Dean S. Kizzy

Már abban a pillanatban tudtam, hogy ez a mai nap határozottan nem én napom lesz, amikor felkeltem, ugyanis igencsak balszerencsésen indult, tekintettel arra, hogy az ébresztőórám nem szólt - ez már egy intő jel is lehetett volna, hogy ma az a legjobb, ha egész nap az ágyban maradsz, de persze én mit sem törődve ezzel, buta módon indultam a magam feje után, így a reggeli kávém - a nagy rohanás közepette - magamra öntöttem, amit természetesen még nagyobb rohanás közben át kellett cserélnem, így a reggeli kávémra, ami jól seggbe rúgja a napomat, nem volt meg, ez által már tudtam azt is, hogy ma nem leszek igazán jó kedvű - persze, ez nálam normális -, de ezzel egyidejűleg kis híja volt annak, hogy valami idióta, közveszélyes őrült el nem csapott, ami után természetesen leordította a fejemet, hogy ha pápaszemes vagyok, akkor miért teszem ki egyáltalán a lábam az útra, na már most az egész ott kezdődik, hogy nekem zöld volt, neki meg úgy ahogy volt piros... Ergo, nem én vagyok az idióta és ezt még hajlandó is lettem volna lenyelni, bár ott abban a pillanatban leginkább azt kívántam, hogy a következő kanyarban egy teherautó rontson bele fatálisan és az én boncasztalomon kössön ki - mindezt persze csak féktelen dühömben, de jól esett elképzelni, ahogy néhányszor beledöfhetek szilánkos lábába, még ha neki nem is fájt volna, de persze a java csak ez után jött, merthogy még az óra közepéről is kiraktak, köszönhetően annak az idióta padtársamnak, aki kötekedni kezdett velem én pedig egy kicsit talán jobban megemeltem a hangomat, mint ahogyan kellett volna és ez által megesett, hogy néhány nem éppen oda illő szó kicsúszott a számon, így hát roppant idegesen indultam neki a városnak és gondoltam mivel tök szabad vagyok, beugrok a kórházba a kórlapomért, amire már napok óta lélegzetvisszafojtva várok, most hogy a kezemben van, egészen egyszerűen nem merem, pontosabban talán nem mertem kinyitni, mert tartottam attól, ami benne van, annak ellenére is, hogy tisztában voltam azzal, hogy az ég egy adta világon egyetlen egy jó hír sincs benne, csak éppen annyi, hogy a rák továbbra is fenyegeti az életemet, de egy ilyen nap után, nem hinném, hogy bárki bánná, hogy ha beakarja dobni a törülközőt. De persze... Nagyon elolvasni sem tudtam volna, hogy mi volt a papírra írva, mert hát szemüveg nélkül gyakorlatilag - néhány határozottabb körvonalat és néhány pacát leszámítva - az ég egy adta világon, semmit sem láttam - mind ezt persze költői túlzással, ugyanis csak annyira nem láttam, hogy még véletlenül se tudjam elolvasni még azt sem, ami a borítékon volt, mert a betűk egészen egyszerűen összefolytak a szemeim előtt egy csodálatos fekete pacát alkotva. Noha felvehetném a szemüvegemet - mert hát itt volt nálam, anélkül útnak sem indultam - nem voltam rá hajlandó, még pedig azért mert rohadtul fel tudja idegesíteni az ember lányát, ha felcsúsztatja az orrán, de az már csak azért is lecsúszik, hogy baszogassa a szerencsétlen viselőjét - ez pedig még annál is idegesítőbb volt, hogy semmit sem láttam. Egyszóval, jelen helyzetemben kifejezetten boldoggá tudott volna tenni egy fehér pálca vagy akár egy vakvezető kutya is, de persze, ez túlzás lett volna, ennyire szerencsétlen még nem voltam - idők kérdése ez is.
Így hát mindenről lemondva döntöttem úgy, hogy feladom annak a boríték elolvasását, valamint kibontását, így a táskám legmélyére száműzve álltam fel a helyemről, amin eddig ültem, majd pedig útnak indultam - de persze, nem is én lennék, ha csak egy pillanatra nem fordítottam volna el a fejem és csak úgy bele nem rontottam volna valakibe.
