Szeretem az ilyen estéket, mikor kiadhatom a gőzt. Sokkal jobb utána, mintha nem buliznék. Volt olyan időszakom is és sokkal feszültebb voltam. Most, hogy egy kicsit sokat ittam, ideje lenne hazamenni, csak azt tudnám, hogy az merre van. Pár csajt lekaptam a buliban, de utána fizettem is nekik egy kör tequilát. Azt hiszem, nem kellett volna mindegyikkel inni, de az egyik lány akkora volt, hogy azt pia nélkül nem lehetett megnézni. Én mondom, minek járnak ezek buliba? Gonosz vagyok, de nem érdekel, biztos, rólam is megvan mindenkinek a véleménye, viszont azt nem kérdezem. Gyorsabban mennék, hogyha józan lennék, erre akkor jövök rá, mikor már egy negyed órája sétálok egy 50 méteres távon és még mindig ugyanott vagyok. Hogy megrövidítsem még ennél is az időmet és előbb kerüljek ágyba, hogy kijózanodjak, átvágok a botanikus kerten. Örülnék, ha nem tartana fel senki, de ezt nem tudhatom előre. Ahogy rálépek az ösvényre, két vihogó csaj jön felém, akik engem néznek. Valószínűleg ki is beszélnek. Kacsintok rájuk és mivel nem bírom megállni, hogy ne szóljak be nekik, hát megteszem.
- Hello lányok. Nem bűntettek meg titeket még, azért mert ilyen csinosak vagytok? – Csábos félmosolyt ültetek ki az arcomra, hogy levegyem őket a lábukról. Mivel egymásba vannak karolva, ezért lehet, hogy sokat nem is kell tennem érte. A lányok csak nevetnek és megrázzák a fejüket, majd ott is hagynak. Elszomorodva, fordulok utánuk, azért az egyikkel kavartam volna. Tovább kóválygok, hogy az útból csak egyet lássak, de ez lehetetlen. Ekkor hallom meg a nevemet és egy kérdést, mire odafordulok és Charlotte áll velem szemben. Vigyorgok, mert az alkohol mindig ezt váltja ki belőlem.
- Hello cica, van gazdád? – Szólok oda neki a nagy macsó szövegemmel és elkapva a derekát magamhoz húzom. Magam sem tudom miért, de elkezdem végig szimatolni a halántékánál lévő hajat.
- Én szívesen leszek… - Súgom a fülébe, továbbra sem engedve el és a hangomon továbbra is hallható, hogy mennyire vidám vagyok. Nem kell sok és elengedem, mert valamit megláttam a háta mögötti bokorban. El is lépek tőle és odamegyek az említett növényhez. Elkezdem piszkálni, de még nem akar előmászni az, amit láttam. Így megfordulok, de nekem túl nagy lendület volt, így szétteszem a karjaimat, hogy megmaradjon az egyensúlyom.
- A pasidra vársz? – Nézek rá, félre döntött fejjel. Az igenleges válasz nagyon szívbe ütne, és ezért reménykedek a másik válaszra. A szívemet nem nagyon érzem, mintha nem is dobogna.
- Kérdeztél valamit? – Fáziskéséssel az is leesik, hogy mikor köszönt nekem, egy kérdéssel állt elő, amire most válaszolok is. A kérdésemhez hozzáfűzöm, mintha csak magammal beszélgetnék, nem hagyom meg neki az időt, hogy válaszoljon rá.
- Ja, igen… Minden rendben? Hmm… Nincs. Egy gyönyörű nő áll előttem, és még csak azt sem akarja, hogy lesmároljam. – Elhúzom a számat, túlságosan is őszinte vagyok, ha iszok. Ez talán másnapra lesz kellemetlen, mikor a fejfájást leküzdve vissza kell hallanom, hogy miket mondtam neki. Ezért jó még most, hogy nem emlékszek semmire.
- Hazafelé mész? Szívesen haza kísérlek. – Vigyorgok továbbra is, eddig tartott a „szomorúságom”. Az ital tényleg jó minden helyzetben, mert egyrészt őszinte leszek, másrészt meg ilyenkor nem tudok szomorú lenni. Alkoholtól csillogó szemekkel nézek bele az ő szemeibe.

