I think this is the beginning of a "beautiful" friendship… - V&H

Vlad & Hope

Talán jobban jártam volna, ha most is, mint ahogyan általában az időbeosztásom tervezésekor szoktam, a „Nyeld le a békát” módszernél maradok és a legnehezebb kartonjaimat nem utoljára hagyom, amikor már huszonharmadjára járom meg a kocsim és a harmadik emelet közti távolságot és apám szavaival élve „a belem is lóg”, hanem a nehezével kezdek és a vége már sétagalopp. Talán jobb lett volna, de ezt már sosem tudjuk meg, az viszont biztos, hogy ez az utolsó kör, mielőtt még áttérnék a kirámolásra és a szerelésre az új szobámban. Hála az égnek a lakótársam, aki az ajtón álló cédula szerint Jenny névre hallgat csak két nap múlva érkezik, így az egész teret tudom addig használni és nem megyek az ideigeire. Már csak azért imádkozom, hogy ezt a szívességet ő is viszonozza. Újabb emeletet hagytam a hátam mögött, miközben megállapítottam magamban, hogy csakis én lehetek olyan balszerencsés, hogy a beköltözés napján romoljon el a lift. Így jár az, aki a szemeszter kezdés előtt pár nappal érkezik, amikor még nincs akkora élet, hogy a karbantartók gyorsan dolgozzanak.

Miközben felfelé baktattam egyszer csak megszólalt a mobilom, amit nagy ügyeskedések és szánalmas mozgásvilág közepette horgásztam elő a farzsebemből, majd a vállammal támasztottam a fülemhez, hogy tovább tudjak beszélgetés közben haladni.
- Mint mindig… most is a legjobbkor… - nyöszörögtem a telefonba.
- Pfuj Törpe, ugye nem dugás közben vetted fel a telefont?
- Haha… baromi vicces. Kiböknéd végre mit tehetek érted Rick?
- Naaa, most miért vagy ilyen morci?
- Talán mert épp megszakadok, mivel egyik ügyefogyott bátyám sem jött segíteni cipelni, hiába ígérte meg nekem annyiszor…
- Tudod hugi, hogy nem lenne megbeszélésünk Drew-al a cégben, akkor mentünk volna.
- Jajaja, persze. Semmi pánik, boldogulok én, éppen csak… - ám ezt a mondatot már nem tudtam befejezni, mivel valaki hírtelen nekem jön, én pedig a telefont elejtve vágódtam el a padlón, akárcsak a dobozaim, amiből aztán szanaszét repültek a holmijaim.
- Hé baromarc, nem látsz a szemedtől? – csattantam fel, miközben megdörzsöltem a beütött fejem. Francba… ez az év is jól kezdődik.
- Figyelhetnél jobban is… - közben felhúzódtam a térdeimre és elkezdtem visszapakolni a kartonomba.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Monoton minden nap, vagyis már látom előre a jövőmet. Egyetlen egy dolog motivál az pedig a túlélés. Felkelek, edzek, egyetem és újabb edzés aztán meló, mire a nap végéhez érek már holtan esek be az ágyba. Túlságosan kegyetlen tempót diktálok magamnak, de hinni akarok abban, hogy idővel eredménye is lesz az önsanyargatásomnak. Nem könnyű az egyetem mellett dolgozni úgy, hogy még mellette az úszócsapat tagja is vagyok. A tanulásról meg ne is beszéljünk… Jóformán élni sincs időm, de valahogy mindig megoldom, hiszen nem akarok kibukni az egyetemről. Nekem valahogy sose elég, hogy egy nap csak huszonnégy órából áll, ha harmincnégyből állna az se lenne elég.
Enzo a szobatársam és hatalmas seggfej tud lenni, általában az is, most is az volt. Sétáltunk a folyóson egymás mellett és hirtelen meglökött, de olyan erővel, hogy sikerült szabályosan belecsapódnom egy ismeretlen lányba. A lány mögött Enzo trágár dolgokat kezdett mutogatni a kezével, egyértelműen jelezve, hogy mit is kezdhetnék a „friss hússal” mielőtt köddé vált volna. Láthatóan hármunk közül ő szórakozott a legjobban, de szerintem a lány nem is látta, hogy a körülmények áldozata lettem.