Tipikus.
- Bocsánat, nem direkt volt... Ne haragudj - néztem rá, zavartan húztam el a számat, fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna még mondanom. Utáltam az ilyen helyzeteket, mert fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna még tennem. Menjek? Maradjak? - Minden oké?

Dean S. Kizzy

Elképedve – szinte már elkerekedett szemekkel – bámultam fel az előttem álldogáló srácra, aki a jajveszékelés közepette, sokkal inkább emlékeztetett egy dühöngő kisgyermekre, akitől az imént vették el a játékát, sem mint egy nagyon is érett felnőttre, akinek már volt elegendő ideje ahhoz, hogy megtanulja kezelni az ilyen helyzeteket, mint amilyen ez a véletlen baleset is volt, ami csupán néhány másodpercnyi figyelmetlenségemből adódott – egészen pontosan addig –, ameddig egy pillanatra félre  nem pillantottam és próbáltam volna megcsodálni az elém táruló látványt – a fene sem gondolta volna, hogy az a két méter pillanatok alatt szerte foszlik, majd semmivé válva, mintha ott sem lett volna, eltűnik, így megkapva a nekem járó csúnya kiosztást, amit csak egy egészen kicsit éreztem jogosnak, de ennek ellenére nagyon is felhúzta vele az agyamat és bár nem voltam az a fajta, akiből a düh vulkánként robban ki, most még is úgy éreztem, hogy az a leghelyesebb, hogy ha legalább tízig elszámolok. 10... 9... 8... Szinte türelmetlenkedve vártam, hogy végre elérjek az utolsó számhoz – nevezetesen az egyhez, de még a nullát is hozzá tettem, csak úgy a biztonság kedvéért, noha különösebben nem osztott, nem szorzott semmit, mert nem lettem tőle sokkal nyugodtabb, voltaképpen ez még inkább csak felbosszantott, így végső megoldásként lassan kieresztettem a bent tartott levegőt, ez sem hatott, egy kicsit sem, mert úgy éreztem, hogy most minden egész egyszerűen a fejemre nőtt és ez az érzés szörnyű volt, úgy éreztem, hogy kezdek megroskadni alattuk, mindennek a tetejébe, még egy idióta is leordít. Ez volt a napom megkoronázása.
Bocsánatkérésére a fülem botját sem állt szándékomban mozdítani, inkább összevontam a karjaimat magam előtt és megemelt szemöldökkel meredtem rá.
– Csak hogy tudd – kezdtem bele komolyan, mégis meglepően nyugodtan – persze egyáltalán nem tartozik rád, nekem sincsen éppen a legboldogabb napon, szeretnék hamar túlesni a még megmaradt részén, de mégsem kezdtem volna el egy véletlen baleset miatt kislányként hisztériázni, elvégre... Nem a tizedikről löktelek le, bár azt túl sem élted volna, más sem... – A végére a hangom egy kissé eltompult, valamint gondolkozóba is estem, nos valóban nem élte volna túl – és akkor nem kellett volna ezt hallgatnom –, viszont azt hiszem az ilyen helyzetben a legtöbb ember még a legjobb barátjának a halálát kívánná, nem hogy egy idegenét, még akkor is, ha egy másodpercre sem gondolta volna komolyan, azt hiszem én sem, mert hát mindenkinek át futnak olyan dolgok az eszén, amit csak egy adott pillanatban gondol komolyan, ez is azok közé tartozott. Közben egyik ujjammal még mellkason is böktem, puszta dacból, ez sokkal civilizáltabb megoldás volt, mint hogy megütöttem volna.
– Örvendtem a kellemetlen találkozásnak, további ragyogó szép napot! – Hangom csöpögött a cinizmustól, de ezt szántam végszónak, nem állt szándékomban tovább maradni, megkerültem – amennyire csak tudtam, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá őfelségéhez – és zavartalanul indultam tovább.
