You & Me!

lapvetően imádom a nyüzsgést, sőt igazából a nyüzsgés éltet, de mára elég volt. Tizennyolc munkában eltöltött óra után most csak arra vágyom, hogy a pihenőben végre letehessem a fejem a párnára és alhassak egy vagy talán két órát. De általában ilyenkor szokott az lenni, hogy történik valami, vagy érkezik valaki akire nem számítunk. Most viszont minden csendes és nyugodt, így sietős léptekkel indulok meg a megváltást jelentő ágy irányába, még mielőtt végzetes fordulatot vennének a dolgok.
Pillanatok alatt olyan mély álomba zuhantam, hogy alighanem elrabolhattak volna ágyastól, azt sem vettem volna észre és még holnapután is itt aludtam volna, ha valaki fel nem riaszt azzal, hogy az egyik betegem elveszett. Hát ennyit a békés szunyókálásról és a nyugodt éjszakáról. Talán nem mondok nagy butaságot ha azt mondom, hogy körülbelül másfél órán át kerestük a kis szökevényt, akinek tegnap mandulaműtétje volt, amikor az egyik biztonsági őr ránk szólt, hogy az imént látta a folyosón grasszálni Dennyvel. Komolyan mondom, zsák a foltját. Néha Ő is olyan mint egy nagyra nőtt óvodás és nem olyan mint egy életeket mentő orvos. Így aztán már az osztály bejáratánál vártam a sunnyogó kettőst amikor édességgel felpakolva megjelentek.
- De még mennyire, hogy lebuktatok. - csóváltam a fejem, miközben rosszalló pillantásokkal jutalmaztam a bandát.
A kis srácnak, hogy ennyi esze volt azt megértem, hiszen még gyerek, de Holden tudja mi a protokoll és neki jeleznie kellett volna, hogy Tim vele van. De persze az is lehet, hogy csak simán azért veszem ezt ennyire komolyan, mivel most ébresztettek és egy ilyen hírrel. Mindenesetre követem a kis kettősüket és szemmel tartom őket ameddig elköszönnek. Tény, hogy Denny ért a gyerekekhez és ezért is szeretik annyira itt az osztályon. Mindenesetre még mindig rosszalló pillantásokkal jutalmazom amikor visszasétálunk a nővérpulthoz és csak akkor jelent meg egy kisebb mosoly az arcomon amikor előhúzott egy marék csokit a zsebéből.
- Mi az, te lettél a cukros bácsi? - kérdeztem, miközben szemeztem a kedvenc csokoládém egy kisebb változatával. Sunyi húzás a részéről, hogy előhozakodott a csokoládéval, hiszen tudja jól, hogy mennyire szeretem az édességet. Viszont nagyon téved, ha azt hiszi ezzel elterelheti a figyelmem arról a tényről, hogy elfelejtette jelenteni, hogy vele van egy kis szökevény.
- De nehogy azt hidd, hogy ezzel minden el van intézve. - dorgáltam meg egy picit, miközben egy gyors mozdulattal lenyúltam az egyik csokit.
Az az igazság, hogy amikor mi ketten egy légtérben vagyunk annak előbb vagy utóbb nevetés és jókedv lesz a vége. Egyesek szerint ez azért van, mert nagyon egy hullámhosszon vagyunk, mások meg azzal magyarázzák, hogy odáig vagyunk egymásért. Érdekes elgondolás, főleg azért mert sosem gondoltam még úgy Dennyre, mint potenciális társra. Pedig igazán lenyűgöző személyiség, minden tekintetben.