Amikor még elindultam bulizni még nem tudtam, hogy ennyire ki fog ütni az alkohol. Most viszont, az a lényeg, hogy nagyon is jó kedvem van, csak a holnapot nem várom, mikor minden bajom lesz. Ilyen állapotban felszabadultabb vagyok és szókimondóbb, őszintébb. Épp azért kezdek el flörtölni még itt az utcán is a lányokkal. Sajnos nincs szerencsém, mert elmennek mellettem, mintha észre se akartak venni, de azért jót mulattak rajtam. Félrebiggyesztem az ajkaimat, mikor egy ismerős lány jön velem szembe. Egyből eltűnik a rosszkedv és egy mosollyal az arcomon flörtölök tovább, mintha csak most akarnám felszedni. Ez részben igaz is. Megölelve köszönök és egy érdekes kérdést teszek fel neki. Egyből utána már el is mondom a vágyamat, meg sem hallom, azt, hogy nem helyes. De azt viszont megérzem, hogy elakar „lökni” magától, ami nekem nagyon rosszul esik. El is engedem, ha ennyire nem akar a közelemben lenni. Mivel felkeltette a bokorban lévő valami a figyelmemet, ezért odamegyek és elkezdem közelebbről tüzetesebben megvizsgálni, de semmit sem látok. Zene következik a füleimnek. Nagyon is vártam ezt a kijelentést, így vigyorogva megfordulok, hogy vele szembe legyek.
- Majd én leszek! – Jelentem ki határozottan, elvégre az akarok lenni. Az arcomról továbbra se lehet lemosni a vigyort. A szemeim még mindig csillognak az alkoholtól, de most valami mással is keveredik. Gyorsan őszintén mindent bevallok, azt hiszem, hogy másnap elég sokszor bocsánatot kell kérnem és ki kell engesztelnem a mostaniakért.
- Őszintén elmondom, mit akarok. Fáj az igazság? – Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet, mikor ledöbbenek azon, amit hallok tőle. Tényleg elveszi az ember jókedvét, pedig semmi rosszat nem tettem, még csak nem is voltam erőszakos. Ahogy a padhoz lép már azt hiszem, hogy elege van belőlem és nem akar velem lenni. Most fog elmenni, holnap meg se fog már bocsájtani csak azt akarja majd, hogy tűnjek el az életéből. Ezekre a gondolatokra, hamar elmegy az élet kedvem is és a számat is elhúzom. Leülök a padra, amint Charlotte megközelíti a kukát, majd visszafelé tart hozzám. Nem vártan nézek fel, reménykedve a szemeibe.
- Ezek szerint nálam alszol. – Széles mosoly lesz úrrá az arcomon és a szemeim újra csillogni kezdenek, most már a boldogságtól. El is kapom a derekát és behúzom az ölembe, majd hozzábújva megölelem.
- Szívesebben tölteném nálad az egész éjszakámat. – Súgom a fülébe, közbe még mindig ölelem, majd elengedve, ha feláll én is követem a példáját. Ahogy megfogja a kezemet, testemen egyből végig fut a meleg, onnan indulva, ahol hozzám ért. Összekulcsolom az ujjainkat, majd elindulok, kicsit labilisan és össze-vissza.
- Mit csináltál ma, hogy ilyen későn még itt vagy? – Nézek oldalra, hogy lássam a gyönyörű arcát. Szeretek így sétálni, főleg azzal a lánnyal, akit szeretek és egyre jobban érzem azt, hogy szerelmes vagyok Charlotteba.

Kihitte volna, hogy a visszautasítást jobban bírom részegen, mint józanon. Valószínűleg elkezdeném sorolni neki, hogy miért járna velem jobban, mint más férfiakkal. Most mégsem teszem, csak félrehúzom az ajkaim és szomorúan sóhajtok egyet. Charlotte tudja, hogy hogyan tegye tönkre az ember jókedvét. Pedig még nem is tud rólam semmit.
- Majd ha lesz, szólsz? – Döntöm félre a fejemet és nézek bele a szemeibe, bár könnyebb lenne ha nem forogna ennyire. Azért még így részegen is próbálom rávenni erre, de biztos, hogy ezek után már egy szavam sem lesz hozzá ilyen jellegben. Az a szívembe vésődik, hogy azt hallom tőle, hogy fáj neki az igazság, amiket mondok neki. Fejemet leszegve nézem a cipőmet, most már tényleg nem tudom, hogy miért vagyok itt a társaságában. Rég elhúzhattam volna, ha ennyire nem akar velem lenni, de egy részegtől minden mozdulat nehezebb.