Persze, magamban közel sem hagytam ennyiben a dolgot, tovább folytattam a vitát magamban és minden létező módon osztottam ki. Oly annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem a mögöttem rohangáló hangoskodó gyerekeket, akikből az egyik csúfosan belém rohant én meg természetesen a földön találtam magam, a köves úton. Hangosan szisszentem fel, miközben magamat átkoztam. Karma. Hihetetlen, hogy ez is mennyire jellemző, egy utat nem tudok úgy végig megtenni a mai nap, hogy ne történjen valami.
Nem volt sem erőm, sem pedig kedvem felállni, félre húzódtam az üt közepéről a szélére és felhúzott térdeimre döntöttem a fejemet.

Dean S. Kizzy

Egy kicsit hátra húztam a fejemet mielőtt ismét megszólaltam volna.
– Tudod, csak úgy emlékeztetlek, én is bocsánatot kértem, mielőtt te lehordtál, úgyhogy azt hiszem, hogy most vagyunk rendben – világosítottam fel, s magamat erőt vettem, hogy ne kezdjek el itt kiabálni mindenki szeme láttára, egyrészt mert nem voltam az a fajta, aki elkezd itt helyben hangosan dorbézolni, hogy aztán –, ami egyben a második ok is –, hogy mindenki engem – és őt, bár ez kevésbé volt lényeges – nézze. De a lényeg, hogy akármit is mond, azt be kell látnia, hogy egy kicsit mégis csak igazam volt, persze, tudom jól, hogy én voltam a bamba birka, de akkor is egy kicsit talán túlreagálta, nem normális módon, magamból kiindulva én nem ezt tettem volna, ahhoz egy kicsit feszültebbnek kell lennem, márpedig az elmúlt hetekben ez volt a rám jellemző úgynevezett normális állapot, ha nem a szemüvegem idegesít fel, akkor valami idegen pasas kerül elém, aki gyilkosnak titulálja magát és segítségre van szüksége, mégpedig az enyémre, pont az enyémre... Ennek a ténye még csak most kezdett el leesni, inkább csak most kezdtem el felfogni...
Kellemetlenül folytattam az utamat és ráadásul nem is sokáig, mert pár taknyos kölyök talán alig néhány méter után egészen egyszerűen mintha csak egy pohárnyi víz lettem volna, fellökött, én pedig többé-kevésbé sikeresen összemocskoltam magam, így hát nem csoda, hogy ha utána felállni sem volt kedvem és inkább a kerítés tövébe csúszva ültem le. Szörnyen éreztem magam, tényleg rettenetesen... Ha az ágyamban lettem volna, minden bizonnyal eltörött volna a mécses, de itt nem engedhettem meg magamnak efféle luxust, pláne nem, hogy az a fajankó még felém is állt és ismét megszólított. Mi sem hiányzott most... Felnéztem rá, majd a kezére tévedt a tekintetem.
– Nem béna vagyok, fel tudok állni egyedül is – morogtam neki, egyelőre, jegyeztem meg magamban, majd amilyen gyorsan csak feltápászkodtam a földről és nem voltam hajlandó elfogadni a kezét – csak miután kellemetlen módon kicsit megcsúsztam és visszaültem a fenekemre.
– Elölről? – Döntöttem oldalra a fejemet, nem egészen értettem, hogy mire akar kilyukadni. – Szóval, véletlenül ismét sétáljak neked? – Mert hát ha logikusan nézzük a dolgokat, ez volt a legeleje. Mellesleg, nem is értettem, hogy ezzel mit akarna elérni, aztán mikor bemutatkozott, persze az én fejemben is fény gyulladt.
Összevont szemöldökkel meredtem a kezemet rázó kezeire.
– Taima – árultam el én is a nevet, mert hát így illett, majd ahogy elengedte a kezemet, a sajátomat a kényelmes kabátom zsebébe rejtettem.
