Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Komoly tekintettel vetettem rá egy futó pillantást, majd újra a kitaposott utat kezdtem el szemlélni. – Ne tőlem kérdezd – vontam vállat hanyagul. Személy szerint, úgy voltam vele, hogy én nem komplikálok túl túlságosan sok mindent, mivel én magam úgy véltem, hogy egyszerű racionális gondolkozással rendelkeztem, s ennél fogva sokkal inkább kedveltem a lényegre törő, világos dolgokat, nem mellesleg pedig, nem voltam oda azért, ha valaki hosszasan beszélt fölösleges dolgokról, mivel a lényeget nekem kellett abban az esetben kibogozni, holott tömören is meglehetett volna fogalmazni, elvégre én nem pszichológus vagyok, hogy az értelmetlen zagyvaságból kivegyem azt, amire nekem szükségem van. Nekem nem kellett foglalkoznom az emberek lelki bajaival, minő szerencse, bele is bolondultam volna. Különben pedig az élet anélkül is éppen eléggé komplikált volt, én pedig nem akartam még nehezebbé tenni saját magam számára, abban az esetben inkább felakasztottam volna magamat. – Kérdezd meg egy olyan csajtól, aki pontosan ilyen. – Ha rajtam múlt volna, akkor én pizsamában is elszambáztam volna otthonról – nem tudom, hogy egyáltalán bárkinek is feltűnt volna-e, tekintettel arra is, hogy az én pizsamám nem feltétlenül, olyan, mint a pizsama, inkább mint egy melegítő. Őszintén megvallva, akármennyire is igyekeznék tíz percnél sokkal több időt eltölteni a tükör előtt, nem menne. Elvégre nem vakszoltam ki a fejemet, úgy hogy minden természetes "szépségem" elvesszen, ruháim között nem válogattam túlságosan sokat, ráadásul a hajammal sem kellett különösebben törődni – na persze, ezektől függetlenül nem vagyok egy igénytelen disznó, mindig mosok fogat meg minden – napjában kétszer is és fürdeni is fürdök… Bólintottam. Minden bizonnyal a legtöbben most elkezdtek volna olyan hülyeségekről faggatózni, hogy miért vagy esetleg mióta van egyedül. Nos, hogy őszinte legyek, ez engem egyáltalán nem foglalkoztatott, csak puszta udvariasságból kérdeztem meg. Mellesleg ha hapsi kellene, akkor sem valószínű, hogy éppen ebben a szörnyű időszakban kerítenék magamnak, mivel – köszönhetően a hálátlanul nagy pofámnak – a professzorom szemében egy kissé visszaestem, így aligha fog jó pontokat adni, akármilyen jól is teljesítek, szerencsétlenségemre ő pont az a fajta volt, aki beletudott kötni még a betonba is. Úgyhogy az ilyesfajta dolgok végett most ki van zárva minden külső, igazán zavaró tényező, meg amúgy is… Nem fért bele eddig sem az időmbe, hogy fiúkákkal foglalatoskodjak, meg aztán szükségem sem volt bárkire jelen pillanatban… Úgyhogy, ja. Jelen pillanatban szívesebben élvezem a függetlenséget. – Ha már így leragadtunk egymás mellett és ennyire "mélyen" belemerültünk a beszélgetésbe, akkor talán nem ártana valami bemutatkozás féle, nem? – Vetettem fel az ötletet. – Taima. – Nyújtottam felé a kezemet, bár arcomra nem költözött egyáltalán mosoly. Végigmértem, de nem úgy, mint ahogyan egy pasit szokás, hanem mint aki fontolóra vesz valamit, jelen esetben az foglalkoztatott, hogy ő vajon mennyire bírná, ha része lenne egy boncolásban. – A legtöbb ember már akkor besokall, ha csak belenéz egy boncolásos filmbe, amiben nincsenek elhomályosítva a jelenetek, aki pedig bemerészkedik, a szagok tárházába azok közül egy-kettő viszonylag hamar kiterül, pedig "egész" életében az ilyen pillanatra készült. – Jegyeztem meg nyugodtan és némiképpen büszkén, mert nekem nem okozott gondot sem végignézni, sem pedig szagolni. Persze, azért azt én sem tagadhattam, hogy a test rothadó szaga egészen az agyamig hatolt, de mostanra már egészen "megszoktam" és jót mosolyogtam azokon, akik betévedtek egy-egy előadásra, még ha csak az üvegfal mögül nézik is és elájultak a látványtól. Számomra ez igazán szórakoztató volt. Kifehéredő arcuk, eltátott szájuk, kikerekedett szemük. Aztán puff. Összeestek. Naná, hogy képtelen voltam megállni, hogy ne mosolyogjak. – Szerintem sokáig te sem bírnád, mégis csak más látni egy hullát és más végig nézni, ahogyan kikerülnek belőle a belsőségek. – Hangom határozott volt. Már önmagában a halott látványa is megrázza a legtöbb embert, nem még az, ha előtte bontják ki, mint egy csomag ajándékot és bár a legtöbb férfi orvos még is ők azok, akik talán kevésbé bírják a véres tortúrát. Meglehet, hogy ez baromira feministán hangzott – noha egyáltalán nem voltam az, pusztán csak hajlamom volt rá, az sem a többiek irányába, hanem sokkal inkább a magaméba –, de az igazat megvallva úgy hittem, hogy ha egy orvos nő, jobban ért a szakmájához, nem mellesleg toleránsabb is – és sokkal idegesítőbb is – kivéve persze, ha az ember kórboncnok, mint én. – Félre ne érts, nem lebecsüllek. Na jó, talán egy kicsit. De csak az eddigi tapasztalataimra támaszkodom. Mindenesetre tényleg kíváncsi lennék arra, hogy miként bírnád. – Kénytelen voltam elmélázni és uram bocsáss meg, de elmosolyodtam. – Nem érdekelnek engem sem az autók, legalább is olyan nagy mértékben nem – vallottam marha becsületesen színt – de, ha egy szebb autó elmegy előttem, ettől függetlenül megnézem és szeretem az ilyen filmeket is. – Bár ettől függetlenül nem voltam tisztában azzal, hogy most az a kocsi jó is vagy csak olyan, mint egy könyv, jó borító, de szörnyű tartalom, ebből kiindulva nagy hang sem jár jó járművel. – Sok mindenre igaz ez, a tévé nem a valóságot adja vissza. – Elég csak egy pillantást vetni a romantikus filmekre, a lényeget azelőtt lezárják, mielőtt elkezdődne az igazi történet, mivel ami a házasság után jön, az már közel sem olyan happy-end stílusú, főként mert a valóság egyáltalán nem olyan szép vagy vidám.
• 817 • viselet • ismét suli, és bocsi, hogy ilyen bugyuta lett
do you know who i am?
Admin
Admin
Tárgy: Re: Botanikus kert 28.07.14 6:00
Szabad játéktér!
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 10.04.15 21:10
To Oliver
Mikor Jack elalszik végre a szeme felé tudok pislogni. Félek mások szemébe nézni, mintha kiolvashatnák belőle, mit művelek magammal, vagy a múltamat. Ő annyira más, mint egy angyal. Sóhajtva simogatom meg arcát ujjebegyimmel óvatosan. Kicsit lejjebb csúsznak íriszeim, le, egészen ajkaira. Úristen, de szép. Még sose csókoltak meg, de nagyon szeretném, hogy az első tőle legyen. Lopnék egyet, míg alszik, de az nem lenne az igazi, na meg nem is nagyon tudom, hogy hogyan kell. Ezért inkább csak betakargatom óvatosan, és ezek után osonok csak ki. Halkan énekelgetek, míg lejutok az öltöző szintre. Testem ide-oda ring lágyan, hosszú fonatom libben jobbra-balra. Általában ilyen jó kedvem van Jack hatására. De hamar elmúlik, és visszatérek oda, ahonnan elindultam. A keserű önmarcangolás ingoványos talajára. Átöltözök, egy barna ballonkabát, fekete farmer, sporcipő, pulóver és sál, készen is vagyok. Megindulok kifelé. Finom, tavaszi idő van, mégis sok a felhő, ami szerencse, mert a napszemüvegemet otthon hagytam. Most mégse haza fele veszem az irányt, inkább sétálni. Útközben veszek egy kávét, amit elszopogathatok, míg kóricálok. Mindenhol annyi az ember, utálom őket, sokan vannak, és úgy érzem, mintha mindenki engem nézne, a hideg is kiráz. Végül kilyukadok a világ egyik legszebb helyén. A botanikuskertben. Akaratlanul is elmosolyodok. Betipegek, kíváncsian pislogok körbe-körbe. Teljesen elolvadok, imádom az ilyen helyeket, és még csend is van. Addig kódorgok, míg nem találok egy nagy, fedett részt. Kinyitom az ajtót nagy nehezen, vékony kis testem minden erejét bele kell vetnem a lökésbe, mellyel betaszajtom a vaskos ajtót, de megéri. Ó te jó ég, nagyon megéri! Bent óriási medence van, meleg, és mindenféle növény nyújtózkodik az üvegbúra teteje felé, át a párás, nehéz levegőn. A vízen tenyérnyi virágok úsznak, szinte csak a tündérek hiányoznak róluk. Lélegzetvisszafojtva lépkedek beljebb a csodálatos helyen, kapaszkodva a kávémba, félve, hogy a hely kipukkad, mint egy álombuborék, egyetlen rossz lélegzetvételre. Leereszkedek egy padra, a táskámat magam mellé teszem. Annyira szép, békés itt minden. Jack jut eszembe róla megint. Mindig mindenről. - I belong with you, you belong with me, you're my sweetheart, I belong with you, you belong with me, you're my sweet - Énekelgetek halkan, anya tudott énekelni, állítólag az ő hangját ezer közül is fel lehetett ismerni. Hát, az enyémet nem hiszem, de sokan azt mondják, az ő hangját örököltem. Remélem, ha Jack jobban lesz, eljön velem ide, és akkor már nem csak magamban fogok dalolászni. Kicsit úgy érzem magam, mint az a lány a Bűbájban, aki random kezd énekelni a szeretetről a park közepén. Kínos. Leveszem a kabátomat, mert nagyon meleg van, majd a kávéval elkezdek sétálni, körbe-körbe, néha egy-egy kisebb táncmozdulatot is belecsempészve. Azt hiszem, Jack jó hatással van rám. Az illata, a haja, a szemei... Egy pillanatra megakadok. Te jó ég. Mi lesz, ha rájön, mi van a... a karomon. Nyelek egyet, és elönti a vér az arcomat. Lenézek a kötésre, mely alkaromtól húzódik fel, még a tenyeremre, kézfejemre is, a hüvelykujjam lóg ki alóla, körülölelve a pólyával, meg a többi. Mostanában sokat fogytam, állandóan csak tocsokog a lápban, mely egyre lejebb húz, és csak Jack rángat felfele. Hirtelen jön az a hang, a toppanás, majdnem elejtem az innivalómat. A hang irányába kapom a fejemet. Azonnal kifut a vér az arcomból, ujjaim pedig jéghideggé válnak. Az ott... Az ott a nagybátyám? Hátrálok egy lépést, majdnem beleesek a medencébe, mikor sarkam a falának koppan. - Te mit... miért vagy itt? - Kérdezem, és persze, hogy beledadogok, mitn mostanában minden mondatba. Az ő szemébe se nézek, gondosan elkerülve azokat vizsgálom meg arcát.