- Kinek? Akkor mond a szemembe, hogy utálsz velem lenni, hogy csak zaklatlak. – Próbálok a szemeibe nézni és kevésbé dülöngélni. Azért kíváncsi vagyok, hogy ezt megteszi-e nekem. A szájából akarom ezt hallani, még ha holnap nem is fogok rá emlékezni. Talán sokkal egyszerűbb, így beszélgetni. Azért mielőtt megkapom a végső elutasítást, még az ölembe rántom, hogy megölelhessem, talán ezzel elvonom a figyelmét, és teljesen máshogy – úgy ahogy én akarom -, nyilatkozik. Tévedtem, mikor megint visszautasít. Sóhajtok egyet és elengedem, hogy menjen. Felállok én is, hogy egy teljesen más irányba menjek, de az, hogy megfogja a kezemet megállásra késztet. Egyből elhúzom, mikor megmondja, hogy hol volt. Nem kell, hogy fogja a kezemet, nem vagyok 5 éves, főleg ha ilyeneket mond nekem.
- Van szeretőd? – Kérdezem meg hitetlenkedve és szomorúan. Nem várt fordulat jön, valami élesen belenyilall a szívembe. Ez most fájt, főleg, hogy még ki is nevet. Eltekintek más irányba, hogy valami ismerős erre fele jön-e, hogy letudjak lépni. Kellemetlen már itt lenni, de most, hogy megint mást mond. Oké, részeg vagyok, de nem hülye. Kérdőn felvonom a szemöldököm, hogy most miért is egészíti ki mással a mondandóját.
- Nagyszerű. – Ennyit mondok lehangolóan, majd kezeimet a zsebeimbe dugom, és mellette sétálok. Már amennyire tudok egyenesen menni. Még mindig nem értem magam, hogy miért megyek mellette mikor kegyetlen mód megbántott.
- Nem hiszem, de ugyan minek érdekel? – Rántom meg a vállaimat, majd magam elé nézek. Egész érdekesnek tűnik a cipőm orra, ha már itt tartunk. Ekkor villan be valami és megállok.
- Mennem kell. Legalább örülsz, hogy nem kell velem lenned. – Mondom neki gúnyosan, majd megfordulok, ami egy kicsit rossz ötlet volt, mert szédülök tőle, de elindulok a másik irányba, arra amerről jöttünk. Nem fogok sehova se menni vele, mert nekem fáj minden elutasítása, és látom rajta, hogy nincs kedve a társaságomhoz is. Mivel messzire nem jutok, mert részeg vagyok, ezért még könnyen utolérhet.

Legalább annyit elérek nála, hogy most nem utasít vissza. Az eddigi pesszimista hozzáállása nagyon lerontsa a kedvemet. Az a talán szócska nagyon is sokat dob, hogy újra jó kedvem legyen. A halvány mosolyom egészen addig marad az arcomon, amíg rá nem jövök, hogy mit is gondol erről az egészről. Sóhajtok egyet, hogyha már így látja, akkor el kell fogadnom, hogy semmi esélyem nála. Valóban jobb lett volna magammal hoznom egy üveg alkoholt, hogy azzal enyhítsek a szívem sajgásán.
- Aha… - Nyögöm ki, majd másfelé nézek. Tudom, hogy teljesen az ellenkezőjét gondolja, mint amit mond. Tudom, hogy utál és, hogy az egészet zaklatásnak veszi, hiába mondja az ellenkezőjét. Lehangolt vagyok, sajnos az alkohol segít a depresszió erősítésében. A jókedvem pillanatok alatt szállt el és már semmi kedvem itt lenni, egyedül akarok lenni valahol, ahol nem talál rám senki. Karjaimat összefűzöm a mellkasom előtt. A szerető hallatán egyre rosszabbul kezdem érezni magam. Valami nyom a mellkasomban, a keserűség és most kezd össze is zavarni.
- Nem… Ebben nem. – Mondom teljesen őszintén, majd meg is rántom a vállaimat, hogy ezzel is a tudtára adjam, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinál. Kezdek rájönni, hogy hiába próbálkozok, nem lehetek vele. Így részegen elég könnyű megérteni, csak a másnap lesz még kérdéses.
- Nem vagyok a kicsi fiúk. Felnőtt vagyok, vedd már észre! – Fordulok felé, hogy a szemeibe nézhessek. Komolyan jelentem ki az utolsót, mert kezd elegem lenni, hogy csak egy éretlen gyereket lát bennem. Tényleg fel kell adnom ezt az egészet, mert így nem megyünk semmire. A betegeként tekint rám, pedig már nem vagyok az. Ezért meg is fordulok, hogy más merre menjek. Nem akarok a társaságában lenni, ahogy ő sem az enyémben. Tudom, mert látom rajta. Még azt is csak tűrte, hogy megöleltem és összekulcsoltam az ujjainkat. Tudom, hogy szánalmasnak tart és nem akar velem lenni, ami nekem nagyon fáj. Hiába meredek magam elé, miközben próbálok egyenesen kisétálni innen, utolér és elkapja a kezemet, amitől megállásra kényszerülök.
