is bizonyítani tudja. Az izomszakadásnak hála lila foltok, véraláfutások vannak az egész vállamon, a karomon, a nyakamon és a kulcscsontom felett, valamint alatta is. Nem egy szép látvány, viszont annál fájdalmasabb.
Talán épp ezért esik olyan nagyon nehezemre kikecmeregni az ágyból, mikor hangos csörömpölés rázza meg nem csak a szobát, de gyanítom, hogy a házat is. Még azt is el tudom képzelni, hogy Ophelia felrobbantotta a konyhát... de ezzel a lehetőséggel most nem szeretnék számolni.
Mikor meglátom a nappalit, amiben mintha bombát robbantottak volna, csak elkeseredett lemondással sóhajtok.
- Nem... jelenleg nincs erőm még mérgesnek se lenni - rázom meg a fejem, ahogy lehajolva halk nyögéssel felállítom az egyik elborult könyvespolcot, és lassan de biztosan elkezdem felpakolni rá a leesett könyveket, a kocsikulcsot, fényképeket... a virág csak később jön, azt még el kell ültetni.
A takarítást említve, lázasan csillogó szemeim rátalálnak az övéire, mire csak megvonom a vállam, ezzel jelezve neki, hogy elhiszem... ennek ellenére nem tudom elképzelni, hogy seprűt ragad, és nekiáll dalolászva takarítani. Mind eközben Argos és Niké tisztában van vele, hogy hatalmas hülyeséget csináltak, így lapítva, hátra csapott fülekkel, behúzott farokkal somfordálnak el mellettem.
- Mintha megtaposott volna nem egy, de egyből három ménes... ezek után pedig még inkább - ingatom a fejem elkeseredetten, és legszívesebben sírni támadna kedvem.

Megállapítására illetve kijelentésére csak felvonom a szemöldökömet, s úgy nézek rá, mintha legalábbis nyolc szeme, és két méregfoga nőtt volna volna, és hosszú, undorító csápjai. Na de én most milyen állatról is beszélek?
- Bocsáss meg, legközelebb majd megint megemelem a hangom. De remélem azt azért tudod, hogy nem csak úgy "direkt" ordibálok veled. Általában, ha én nekiállok kiabálni, morogni vagy ordibálni, akkor annak meg van az oka. Ha nincs, akkor elnézést is kérek miatta - pillantok rá jelentőségteljes tekintettel, hogy ezzel is betudjam neki bizonyítani, hogy őszintén beszélek.
- Azért vagyok távolságtartó, mert alapból is ilyen vagyok. Nem szeretek úgy közel kerülni emberekhez, ha tudom, el is veszíthetem őket. És itt most nem arra értem, hogy valaki berobban a házamba, és szitává lő téged... Sokkal inkább azért, mert védenem kell téged! Az feladatom, hogy minden erőmmel küzdjek érted. Értem én ezt arra, hogy most gyakorlatilag az én "páciensem" vagy. És jobb, ha az orvosoló és a segítségre szoruló megtartja a tisztes távolságot, mielőtt bármit elhamarkodnánk. És itt megint csak nem a kapcsolatra gondolok, vagy arra, hogy esetleg a barátságnál több is lehetne közöttünk - nyúlik hosszúra a magyarázásom és az én véleményemnek kinyilvánítása.
- Ó, valóban? Melyikre gondoltál, szívesen hozzácsapok még egy-két feladatot, ha már ennyire szeretnéd - vigyorgok rá lelkesen odafigyelve arra, hogy ez a bizonyos vigyor ne legyen túl kihívó.
- Nem mondtam egy szóval se, viszont biztos vagyok benne, hogy roppant nehezen megy tekintette arra, hogy kicsit erőltetettnek tűnik, és nem állsz a helyzet magaslatán. Ez amúgy nagyon kedves tényleg, de Ophelia! Gyakorlatilag egész életemben egyedül voltam, és mindig az életemmel játszottam, nem kell gondoskodni rólam. Csak annyit kértem, hogy maradj nyugton itt, és ne csinálj semmi hülyeséget! - kérlelem szinte már könyörgően, ahogy belekapaszkodva a kanapé karfájára ledobom magam arra, és véve pár mély lélegzetet, a vállamra szorított kezekkel megemelem a karomat, hogy amolyan körkörös mozdulatokkal tesztelhessem. Halk, a kutyák szűköléséhez hasonló nyekergés hagyja el a szám, ahogy megérzem a lüktető fájdalmat... de aztán összeszorított fogakkal csak magam elé bámulva elmormogok egy káromkodást.
- Kérsz valamit enni? Összedobhatnánk valami ehetőt, kezdek éhes lenni - intek a konyha felé.