You & Me!

e legalább csipogtál volna. Most komolyan Denny, meddig tartott volna? Imádlak, de néha komolyan olyan vagy mint egy nagyra nőtt gyerek. - csóváltam rosszallóan a fejem, de ennek ellenére egy szelíd mosoly mégis megjelent az arcomon.
Meg amúgy is csak tudnám, hogy mi a fészkes fenét keresett a folyosón a kis srác amikor már rég elmúlt a takarodó. Mindenesetre ezt majd később vele is meg fogom vitatni, hiszen mégis mit mondtunk volna a szüleinek ha történik vele valami? Arról ne is beszélve, hogy egy szép kis kártérítési pert akaszthattak volna a nyakunkba ami most nem igazán hiányzik senkinek azt hiszem.
- Csak annyira amennyire ti ketten felelőtlenek. Amúgy meg ha azt hiszed, hogy egy kis édességgel le lehet kenyerezni, akkor tévedsz. Mi pedig, később még elbeszélgetünk fiatalember. - grimaszoltam egy picit már oldottabb hangulatban.
Tisztáztam a dolgot a szökevényünkkel és a bűntársával is akire még mindig zabos vagyok. De jobban belegondolva nem is rá vagyok dühös hanem saját magamra, hogy ilyesmi előfordulhat az osztályomon a felügyeletem alatt talán egy picit túl vagyok terhelve és pihennem kellene. Mondjuk elutazni valahová, talán valami vízparti helyre ahol süttethetem a hasam a napon és gondtalanul élvezhetem a szingliség minden előnyét. De ha a kórház vezetőségén múlik akkor erre még egy jó darabig várnom kell. Túl sok a munka és túl kevés az ember aki alkalmas lenne a munkára. Mit is mondhatnék, az általános probléma nálunk is észrevehető és ez ellen semmit nem tehetünk. Küzdünk ameddig csak bírunk aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő.
- Csoki és kávé? Nincs ehhez a kombinációhoz egy kicsit túl késő? - mosolyogtam rá most már egy picit jobb kedvűen.
Megbocsátás és türelem. Mindig is ez a két dolog volt ami a nagypapám szerint örökre az erősségeim közé fog tartozni. De sokáig nem voltam benne biztos, hogy igaza van, most viszont azt hiszem könnyebben megy mint gondoltam volna. A kérdés csak az, hogy Holden személyének köszönhető ez a könnyű megbocsátás, vagy annak, hogy ilyen a természetem. Érdekes talány, egy egész furcsa paradoxon.
- Amúgy is mért vagy még itt? Már rég vége van a műszakodnak, nem? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben elkezdtem majszolgatni az imént zsákmányolt csokoládémat.

You & Me!

z nem normális ugye tudod? Előbb vagy utóbb ki fogsz bukni. - mondtam egy kis fejcsóválás kíséretében.
Bár ezek után már nem csodálkozom, hogy úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Én már egy huszonnégy órás műszak után kivagyok, és napokig csak aludnék. Persze ezzel nem mindenki van így, és nyilván ezért nem is foglalkozik azzal, hogy a többieknek mik a határaik. Itt van például a vezető gyermekorvos akit imádok és olyan mintha maga a mikulás lenne, már ami a külső adottságait és a korát illeti. Viszont ha Ő állítja össze a beosztást akkor abban nincs köszönet, úgyhogy még kész szerencse, hogy ilyen csak szökő évente egyszer ha előfordul. Általában ránk bízza és mi egész ügyesen kisakkozzuk, hogy kinek mi lenne a jó. De az a gyanúm, hogy Denny esetében nem ez a helyzet, máskülönben nem állna itt az osztályomon úgy, mint egy alvajáró.
- Holden, ne hülyülj már. Tudod jól, hogy nincs erre nekem időm. Azt hittem ezt már megbeszélt a múlthéten, meg az előtt, meg az előtt, meg az előtt is. - temetkeztem bele a pulton heverő iratokba.
Nagyon kedvelem Őt ezt nem vitathatja senki és talán pont emiatt is tartok annyira ettől a randi dologtól. nem szeretném ha bekavarna a kettőnk kapcsolatába, ami amúgy hibátlanul működik. Arról már nem is beszélve, hogy tudom magamról, és róla is, hogy eléggé birtokló személyiségek vagyunk aminek nem biztos, hogy még jót tenne ha egymásba habarodnánk. Bár az is lehet, hogy pont ellenkezőleg és ez tenne jót mind a kettőnknek, ki tudja ezt már követni.
- A betegeid sorsa meg száradjon az én lelkemen, igaz? Szép kis orvos vagy te mondhatom. - pillantottam fel rá a pilláim alól.
Esküszöm, hogy nem értem őt. Annyira jól elvoltunk erre most egy pár hónapja teljesen megváltozott. Bár ha jobban belegondolok, azóta van így rápörögve a randi témára amióta szakítottam a barátommal. Lehet, hogy már előtte is voltak ilyen érzései, csak tiszteletben tartotta a kapcsolatomat? Hmm... gyanús és most már nekem is egyre jobban piszkálja a fantáziámat, hogy mi is az igazság. De ha most beadom a derekam akkor már nem hátrálhatok meg. Vállalnom kell a következményeket történjen bármi, és nem tudom, hogy készen állok e erre vele kapcsolatban.
- Na és ha igent mondanék akkor mégis mik lennének a terveid? Egy kis beszerző körút, ahol kifosztjuk a kórház többi automatáját? - mosolyogtam rá végül sokat sejtetően.