– Kedves, hogy érdeklődni próbálsz, de nem kérek önjelölt pszichológuskodásból, nagylány vagyok, megoldom egyedül a gondjaimat. – Meg máshogy nem is igazán tudnék cselekedni, elvégre nincs családom, leszámítva a vadászgörényt, de ez minden... – De összességében csak az élet. És te? Sétálgatsz vagy vársz valakire?

Dean S. Kizzy

Minek miután gáláns lovag módjára felajánlotta a kezét, hogy felsegítse szerencsétlen személyemet a földről –, de természetesen ezt is csak az után, miután egy eredménytelen kísérlet következtében megpróbáltam felállni, beadtam a derekamat, merthogy nem  szerettem a szégyen fókusz pontjában kisgyermekként lubickolva lenni –, így hát kénytelen voltam félretenni makacs gátlásaimat – különösképpen azért, mert nagyon is valószínűnek éreztem, hogy ha újra megkísérelnék felállni segítség nélkül, akkor nem csak hogy a fenekemre huppannék vissza, hanem úgy hanyatt vágódnék, mint a kezdő korcsolyázók... – Különösen arra való tekintettel, hogy ez a nap, már alapjába véve átkozottul szerencsés, mert hogy, semmi sem jött össze eddig, amit szerettem volna, voltaképpen minden inkább a visszájára sült el, mostantól szerettem volna kerülni a kellemetlen helyzeteket, bőségesen elég volt mára, mert én köszönöm, nem kérek többet belőle. Akármennyire is húztam a számat a segítségnyújtást látva, most úgy éreztem, hogy kénytelen vagyok elfogadni, pedig nem szívesen tettem, mert magatehetetlennek és esetlennek éreztem magam, egyik sem tartozott azon tulajdonságok közé, amelyeket jól viseltem.
A kérdését hallva meglepetten szalad a szemöldököm a homlokom közepéig, mintha csak egy üstökös húzott volna el előttem, s az arcomra egy pillanat erejéig még az őszinte döbbenet is ki ült. Még van képe? Bosszankodtam magamban, mert hát akármennyire is nem akartam, hogy felidegesítsem magam rajta, még is sikerült, hiába számoltam volna el ezerkétszázig, az sem oldott volna meg semmit.
– Ó, szóval még én vagyok a bunkó...? Mert te aztán a kedvesség minta példánya vagy. – Szinte rögtön csípőre vágtam a kezemet, ha pedig még valami mesefigura is lettem volna, az egyik lábammal dobolni kezdtem volna mérgemben – persze, a guta nem ütött meg miatta, de akkor is... Jó, persze, nem én vagyok a legbarátságosabb ember, ezzel én magam is tisztában vagyok, de szándékomban nem állt egy pillanatra sem elárulni, hogy igen valóban az szoktam lenni úgy az emberek kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalékával, ilyen volt a természetem, aki ezzel nem bírt megbarátkozni, annak szívás.
Mindenesetre pontosan az ilyen és ehhez hasonló kelletlen helyzetek jóvoltából töltöttem szívesebben az időm nagy részét egy csöndes kis boncteremben, ahol a halott – jó esetben – nem pofázott vissza és kedvemre beszélgethettem vele, annak tudatában, hogy nem árulja el senkinek a nyomorult kis titkaimat, amik a kutyát sem érdeklik.
– Nem tudom, hogy te miként állsz hozzá, de egy idegennek nem szívesen beszélem ki az életemet. – Nem tartottam normális dolognak, hogy egy utcán szembe jövő embernek kezdek el mesélni magamról, az életemről, mint ahogyan Forrest Gump is tette. Én nem voltam egy hozzá hasonló ember. Nem bíztam meg senkiben, még azokban sem, akiket a barát jelzővel aggattam fel, mert a legtöbbször azok okozzák a legnagyobb fájdalmat, akik a legközelebb állnak hozzánk, elvégre ők tudják rólunk a legtöbbet, ők tudnak a leginkább szíven szúrni. Én pedig meg akartam kímélni magam az ilyen frusztráló szituációktól, amikre az ég egy adta világon kicsit sem vágytam. Nem fecsegtem magamról, nem szerettem kifecsegni élő embernek a kis titkaimat, még kevésbé viseltem jól, hogy ha valaki sajnál, mert akkor még szánalmasnak is éreztem magam...