- Baromarc? – Ráncoltam össze homlokomat. Általában a nők nem ilyen beceneveket szoktak rám aggatni, szóval ez valami egészen új számomra. Talán még viccesnek is találnám ezt a helyzetet, ha csak külső szemlélője lennék, nem pedig az egyik főszereplője.
- Ne haragudj. – Mennyire cink már bocsánatot kérni azért, amit nem is én követtem el? Az biztos, hogy Enzo ezt nem fogja megtorlás nélkül megúszni. Az egy dolog, hogy állandóak kettőnk között a szívtatások, de ez akkor is köcsög dolog volt még tőle is. Arra pedig pláne nincs szükségem, hogy szárnysegédet játsszon és ilyen módszerekhez folyamodva kellene bárkit is felszednem.
- Szóval bajod van az arcommal? – Térdeltem le elé hatalmas vigyorral a képemen, hogy segítsek összeszedni a földön heverő vackait. Nem hittem, hogy lehetséges, de a képemen szétterülő mosoly még nagyobb lett miután rádöbbentem arra, hogy mit is veszek fel a földről.
- Szép darab, habár első ránézésre te nem tűnsz csipkés típusnak. – Buktam volna egy fogadást. Enzoval van egy hülye játékunk, ami valójában arról szól, hogy megtippeljük, hogy milyen fehérnemű lehet a kiszemelt „áldozatukon” ha lehet így fogalmazni.

Vlad & Hope

- Törpe… Törpe ott vagy? Mi történt? Jól vagy tesó? Ott vagy még? – hallatszott Rick kétségbeesett hangja a vonal végéről, ráadásul kihangosodva, gondolom az esés következtében. Gyorsan felkaptam a készüléket a padlóról és visszaállítottam normál üzemmódra.
- Semmi baj Rick, jól vagyok, csak zakóztam egyet.
- Igen, sejtettem abból a nagy robajból. Nem esett bajod?
- Mondtam, hogy jól vagyok, de most le kell tennem, később hívlak, jó?
- Esküdj!
- Esküszöm. Puszi – ezzel megszakítottam a hívást, majd felpillantottam a „támadómra”.
- Igen, bajom van az arcoddal, méghozzá az, hogy nem néz az orra elé… - feleltem szúrós tekintettel, mikor pedig kiböktem, hogy épp a fekete csipkés alsóneműmet szorongatja még jól el is vörösödtem.
- Kösz. – kaptam ki a kezéből és gyorsan beledobtam a kezem ügyébe kerülő dobozba.
- Nem? Mi a fene, te valami bugyi szakértő vagy, vagy mi? – azt már inkább meg sem kérdezem tőle, hogy, ha nem csipkés, akkor mégis milyen típus lehetek szerinte, mert már így is tök gáz ez az egész helyzet.
- Megoldom, hagyd csak… - fordultam el tőle, hogy folytassam a dolgaim szedegetését, mikor észrevettem, hogy a kedvenc családi képemnek betört az üvege az esés közben.
- Ne, ne, ne….nenenene…. – próbáltam alaposabban is szemügyre venni a helyzetet, mikor egyszer csak az egyik szilánk megvágta az ujjamat.
- Ilyen már tényleg nincs. – szisszentem fel. Szívem szerint az egész dobozt odavágtam volna a földhöz mérgemben, de igyekeztem uralkodni magamon, mert már így is eléggé leégtem, nem akarok még ennél is jobban. Felálltam a térdelésből és felvettem a dobozt a földről, majd rá néztem.