You & Me!

omolyan aggódom érted, Denny. Nem lenne szabad ennyire túlhúznod magad. - néztem mélyen a szemeibe, miközben az enyémben ténylegesen aggódás csillant meg.
Az az igazság, hogy kedvelem őt és tényleg aggódom érte, de felnőtt ember, szóval nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon, vagy éppen mit ne csináljon. Mindezek ellenére mégis rosszul érzem magam amiatt, hogy mit csinál magával. Orvos, tisztában lehetne a tetteinek következményével, de mégsem ezt látom rajta.
- Mondjuk a betegem családját, meg a kórház vezetőségét. - csóváltam meg mosolyogva a fejem.
Tudom, hogy csak szórakozik és csipkelődik velem, főleg az utóbbi mondat enged erre következtetni.hiszen tudja rólam mennyire szeretem ha rend van körülöttem és mind a lehető leggördülékenyebben zajlik. Persze ezzel nincs mindenki így. Ebből adódóan volt is már néhány vitám az ügyeletes nővérekkel, de ma minden a legnagyobb rendben van és minden úgy halad ahogyan annak lennie kell, hála a barátnőmnek, Molly-nak. Gyakorlatilag Nélküle a kórház ezen része már régen egy nagy felfordulás közepén állna tehetetlenül. A gyerekek, a szülők és mi orvosok is imádjuk, így külön örülök neki ha együtt lehetek beosztva vele.
- Ugyan már. Hiszen mindenki kedvel, főleg szerény személyem. - mutattam végig magamon színpadiasan.
Tény, hogy vannak akik kevésbé kedvelik Őt de én igenis kedvelem, még annak ellenére is, hogy eddig nem mondtam igent egy randira sem amire elhívott. De hogy őszinte legyek, talán pont azért nem mondtam igent, mert kedvelem és egy kicsit tartok attól, mi lesz ha igent mondok és nem jövünk ki jól. Azzal tönkre tennénk egy jó barátságot, arra pedig egyikünknek sincs most szüksége. Anyám szavaival élve, jobb nem keverni a munkát a magánélettel. De őszintén mikor hallgattam én anyámra? Soha, és azt hiszem ezek után se sűrűn fog előfordulni. Szóval lehetséges, hogy mégis csak adok egy esélyt ennek a randinak, ki tudja még mi lesz a vége. Lehet, hogy kellemesen fogunk meglepődni és mind a ketten jól fogunk járni egy lehetséges kapcsolattal.
- Felettébb érdekesen hangzik, főleg ha megszabadulhatok ezektől. - mutattam fel játékosan a nálam lévő sztetoszkópomat és a lázmérőt, egy időben azzal, hogy megszólalt a csipogója. Ami furcsa, hiszen nincs is műszakban, bár ha tudják, hogy erre kóricál akkor könnyebben beugrasztják ha kell. Márpedig Ő az utóbbi időben elég sokat kóricál erre csak úgy.
- Vigyázz, mert a végén szavadon foglak. - mosolyogtam, miközben a távolodó alakját figyeltem. De mindeközben folyamatosan az motoszkált a fejemben ami miatt már hetek óta rágja a fülemet. Felsorakoztattam rengeteg pozitív és negatív érvet is a dolgok mellet és ellen, aztán végül arra jutottam, hogy a csudába az egésszel. Merek kockáztatni és végül beadom a derekamat. Úgyhogy a műszakom végén, amikor már remélhetőleg Holden is kész arra, hogy elhagyja a kórházat, az osztály bejárata előtt várom őt egy nagy pohár gőzölgő és ízletes fekete kávéval.
- Hoztam neked egy kis meglepetést. Pont olyan ahogy szereted. - nyújtottam át neki a papírpoharat, miközben bevillant, hogy már azt is megjegyeztem hogyan issza a kávéját, pedig még a saját szüleim kávézási szokásaival sem vagyok tisztában.