Akaratlanul ugyan, de szám sarka mosolyra rándult, ahogy némi érdeklődés csillant a szemembe, amint egy kissé összehúzott szemöldökkel gyanakodva méregettem. A legkevésbé sem azt vártam, hogy valami ilyesmivel fog visszavágni.
– És jutottál valamire az élet nagy dolgaival kapcsolatban vagy csak csöbörből vödörbe estél? – Érdeklődtem oldalra billentett fejjel.
– Most, hogy majdhogynem megtetted ezt helyettem, már nem teszem meg. De, ahogy mondod, nem kérek az szamaritánus-beszédből. – Fölösleges lett volna bármit is titkolni. Miért is hazudtam volna? Hogy kellemetlenebbé tegyem a helyzetet mindkettőnk számára? Nem akartam vele elmenni kávézni, az hosszú beszélgetést jelentett az én szótáramba. – De egy padra leülhetünk. – Haza akartam menni és lezuhanyozni, mást sem akartam jobban, de még is... nem akartam haza menni, mert tudtam, hogy mi lenne az első dolgom, belemerülni a pusztító önsajnálatba és a hányingert keltő rémületbe, hogy teljesen egyedül vagyok. Nem vágytam erre.

Dean S. Kizzy

Nem tetszésem jól látható jeléül látványosan elhúztam a számat és egy pillanatra undort mutató fintor suhant át arcvonásaimon.
– Ó, nem, nem – sóhajtottam fel a fejemet rázva – sem a templomokat, sem pedig a papokat nem bírom elviselni. – Úgy tettem, mint akit még a hideg is kirázott a gondolatra is. Egyáltalán nem tartozott egyik sem a kedvenceim közé, több okból kifolyólag, minden bizonnyal a jótevő nagyfiú nem igazán szívleli a búrámat, tekintettel már csak arra is, hogy napjában hány alkalommal emlegetem őt és nem éppen szép szavakkal – aminek következtében bizony sokszor pórul járok, de persze, hogy ha ez sem lenne elég, akkor az már éppen elég magyarázat, hogy nem csak hogy megkeresztelve nem vagyok, de még csak vallásom sincsen, a nevelőotthonban ezzel nem különösebben törődtek, annak ellenére, hogy be kellett járnom hittanra, még is megrögzött ateista lettem és nem csak azért, mert azok a szadisták egy életre meggyűlöltették velem a vallást, hanem azért is mert eltorzult tévképzetekben hittek, amik nem voltak valósak, elvégre egy felsőbb hatalom nem létezik, nem felügyeli senki a tetteinket, hogy majd aztán a Pokolba vagy a Mennyek országába kerüljünk –, mert akkor nem itt tartana a világ, hanem még mindig a sötét középkort taposnánk, így hát nem is véletlen, hogy csókolom annak a buksiját, aki rájött, hogy a Föld gömb alakú és hogy a Nap körül kering – persze, ez nem a középkorhoz köthető teljesen, de az embereknek akkor világosodott meg ismételten az elméjük.
– Nem a nőkkel van a baj – vontam vállat – de nem is a pasikkal. – Tettem hozzá mielőtt esetleg nagyon a szívére venné. – Csak a világnézetük más, mást akarnak és máshogy akarják és ezt sem a gyengébbik nem, sem pedig az erősebbik felfuvalkodott nem, nem képes felfogni. – Lényegében ez is volt az, amiért nem voltunk mi nők képesek megérteni a pasikat és ez fordítva is igaz volt. De persze, én ennek nem voltam a szakértője, csak olyanoktól hallottam, akik némiképpen jobban otthon vannak a férfiak és a nők közötti különbségekben, kezdve a külsőségektől a gondolkodáson át az egyéb hülyeségekig, amikről a legtöbb ember még csak nem is tud semmit. – Próbálj meg nőként gondolkozni, csak érzelmesebbnek kell lenni és mindent túlkomplikálni. – Elvégre a lényeg valóban ez volt. A nők túlgondolnak mindent, míg a férfiak sokkal inkább  lényegre törőbbek, mondhatni sokkal vadállatibbak – legalább is a legtöbben, tisztelet a kivételnek, természetesen.