- Nem csinálok semmit. – Rántom meg a vállaimat, majd a cipőm orrát kezdem el pásztázni a tekintetemmel. Kezd kínos lenni és fájdalmas, csak elakarok innen menni, minél előbb.
- Van még valami? – Nézek fel rá, és ha van, akkor meghallgatom, ha nincs akkor meg csak csendben állok előtte, mindvégig a cipőmet nézve. Ekkor érzem meg a zsebemben lévő telefon rezgését. Kérdőn nézek oda, majd előhúzom a telefonom, kis híján eldobva.
- Helló… Nem zavarsz, mond… Aha… Nagyszerű… Remekül… De, baromi jó kedvem van… Helló. – Nem vagyok bőbeszédű, viszont ironikus is. Amint leraktam visszacsúsztatom a mobilt a zsebembe és még mindig várok arra, hogy akkor most mit akar tőlem tulajdonképpen Charlotte.

Nagyon rosszul esik minden visszautasítása, és kezd az agyamra menni, hogy nekem kell mindig győzködni a másikat. Így részegen különösen nagyobb az inger arra, hogy kiakadjak és faképnél hagyjam. Egy miatt nem tudom megtenni, méghozzá azért, mert szeretem. Nem tehetek róla, de belezúgtam és a közelébe akarok lenni, ellenben teljesen máshogy viselkedek most, mert nekem is van lelkem és érzéseim, amikbe most szépen belegázolt.
- Azért, mert nem hiszek neked. Látom rajtad, hogy zavarlak, de tudod mit? Akkor innentől kezdve még a számodat is kitörlöm, hogy jó legyen neked! – Jelentem ki határozottan és előkapom a telefonomat, majd megkeresem Charlotte nevét és rányomok a törlés gombra. Mindezt csak azért, hogy komolyan vegyen és mert nem viccelek. Ha ezt akarja, akkor megpróbálom elfelejteni, ami nem fog egy könnyen menni, talán soha. Megrántom a vállaimat, szerintem legközelebb már úgy sem lesz, ezért nem izgat, hogy mikor kivel fog viccelődni. A féltékenység már most elkap, ahogy belegondolok abba, hogy más férfiakkal lesz és nagyon is jól el lesz velük. Talán az egyikhez hozzámegy feleségül, még gyereket is szül neki, engem meg elfelejt, én meg otthon fogok belepusztulni abba, hogy Charlotte nem az enyém. Már most pocsékul érzem magam, bár ezt lehet annak venni, hogy az alkohol miatt érzem magam ennek, pedig ez részben van így. Leginkább kezdek lelki beteg lenni, de nem fogom előtte kimutatni, hogy mennyire fáj az, amit most velem csinál.
- Jó, akkor leszállok rólad… - Rántom meg a vállaimat, beletörődően, mert látom, hogy mindenképp ezt akarja elérni, hát győzött. Akkor békén hagyom, majd a fényképét nézegetem, vagy kidobom, hogy megpróbáljam örökre elfelejteni és valaki mást keresni magam mellé. Ezért úgy döntök, hogy itt már nincs semmi, ami kettőnkről szólna, ezért hátat fordítok neki és elindulok valamerre, zsebre dugott kezekkel. Igaz, amerre lakok, az pont az ellenkező irányban van, de nem érdekel. Az, hogy megállít, nagyon is meglep, főleg, amit mond.
- Mit kéne megbeszélnünk? Azt akarod, hogy hagyjalak békén, mert idősebb vagy nálam, hát tessék. Most elmegyek és kiszállok az életedből, most mit akarsz még? – Nézek rá kérdőn, kicsit ingerült a hangom, főleg így a végére ért kérdésnél. Tényleg nem értem, hogy miért csinálja ezt velem, miért hülyít, mikor nem akar tőlem semmit. Ettől csak még pocsékabbul fogom magam érezni, de ha erre megy ki a játék, akkor elérte a célját.
- Én hazamegyek, és te is. – Jelentem ki, majd letekintek a kezére és elmegyek mellette, nem fogom meg, ha ennyire pátyolgatni akar, hogy hazakísér, mert azt hiszi 5 éves vagyok, akkor menjünk. Legalább előbb túl leszek azon, hogy elbúcsúzzunk egymástól örökre. Csak zsebre dugott kezekkel megyek mellette csendben. Nincs kedvem megszólalni, a gondolataimba vagyok mélyedve és iszonyúan sajog a szívem. Szerintem már itt nincs mit beszélnünk.