Igazán hangulatos volt az étterem, ezt már akkor megállapítottam mikor átléptem a küszöbön. Új hely, de nagyon igyekszik amolyan vintage hatást kelteni a régi bútorokkal. Közel van a lakásomhoz, néhányszor már elsétáltam előtte, de eddig csak kívülről csodáltam meg, de most van lehetőségem belülről is tanulmányozni. Szakmai ártalom nálam, hogy mindent alaposan szemügyre veszek. Tettem befelé pár lépést, mire Sidney heves integetésére lettem figyelmes. Újfent megjelent arcán a szinte már végjegyévé vált türelmetlen arckifejezés, ami akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Gyors léptekkel indultam meg az asztala felé, hogy ne kelljen egy másodpercnél is tovább nélkülöznie a társaságomat. - Van, ami sosem változik. – Vele szemben foglaltam helyet, az asztal túlsó végén Sidney kíváncsi pillantásaitól csak még jobb kedvem támadt. - Mire gondolsz McAvoy? – Jádezöld szempárjával meredt rám, azzal a tipikus „mindent tudni akarok” Sidney-féle pillantásával. - Arra, hogy pont ilyen lelkesen integettél az órákon is, hogy felszólítsanak. Azok a régi szép idők… Néha hiányoznak. – Túl a harmincon úgy gondolok vissza az iskolapadban töltött éveimre, akár egy szenilis öregember. - Nocsak, nosztalgiázni támadt kedved? - Valamiféle lelkes csillogást véltem felfedezni a szemeiben, de hirtelen nem tudtam rájönni, hogy mire is vélhetném. - Nem igazán, de régebben minden annyira egyszerű volt. Most pedig minden annyira bonyolult. – Régebben csak azért kellett aggódnom, hogy az órákon mindig a megfelelő válasszal álljak elő, most pedig emberek élete múlik rajtam, a tanácsaimon. Természetesen minden páciensemen segíteni szeretnék, de idővel meg kellett tanulnom, hogy van, akin nem lehet segíteni, akármennyire is szeretnék. - Felnőttünk McAvoy, ezzel minden megváltozott. – Igaza van. Minden megváltozott. Sidney csinos nő, de mindig csak szigorúan szakmai kapcsolat volt közöttünk, most is amolyan diszkrét megbeszélést folytattunk, némi tapasztalat cserével. Az ebéd után gyalog indultam vissza a közeli lakásomba, ahol az irodám is található, ami alkalmas a páciensek fogadására. Az utca tele volt az ebédszünet után a munkahelyükre visszasiető emberekkel, de mégis kiszúrtam egy ismerős arcot a tömegben. Mira? Hátborzongató a hasonlóság. Aztán egyszerűen csak eltűnt a botanikus kert ajtója mögött. Hosszú percek teltek el, míg ott ácsorogtam teljesen értetlenül. Aztán végül meghoztam a döntést. Utána megyek. - Láttalak bejönni… - Őszintén megvallva nem ilyen fogadtatásra számítottam, de teljesen meg tudom érteni, hogy miért nem ugrik a nyakamba a viszontlátás örömére. - Úgy tűnik nem elég nagy a város, hogy örökké elkerüljük egymást. – Próbáltam mosolyt erőltetni arcomra. Mira látványa akaratlanul is felidézi bennem a múltban történteket. - Beszélhetünk? – Annyi mindent szeretnék neki mondani. Sőt, annyi mindent máshogy csinálnék, ha lenne rá lehetőségem, de már a múlton nem tudunk változtatni, de megpróbálhatjuk kihozni a legjobbat a jelenünkből.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 11.04.15 0:08
To Oliver
Szótlanul állok Oliver elött, mintha apa elött állnék, esküszöm, olyan érzés, pedig nem ő az apai nagybátyám. Tudja, hogy honnan tudom?! Mert ő magához vett és felnevelt, éveken át fizette az iskoláimat, a ruháimat, ételemet, bár nem nagyon ettem. És mindezt úgy, hogy ő a miniszterelnök! Ezzel szemben ő... Mr. Oliver McAvoy annyit se tudott mondani nekem, hogy itt egy zsepi, csak fogd be. Most meg csak besétál az üvegházba, és döbbent fejet vág, mikor nem ugrok a nyakába és puszilom össze az arcát. Látott bejönni... az ajtó felé pislogok és csak ajkamba harapok válaszul. Neki nem kell magyarázkodnom. De ha kéne, elmondanám, hogy csak éppen van pár szabad órám. Aztán mhetek vissza Jackhez, és ma vele leszek. Ha nem telefonálnak, hogy Angel megint öngyilkos akart lenni. Mert akkor meg kell mondanom, hogy a fiuk rühes szukának hívott, mert nem hagytam, hogy belém törölje a lábát ő is. Pillantásom élesen villan Oliverre, ajkaim vonallá préselődnek, próbálom visszafogni a kitörni késülő keserűséget. Nesze neked, jókedvem. - ÉN sose kerültelek téged. Felhívtalak- Ahogy sikerült újra megszólalnom egyáltalán, mert jó ideig arra se sikerült rávennem magam, hogy olyan jól beszéljek, mint most. Mert igen, ez a dadogó, akadozó, halk valami amit produkálok, már bőven túlmutat a kezdeti állapoton. Segíthetett volna, nem kellett volna egy csomó idegen orvosnak szednie darabokra. Fogalma sincs, milyen volt, hogy közvetlenül utána rámszálltak és egyiküket sem ismertem, ő ott lehetett volna nekem. - Még Geofroy is felhívott - Utalok a másik nagybátyámra, aki szintén azzal töltötte az idejét, hogy őt csörgetgesse, hátha van kedve hozzám. Megmozgatom ujjaimat a kötés feszítésében. Kérdésére kesereűen felnevetek és a kis pad felé nézek, amit elfoglaltam. Ujjaim közt reszket a pohár, ajkamba mélyesztem a fogaimat, de legszívesebben végigkaparnék az alkaromat borító kötéseken. - Nem hiszem, hogy van annyi pénz a számlámon, hogy meg tudjam fizetni a beszélgetést doki. És már el késett vele - Válaszolom, de aztán hátat fordítok neki és elmegyek a padig, amire leülök, jelezve, hogy ha akar, akkor beszéljünk. Ha valóban erre vágyik, ez segíteni a lelkiismeretén, nekem mindegy. Az enyémen már semmi sem segít, egy leégett ház maradványai vagyok, ennyi. Ujjaim mebkúsznak pulóverem ujja alá és végigvakarnak a kötéseken. Sajgás a válasz a könyörtelen terrorra. Lehajtom a fejem. Hirtelen olyan nehéz lesz mindenem. Nem tudom, hogy hívjam. Ha valamit, ezt megtanultam az idő múlásával. Kimondani dolgokat. - Már azt se tudom, hogy hívjalak. Oliver, Oli, nagybácsi, doktor úr... régen ez olyan könnyen ment. Mikor még nem csak árnyékok voltunk. Te meg én. - Meghúzom a fonatomat, majd kezem köré tekerem és a végét piszkálom. - Te most se tűnsz annak. Mit szeretnél? Nálunk hagytál valamit? - Próbálom megérteni, de nem megy. Az agyam állandó zsibbadtságban van már évek óta.
Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap is. Valójában nem kellett volna ennyit várnom, már aznap ott kellett volna lennem, hogy támaszt tudjak nyújtani neki, hogy legyen egy szilárd pont az életében. Egy személy, akinek a vállára akármikor hajthatja a fejét, aki előtt akármikor sírhat szégyenkezés nélkül. Hibáztam. Elkövettem életem legnagyobb hibáját. Én sem vagyok olyan makulátlan, mint a legtöbb páciensem hiszi. Ember, közönséges halandó vagyok, aki pontosan úgy hibázhat, mint bárki más. Engem is emészt a lelkiismeret. Nekem is vannak rémálmaim. Nekem sem volt könnyű. Elvesztettem a testvéremet. Abba pedig bele sem tudok gondolni, hogy Mira mit élhetett át. Iszonyú fájdalommal járhat elveszíteni egy szülőt. Szótlanul hallgattam. Szakmai ártalom nálam, hogy hagyni szoktam a pácienseket beszélni. Minél többet beszélnek, annál több mindent tudok meg róluk. Viszont nem ártana, ha nem feledkeznék meg arról, hogy Mira nem az egyik páciensem. Évekkel ezelőtt széthullott a család, de azért mégis csak ugyan az a vér csörgedezik az ereinkben. A történtek ellenére is a nagybácsija maradtam, Mira pedig még mindig az unokahúgom. - Sajnálom. - Mi mást mondhatnék? Tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. - Tényleg sajnálom, de gondolom már a bocsánat kérésemmel is elkéstem. - Ezt évekkel ezelőtt kellett volna, pontosabban nem is kellett volna bocsánatot kérnem, mert ha ott lettem volna mellette, akkor nem is lett volna miért. Nem tagadom azt hittem, hogy majd szépen faképnél fog hagyni, ezért nem kicsit lepődtem meg azon, hogy leült a padra. Ezzel szavak nélkül is sikerült velem tudatnia, hogy most jött el a pillanat, amikor beszélhetek. Nem mentem hozzá közelebb, tartottam a tisztes távolságot. Nem hinném, hogy fenyegetően hatna rá a közelségem, de azért mégsem akartam, hogy még ennél is jobban feszélyezve érezze magát a társaságomban. - Almira még mindig használhatod rám a nagybácsi szót, habár nem hinném, hogy ezt kiérdemlem. - Csaknem felajánlottam neki, hogy úgy hívjon, ahogyan csak szeretne, de aztán bevillant, hogy a baromarcú és hasonló jelzők is szerepelhetnek a szótárában. - Egy esélyt szeretnék. - Valószínűleg ezt szerette volna most a legkevésbé hallani. Így is túl sok időt vesztegettem el, nem engedhettem meg magamnak több időpocsékolást, ezért ahogy lehetőségem nyílt rá egyből a lényegre tértem. Elhallgattam. Vártam a reakciójára, időt akartam neki adni, hogy mindezt megtudja emészteni mielőtt bármi mást mondtam volna.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 12.04.15 0:08
To Oliver
Bizalmatlanul méricskélem Olivert, hirtelen nem tudom eldönteni, mi lenne a jó. Tudom, mivel foglalkozik, és ő talán tényleg képes lenne meglátni, mit rejtegetek nagy lelkesen. De azért próbálok megbízni benne, hogy tudja, még mindig fontos nekem, mert ez így van, csak... ez bonyolult. Megváltoztak a dolgok. Mégis mély lélegzetet veszek, egy ideig bent tartom a lévegőt, majd lassan fújom ki. Kétségbe vagyok esve, nem tudom, mit mondjak, aztán eszembe jut, mit tanított a sok lélekbúvár. A vonatmondatok. Amiknek az elejét már megírtam, csak fel kell használnom ilyenkor, és a folytatás jön magától. - Nem akarlak megbántani, de azt hiszem, igazad van, ezzel elkéstél kicsit. - Bólintok mellé, próbálok határozottnak tűnni, de nem megy. Nem ilyen vagyok, de ez tény. - De már nem haragszom. Csak fáradt vagyok - Teszem hozzá halk sóhajtással, lesütve szemeimet. Használhatom rá a nagybácsi jelzőt. Szuper. Gondolom. Bólintok ajkamba harapva, de a nevemre megrázkódok. Egyrészt, mert nem sokszor hallom tőle, másrészt, mert nahát, még egy ember tudja a nevem. Pedig azt hittem, mostanában teljesen láthatatlan, jelentéktelen és érzékelhetetlen vagyok. Megmerevedek, mikor kimondja, mit szeretne. Megrezzenve nézek fel rá, lassan, de még mindig nem a szemébe. Az nem megy. - Esélyt? Mire? Te is ki akarsz vizsgálni? Kutakodni a fejemben, mint a többiek? - Nem tudom, miért mondom ezt. Talán a munkája miatt. Nem kellett volna ilyeneket hozzá vágnom. Mély lélegzetet veszek, lehunyom a szemem. - Nem szeretném, hogy visszagyere. Mert ha megint úgy döntesz, hogy elmész, akkor én... nem is tudom, mi lesz velem. Nem veszthetek el több embert. Ki tudja, maradsz-e, vagy megint elpárologsz. - Most ezt mondom, de tudom, hogy ha megígéri, hogy nem megy el, akkor engedni fogok. Mert ilyen vagyok. És ezt utálom. Ujjaim a karomon lévő kötésbe mélyednek, érzem a sebeket, a fájdalmat, ez segít erőt vennem magamon. - Eltemettelek már magamban Oliver, a szüleimmel együtt. Nem mászkálhatsz ki-be, mikor úgy tartja kedved. Ha visszajössz és elmész... azt... nem élném túl, érted?
Mira még túl fiatal, de már túl sok szörnyűséget kellett megtapasztalnia. Az élet túl mostoha volt vele, az apja bűnei örökké kísérteni fogják egy egész életen át. Ez egy hatalmas trauma számára, én pedig nem voltam ott neki, hogy támaszt tudtam volna neki nyújtani a legnehezebb napjain. Nem vagyok a világ legjobb nagybácsija, hibáztam, de talán még nincs túl késő ahhoz, hogy ezt jóvá tudjam tenni. Mindig azt szajkózom a pácienseimnek, hogy sosincs túl késő, hogy tiszta lappal induljanak, talán itt az ideje annak, hogy megfogadjam a saját tanácsomat. Noha ehhez nem elég az én elhatározásom. Mint szinte mindenhez ehhez is két ember kell. - Nem Mira… Nem akarok kutakodnia a fejedben. – Almira elsősorban az unokahúgom, akinek szeretnék segíteni, de nem úgy, mint ahogy a pácienseimnek, hacsak nem ezt szeretné. Nem várhatom el tőle, hogy megbízzon bennem, mert ismét felbukkantam az életében. A bizalmat ki kell érdemelni, én pedig szeretnék méltó lenni arra, hogy megbízzon bennem. Nem hiszem azt, hogy könnyű fog lenni, sőt talán még sosem kellett szembesülnöm ilyen nehéz kihívással. Hozzá érzelmileg is kötődök, esetleg talán túl elfogult vagyok vele szemben, félő, hogy nem teljesen tudnék racionálisan gondolkozni, mert kihatással lenne rám, hogy Almira mégis csak az unokahúgom. - Nem követem el kétszer ugyan azt a hibát. – Biztatóan próbáltam rá mosolyogni. Tényleg szeretném vele elhitetni, hogy soha többé nem hagyom magára, viszont meg tudom érteni, hogy miért nem akarja, hogy az élete részévé váljak ismét. Nincs arra garancia, hogy tényleg nem ismétli meg magát a történelem. Egy dologra támaszkodhatok innentől kezdve, mégpedig arra, hogy Mira megpróbál valahogy megbízni bennem és elhinni, amit mondok. Szeretném, ha tudna hinni nekem. Most már itt vagyok és itt is maradok, hacsak nem akar ellökni magától. - Értem. – Túl sok olyan embert veszített el, akik közel álltak hozzá, ezért is próbál most ilyen távolságtartó lenni vele és ehhez minden joga meg is van. - Tudom, hogy nem kérhetem azt tőled, hogy bízz meg bennem, de megpróbálhatnád. – Túl sokat kérnék tőle? Azt hiszem igen. Valahol mégis csak el kell kezdenünk ismét felépíteni a kettőnk között lévő kapcsolatot. - Nem fogok elmenni. Szeretnék újra részese lenni az életednek, feltéve, ha te is akarod. – Nem kényszeríthetem semmire sem, nem is akarom. Egyetlen egy esély kell ahhoz, hogy mindent újra kezdhessünk.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 12.04.15 23:27
To Oliver
Annyira igyekszem az lenni, aminek az orvosok akartak. Mindig azt mondogatták, hogy húzzam ki magam, fejet fel, orrot a magasba, lépjek tovább. De nem megy. oliveren sem megy, mert a családtagom, és szeretem ezért. Lássuk be, az apám élete végéig a börtön vendégszeretetét fogja élvezni, anyukám pedig... hát neki már nem fáj semmi. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de aztán be is csukom, mert inkább még várok vele. De nem felejtem el, és ha megérdemli, meg fogom mondani neki. lehet, még ez alatt a beszélgetés alatt. Mindehelyett inkább magam mellé pislogok, majd minden cuccomat arrébb túrom. - Ülj le kérlek, olyan messze vagy - Billentem oldalra a fejem. Próbálom elhinni neki amiket mond. Nehéz lesz lebontani kettőnk közt a falat, amit ő húzott fel, és ugyan az ő oldaláról már eltűnt, de már az enyémről magasodik. Nem csak felé, az egész emberiség felé. Nem válaszolok ezekre a mondatokra sem, még emésztek. Mikor újra nyitom a számat már tényleg meg is szólalok. - Geofroynál lakom. Tudod, hogy sokat utazik, így nagyjából egyedül hagy. Együtt az orvosokkal- Ezt veheti válasznak részemről. Adok neki még egy esélyt, de ne puskázza el, könyörgöm neki. Szükségem van rá, szeretném újra az életemben tudni. A kötésekre meresztem a szemem. Kicsit felfordul a gyomrom, ahogy eszembe jut, mi van alatta. - Talán jobb lenne, ha te turkálnál a fejemben, mint ők. Nem bízom bennük, mindent elmondanak a bácsikámnak. Mert szerintük teljesen... beszámíthatatlan vagyok - Nyögöm ki azt a szót, amit úgy gyűlölök. Ahogy az orvosokat is, mert ott van a titoktartásuk, és tesznek rá magasról. Nem érdekli őket egyáltalán, mert nem biztonságos rám nézve. Így meg nem beszélük velük őszintén, semmi értelme. - Te nem mondanád el neki, ugye? - Nézek fel rá. Oliver a tökéletes megoldás, mert rokon, tudna róla, és meg is tartaná magának. Bízok benne. - Nagy szükségem lenne valakire, akinek elmondhatom... és bízok benne. Persze csak, ha van időd. - Felnézek Oliverre. Néhány pillanatig a vonásait tanulmányozom, minden kis részét, majd hirtelen, váratlanul megölelem őt szorosan, arcom nyakába fúrom, és erősen kapaszkodok lapockáinál ruhájába, beszívom illatát. Kell nekem nagyon. Ő maga. Mint nagybácsi, mint doki, barát, báty, apa. Mint minden. És persze Jack is kell.