– Nem véletlenül nem szoktak randira hívni. – Gyűlöltem, hogy ha én voltam az a szerencsétlen, akit kiszemeltek – persze, miután szóba elegyedtek velem a legtöbben viszonylag hamar realizálták, még csökkent agyi képességükkel is, hogy én nem tartozom azok közé, akiket olyan baromi könnyen fel lehet szedni. Én szerettem oda menni másokhoz, hogy ha erről volt szó. De persze, nem mintha lett volna időm ilyen hülyeségekre, mint amilyen a randevúzás is. Egészen egyszerűen csak elterelte az embereknek a figyelmét arról, ami fontos volt – különösen akkor, hogy ha valaki az egyetemre járt – a tanulás.
– Ha én ötletelnék ki témát, arról pedig te nem hallanál szívesen, nem hiszem, hogy hullákról és hasonlókról akarnál beszélgetni.
Ez határozottan igaz volt, nem éltem túlságosan nagy társasági életet soha életemben, egészen egyszerűen az emberek nem tartoztak az én hatásköröm alá, csak akkor, hogy ha halottak, akkor némiképpen egyszerűbb volt velük társalogni, mert nem beszéltek hülyeségeket és nem is voltak idegesítőek. Mi tagadás, nem éppen tartoztam az emberbarátok közé, főként azért, mert mind felbosszantott. De erről nem hinném, hogy én tehettem, elvégre ők voltak az idegesítőek, nem pedig én.
– Szóval, miről beszélgetnek a normál emberek...? Miről beszélget két idegen? – Elmélkedtem összevont szemöldökkel, miközben valóban próbáltam kitalálni, hogy egyeseknek mik lehetnek a témáik. – Tudom! Mi a hobbid?

Dean S. Kizzy

– A  világ mindenféleképpen menthetetlen, csak úgy, mint az emberek, akik olyanná tették, amilyen most. – Lehet szenteskedni mindenkit megváltó személyekről, lehet azt mondani, hogy majd eljön a Nirvána vagy éppen az édenkerti Paradicsom – kinek, hogy tetszik –, de az fix, hogy nem ebben az életben, de legfőképpen nem ezen a bolygón fog ez megtörténni, mert hát lássuk be, hogy az ember alapjába véve önző természetű dög, mióta földterületeket birtokol, harcol és vérengzik, mert tulajdonra van szüksége, nem véletlenül vannak még napjainkban is háborúk, s bár az ok nem feltétlenül ez, de közre játszik ez is, s ami még inkább nevetségessé teszi, hogy régebben főként a vallás nevében gyilkoltak, ennyit a szentbeszédekről.
– Ez a leghelyesebb hozzá állás, tényleg ne akarj nő lenni, örülj, hogy pasi vagy, talán még néha mi is tehernek érezzük, hogy mindent túlkomplikálunk.  – Legalább is én nagyon is így voltam vele és bár való igaz, hogy nem álltam órák hosszat a tükör előtt, de akadtak olyan napjaim, amikor én magam is sokkal többet ácsorogtam ott, mint amennyit kellett volna, aminek az eredménye általában ugyan az lett, hogy azt vettem fel, ami már bevált és volt is rajtam.