- Rátennéd a másikat a tetejére? – könnyebb lenne talán, mint egyszerre felemelni újra a kettőt. Istenem, de várom már, hogy visszamehessek a szobába és úgy tehessek, mintha ez az egész meg sem történt volna. Szerencsére nincs a dolognak szemtanúja, legalább ennyire kegyesek voltak hozzám a fentiek és nem egy egész folyosó röhög körbe.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Nem akartam bunkó lenni és kibírtam, hogy ne nevessem el magam, pedig jót szórakoztam magamban, hogy a vonal túlsó végén lévő srác milyen becenéven szólongatta. Törpe? Valahogy érhető. Ha tippelnem kellene akkor azt mondanám, hogy köztünk is jócskán van vagy harminc centi különbség. Habár, ha ez eddigi statisztikáimat nézem, akkor sose buktam túlságosan a magas lányokra, valamiért mindig az alacsonyabb kiadás jött be jobban. Mintha lenne valami megmagyarázhatatlanul vonzó dolog az alacsonyabb lányokban.
- Sok mindenhez értek. – Ezzel le is zárnám ezt a témát. Nem gondolom, hogy egy olyan lánnyal kellene megvitatnom, akit nem is ismerek, hogy miféle fogadási szokásaink vannak a szobatársammal. Na meg három részre osztottam a fehérneműjük alapján a lányokat. Vannak a mindig akcióra készek és a csipke a mindenük, aztán ott vannak még a lazábbak, akiknek a kényelem a fontos és csak akkor vesznek fel csipkés bugyit, ha garantált a dugás lehetősége és persze vannak a ribancok, akik nem is hordanak bugyit. Őt a második kategóriába sorolnám inkább.
Elő jött a lelkiismeretem és most tényleg szarul éreztem magam, ezért se hallgattam rá, folytattam a cuccai összeszedését és a maradék holmit betettem a másik dobozba. Eddig is elég pocsékul éreztem magam, de mikor megláttam, hogy egy képet szorongat, amin a családjával van és eltörött az üveg még inkább bűntudatom támadt. Már csak azért is, mert nekem is fontos a család. Aztán a pocsék érzésem még inkább fokozódott miután megláttam, hogy megvágta az ujját egy szilánkkal. Mindezt nekem köszönhetően, vagyis Enzonak köszönhetően, de ez most lényegtelen.
- Sajnálom. – Mégis mit? Alig ismerem, de már van bőven mit sajnálnom. Azt, hogy neki ütköztem és felfordulást okoztam, hogy miattam tört szét a képkeretben lévő üveg és most még azt is, hogy vérzik az ujja.
- Nem. – Kivettem a kezéből a dobozt és rátettem a másik tetejére úgy emeltem fel egyszerre a kettőt. Időt sem hagyva neki, hogy ellenkezzen.
- Az a minimum, hogy segítek. Mutasd az utat. – Eddig még sose láttam itt és ez azt jelentheti, hogy első éves és tény, hogy a gólyákat már hagyomány megviccelni, de még el se kezdődött a tanév és még bőven lesz alkalmam, hogy megtréfáljam, de ez az iménti nem erről szólt. Ezért szeretnék neki most segíteni, mert a többire lesz egy egész tanévem. Vannak bizonyos dolgok, amiken minden kollégiumi diáknak át kell esnie, hogy teljes legyen az élmény.

Vlad & Hope

-Felejtsd el. – sóhajtottam a bocsánatkérésére elkeseredetten, még mindig az üveg miatt. Csak szerettem volna minél gyorsabban eloldalogni a „tett” helyszínéről és a hátam mögött tudni ezt a kellemetlen incidenst, ezért is kértem meg „Baromarcot”, hogy adja a kezembe a másik dobozt, ám legnagyobb meglepetésemre nemet mondott. Csak pislogtam, hát még mikor elvette tőlem azt, ami a kezembe volt, majd közölte, hogy az a minimum, hogy segít és mutassam az utat. Hírtelen köpni-nyelni sem tudtam, csak meredtem rá, de aztán megráztam egy picit a fejem, hogy össze tudjam szedni magam. Végülis igaza van, ha már feldöntött és a képkeretem is összetört miatta, tényleg az a minimum, hogy helyettem cipeljen. Nagy fiú, elég izmosnak is tűnik, egy körbe nem fog belehalni, ráadásul már csak másfél emelet…
- Hát jó… erre… - indultam meg a lépcsőn a harmadik emelet felé. Gondolom ő sokkal jobban ismeri a terepet úgyis mint én, úgyhogy különösebb navigációra aligha számít tőlem.