Nem akartam még ennél is tolakodóbb lenni. Nem feltétlen gondoltam azt, hogy örülne a közelségemnek, mindössze tényleg nem akartam átlépni nála azt a képzeletbeli határt, ahol már a személyes területét fenyegetném. Az is elég megpróbáltatás lehet számára, hogy ismét lát, ezért jobbnak láttam, ha tartom azt a bizonyos két lépés távolságot. Ezért is lepett meg mikor hellyel kínált, de elfogadtam, leültem mellé a padra, noha még így is volt közöttünk némi távolság. Mégis nem a fizikai távolságtól tartok. Viszont ez egy jó kezdet, jobb, mint amit valaha is gondolni mertem volna. - Talán jobb is ez így, rettentő unalmas ember, ha több időt lennél vele végül te is olyan unalmassá válnál. – Tényleg viccelődni próbálok? Most valójában fogalmam sincs, hogy mit művelek, mindössze szeretném valahogy oldani a kettőnk között lévő feszültséget. - Tényleg ezt szeretnéd? – Ha akartam volna sem tudtam volna leplezni előtte meglepettségemet. Teljesen váratlanul ért, hogy a páciensem szeretne lenni. Noha elsősorban mindig is úgy fogok rá tekinteni, mint az unokahúgomra és csak aztán a betegemre. - Hány orvos foglalkozik veled? – Mert ha az imént jól értettem, akkor nagyon is többes számban említette. Ez még viccnek is rossz, attól, hogy több orvosa van, még nem fog hamarabb „meggyógyulni” sőt talán ezzel többet is ártanak neki, mint segítenek. Az én módszerem másmilyen. Hiszek abban, hogy ki kell alakítani az orvos – beteg között a bizalmat. Kell, hogy teljesen megbízzon bennem a páciensem, hogy mindent el tudjon nekem mondani, csak így tudok segíteni. - Köt az orvosi titoktartás. – Noha vannak olyan körülmények, amikor a hatóságokat is be kellene vonnom, de csak akkor, ha kiderül, hogy másokra is veszélyes, vagy hogy konkrétan mások megölésére készül. Ilyet persze sosem feltételeznék róla, szóval nem látom szükségesnek, hogy bárkivel is beszéljek arról, ami kettőnk között hangzik el. - Ígérem, hogy rád bármikor fogok időt szakítani. Úgy hiszed, hogy bízni tudnál bennem? – Újabb meglepetés ért, egyik a másik után… Szó szerint. Nem voltam felkészülve erre, sőt meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. Néhány pillanatig ledermedtem a meglepettségtől, de mikor észbe kaptam viszonoztam az ölelését. Olyan törékeny, ebben az ölelésben pedig túl sok minden volt, nem kellettek szavak ahhoz, hogy tisztában legyek a jelentésükkel. Szüksége van rám. - Hé, már itt vagyok, maradok bármi is történjen. – Halványan rámosolyogtam, ez nem műmosoly volt részemről, tényleg hinni akarok abban, hogy minden jóra fordul. Ha Mira csak az egyik páciensem lenne biztosan nem öleltem volna meg, hiszen nem tanácsos semmiféle testi kapcsolat sem, mert a lelkileg sérült emberek ezt egészen félreérthetnék és akár érzelmeket is elkezdhetnek irántam táplálni. Logikus, hogy nem szeretném, hogy a pácienseim belém szeressenek, de itt ennek az esélye kilőve. Mira az unokahúgom és most nagy szüksége volt egy ölelésre, ennyire egyszerű.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 13.04.15 14:03
To Oliver
Gyengén elmosolyodok a vicces megszólalására, bár ez annyira nem is vicc, amire Oliver gondol már folyamatban van. - Már tudok franciául, és szeretné, ha visszaköltöznék Párizsba vele. Szeretné, ha fontos ember lennék, mint ő. De nem szeretnék menni, akkor megnthetetlenül unalmas lennék - Mosolygok vissza Oliverre, amennyire csak tőlem telik, olyan boldogan és energikusan. Szóval igazából eléggé kókadozón. Kicsit értetlenül nézek rá, hiszen ha már mindenféle idegeneknek megengedtem, hogy a közelembe jöjjenek, akkor neki, aki a nagybátyám, miért ne engedném meg?? - Te vagy a fél családom. Ha már Geofroynak adtam egy csomó lehetőséget a lélekbúvárkodáshoz, neked is addok. Végül is, te jobban ismersz, mint ők. - vonok vállat, miközbn magyarázok. Jackre gondolok, megérdemelné, hogy a barátnője ne egy kupac szerencsétlenség legyen. Legalább esélyem legyen, hogy a barátnője legyek. Annyira szeretném. - Szeretnék jobban lenni, mert valaki vár rám - Nagyon igyekszek nem elpirulni, de érzem, ahogy a vér elfutja sápadt arcomat. Kizökkent az álmodozásból Oli. - Van egy igazi orvos, aztán egy, aki minden nap eljön, mert szerinte jó lesz nekem, ha meditálok, ami sose működik, egy harmadik kitalálta, hogy az étkezésem miatt ilyen rossz az állapotom, és teletom valami furcsa... tablettával, meg bio dolgokkal. Két hetente meg egy másik lélekbúvár jön. De mindből elegem van. - Szerintem ez után megértheti, hogy miért utálom az összeset. Kikerekednek a szemeim, majd elnevetem magam, hát ez... ez egyszerűen remek, komolyan mondom, csodálatos. Biztos nem esik jól neki, hogy kikacagom, de szeretném, ha megértené, nem erről van szó. Mikor elül a nevethetnékem, meg is magyarázom neki. - Elvileg a többieket is... Biztos nagyon sokat fizetett a bácsikám.- Tanakodok, majd mosoly költözik az ajkaimra, boldogság leginkább, mert örülök, hogy elvállal. - ha nem bíznék benned nem kértelek volna fel rá.- Mutatok rá a tényre, majd meg is ölelem azonnal. Ahogy viszonozza megkönnyebbülten sóhajtok fel és veszek el karjaiban. Lehunyom a szemem, kiélvezem, hogy teljesen biztonságban érzem magamat. Egy percig kiélvezem az ölelést, el sem engedem, de mikor igen, viszonzom a mosolyát. - Rendben, az nagyon jó - Bólintok lelkesen, majd megsimogatom a karját, és a vállának dőlök. -Képzeld, ápoló lettem, egy kórházban dolgozok - Mesélem el neki a hajammal játszva, a térdét nézve. - Nálad mi változott? -