– Ha már a függetlenségnél tartunk, egy ilyen szépfiú, mint te hogy áll vele?  – Nem mondanám, hogy úgy voltam kíváncsi, legalább is nem abból a célból, hogy majd most akkor én becserkészem őt a kis hálómba, ez nem az én szokásom volt, legalább is nem jellemző rám az, hogy ilyen szánalmas kis trükkökhöz folyamodom. Meg aztán, nem is akartam elemezgetni sem pedig tippelgetni, hogy van-e valakije vagy nincsen. Én személy szerint azért voltam egyedül, mert gyűlöltem azt, hogy ha valakivel foglalkoznom kell, illetve fordítva, nem viseltem túlságosan jól, hogy ha valaki gondoskodni akart rólam, elvégre elszoktam az ilyesfajta szociális kapcsolatoktól, ebből kiindulva az sem véletlen, hogy nem dúskáltam éppen barátokban, nehezen bírtam elviselni azoknak a társaságát, akik túlságosan sokat akarnak, legalább is többet, mint amennyit én tudok adni és ez többnyire arra kényszerített, hogy meneküljek. Egyszóval ez a kapcsolatosdi, nem különösebben volt az én világom, voltaképpen egyáltalán nem. Mindössze egyetlen egyszer volt egy igazán hosszú kapcsolatom, de az is katasztrofálisan végződött, legalább is számomra, mikor kiderült, hogy nem voltam több, mint egy egyszerű fogadás, azóta valahogy nincs kedvem belemenni semmibe, ha voltak is kapcsolataim azok sem tartottak túlságosan sokáig, maximum néhány napig, esetleg hétig, merthogy a többség nem bírta elviselni azt, hogy ha a helyzet úgy hozta, akkor nem foglalkoztam az illetővel, én a tanulmányaimnak élek, nem pedig azért, hogy valaki elterelje a figyelmemet, amit pedig én nem szerettem és ilyenkor szoktam hajlamos lenni kiborulni, úgy isten igazán. Meglehet, hogy ez szívtelenség, de nem tehettem erről, egyszerűen így éreztem nagyon jól magam. Függetlenül. Egyedül. Chip-pel, a vadászgörényemmel. Több kapcsolatra nem volt szükségem, főként, hogy mindig csak tehetnek bizonyult.
– A legtöbb ember nem szívesen tölti az idejét egy bomló hulla felett  – jelentőségteljesen rápillantottam –, de ha esetleg még is érdekelne... – Kíváncsi lettem volna, hogy vajon miként bírná. A legtöbben, amint megérezték a szagokat elájultak, még azok is, akik már erre készültek évek óta. Sok kezdő orvostanhallgató, úgy hullott ki, mint a legyek. Viccesek voltak.
– Egyesek azt mondják, hogy tényleg nem vagyok normális   – hanyagul megvontam a vállamat. Talán egy kicsit igazuk is lehetett, elvégre normális ember már alapjába véve nem megy kórboncnoknak, hát még nem beszélget hullákkal, de én nem tartottam magam őrültnek, ellenben másokkal – ugyebár –, de az ő véleményükkel nem törődtem, fölösleges agytúráztatás lett volna, amiből ráadásul semmi hasznom nem is származott volna, hacsak nem az, hogy felbosszantom magam hülyeségekkel. Nem zavart, hogy egyesek különcnek találtak-e, bár való igaz, hogy magányos farkas voltam mindig, de csak azért, hogy ne kelljen elvilsenem mások idegesítő kérdéseit. – Erre én mindig csak Einstein szavaival válaszolok, minden relatív.  – Nem a bölcs öreg szólt belőlem, de előszeretettel használtam a nálam okosabb személyek mondásait.
– Úgy tűnik, hogy meglepett a kérdésem – nem csak őt, hanem engem is, viszont válaszát követően még is morcos pillantást vettem rá. – Azért ennyire szőkének csak nem nézek ki, hogy nem tudom, hogy mi az a drift  – szinte felhorkantam, miközben teátrális mozdulattal mutattam a hajamra, barna. Persze, én magam nem voltam az a fajta, aki sztereotípiák alapján ítélkezett, viszont alkalomadtán –, mint ahogyan most is – még is éltem vele. – Láttam majdnem mindegyik Halálos Iramban részt.  – Tettem még hozzá. Néha sajnáltam, hogy csak látom és nem próbáltam még ki, de én nem írtam halálom előtt egy bakancslistát, hogy mit kellene kipróbálnom mielőtt, elvisz a hóhér, viszont azt hiszem, hogy ez rajta lett volna.