- A 325-ös szoba a miénk. – mondtam, felé pillantva, ekkor azonban ismét megszólalt a telefonom, ezúttal Drew nevét írva ki a kijelzőn.
- Ennyire ráértek tesó? – vettem fel.
- Nahát, anya nem tanított meg téged köszönni Törpe?
- Humorod a régi… kár, hogy régen is szar volt.
- Ne duzzogj hugi, csak tudni akartam jól vagy-e. Rick mondta, hogy baleseted volt az előbb.
- Ami nem következett volna be, ha itt vagytok, ahogy ígértétek és segítettek volna a cuccokkal.
- Mea culpa H, de ezt a tárgyalást nem hagyhattuk ki. Az öreg számított ránk, ő is szarul érzi magát, hogy magadra hagytunk.
- Mond meg neki, hogy semmi baj, megoldottam a dolgot… és már segítségem is van. – pillantottam a mellettem sétáló fiúra.
- Nahát, már be is pasiztál? Ez az én húgom!
- Recseg a vonal… azt hiszem meg fog szakadni…
- Ne lopd a módszerem!
- Puszi tesó. – ezzel kinyomtam a telefont és visszatettem a zsebembe. Imádom ezt a két maflát, de sokszor az agyamra mennek. Hát igen, nehéz a húgok élete… Hamarosan meg is érkeztünk a szobánkhoz, én pedig kinyitottam az ajtót. A szoba tele van dobozokkal, itt-ott polcok, csavarok is vannak, amik arra várnak, hogy feltegyem őket, az összeszerelendő bútorokról nem is beszélve. Hosszú nap vár még rám.
- Köszönöm a segítséget. Tedd csak le valahova.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Három húgom van és őszintén mondom, hogy péppé verném gondolkozás nélkül azokat a srácokat, akik kihasználnák a húgaimat. Számomra ezért is fontos, hogy senkit se hitegessek. Mindig őszinte voltam mindenkivel és sose titkoltam, hogy mik a szándékaim. Se időm, se energiám nincs egy kapcsolatra, de még így is élhetek nemi életet. Mindezt közölni szoktam azokkal, akikkel le akarok feküdni, de még így is vannak olyan lányok, akik bele mennek, de azt hiszik, hogy miattuk megváltozom. Nem is értem. Sose hitegettem senkit se, hogy a dugásból lehet később köztünk akár kapcsolat is, hiszen már az elején beszámoltam a szándékaimról. Az, hogy húgaim vannak nagy hatással volt arra, hogy hogyan bánok a másik nemmel. Leszámítva ezt az ártalmatlan fehérneműs fogadást, de valójában nem örülnék, ha mások azt tippelnék, hogy a húgaim mit viselnek. A szex az élet része, de inkább nem akarok arra gondolni, hogy a testvéreim is csinálják.
Szótlanul sétáltam mellette a folyóson, valójában, ha akartam volna se tudtam volna szóhoz jutni, mert már megint a telefonján lógott. Magamban mosolyogtam, mert mindent hallottam. A testvéri szeretet néha egészen különösen nyilvánul meg. Nem ismerem, de ebben a néhány percben sikerült annyit megtudnom róla, hogy szoros kapcsolatot ápol a családjával. Már most találtam valamit, ami közös bennünk. Enzo mindig szóvá teszi, hogy túl sokat pofázok és nem hagyom aludni, de valójában alig tudok szóhoz jutni, főleg akkor, ha konferenciahívásban vagyok mindhárom húgommal egyszerre.
- Eléggé nagy a felfordulás. – Letettem a dobozokat a többi mellé, majd felé fordultam.
- Valójában ma semmi dolgom, ha szeretnéd, akkor szívesen segítek. Profi vagyok a bútorok összeszerelésében. – Még magamat is megleptem azzal, hogy nem léptem le miután segítettem neki a dobozokat elhozni idáig. Viszont, ha már itt vagyok, akkor miért is ne segíthetnék?
- Jut eszembe még be sem mutatkoztunk egymásnak. – Kézfogásra felé nyújtottam a kezemet.