Azt hittem nehezebb dolgom fog lenni, hogy még nem áll készen arra, hogy újra a közelébe engedjen. Csalódtam, de ez a csalódás pozitív volt. Noha a kezdet nem volt olyan nehéz, mint képzeltem, de ettől még nem jelenti azt, hogy a folytatás is ennyire zökkenőmentes fog lenni, még ha nagyon is ebben reménykedek. - Ez pozitívum. Biztosan nem lehetett könnyű megtanulni franciául. – Én mindig is hadilábon álltam a nyelvekkel, nincs ehhez különösebb érzékem, de azért még rám is ragadt innen-onnan néhány szó. - Geofroy ezt szeretné… Na és mi az, amit te szeretnél? – Tudtommal már nagykorú, ezért jogában áll dönteni arról, hogy hol szeretne élni. Habár nem tagadom néha jó dolog a környezetváltozás, de Mira esetében nem feltétlenül tanácsolnám kirángatni a megszokott, ismerős közegéből, hogy egy számára teljesen ismeretlen országban kelljen élnie. - Köszönöm, hogy esélyt szeretnél nekem adni. – Még mindig teljesen meglepetten állok a dolgok előtt, nem is tudom… Valahogy több ellenkezésre, elutasításra számítottam részéről, de nem tagadom, örülök annak, hogy igyekszik esélyt adni nekem. - Biztosra veszem, hogy ha azaz illető kedvel téged, akkor olyannak kedvel, amilyen most vagy. Nagy motivációs erő lehet az, ha arra gondolsz miatta meg kell változnod, de először gondolj magadra, magad miatt tedd. – Sosem hittem, hogy eljön még ez a pillanat, hogy elcseverészünk arról a bizonyos illetőről, akit Mira nagyon is kedvel. Nem kell semmit sem mondani, sokat mondó volt a pír az arcán. Már csak attól elpirult, hogy rá gondolt. - Ez őrültség! – Már abból, ahogy felvázolja a helyzetet biztosra veszem, hogy többet ártanak neki, mint használnak. -- Bio dolgok? Senkinek sem szúrt még szemet, hogy olyan vékony vagy már így is? – Zöldségekkel etetik és meditációra kényszerítik? Ki az, aki azt meri feltételezni, hogy ettől jobban fog lenni valaha is? - Engem nem bír lefizetni, belőlem semmilyen információt sem bírna kicsikarni. Ami kettőnk között hangozna el, azt tényleg titokként kezelném. – Nem vagyok megvesztegethető, szóval attól nem kell tartania, hogy a két bácsikája összeesküszik ellene és bármi nemű információval látnám el Geofroyt. - Azt hittem, hogy nehezebb dolgom lesz azzal, hogy kiérdemeljem a bizalmadat, de úgy tűnik előle megelőlegezted nekem. Azon leszek, hogy ne kelljen bennem többet csalódnod. – Tanultam a hibáimból és, akár felhozhatnám mentségemre azt is, hogy akkor mikor az a sok rossz dolog történt még túl fiatal voltam és nem igazán tudtam hogyan kezelni… Ez így is volt, de már lényegtelen. Kaptam tőle egy újabb esélyt, most azon leszek, hogy ne kövessem el kétszer ugyan azt a hibát. - Ápoló? – Ha számoltam volna, hogy a mai nap folyamán mennyi meglepetést okoz nekem, akkor mostanra már valószínűleg összezavarodtam volna a számolásban. - Vér, csúnya sérülések, levágott végtagok meg minden? – Azt hiszem sikerült neki felvázolnom az ápoló szakma legdurvább nyilvánvaló dolgait. Valahogy még mindig olyan nehezen hiszem el, hogy tényleg nap, mint nap a kórházban dolgozik, hogy lát embereket meggyógyulni, meghalni. Nem lehet számára túl könnyű. - Elköltöztem és az új lakásomban alakítottam ki a rendelőmet. Gondolom izgalmasabb beszámolóra számítottál, de körülöttem nem zajlik annyira az élet. – Remélhetőleg még így se én vagyok az unalmasabb nagybácsija.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 13.04.15 19:01
To Oliver
Mióta belépett erre a helyre, először nézem fel rá úgy, hogy a pillantásom találkozik az övével. Szándékosan. Most akkor ő... büszke rám? Vagy... akkor nagy dolgot sikerült csinálnom? Úgy, hogy nem is tudtam. Lehet, valamiben mégis jó vagyok... csendesen elmosolyodok és bólintok egy aprót. - Valóban nem volt könnyű - helyeselem, de nem beképzelten, csak nagyon jól esik. Nem sokan kedvesek velem, főleg nem a kórházban, ott mindenki igazán... faragatlan, ideges. Nem szeretnek bent lenni, és engem hibáztatnak, csak mert én kezelem őket. Kérdésére kicsit vállat vonok, pillantásomat a virágokra függesztem. Beszívom a levegőt és bólintok egyet, szinte csak magamnak. - Maradni szeretnék. Egy ideig nem volt senki, aki ide kötött volna, de már van. És itt vagy te is, nem akarlak itt hagyni titeket - Ingatok fejet. Nem szeretném elveszíteni a nagybátyámat, akit éppen visszakaptam. Szükségem van azokra, akiket szeretek, nem lecserélhetőek. Néhy másodpercig mély lélegzetet véve nézek magam elé, próbálom megfogalmazni mondandómat, de a szavak kifolynak ujjaim közül. - Már csak két családtagom maradt. Ostobaság lenne ellökni téged. Talán én se lettem volna képes fordított esetben melletted lenni - Tudnom kell, kik az igazi ellenségeim, nem cimkézhetek fel mindenkit annak, ez fontos. Kíváncsian nézek fel rá, iszom minden szavát, közelebb is húzódok, biztos észre vette pillantásomban a mohó tudásvágyat. Nincsenek szüleim, hogy ilyenekre tanítsanak, így minden nagyon érdekel. - De ő... olyan más. Motorozik, bőrdzsekije van... annyira tetszik. Szeretném, ha nem tartana flepnisnek - Nem tudom, így megért-e Oliver. Jack különleges, rosszfiús beütéssel, én meg inkább a jókislányok csapatát erősítem. A bolondokét nem szeretném. Van akkora szakadék, amit nem lehet áthidalni. Szeretném ezt megoldani. -Én sem értem pontosan, hogy ez miért jó, de ne aggódj, tudom, hogy te nem vagy lefizethető - nyugtatom meg, majd mosolyogva billentem oldalra a fejem és a számat kezdem rágcsálni elgondolkodva. Hát... ez egy jó felvetés. - Régóta várok rád. Ha most elkezdenélek büntetni és ellökni, azzal magamat is büntetném. Már hiányoztál - Érintem meg alkarját óvatosan, majd felnevetek a felsoroltakra, ó, még nagyon a felszínét kapargatja. - Igen, ez minden. Pluszba én mosdatom a fekvő betegeket, akik hálából illetlenek. De örülök, hogy ápoló lettem. Így találkoztam Jack-kel. Azt mondta, hogy ha fel tud majd kelni, megver mindenkit, aki nem volt elég kedves velem - Mesélem el lelkesen Olivernek, pedig lehet, nem is érdekli. Elragadtattam magam, mint mindig, mikor róla van szó. Ám egy úújabb érdekes téma jön, mely szintén nagyon érdekel. - Ez szuper, gratulálok! Megmutathatnád majd - Nehezen szívom be a levegőt és hirtelen felállok. Az ajtóhoz megyek és kicsit kinyitva kilesek, de nincs a közelben senki. Behúzom rendesen és visszasétálok Oliverhez. Leülök mellé szótlanul, majd körülnézek. - Figyelj... tudom, még nem... nem kezdtük el a... az olyan beszélgetést, de van egy kérdésem, ami már túl régóta pörög bennem - Nagyon-nagyon melegem lesz, megizzadok, és megint nem tudok a szemébe nézni. A kezemet tördelem, azt figyelem, miközben kérdezek. - Van az az érzés bennem, hogy... ami történt... az után már nem lehet folytatni. Egyszerűen... nem megy. próbálkozom, elindulok valahova, és a kórház felé félúton elönt az az érzés, hogy... meg fogok fulladni, ha még egy lépést teszek, és sírva fogok fakadni. Mindig le kell ülnöm, mert elmegy minden erőm. Általában Jack miatt sikerül mégis felkelnem. - Nagyon-nagyon nehéz ezt elmondanom neki, remélem, értékeli. - Csak azt szeretném tudni, hogy létezik-e ilyen, Oli. Hogy valami után nem lehet folytatni - Nézek fel rá, de már forrón lüktet az egész arcom a visszafojtott könnyektől, annyira szeretném, ha megértené, mit próbálok elmagyarázni...