You & Me!

em fogok hazudni, szörnyen festett. Körülbelül úgy, mint akin átment egy úthenger, de ezen egy pillanatig nem csodálkozom. De így még inkább hálás vagyok amiért eszembe jutott, hogy meglepem Őt egy jobb fajta kávéval.
- Mintha ezt már máskor is mondtad volna. Mindenesetre jólesik hallani. - mosolyogtam rá kedvesen, miközben én is elkezdtem a számhoz emelni a poharamat.
Tulajdonképpen mi ketten az utóbbi időben olyanok vagyunk, mint az a bizonyos macska aki kerülgeti a kását. Mind a ketten látunk fantáziát abban, hogy mit adhatna a számunkra ez a kapcsolat, de én személy szerint annak a híve vagyok, hogy nem szabad a munkát és a magánéletet összekutyulni. Éppen ezért is nem volt még soha olyan barátom akinek bármi köze lett volna z egészségügyhöz.
- Hááát.... Tulajdonképpen egy kicsit mindegyik. - cukkoltam játékosan, miközben ellöktem magam a faltól.
Egy kicsit tényleg mindegyik igaz abból amit mondott, de igazából a kávé csak kifogás akart lenni annak érdekében, hogy találkozzak vele. Ugyanis miután távozott az osztályról sokat gondolkoztam és mérlegeltem, aminek az lett a következménye, hogy sikeresen meggyőztem magam arról, hogy egy vacsiból vagy adott esetben biliárdozásból nem lesz egyikünknek sem semmi baja. Arról nem is beszélve, hogy ha menet közben úgy alakul az esete, akkor senkinek nem lesz majd annyira kínos, hiszen folytathatjuk barátokként is. Végtére is a barátok is eljárnak együtt szórakozni és enni is, úgyhogy azt hiszem beadom a derekam és engedek a gyengéd erőszaknak.
- Azt elhiszem, de nem ártana ha pihennél egyet a randink előtt. - mondtam mosolyogva, jókedvűen, mielőtt egy újabb kortyot tettem a magamévá a mennyei fekete nedűből.
Bár amikor előhozakodott az "ikrek vagytok" dumával egy pillanatra lefagytam, de annyira nem sikerült ám rászedni, hiszen elég régóta ismerem.
- Nagyon vicces. - grimaszoltam és végül még a nyelvem is rányújtotta, mint egy játszadozó kislány.
- De ha nem vagy hajlandó komolyan venni, akkor még visszaléphetek az esti találkánktól. - mondtam, ki hangosan ezzel is jelezve, hogy igenis tisztában vagyok a beosztásával. Végül belekortyoltam a kávémba, majd egy játékos, cinkos mosollyal az arcomon, hátat fordítottam neki, és lassan elindultam. De azért csak is olyan tempóban, hogy tudja velem tartani a lépést és leessen neki, hogy csak szórakozom.