- Vlad. – Jobban szeretem a nevem becézését és anyámon kívül senki sem szólít Vladimirnak.

Vlad & Hope

Amikor megérkeztünk bizony szemügyre vehette, hogy még elég kezdetleges állapotok uralkodnak a szobában, elvégre épp csak, hogy megérkeztem, mikor pedig ezt meg is jegyezte, nagy komoly képpel bólogattam.
- Hát igen, a bejárónőnek még nem volt ideje rendet rakni… - próbáltam ezzel utalni arra, hogy tisztában vagyok a helyzettel magamtól is. Jó, talán egy kicsit mufurc vagyok vele, ideje lenne tovább lépnem az imént történteken, ha már egyszer elcipelte a dobozaimat idáig.
- Ez nagyon kedves tőled, de igazán nem szükséges… - feltételezem azért ennyire segítőkész, mert bűntudata van az iméntiek miatt, de nem akarom, hogy kötelességének érezze, hogy itt kell lógnia velem és szerelgetnie. Biztosan boldogulok egymagam is, elvégre már nagy kislány vagyok, a cipőmet is magam szoktam bekötni.
- Tényleg nem… - mikor felém nyújtotta a kezét kézfogásra, viszonoztam a gesztust, de nagyon nehezemre esett nem felnevetni, mikor meghallottam a nevét. Vlad. Rokona lehet a karóba húzónak vajon? Na jó, ez gonosz volt, nem illik mások nevével viccelődni.
- Hope. – mutatkoztam be én is. A kézfogás után beljebb mentem a szobában és az ágyon heverő alaprajzot kezdtem tanulmányozni, ami az íróasztalomat ábrázolta, ami jelenleg még be van dobozolva. Ez az egyik legnagyobb, így, ha sikerül összeszerelni, pikk-pakk teret nyerek és mehetnek a dolgok tovább. Igen ám, de ez egy IKEA darab, vagyis hála a svéd profizmusnak egy büdös szót nem értek a rajzból. Forgatni kezdtem a papírt, el is felejtve, hogy a srác még itt van, gondoltam úgyis él a lehetőséggel, hogy „elengedtem” és megy amerre akar.
- Oké, tehát a hosszú bigyóval kell össszefogni a lapot azzal az izével…. és a csavarhúzóval betekerni… de hogy? És mi ez a bizgentyű? – megint fordítottam a papíron.
- Nem is, előbb kell betekerni azt a cuccot és ráilleszteni a… - nyöszörögtem kínomban. Csesszétek meg Rick és Drew, hogy nem vagytok itt! A plafonra meredtem, aztán ahogy megfordultam ismét észrevettem őt. Baszki… még mindig itt van???
- Esetleg… megmutatnád, hogy ez az izé… - böktem a rajzra – melyik ezekből? – mutattam az alkatrészekre.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Általában nem ez a jól bevált módszerem arra, ha valakit meg szeretnék ismerni. Sőt, az is lehet, hogy csak simán elsétálok mellette a folyóson, de köszönve a barom szobatársamnak sikerült nem túl jó első benyomást keltenem azzal, hogy fellöktem és a cuccai szanaszét repültek. Biztosan nem repesett az örömtől, hogy egy számára vadidegen srác kezébe került az alsóneműje. Yana a legfiatalabb húgom és neki mindig is az volt a hobbija, hogy minél kínosabb helyzetekbe hozzon. Ha látta volna az iménti jelentet akkor hosszú ideig hallgathatnám a gúnyos megjegyzéseit. Istenem! De jó, hogy Enzo is hamar lelépett és egyetlen egy szemtanú sincs.
Ez a rendetlenség semmi ahhoz képest, hogy nálam milyen körülmények uralkodtak akkor, amikor először pakoltam tele a szobámat dobozokkal. Viszont nekem volt segítségem három idegesítő húgocska személyében. Nekik hála gyorsan minden a helyére került, miután összevesztek azon párszor, hogy mit és hová tegyenek, hogy jó helyen legyen. Ő viszont egyedül van ebben a káoszban és talán ez is volt az oka annak, hogy felajánlottam a segítségemet és nem is mozdultam akkor se, mikor le akart rázni. Karjaimat összefonva dőltem neki az ajtófélfának és pár pillanaton belül sikerült rájönnöm arra, hogy milyen jó döntést hoztam, hogy nem léptem le. Nekem úgy tűnik, hogy nagyon nincs a helyzet magaslatán.