Most először nézett a szemembe hosszú idő után. Csaknem már el is felejtettem milyen melegséget árasztó, gyönyörű barna szempárja van. Pont olyan, mint… Mira túlságosan hasonlít az anyjára. Szinte meg is rémiszt a hasonlóság. Vajon képes leszek valaha úgy ránézni, hogy ne a halott testvéremet lássam benne? Idővel biztosan, mindössze némi időre van még szükségem. - Talán nem ártana, ha vennék tőled néhány leckét. Merci, ennyit tudok, azt hiszem franciául és valljuk be ilyen nyelvtudással bármikor bárki eladhatna. – Nem csak azért mondom ezt neki, mert szerintem jó lenne, ha lekötné magát bármivel, de így talán tényleg sikerülne elterelnem a figyelmét a múltról, a sok szörnyű dologról, ami vele történt. - Azért maradj, mert maradni szeretnél, ne mások miatt. Persze jó dolog, ha úgy érzed van, ami ide köt téged, de sosem szerettél volna valahol új életet kezdeni? – Mindössze kíváncsi vagyok, nem arra szeretném rávenni, hogy menjen innen jó messzire. Habár, eleinte azt gondoltam nekem is jót tenne némi levegőváltozás, de képtelen voltam elmenni. Ha elmentem volna az olyan, mintha elmenekültem volna… Van, ami elől nem lehet elmenekülni. Mindegy, hogy hol vagy, a múltad mögötted van mindig. - Talán igazad van. – Ez a mi lett volna, ha… Remélem, hogy sosem tudjuk meg, hogy Mira hogyan cselekedett volna fordított esetben. Már így is túl sok tragédia érte a családunkat, nekem szó szerint nincs más élő családtagom rajta kívül. Tudom milyen egyedül lenni a nagyvilágban, nem akarom, hogy Mira úgy érezze, hogy teljesen egyedül van. - Motor és bőrdzseki? Azt hiszem, hogy nem is olyan sokára tartanom kellene neked egy gyorstalpalót. – Ki mással beszélhetne erről? Szülők nélkül úgy érzem, hogy az én kötelességem szemügyre venni azokat a fiúkat, akik körülötte legyeskednek. - Próbálj meg felkészülni rá, mert nem ígérem, hogy nem fogok kínos témára tapintani. – Más körülmények között biztosan nem én lennék az, akivel mindezt megbeszélhetné, de ezt is kötelességemnek érzem. Almira hatalmas traumát élt át fiatalon, ez pedig mindenre hatással lehet, még a szexuális életére is. Elég meredek már csak az is, hogy arra gondolok, hogy az unokahúgomnak esetleg már most van szexuális élete, de ugye már a mai fiatalok egészen korán kezdik. Ha esetleg önértékelési problémákkal is küzd, akkor könnyen lehet, hogy alávetett félként… Most inkább nem akarok erre gondolni, valójában nekem is kell egy kis idő, hogy felkészüljek erre a beszélgetésre. - Hamarabb kellett volna jönnöm… De jobb később, mint soha? – Mindössze ezzel a közhelyes mondással tudtam érvelni. Túl sok időt vesztegettünk már el így is, és tényleg nagyon örülök, hogy a körülmények ellenére ilyen jól fogadott. Kedvesebb velem, mint amit megérdemelnék. - Szóval a titokzatos lovagodnak neve is van. Jack… - Igyekeztem a memóriámba vésni a nevet, elvégre úgy tűnik, hogy fontos szerepet tölt be Mira életében. - Ez igazán védelmező. – Próbáltam leplezni aggodalmamat, igyekeztem átsiklani azon, amit mondott róla, de képtelen voltam rá. - Agresszív természete van? – Aztán csak kibukott belőle a kérdés. Motor és bőrdzseki… Már csak ebből is arra gondolok, hogy Jack rossz fiú lehet. - Bármikor átjöhetsz, szívesen látlak. – Érdeklődve figyeltem, ahogy felkelt még mindig a padon ülve. Már azt hittem, hogy besokallt és inkább faképnél hagy, de aztán hirtelen visszatért hozzám és elkezdett beszélni. Érdeklődve hallgattam, nekem már ennyiből is úgy tűnt, hogy szorong. - Erősebb vagy, mint hinnéd. A történtek ellenére is összeszedted magad, van állásod, másokon segítesz… Szerintem ez is arra utal, hogy nagyon is folytatni akarod. – Vállára tettem kezemet, hogy érezze a támogatásomat, remélem azt is tudja, hogy mennyire büszke vagyok rá.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 14.04.15 13:30
To Oliver
Agyam lázasan zakatol, próbálja kitalálni, mennyire gondolja komolyan Oli az egészet, de végül arra jutok, hogy talán igen. - Szívesen tanítanálak, nem akarom, hogy eladjanak - Mosolygok rá szórakozottan. Megingatom a fejem válaszul kérdésére. Nem, nem szeretnék másik országban új életbe kezdeni. Új életet szeretnék, igen, de Jackkel. Ő maga az új élet, főleg, mert sose volt barátom. Én erre az életre vagyok kíváncsi igazán. Hirtelen kerekednek ki a szemeim, mikor nagybátyám felveti, hogy beszélgetnünk kéne. De mégis miről? Mit szeretne elmondani? Azt a tipikus sztorit, hogy " amikor egy fiú és egy lány nagyon szereti egymást..."? Mert azt már tudom. Azt is tudom, hogy ha szeretem Jacket, már pedig ez így van, akkor egyszer ő meg én mi leszünk. Igen, ettől félek, ez igaz, de szerintem mindenkivel így van ez. Oliver visszatért, és nem, hogy a nagybátyám akar lenni újra, de az apukám is, meg az anyukám. Ez nagyon jól esik, szeretném is. - Mi... milyen gyorstalpalót? Felkészülök, de nem tudom, mit szeretnél... megbeszélni... - Kérdezem zavartan, jaj. Próbálok mesélni neki kicsit Jackről, hogy ne tűnjön olyan ijesztőnek és idegennek, de kérdése után olybá tűnik, hogy eléggé félresikerült a történet. - Igen, Jack, szeretne vigyázni rám, és... - Vállat vonok kicsit tanácstalanul. Bevallom, ezt nem tudom igazán és nem akarok hazudni Olinak azzal hogy rávágom, hogy jaj, dehogy is, nem agresszív. - Nem tudom, nem állhat fel, csak fekszik, én vagyok az ápolója. Így nem tudom igazán megállapítani, hogy agresszív-e - Vallom be csendesen, aztán elmondom neki ezt az elég nagy aggodalmamat a léttel szemben. Nem mondok semmit, csak szótlanul gondolkodok. Ez igaz, teljesen igaza van. Nem csinálnám, nem mentem volna el tanulni, majd dolgozni, ha nem akarnám. De akkor... - Lehet, igazad van. De... ha elég erős lennék, akkor képes lennék legyőzni azt a vágyat. Sokszor nem tudok ellenállni neki - Most lehet, nem tudja, érti, mire gondolok, de jobb kezemmel felhúzom pulóverem ujját a bal karomon. A hosszú, szoros kötés az én érdemem, ha már áplónő vagyok, használjam ki a tudásomat. Könyökhajlatomnál kihúzom a szélét, és leoldom valameddig. Az alkarom közepéig. Már így is látszanak a vágások, karmolások, körömnyomok. Vörös a bőr sebeim körül, viszonylag újak. - van az a követelő, akaratos vágy, ami követeli... és kicsit megnyugszom tőle. -
Hirtelen tényleg nem tudom mire vélni azt, hogy a történtek ellenére is ennyire kedves hozzám. Ilyen egyszerűen megbocsájtott volna? Róla valahogy nem tudom elképzelni, hogy csak megjátssza magát előttem, hogy a későbbiekben valahogy bosszút tudjon állni rajtam. - Ez igazán kedves tőled, habár kétlem, hogy bárki is meg akarna venni. – Mosolyogtam vissza rá. Ha pedig senki sem venne meg, akkor annak az esélye is csökken, hogy bárki el szeretne adni, legfeljebb szervdonornak. Azt hiszem, hogy túl sok rémtörténetet hallottam arról, hogy mi lesz néhány turistával, akik sosem térnek vissza. - Valami olyasmit szeretnék veled megbeszélni, amit már évek óta kellett volna, de talán még így sem késtem el ezzel. – Nem tudom, hogy ebből mennyit értette meg, elvégre még mindig nem böktem ki nyíltan, hogy miről is lenne szó. Még arról is kínos beszélni, hogy miféle témát szeretnék vele boncolgatni. Ezek után pedig pláne el tudom képzelni, hogy mennyire kínos fog lenni mindkettőnknek, ha bele vágok a közepébe. - Szeretnéd, hogy vigyázzon rád? – Talán úgy kellett volna kérdeznem, hogy szerinted Jack a megfelelő személy, aki vigyázhatna rád? Nem mondhatom meg, hogy kivel barátkozzon, hogy kibe legyen szerelmes, de ennek ellenére mégis nyomon akarom követni, nem lenne jó, ha rossz társaságba keveredne. - Ha bántana… - Néhány hosszú másodpercig hezitáltam mielőtt tovább folytattam volna. - Amire remélem, hogy sosem kerül sor, de ha mégis… Akkor hozzám bármikor fordulhatsz segítségért. – Tapasztalataim szerint, akik traumát éltek át azok hajlamosabbak arra, hogy normális dolognak vegyék, ha a partnerük erőszakosan viselkedik. Noha nem akarok így látatlanban senkiről sem véleményt formálni, szóval ezért is kell személyesen megismerkednek Jackkel. - Mégis miféle vágyról beszélsz? – Értetlenül néztem rá. Attól, hogy tudok néhány dolgot róla, ez még nem azt jelenti, hogy tisztában vagyok az egész kórtörténetével. Kikerekedett szemekkel néztem a karján lévő kötést, majd azt, ahogy elkezdi magáról lehámozni, hogy szemléltesse velem a sérüléseit. - Ezt te csináltad magaddal? – Tekintetem hol a sebhelyeire, hol pedig arcára siklott. - De mégis miért? – Tudnom kell azt, hogy miért okoz kárt magában, hogy segíteni tudjak rajta. Hirtelen nem is tudtam hogyan reagálni rá, ha a csak a páciensem lenne, akkor szigorúan maradnánk a beszélgetésnél, de így hogy Mira az unokahúgom… Ez kissé bonyolult. Egyik kezemmel átkaroltam. - Találni fogunk valami más módot, amitől megnyugodhatsz. - Mert azt nem fogom hagyni, hogy továbbra is ezt művelje saját magával.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 21.04.15 23:31