Most jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy mi lenne a legjobb nekem és Charlottenak, de nagyon kiakasztott az, amit mondott. Meggondolatlanul cselekszek és kitörlöm a számát az orra előtt. Legalább látja, hogy komolyan gondolom, hogy kiszállok az életéből, ha már ezt akarta. Viszont a kérdése hallatán, nem tudom hova tenni az előbbi cselekedetemet.
- Neked megvan a számom. Ha akarsz valamit, majd felhívsz. Legalább most a te kezedben van az, hogy a közeljövőben találkozunk-e még. - Rántom meg a vállaimat nemtörődően. Ezzel tényleg a kezébe adtam a döntést, hogy találkozunk-e még valaha vagy sem. Azért az előbbinek jobban örülnék, bár így részegen kicsit se mutatom ki. Minél előbb haza akarok menni, hogy ezt az egészet elfelejtsem. Őt semmiképp sem akarom, csak ezt az estét. Túl sok mindent vágtunk egymás fejéhez, hogy rosszul érezzem magam. Talán az alkohol erre egy picit rá is segített. Bár ahogy érzem, idekint a friss levegőn, mintha nem szédülnék, de ettől a melegtől szerintem csak jobban fejbe vágott, így a véralkohol szintem ugyanolyan magason van, mintha még mindig innék.
- Nem kell magyarázkodni, már felfogtam, hogy nem akarsz tőlem semmit. Még barátságot sem. Ez van, majd túl teszem magam rajta... Vagy nem. Ez már az én gondom. - Rántom meg a vállaimat megint, látszik rajtam, hogy kezdek ebbe beletörődni. Már csak azt kéne elviselnem, hogy ez lelkileg ne fájjon, de ez lehetetlen. Itt áll előttem a szerelmem és elutasít. Ezt nem lehet túlélni. Mondjuk én sem könnyítem meg a helyzetét, de mit kéne csinálnom? Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő akarja, mert akkor nagyon elbízná magát, én meg utálom, ha felettem uralkodnak.
- Az nem fog úgysem sikerülni. Csak, hogy tudd, nekem mindenhogy kegyetlenül fog fájni, még ha te könnyedén átsiklasz ezen. - Nézek a szemeibe, kezeimet meg a zsebeimbe süllyesztem. Nem tudom, hogy miért mondtam el neki, de akartam, hogy tudja. Talán ezzel egy kicsit lelki ismeretfurdalást okoztam. Nem mutatom ki, de most törni-zúzna lenne kedvem, vagy a sárgaföldig leinni magam, még ennél is jobban, mint amilyen állapotban vagyok. El is megyek mellette, hogyha ennyire felügyelni akar, mert még mindig a betegét látja bennem. Érzem a kezemen, hogy megállít, így csak kérdőn nézek rá, amikor nem válaszol. Sóhajtok egyet és indulnék tovább, mikor megszólal. Látom, ahogy közelebb hajol hozzám, mindennél jobban akarom ezt a pillanatot és a nekem kijáró csókot, de nem így. Elfordítom a fejem és a földre fordítom a tekintetemet.
- Nem oldasz meg ezzel semmit, csak még nehezebb lesz. - Mondom szinte a földnek, de Charlottenak címezve. Tudom, hogy bánni fogom, hogy most nem csókolóztam vele, de úgy sem emlékeznék rá, én meg azt nem akarom.
- Hazakísérlek. - Mondom neki, immáron a szemeibe nézve, majd elindulok felé. Remélem, hogy ő is jön és engedi, hogy hazakísérjem. Közben nem szólok semmit, csak a csókon gondolkozok, amit már most megbántam, hogy nem tettem meg. Érezni akarom az ajkait, ahogy az enyémet érinti, a testét, amikor hozzám simul. Teljesen kész vagyok, de mégis úgy érzem, hogy jól döntöttem, mikor elfordítottam a fejemet. Oldalra pillantok, majd a kezemmel megfogom az ő kezét, már ha engedi.

Valóban nem tesz jót egyikünknek sem az, hogy így kínozzuk egymást. Vele akarok lenni, de úgy tűnik, hogy ő egyáltalán nem ezt akarja, ami nekem fáj. A szívem fájdalmasan ver és majd leakar állni, de nem hagyom, hogy egy nő tönkre tegyen, bármennyire is szeretem és nem lehet az enyém. Sóhajtok egyet, hogy ezek a szomorú gondolatok a fejemből kiszálljanak. Tényleg jobb lenne, ha békén hagynánk egymást, akkor nem fájna nekem ennyire a visszautasítása. Szép lassan felemésztene a hiánya, utána meg talán jobb lesz.