- Nem is tudom… - Löktem el magam az ajtófélfától.
- Mi van azzal, hogy nem szükséges segítenem? – Léptem oda mellé ügyelve, hogy semmit se tapossak le. Elvettem tőle a papírt, amin az összeszerelési útmutató volt. Lépésről lépésre minden le volt rajzolva és írva. Egyszerűnek tűnt. Az imént nem lódítottam azzal, hogy profi vagyok, ha bútorszerelésről van szó. A családban egyetlen férfiként rengeteget segítettek a húgaimnak, ha szerelésről volt szó. Sose feledem, hogy órákig tartott Tatiana sminkesasztalát összeszerelnem, főleg azért, mert minél jobban sürgetett annál lassabban állítottam össze.
- Vagy esetleg nem csak megmutathatnám, hanem össze is szerelhetném. – Lazán vállat vontam, mert ha még mindig nem kérne a segítségemből, akkor találhatok magamnak mára más elfoglaltságot is.

Vlad & Hope

Gondolhattam volna, hogy nem fogja megjegyzés nélkül kibírni, hogy mégiscsak a segítségét kértem, ebben egy az egyben olyan, mint a két bátyám. Azok is folyamatosan az orrom alá dörgölnek mindent, bezzeg, amikor én segítek nekik, az legyen természetes és kérniük se kelljen.
- Továbbra is fenntartom, nyugodtan elmehetsz! – feleltem duzzogva és el is fordultam a nyomaték kedvéért, ám csakhamar mellettem termett, hogy átvegye a papírt és megnézze miről is beszélek.
- Igen, az valóban egyszerűbb lenne, de csak akkor, ha utána nem kell egy éven keresztül hallgatnom a dolgot. – nagyon remélem nem az a fajta srác, bár az eddigi tapasztalataim nem túl bíztatóak.
- Remélem minden cucc van hozzá… - mutattam a csavarhúzóra, fogóra, kalapácsra és még egy spéci fúróm is van, biztos, ami biztos. Bár kétlem, hogy apus boldog lesz, ha megtudja, hogy kifosztottam a szerszámos ládáját indulás előtt, de hát magára vessen, hogy pácban hagyta a „hercegnőjét”. Miközben hagytam, hogy hozzáfogjon a munkához, én elkezdtem a ruháimat beakasztgatni jobb híján a szekrénybe, ami nem túl nagy ugyan, de hát a szerencse, hogy én sem vagyok az a típus, aki öt évre való kollekcióval érkezik egy félévre. Szünetben majd úgyis hazamegyek és lecserélem, amit muszáj, addig pedig csak boldogulok.
- Szóval Vlad, a női bugyik szakértője, aki sok minden másban is jó, többek közt a szerelésben… mínusz a közlekedés. Hogyhogy te már itt vagy ilyenkor? Azt hittem ez csak a túlbuzgó gólyák sajátja. – mert szemlátomást ő már nem elsőéves. Lehet, hogy csak ő is biztosra akart menni a visszaköltözésnél, hogy időben kész legyen? Mert ugye hosszabb szünetben mindenki hazacuccol a brossúra szerint… Ki tudja.
- Melyik szakra jársz? – persze nem muszáj beszélgetnünk, ha nem akar, de ha már úgy alakult, hogy itt maradt, akár meg is ismerhetném valamennyire a „támadómat” és nem nulláról kellene indulnom tanévkezdéskor. Ha tippelnem kellene akkor valami üzleti képzést mondanék, vaaaagy jogot, de lehet, hogy csúnyán mellé lőnék.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Már csak azért is maradtam. Ennél sokkal többre lenne szükség, hogy elzavarjon. Enzo már biztosan visszaért a szobánkba és már ismerem annyira, hogy tudjam mégis miféle gondolatok járhatnak a fejében. Fogalmazzunk úgy, hogy nem pont arra gondol, hogy azért nem mentem még vissza, mert bútorszerelés a mai programom. Sőt, alaposan ki is fog nevetni, ha beszámolok arról, hogy egy lány szobájában voltam és csak a bútorokkal voltam elfoglalva. Ez nem igazán jellemző rám. Úgy tűnik, hogy vannak még csodák.