To Oliver
- é... értem, azt hiszem... rendben, akkor majd ha... majd ha felkészültél rá, neki is futhatsz - Motyogom, de eléggé bizonytalan vagyok, mert azt hiszem, tudom, miről akar beszélgetni, és, hát az valóban egy igazán kínos beszélgetés lesz. Na sebaj, valahogyan túl kell esni rajta, hátha még valóban hasznom is lesz belőle, nem csak az ő lelkiismeretét fogom megnyugtatni, hogy elmondta. Bumm. Teljes fagyás. Remegve fordulok Oli felé, ajkaim elnyílnak, szemeim kikerekedve merednek rá, félelem ül bennük. - Miért bántana? Honnan veszed, hogy bántani fog? - Kérdezem a pánik határát súrolva. Félek az emberektől, apám tette után szerintem nem is csoda, hogy így érzek irántuk, de Jack lassan csillapította a félelmemet, melyet Oliver egy fél pillanat alatt robbantott ki bennem. Olyat szólt, mint egy atombomba. Mi lesz, ha Jack bántani fog? Ha megüt, vagy rosszabb? Mármint sokkal rosszabb... Végigfut rajtam a libabőr és a rettegés jeges fuvallata, de Oliver kiragad a kábult fagyásból. Megmutatom neki a sebeket, hogy megértse. Látom az arcára kiülő szörnyű kifejezést, amit nem bírok elviselni, így inkább lehajtom a fejem, hogy elbújjak előle, amennyire csak lehetséges. A kérdésre bólogatok. Igen. Én voltam. Az az őrült, üvöltő vágy ordít, követeli, hogy tépjem le a kötést, és a sebeket is, eresszem szabadjára a vér, és adjam át magam az örök sötétségnek. Viszont második kérdésére csak akkor válaszolok, mikor már fejem vállán pihen. - mert úgy érzem, nem helyes. Hogy én még itt vagyok. Anyával kellett volna lennem, mikor... - Igen, meg kellett volna halnom vele, ezt rendelte volna nekem a sors, szinte biztos. Megváltoztattam a dolgok menetét, és ez kicsit sem helyes. - úgy érzem, rossz helyen vagyok, Oliver. Vele kéne lennem, és ez... szinte csak erre tudok gondolni
Válaszul bólintottam. Valaha is fel lehet készülnie egy ilyen felvilágosító beszélgetésre? Szerintem jobb, ha ezen minél hamarabb átesünk. Valójában fogalmam sincs arról, hogy mennyire lenne ez szükséges, de gondolom sok anya – lánya beszélgetés maradt ki az életéből és azok után, hogy ennyi ideig cserbenhagytam kötelességemnek érzem, hogy pótoljam az életében a szülői követeléseket. Nem csak a nagybácsija akarok lenni, hanem a barátja is, egyben az orvosa, aki előtt meg mer nyílni. - Nem akartalak megijeszteni. – Kezemet vállára tettem. - Sajnálom Mira, ez nálam amolyan szakmai ártalom. – Mindössze realista voltam, és ha Jack nem is bántaná fizikailag, még máshogy bírná, mondjuk, ha összetörné Almira szívét, elvégre már abból, ahogy mesél róla, s közben csillognak a szemei látszik rajta, hogy mennyire bele van esve. - Vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit sem, oké? Előbb jobb lenne, ha megismerném, persze ez nem kényszer, de örülnék annak, ha bemutatnál neki. – Ha az apját akarnám valahogy pótolni, akkor most be kellene szereznem egy puskát, amit elő kellene vennem, ha Jack nálam járna? Azt hiszem valami ilyesmit szoktak művelni az apák, miközben közlik a halálra rémült fiúkával, hogy ha a lányukkal nem bánnak jól, akkor a puskát nem csak szemléltetni fogják, hanem használni is. - Mira ne büntesd magad azért, amiért életben vagy. – Fogalmam sem volt arról, hogy ezt teszi magával. Teljesen ledöbbentem, de ahogy tudtam próbáltam előtte leplezni. Noha azt sem tudnám póker arccal végig nézni, ha valaki más művelné ezt magával, de így hogy az unokahúgomról van szó, ez így még jobban sokkolt. - El tudod képzelni, hogy anyád mennyire szomorú lenne, ha látná, hogy mit művelsz magaddal? – Úgy éreztem, hogy hatnom kellett a lelkiismeretére, hogy bűntudata legyen, hátha így hamarabb abbahagyná, amit magával művel. - Ha vele lennél, akkor nem lett volna lehetőséged megismerni Jacket. Erre még nem is gondoltál? Annyi mindenért megéri élni. Mira még annyira fiatal vagy de annyi mindenen átmentél már, de még szó szerint előtted áll az egész élet. – Óvatosan nyúltam felé, hogy egy kósza tincset a füle mögé tűrjek.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 03.05.15 11:03
To Oliver
Eddig ha kérte volna, simán bemutattam volna neki Jacket, de bevallom, most már van bennem egy kis félelem. Mi van, ha nem fogják kedvelni egymást? Oliver fogja és eltilt tőle? Kicsit zavarban vagyok, bár az biztos, hogy ez még a jobb oldala. Apának nem kell bemutatnom. Vicces is lenne, hogy ha a börtönbe elcipelném szegény Jacket, hogy bemutassam egy gyilkosnak. Egy bolond gyilkosnak. Te jó ég. Az én családommal állati nagy gondok vannak. - Rendben, bemutatlak majd neki, mikor már ki tud mászni qaz ágyból - Az nem mostanában lesz, ahogy elnéztem. Óriásit esett szegény. A motorját elvitték a szervízbe, állítólag nagyjából már helyre hozták valamennyire. Az is felmerült bennem, hogy ezeket az üzeneteket nem adom át neki. Ha megtartom magamnak, akkor talán nem esik újra nagy baja szegénynek. Aztán rájöttem, hogy ehhez semmi jogom nincsnen. Nem vagyok a felesége, vagy az anyja, hogy ilyet akár megpróbálhassak megtenni. Csupán arról van szó, hogy féltem őt saját magától. Hallom, amit Oliver mond és értem is, de ez annyira bonyolult... - Ne büntessem magam? Te is ezért büntettél. Haragszol rám, amiért én túléltem és nem a testvéred. A legrosszabb pedig, hogy nem értem, miért történt. Nem tudom, miért kellett meghalnia - Fakadok ki. Nem értem, mert az nem válasz, hogy azért, mert apám fogta és végzett vele. Az a süllyedő, émelyedő érzés a szívemből megindul a gyomromba. Hányinger kerülget, rosszul vagyok. - Már egy ideje rájöttem valamire. - Fordulok a medence felé lassan, vontatottan. - Én nem is létezek. Lehet. Lehet, hogy látsz, de igazából üres vagyok. Ez nagyon rossz érzés. - Bólintok mellé aprókat keserű szájízzel fűszerezve az egészet. - Így viszont semminek nincsen semmi értelme. Néha úgy tűnik, még Jacknek sincs
Sosem hittem, hogy könnyű fog lenni, de minden most kezd valóságossá válni. Mira egy fiatal hölgy, aki mellől nekem szinte kötelességem elhessegetni az udvarlókat, ha már az apja, míg él a börtön falai közé lesz zárva, megérdemelten. Nincs gyerekem, de ha lenne egy lányom, aki olyan idős lenne, hogy már randizni akarna, akkor biztosan úgy védeném a lányomat is, mint Mirát. Mivel férfi vagyok, ezért azzal is tisztában vagyok, hogy mit akarnak a férfiak a másik nemtől, főleg fiatalon csak egy bizonyos dolgon jár minden férfi agya. Nem akarom, hogy Mira végül kihasználva érezze magát, kifacsarva. Még az évekkel ezelőtti traumán sem tette túl magát, nem kell, hogy még eggyel szembenézzen. - Már alig várom a találkozást. – Tényleg kíváncsi vagyok arra a bizonyos férfira, akiről nagyon nem tudok semmit sem a nevén kívül. Persze nem tudom megmondani neki, hogy kivel találkozzon, s senkitől sincs jogomban eltiltani, de azért nyugodtabban aludnék, ha szemügyre venném azt a bizonyos Jacket. - Nem rád haragudtam, sosem hibáztattalak téged a történtek véget, mindössze időbe telt, mire túltettem magam mindenen. – Míg Mira az édesanyját veszítette el, addig én a testvéremet. Túl fiatal volt még és nem voltam képes megbékélni tragikus halálával, szinte lesokkolt, hogy a saját férje végzett vele hidegvérűen. El sem tudom képzelni, hogy Mira mit érezhetett, ha már engem is ennyire padlóra küldött. - Azt hiszed, hogy nincs értelme az életednek, hogy tényleg nincs miért élned? – Elképedve kérdeztem vissza. Hirtelen ért, nem is számítottam arra, hogy Mira így érezne. Azt hiszem az elmondottak után egészen biztos vagyok abban, hogy ennél jobbkor nem is csöppenhettem vissza az életébe, hiszen most tényleg szüksége van rám. El kell hessegetnem az efféle kételyeit, fel kell nyitnom a szemét, hogy észrevegye az élet apró örömeit, hogy mennyi mindenért érdemes élni. - Kérném a gyógyszereid listáját, remélhetőleg csak a mellékhatások végett vagy ennyire negatív gondolkozású. – Még csak az hiányozna, hogy bebeszélje magának, hogy tényleg nincs értelme az életének és végül valami drasztikus módszerhez folyamodjon, akár még ahhoz is, hogy eldobja magától az életét.