- Az nem számít, hogy mit akarok. Neked kell döntened, hogy akarsz-e velem még találkozni. - Mondom neki őszintén, hogy ne azt vegye figyelembe, hogy én mit akarok. Nagyon szeretném, hogyha felhívna, mi több, ha összejönne velem, de erre nem látok esélyt, ami csak jobban a béka s*ge alá sodor életkedvileg. Alig bírok a szemeibe nézni, mert az enyémek tükrözik, hogy mennyire fáj ez a kialakult helyzet, még ha részeg is vagyok.
- Az előbb még azzal jöttél, hogy idősebb vagy nálam és keressek egy saját korosztálybeli lányt. Most mit higgyek ezek után, hogy bármit is akarsz tőlem? - Kezdek kiakadni, a hangom is picit megemelkedik a végére, ahogy követelőzően várom a választ. Tudom, hogy nincs ehhez jogom, de ez a bizonytalanság megőrjít. Nem kiabáltam vele, csak egy picikével hangosabban mondtam a normál hangerőnél. Azt hiszem, hogy nem lehet megkérdőjelezni azt, hogy ennyire kiakadtam. Magam sem tudom, és szerintem Charlotte se, hogy mit akar.
- Nem úgy nézel ki, mint akit érdekelne ez a dolog. - Szólalok meg kicsit lekezelően, mert eddig semmi olyat nem mutatott ki, hogy akar tőlem valamit, most meg folyamatosan az ellenkezőjét próbálja bebizonyítani. Teljesen összezavar, bár amilyen hülye vagyok, hagyom is neki. Eddig az orromnál fogva vezetett, de most nem fogom hagyni. Ezért is fordítom el a fejemet a csóktól, bár legbelül éget a fájdalom a csók iránt. Akarom a puha édes ajkait és az egész lényét. Most mégis megállásra kényszerültem, mert úgy gondolom ez a helyes.
- Nem tudok rajtad kiigazodni. - Rázom meg a fejemet, mert eddig nem volt ilyen problémám, hogy a kiválasztott lány ne akart volna velem lenni. Ennyit még nem tepertem egyik után sem, de talán a kor különbség miatt van ez. Belül mindjárt széttép valami, de fegyelmezem magam. Csupán beleegyezően inkább hazakísérem. Annyira megakarom ölelni és megcsókolni, aztán vele aludni, hogy szerintem ezt még Charlotte se tudja elképzelni. Nem szólok én se semmit, mert nincs értelme. Eléggé összekaptunk és még az sem segít, hogy megfogom a kezét, ő meg eltűri. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről az egészről. Egészen hazáig kísérem és megállok az ajtónál vele.

Nem erre a válaszra számítottam, hogy neki ezt át kell gondolni. Azt hittem, hogy már tudja, hogy mit akar, de ezek szerint tévedtem. Elhúzom a számat és a föld felé tekintek, hogy ne lássa az arcomon a csalódottságot. Talán tényleg túl hamar töröltem ki a számát, de így részegen nem gondolkoztam tisztán. Mindennél jobban vágyok arra, hogy végre otthon lehessek egyedül. Mivel én mondtam neki, hogy ő döntsön a sorsomról, hogy valaha is találkozni fogunk újra, ezért nem vonhatom kérdőre. Beletörődök, bár már most úgy dobog a szívem, hogy az már fáj. Kicsit kedvileg összezuhantam. Nincs is már kedvem mosolyogni és itt lenni. Ölelni szeretném, hogy az enyém lehessen, de nem tehetem meg. Bele fogok pusztulni a szerelembe.
- Mert én nem a vénséget látom benned. Nem tudom honnan szedted ezt, de tükörbe kéne nézned. Egy csomó férfi utánad fordul. – Nézek bele a szemeibe, már vitatkozni sincs kedvem, így mindezt beletörődően mondom. Zsebeimbe dugom a kezeimet és eltekintek az egyik irányba. Vágyakozva nézek arra, hogy mennem kéne, mert már felesleges vagyok itt. A kusza gondolataimból az ébreszt fel, hogy Charlotte hangját hallom. Oda is fordítom felé a fejemet, mire csak sóhajtok egyet.
- Vettem észre. – Jegyzem meg halkan, elhúzva az ajkaimat. Ahogy kezdem látni, ő sem nagyon akar már velem beszélgetni. Eljött az a pillanat, hogy rosszul érzem magam és ezen semmi más nem segíthet csak a pihenés vagy még több alkohol. Mivel alkoholista nem akarok lenni, mert nem akarom megadni Charlottenak azt a lehetőséget, hogy így lásson és ez miatt végleg megszakítson velem minden kapcsolatot, ezért a pihenés marad számomra. Az meg nem fog segíteni már most tudom. Annyira szívesen elmondanám neki, hogy mit érzek iránta és, hogy mennyire összeakarok jönni vele, de ez a sok visszautasítástól elment a kedvem.