You & Me!

zek szerint egy kávé elég a boldogságodhoz. Ezt jó tudni. – mosolyogtam jókedvűen.
Tény, hogy az éjszakázás engem is megvisel, de Ő sokkal rosszabbul fest, mint én valaha is festettem a dupla műszakjaim után. Bevallom őszintén, hogy aggódom érte és nem csak azért mert végre beadtam a derekam, hanem azért mert fontos a számomra szeretném ha minden rendben lenne vele és nem hajszolná túl magát.
- Fogalmam sincs, mihez is kezdenél nélkülem. – fogattam a szemeimet
Tudom, hogy rengeteget dolgozik és feltűnően sokszor ugyan abban a műszakokban amikor én is. Talán ha előbb beadtam volna már a derekam a kérlelésének akkor kevésbé lenne ilyen zombi állapotban. Úgyhogy azt hiszem nélkülem talán többet aludna és nem lenne rossz állapotban, ami valljuk be a rézéről nem is lenne szerintem olyan rossz csere.
- Teljesen éber, mi? – csóváltam meg a fejem jelezvén, hogy nem teljesen értek vele egyet.
Még belegondolni is rossz, hogy a fáradtság miatt, talán félrekezelhet valakit és az egyet jelentene a valaki életének veszélyeztetésével és a munkájának elvesztésével járhat amit nem engedhetek meg neki. Aztán végre leesett neki amit mondtam én pedig jót mosolyogtam azon, hogy mennyire fellekesült a dologtól. Így egy picit háttérbe szoríthattam az aggodalmaskodó énemet és foglalkozhattam azzal, hogy végre egy picit jobb hangulatot sikerült csempésznem a napjába és még csak kávé sem kellett hozzá.
- Jaj te szegény. Talán el kellene menned a fülészetre. Bár akkor el kellene halasztanunk a randinkat. Igen, a randinkat. Úgy döntöttem engedek a nyomásnak és beadom a derekam. – mosolyogtam jókedvűen, majd belekortyoltam a már kissé kihűlő félben lévő kávémba.
- Nem tudom. Mikorra tudod magad partiképesre aludni? – vontam fel kíváncsian a szemöldököm.
Semmiképpen nem szeretném, hogy azelőtt találkozzunk, hogy kipihente volna legalább annyira magát, hogy ne aludjon el beszélgetés közben ott ahová megyünk majd. Bár fogalmam sincs mit fog kitalálni és mi lesz az úti célunk de abban biztos vagyok, hogy egyre inkább szeretném, ha ez működne.
- Minden randink? Tudtommal még ezen sem vagyunk túl. – vigyorogtam rá lelkesen és önfeledten.
- Na jó, egye fene. Itt és most, ünnepélyesen megfogadom, hogy ha lesz még randink akkor előbb beadom majd a derekam. – mondtam mosolyogva, miközben a jobb kezemet feltartva, balt pedig a szívemre helyeztem.
- Talán egy parányi mákszemnyit. De többet nem. – feleltem játékos cinkossággal a hangomban.
Úgyis tudom, hogy a közeljövőben még biztosan fogom ezt tőle hallani, de hogy őszinte legyek nem igazán érdekel. Csak szeretném ha már ágyban lenne és aludna mint a kisbabák, pontosan úgy ahogy én is fogok amint hazaértem.
- Ha most azt mondod, hogy „mint mindig” akkor tényleg itt hagylak. – pillantotta rá nevetve, miközben a kiürült pappírpoharat beledobtam a mellettünk lévő szemetesbe.
- Aha, látom. – válaszoltam kissé harapósabban, miközben kinyújtottam felé a kezem és úgy folytattam.
- Kérem a kocsikulcsod. Na add ide szépen. Ilyen állapotban nem vezethetsz. Majd én haza viszlek. – mondtam ellentmondást nem tűrően, miközben még mindig a kulcsra vártam.
Nem fogom hagyni, hogy ilyen állapotba vezessen, inkább hagyom itt az autómat én és majd jövök holnap busszal érte. De más nem is hiányozna, mint hogy végre beadom a derekam aztán Ő meg a fáradtság miatt valamiféle balesetet szenvedjen.
- Holden Samuels! Ne ellenkezz velem. Kérem azokat a kulcsokat. – dorgáltam meg, de közben nem tudtam rá nem mosolyogni.