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 18.05.15 19:04
To Oliver
- Miért, van?! - Csattanok fel, széttárom kcsit karjaimat. - Te úgy látod, hogy van? - Próbálom higgadtabban, ujjaimmal lágyan nyomom homlokomat, hogy kicsit helyre billenthessem azt a valamit, ami bent van, mert jelenleg állatira lüktet. Hallom a szívem dobogását. Konkrétan hallom, ahogy dübörög, összehúzódik és kitágul, majd újra. Nagyon rossz. - Mit akarsz, mit csináljak? Menjek el... énekesnek, mint édesanyám? Már csak az kéne. Vagy járkáljak be apámhoz, és kérdezgessem tőle, hogy érzi magát, megbánta-e már, hogy lelőtte anyát, mint valami állatot?! Vagy neked kellek az életben maradáshoz? Semmi dolgom sincs itt. - Kicsit kifogytam a szuszból, így mély lélegzetet veszek. Megrántom a copfom, ezzel is leplezve reszkető ujjaimat. - Úgy legalább a szerveimmel egy csomó emberen segíthetnék, máris több értelmem lenne. - Rántom meg a vállamat. Kicsit kikerekednek a szemeim. Komolyan a gyógyszereimet szertné?! Annyira szakszerű orvos, hogy az hihetetlen. A táskámhoz lépek és felrántom a cipzárt rajta. Beletúrva négy egyforma sárga műanyag hengert szedek elő, mindegyiken más cetli van, de az én nevem. Kettő antidepresszáns, egy altató, és egy meg a koncentrációmat segíti elő, plusz juttatás, hogy a reszketésemet is elmúlasztja. - Van még egy, de azt otthon hagytam. Néha elönt a hideg és kicsit kihülök. - A kezébe nyomom a dobozkákat. - Hű de jó, hogy megtaláltál, még egy beteg - gúnyolódok, bár hirtelen nem is tudom, hogy rajta-e, vagy magamon. Talán nem is érdekel a válasz igazán. Leülök pad legszélére, szótlanul meredve a zavaros vízre. - Lehet, mégse kéne kezelned. Akkor nem állna közénk semmi, és lehetnénk... normális család. Vagy ez nevetséges feltételezés? - fordítom oldalra a fejem, hogy jobban láthassam. Valami forró kúszik le az orromtól a szám felé. Mikor odanyúlok ujjaim vörössé válnak. Unottan feltörlöm a zsebkendőmmel. - Rendesen el vagyunk szúrva.
Meglepett a reakciója, hirtelen nem is tudtam mire vélni, hogy ilyen hevesen reagált szavaimra. Nem akartam felzaklatni, de ebből is látszik, hogy még mindig nem tudott megbékélni a múltjával, pedig már éppen itt lenne az ideje, hogy túl tudjon lépni a vele történt rossz dolgokon. Fiatal még, előtte az egész élet, nem lenne szabad hagynia, hogy a múltja befolyásolja a jelenlét, vagy akár a jövőjét is. - Persze, hogy van! – Már én sem bírtam tovább a türelem mintapéldányát játszani, ezért hozzá hasonlóan felcsattantam. Tényleg olyan fiatal még, szép, hogy van az életének értelme, csak még rá kell jönnünk arra, hogy az mégis micsoda lenne. - Nem mondhatom meg neked, hogy mit csinálj, mindössze tanácsokat adhatok neked, amiket ha akarsz megfogadsz. – Nem tehetem meg vele, hogy felbukkanok az életében és innentől kezdve elkezdek neki dirigálni, hogy úgy élje az életét, ahogyan én azt jónak látom. Mégis fontos számomra, elvégre az unokahúgom és igyekszem segíteni rajta, főleg azok után, hogy magára hagytam olyan sokáig. - Pillanatnyilag kétségbe vagy esve, ezért most mindent olyan negatívan látsz. – Meg kellene neki mutatnom, hogy az életben mennyi csodás dolog van, amiért érdemes élni, de mégis honnan kellene elkezdenem? Nem lesz könnyű, nagyon is nehéz fog lenni, de nem lehetetlen. - Ha ezt valóban így gondolnád, akkor már régen véget vetettél volna az életednek. – Úgy tekint magára, mint egy szervdonorra, akinek csak annyi haszna van az életben, hogy mások felhasználják? Szervdonornak lenni nagy döntés, de direkt meghalni ezért… Fel nem foghatom, hogy ezt hogyan merült fel benne. - Mi lenne, ha kivennél egy hét szabadságot? Akár nálam is lakhatnál abban az egy hétben, kíváncsi lennék arra, hogy hogyan reagálnál akkor, ha ezeket mellőznéd. – Mutattam fel a gyógyszeres üvegeket, amiket az imént a kezembe nyomott. Nem akarom kísérleti patkányként kezelni és megfigyelés alatt tartani, de nem hinném, hogy erre a rengeteg gyógyszerre szüksége lenne, mindössze rá akarok jönni, hogy melyek azok, akiket feltétlenül szednie kellene. - Mi sosem leszünk normális család. – Még a feltételezése is meglepő volt, de esetleg megpróbálhatnánk a dolgot. - Mira szeretném, hogy jobban legyél, engedd, hogy segítsek neked. – Mégis csak az unokahúgom és elfogult vagyok vele szemben, ezért bármit megtennék azért, hogy átsegítsen ezen a nehéz időszakán. - Gyakran szokott ez történni? – Aggódva pillantottam rá, miután láttam mi történik vele. Ez miattam van, én húztam fel annyira, hogy ez történjen?
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Botanikus kert 24.05.15 22:46
To Oliver
Most már ő is felemeli a hangját, amire szinte meg se rezzenek. Ő nem tudhatja, de elég sok orvost borítok ki ennyire, volt már olyan is, akit csak centik választottak el attól, hogy megüssön, és már rekedtre ordította magát. Szó nélkül nézem őt, és próbálom szavakba önteni a válaszomat. - Próbálom hinni, hogy okkal éltem túl a próbálkozásokat, amik nem is voltak olyan gyengék. Remélem, az ok nem az, hogy egy orvos sokszor volt a közelben - Fontolgatom a dolgot, majd előkotrom a dobozkákat. Nem szívesen adom át neki őket. Nekem is szükségem van rájuk. Persze, nem hiszem mondjuk, hogy ő akarja beszedni előlem, de nem örülök, hogy elveszi. Ha remegni fog a kezem, akkor esélyem sem lesz gyógyítani. Hogy vennék vért? Szitásra szurkálnám szegény páciens karját, mire eltalálnám a kellő eret. Még mielőtt megmukkanhatnék máris folytatja, és talál megoldást a problémámra, anélkül, hogy egy panaszos hangot is elengedtem volna. Tényleg a fejemben mászkál. Elgondolkodok az ajánlaton. - Jól van. Ha szerinted ez segít, akkor legyen. Írok egy emailt, és.. alszok nálad - Egyezek bele nehézkesen. Az segít, hogy ő a nagybátyám, és ezért is, megbízok benne. Csak egy sóhajtással jutalmazom a meglátását a családunkról. Valószínűleg, igaza van, csupán álmodoztam, amit szabad tudtommal. - Engedem, csak nehéz - Nem csak azért, mert hosszú idő után most látom őt először, hanem, mert komolyan szerettem volna megszabadulni ettől az életnek csúfolt rémálomtól, ami körülvesz, ő mégsem akar hagyni. Előveszek végül egy zsebkendőt és az orrom alá nyomom, hogy felszívja, ami kifolyik, mindemellé pedig hátradöntöm a fejem. - Csak a heves érzelmek miatt. Nem sokára el is fog állni, ha kicsit lelassul a szívverésem - Magyarázom neki, és próbálok valami nyugodt dologra gondolni, de csak giccses dolgok jutnak eszembe, így inkább Oliver légzésére koncentrálok. Ahogy a szívem beletapos a fékbe a nedvesség is elapad, és eltehetem a kendőt.
Ordíthatnék, toporzékolhatnék, de attól mégis mivel lenne jobb a helyzetünk? Semmivel. Mégis megengedtem magamnak, hogy egyetlen egyszer felemeljem vele szemben a hangomat, miután teljesen felbosszantott azzal, hogy ennyire negatív. Talán még ilyen fiatalon senki sem tudja, hogy mi értelme van a létezésének, Mira pedig már ilyen fiatalon már annyira rossz dolgot tapasztalt meg az életben, de a legnagyobb zápor után is mindig kisüt a szivárvány. Miért nem tud inkább arra koncentrálni, hogy még rá is várnak szép dolgok az életben? - Azért élted túl mert erős vagy, erősebb, mint gondolnád. – Számtalanszor elmondhatnám neki, hogy milyen erősnek tartom, de saját magának kell rájönnie végül arra, hogy erősebb, mint valaha is hitte volna. Elveszítette az anyját, majd az apját is miután lecsukták, egészen fiatal volt mikor ez történt, de azóta összeszedte magát. Van szakmája, segít másokon, ez pedig jó, még nem veszítette el az emberiségbe vetett hitét. Megtehetné, hogy élete hátralevő részében sajnáltatná magát mindazért, amin eddig keresztülment, de Almira mégis úgy döntött, hogy inkább másokon segít. - Szerintem segítene és biztos vagyok abban, hogy már nincs szükséged ilyen sok orvosságra. – Ahány orvos, annyiféle diagnózis születhetett, szerintem ártalmas volt rá nézve, hogy ilyen sok orvos vette körül, hogy tömték a fejét azzal, amik az orvosok szerint a javára válhat. Persze ez csak az én meglátásom, de többet csak akkor tudhatok, ha huzamosabb ideig megfigyelés alatt tarthatnám, amibe most bele is egyezett. - Megértem. Egyik napról a másikra ismét betoppantam az életedbe, ismét az életed részese akarok lenni, de nem várhatom el tőled, hogy már most megbízz bennem. A bizalmat ki kell érdemelni, remélem, hogy ki tudom érdemelni a bizalmadat. – Szeretném, ha bízna bennem, hogy a legjobb tudásom szerint segíteni tudjak rajta. Ő az utolsó élő rokonom, nekem már csak Mira van. - Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. – Bűnösnek érzem magam, hiszen egyáltalán nem állt szándékomban semmiféle heves érzelmeket kiváltani belőle, de mégis úgy látszik, hogy olyan témát kezdtem el boncolgatni, amire Mira így reagált. Ilyet még sosem láttam ezelőtt.
Kezdőlap 
Tárgy: Re: Botanikus kert 
01.04.14 22:10