- Mert nem engeded, hogy megismerjelek. – Szólalok meg kedvetlenül. Egészen hazáig kísérem, ahol az ajtaja előtt megállok. El is engedem a kezét és bedugom a zsebembe. Annyira szívesen megölelném, de mennem kell, viszont a lábaim nem akarják az utasítást követni, amit az agyam parancsol nekik. Meglep a kérdése, de tudom, hogy nem helyes, így sóhajtok egyet és a szemeibe nézek.
- Inkább hazamegyek. – Nehezen ejtem ki a szavakat, de úgy érzem, hogy csak a terhére lennék és nem azért akar velem maradni, mert kellek neki, hanem, mert részeg vagyok. Utálom, ha sajnálnak, de ezt én értem el, tudom. Még egyszer végig nézem, azért, hogyha mégsem hívna, legalább legyen egy képem az emlékezetemben.
- Szia, jó éjszakát. – Motyogom, majd hátat fordítok neki és elindulok végig az utcán, hogy valahogy haza kóvályogjak. Közben folyamatosan a meg nem történt csókon és az egész estén jár az agyam.

A fehérmaszkos, szőke hajú lány, kezében a késsel elkezdett felém közelíteni. Bár egyáltalán nem voltam kimerült, mégsem tudtam fölkelni a földről, hogy elrohanjak. Mintha valaki odaragasztott volna, megmozdulni nem tudtam. És akkor rájöttem: álmodom. Ez ugyanaz a rémálom, amit újra és újra megálmodok. Szinte nem telik el úgy egy hónap, hogy ne jelenne meg álmaimban ez a szörnyűség. De nem tehetek ellene semmit, pszichológushoz pedig hülye leszek járni.
Próbáltam felébredni de nem ment, amit egyáltalán nem értettem. Máskor mindig azonnal sikerült, de ezúttal nem. Sőt, tovább folytatódott az álom és a lány levette a maszkját. Tudtam, hogy csakis Clarice arca fogadhat, de mikor megláttam így is lesokkolt. Pedig semmi változás nem volt rajta, ugyanúgy nézett ki, mint mikor legutóbb láttam, viszont mégis teljesen megrémültem. Clarice arcára lassan egy gonosz mosoly ült ki, majd szóra nyitotta a száját...

Hirtelen felpattantak a szemeim, majd lélegzetvisszafolytva vártam, hátha még mindig álmodom. Azonban nagyjából fél percnyi bámulás, fülelés és lélegzetvisszatartás után rájöttem, hogy már felébredtem. Lassan felültem, s kikászálódtam az ágyból, majd sóhajtottam egy nagyot. Az ember azt hinné, hogy egy rémálom nem tart olyan sokáig, hamar elmúlik. De nem, minden közönséges halandónak vannak visszatérő rémálmai, mert persze hogy még az alvás sem lehet mindig nyugodt. Néha megkérdezném az égieket, hogy mégis mit ártottam én, hogy ilyeneket kell álmodnom. Senki ne mondja, hogy a hiba bennem van. Részben talán igen, mert én voltam az a szerencsétlen aki anno megbízott abban a lányban, akiről később kiderült, hogy egy elmebeteg sorozatgyilkos... de ezért nem érdemlem meg azt, hogy rémálmokkal büntessenek meg.
Ezek a gondolatok futottak át bennem, miközben szemet dörzsölgetve beléptem a fürdőszobába. A tükörben megpillantva magamat, megint a nehéz éjszakák utáni látvány fogadott: hatalmas karikák a szemem alatt, amit hat kiló smikkel sem lehet eltakarni. Viszont délelőtt 11-kor visszaaludni is lehetetlen, itthon maradni meg hülye leszek, ezért össze kéne szednem magam és szívni egy kis friss levegőt. Nem is gondolkoztam tovább, hanem elvégeztem a szükséges higiéniai intézkedéseket és megreggeliztem. Odasétáltam az ablakhoz, majd kinyitottam, hogy beengedjek egy kis friss levegőt. Meglepetésemre az idő nem volt annyira hideg, valószínűleg elég lesz, ha csak egy dzsekit veszek fel a többi ruhára. Hamar fel is vettem egy dzsekit, majd fényképezőgépemet nyakamba akasztva léptem ki a házból. Aki csak ismer, az tudja, hogy szenvedélyem a fotózás, így mindig magamnál hordom a fényképezőmet. De a legújabb, legprofibb gépek helyett jobban szeretem a retro darabokat használni, amik még a hatvanas, hetvenes években készültek. Ha művészi képet szeretne készíteni az ember, szerintem ezek rá a legjobbak.