You & Me!

gyekeztem figyelmen kívül hagyni a pimasz kis célozgatását, de azért egy kisebb fejcsóválást és szemforgatást csak sikerült kicsalnia belőlem.
Nem hiszem el, hogy egy a pasi még a legabszurdabb helyzetben is képes arra, hogy bepróbálkozzon nálam. Mondjuk, tény, hogy nem csinálja rosszul és már az sem igazán izgat, hogy ezzel megszegem a saját szabályomat, miszerint nem kollégával sosem randizom. Egyrészt ismerem már annyira, hogy addig úgy sem fog békén hagyni ameddig nem adom be a derekam neki, másrészt meg kedvelem Őt. Nagyon is kedvelem, akkor meg miért is ne? De majd meglátjuk.
- Még hogy én vagyok makacs!? Hát ez igazán kedves. – játszottam a sértődöttet pár másodpercig, hiszen nagyon is jól tudom, hogy csak a véremet szívja.
Ha annyira reménytelennek gondolja a helyzetet akkor már régen feladhatta volna. De ezek szerint tényleg többet szeretne, mint csak egyszeri alkalommal bejutni a bugyimba és kész. Persze utána elég kínos helyzetek alakulhatnának ki, de az már lényegtelen. Addig ameddig ez nem alakul így addig értelmetlen ezen még csak elmélkedni is.
- Na persze. Csak ne ismernélek már. – csúfolódtam játékosan miközben a folyosón haladtunk egymás mellett.
Ahhoz képest, hogy mind a ketten éjszakás műszakban voltunk, egész tűrhetően nézünk ki. Már ami engem illet. , de Holden jobban emlékeztet egy álmos mormotára. Bár nem csodálom, hiszen annyi mindent vállalt magára az utóbbi időben, hogy az a csoda, hogy még bírja.
- Tökéletes. – mosolyogtam rá izgatottan.
Annyi mindent el kell még intéznem mire jön értem, de nem baj. A legfontosabb, hogy kipihenjük magunkat és egyikünk se aludjon el a randi közepén. Bár az több szempontból is kínos lenne. Főleg azért mert kiderülne, hogy mennyire nem izgalmas a másik társasága hosszútávon, másrészt meg rájönnénk, mennyire is nem illünk össze.
- Jaj te szegény. – biggyesztettem le a szám, szomorúságot és bűntudatot színlelve.
Ahogy azt a nagyok mondani szokták, a jó dolgokra várni kell és azt hiszem ezek után majd én leszek az akinek bizonyítania kell. Mégpedig azért, hogy ne érezze Holden azt, hogy hiábavaló volt a fáradozása. Szeretném ha azt érezné, hogy megérte annyit küzdeni értem.
- Mostanában túl sok volt a fölösleges szabadidőm. – motyogtam válaszul a csipkelődő megjegyzésére.
Tény, hogyha az embernek nincs családja, kutyája, gyereke vagy éppen egy kapcsolata akkor rengeteg olyan szabadideje adódik amivel nem minden esetben tud mit kezdeni. Nálam ez úgy alakult, hogy többet dolgoztam. Dupla műszakok és műszak cserék, meg hasonlók. Most mit mondjak? Szeretem a munkámat és talán az is hozzátett ehhez a munkamániához, hogy ilyenkor az esetek túlnyomó részében Danny is körülöttem legyeskedett.
- Hiszen ismersz. Nem fogom hagyni, hogy azután, hogy beadtam a derekam, valami hülye baleset miatt itt köss ki a kórházban. Szóval add csak ide szépen azokat a kulcsokat. – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- De most komolyan. Azért nem vezetek olyan szörnyen, hogy ennek ennyire nehezen kellett menni. Csak nem zavar, hogy én viszlek haza? – vontam fel kíváncsian a szemöldököm.
Nem is értem, mi ez a macsó dolog a pasiknál. Bezzeg olyankor amikor becsípnek és menni kell értük akkor jó, ha az ember lányának van jogosítványa. De máskor nehogy már a lányok fuvarozzák Őket. Micsoda gyalázat már az….
- Na gyere, menjünk. Mert ha így haladunk, sosem kerülsz ágyba és lekésed a randinkat amiért annyit küzdöttél. – mosolyogtam rá, majd elindultam a lifthez, ami reményeim szerint pillanatok alatt kijuttat minket ebből az épületből. Egy szabad, kötetlen városba ami sosem okoz csalódást és ahol mindenki megtalálhatja a számítását ha nagyon keresi.