- Ez egészen úgy hangzik, mintha hosszútávra terveznél velem. – Miért hiszi azt, hogy egy éven keresztül az orra alá dörgölném a dolgot? Nem is tudom, nekem ez egészen úgy hangzott, mintha azt gondolná, hogy beszélőviszonyban leszünk egymással a továbbiakban is. Rengeteg ember él velünk együtt ebben a koliban, de felével köszönöviszonyban se vagyok, akkor vajon Hope miért lenne kivétel?
- Azokat a kis pöcköket – mutattam a kupalakú fararabokra, amiket valójában fatiplinek hívnak, de nem akartam menőzni azzal, hogy annyira profi vagyok, hogy ilyen szakszavakat is tudok – ezekbe a lukakba be kell tenni – Először a bútor darabokra mutattam és aztán a rajzra, hogy értse is, hogy miről beszélek.
- Ehhez viszont olyan kalapács kell, ami gumiból van. Máskülönben kárt tehetsz a bútorban, ha rossz helyre ütsz, ha két elemet rögzíteni akarsz. – Mindössze csak figyelmesen meg kell nézni a rajzot, mert érthetően van ábrázolva, hogy mit és hová kell rögzíteni. Viszonylag egyszerű egy íróasztalt összerakni, esetleg a fiókos részekkel fogok lassabban haladni.
- Nem az a típus vagyok, aki az utolsó előtti pillanatig halasztgat. – Újból lazán vállat vontam,
- Az utolsó napon jobban járnál, ha keresnél valami csendes helyet, mert megérkeznek a halogatósok és hatalmas lesz a folyósokon a tömeg és a hangzavar. – Tavaly sikerült megtapasztalnom, akkor találtam meg azt a bizonyos eldugott helyet a könyvtárban, ahol még senki mással se futottam össze és remek menekülési lehetőséget nyújtott egész évben, főleg mikor Enzo kisajátította magának a szobánkat.
- Jog. – Azt viszont még soha senkinek se mondtam, hogy miért ezt a szakot választottam. Apám tette nagy hatással volt rám és úgy éreztem tennem kell valamit, hogy kompenzáljak a világ felé. Talán a jogi tudásommal tudok majd segíteni azoknak az embereknek, akik ilyen bűncselekmény áldozataivá váltak, akik mindenüket elveszítették és még annyi pénzük se maradt, hogy pereskedjenek.
- Te pedig… - Feltűnően végig néztem rajta, pedig nem is rendelkezek olyan képességgel, hogy a külső alapján megtudjam ítélni, hogy milyen szakos lehet, de egy próbát megér.
- Kockának tűnsz. Biztosan a szakodnak köze lehet a technikához. – Na, vajon eltaláltam?

Vlad & Hope

Jesszusom, mi ez a szöveg? Még, hogy hosszútávra tervezek vele… baszki, azt se tudnám, hogy a világon van, ha nem dönt fel a folyosón, ráadásul ő akart annyira maradni segíteni, nem én kényszerítettem. Megforgattam a szemem és inkább kibírtam, hogy erre ne mondjam azt, ami elsőre eszembe jutott.
- Mindenkivel ilyen elbűvölően negédes vagy, vagy ezt csak azoknak tartogatod, akiket fellökdösöl a folyosókon? – úgy tűnik sikeresen belebotlottam egy ki, ha én nem fiúba, abból a tipikus lekezelő, tapló fajtából. Remek! Miért, miért történik ez velem? Ha már mindenáron be kellett égjek, nem lehetett volna egy kevésbé szúrós alak előtt?
- Kis pöckök… gumikalapács… vettem. – bólogattam a hallottakra és eltökéltem, már csak azért is megtanulok mindent megszerelni magamnak, hogy soha többet ne keveredhessek olyan szituba, ahol segítséget kell kérnem bárkitől is, főleg nem olyasvalakitől, aki ennyire fölényeskedően viselkedik.