Az utcákon végigsétálva nem sok olyan dologba ütköztem, amit még nem örökítettem volna meg, ezért a botanikus kert felé vettem az irányt. Tipikusan olyan hely az, ahol mindig történik valami, amit érdemes lefotózni. Imádok érdekes embereket lencsevégre kapni, ezért mikor egy vörös hajú, hét év körüli, szeplős kislányt láttam meg egy imádnivaló kiskutyával játszani, nem hagyhattam ki a pillanatot. A gyerek anyukája persze észrevett, de nem volt mérges, helyette inkább kedvesen rámmosolygott. Nem mosolygok túl gyakran, de a kedvéért azért magamra erőltettem egy halvány mosolyt. Sokan pont a kevés mosolygás miatt hiszik azt, hogy boldogtalan vagyok, pedig nem így van. Attól, hogy valaki éppen jó kedvében van, még nem kell, hogy állandóan vigyorogjon, mint a vadalma. Ha belegondolunk, elég fárasztó lehet folyton fülig érő szájjal járkálni.
Egy idő után már úgy éreztem elég képet készítettem a vidám kislányról és az édes kutyusról, ezért tovább sétáltam a parkban, hátha még több érdekes dologba ütközök. Egyszer csak megláttam egy férfit az egyik padon, aki első ránézésre egy átlagos, harmincas éveiben járó fekete pasasnak tűnt, de ahogy jobban megnéztem, érdekes kifejezést láttam meg az arcán. Annyi érzelem keveredését vettem rajta észre, hogy meg nem tudtam állapítani, milyen hangulatban van. Minden más embernek egyértelműen jó kedve volt, csak neki nem. Vagy lehet, hogy mégis. Pont ez az, hogy nem tudtam rájönni.
Elég érdekesnek találtam ahhoz, hogy ismét kattitgatni kezdjek. Reméltem, hogy nem fogja zokon venni, hogy őt kapom lencsevégre, mikor észrevesz. Ugyanis volt már pár ember, akik előtt szinte földön kellett csúszni, hogy megbocsássanak. Pedig én csak fotózok, olyan nagy dolog ez? Nem híres embereket örökítek meg, szóval nem kell attól félniük, hogy a fél világ felismeri őket.

Félve mentem ki az utcára ma.
Tegnap este hatalmas tűz párbaj volt, csoda, hogy egyáltalán épen és egészségesen kerültem ki. Egy latin csapat érkezett Amerikába. Úgy volt, hogy őket kell fogadnunk, így egy fekete Ford Mustangban ülve néztük ahogy a csapat tizenkét tagja lesétál a hajó hídján. Jeremy, a mellettem ülő társam figyelmeztetett, hogy két gyanakvóan sétáló fickó közelít.
Odaküldtem Duncant és Vinniet, hogy állítsák meg őket. Mint kiderült nyomozók voltak. Már kezdtem örülni, hogy nem történik semmi, ám két Yamaha húzott el mellettünk és tüzet nyitottak. Az egyik a latin csapatra, a másik pedig ránk lőtt.
Nálunk csupán a sofőrt, Dereket súrolta a golyó, ám a latinoknál négyen estek össze holtan.
Muszáj volt közbe avatkozni így hátraszóltam Shawnak, aki az ülés egy kialakított lyukjában hevert, hogy osonjon hátra és vegye ki a fegyvereket a csomagtartóból. Nehezen, de sikerült.
Azonban mire felócsudtunk, a latinok vezére is halott volt akárcsak 11 társával együtt.
Szóval jó okom volt, hogy féltem az utcán. A legrosszabb, hogy a pisztolyom se volt nálam. A szememet körbe- körbe hordoztam a tájon. Mivel nyugalomra volt szükségem Vegas legnagyobb botanikus kertjéba mentem. Sok ember volt, itt biztos nem löhetnek le.
Bár ősz volt, még így is szép volt ez a hely. Az egyik fa mellett megálltam és odatámaszkodva vártam valamire. Mire is?
Talán csodára.
Hirtelen valaki megszólított amitől majdnem bokáig összecsináltam magam.
- Elnézést, uram?
Nyeltem egyet majd válaszoltam.
- Igen?
Egy középkorú, kopaszodó, vékony férfi volt, hatalmas horgas orral.
- Legyen szíves, nem támaszkodni a fának.
- Elnézést.- motyogtam.
Felsétáltam egy frissen vakolt lépcsőn majd a tájat bámultam.l