- Rendben, köszönöm, ezt észben tartom. Majd elindulok terepszemlére, ha itt végeztem a káosz felszámolásával. – úgyis jó lenne megtalálnom az alapvető helyiségeket, úgy, mint mosoda, jegyzetbolt, edzőterem, ilyesmi. Valahol mintha lett volna egy térkép a brossúrák között, majd azt megnézem, habár úgyis menni akarok a hivatalos vezetésre is, amit az elsősöknek tartanak az első napon.
- Jog? Nahát, az érdekes lehet. – egyúttal tudomásom szerint elég nehéz is, ráadásul nem egyszerű rá bejutni, mert nagyon magasak a pontkövetelmények. Ezek szerint nem hülye a gyerek, vagy megtalálta azt a valakit, aki kiválóra vizsgázott helyette. Mindenesetre így is úgy is elismerésre méltó.
- Kockának? – végig néztem magamon, a fekete nadrágomon, a szürke felsőmön és a bőrdzsekimen és egy picit eltűnődtem, hogy vajon a srác vak, ostoba vagy csak szemétkedni akar. Akárhogy is, egyik verzió sem lendít, az amúgy sem túl rózsás első benyomásán. Amikor befejeztem a ruhák beakasztgatását, kezdtem el a csupa csipke fehérneműimet elrakni a fiókokba, úgy, hogy amennyire csak tudtam, takarjam előle.
- Művészeti szakon vagyok, grafika a fő ágam. – mondtam hajtogatás közben. Egy darabig csendben maradtam, mivel úgy vettem le, hogy nem szívesen beszélget, a szekrények után pedig egy fekete nagy „hullazsákhoz” léptem, amiből szép lassan kibontakozott egy csontváz, amit elkezdtem felállítani egy állványra.
- Isten hozott Rifki. – mondtam a bábúnak, amire miután felállt, ráhúztam egy fekete AC/DC-s pólót és a falhoz állítottam. Mikor észrevettem, hogy furán méreget, drámaian sóhajtottam.
- Az előző srác, aki asztalt szerelt nekem… nem végzett túl jó munkát. – utaltam a csontvázra.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

- Te vagy az első, akit fellöktem a folyóson, szóval nyugodtan érezd magad különlegesnek. – Meglepett, hogy ilyen harapós, de valahogy mégis tetszik. A lányok kilencvenkilenc százaléka ha velem beszél bugyután mosolyog és mindenre bólogat és persze ott van a nevetséges hajdobálás is, de Ő más. Nem csüng minden egyes szavamon és nem is akar minden áron bevágódni nálam és még a mellét se nyomja a képembe. Mondjuk azzal nem lenne problémám, ha a mellét a képembe akarná nyomni. Maradjunk annyiban, hogy nem ellenkeznék túlzottan. Hiszek abban, hogy a férfiakban genetikailag kódolva van a mellek iránti vágy.
- Negédes? – Először nem is nagyon értettem… Mármint értem a szó jelentését, de azt nem, hogy miért is kaptam tőle ezt a jelzőt, ezért nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Tényleg érdekel, hogy mi alapján gondolj ezt rólam.
Ennél jóval több helyre lesz szükségem, mert az asztallapot le kell tennem a padlóra, hogy a lábakat a hátuljára rá tudjam rögzíteni. Ha ezzel végzek, akkor jöhet a többi időigényesebb művelet. A helyszűke miatt akcióba léptem. Néhány dobozt arrébb raktam, vagy éppen egymásra és máris lett annyi helyem, hogy elférjen az asztallap és nekem is legyen némi mozgásterem.
- A körbevezetésen rengeteg érdekes helyre el sem visznek. – Esetleg megtehetném, hogy körbe vezetem, de nekem eddig úgy tűnt, hogy nem szimpatizál velem, szóval nem is szándékoztam felajánlani a segítségemet. Hiszen kinek is kell egy negédes ember segítsége?
- Csak egyetlen egyszer ülj be az egyik órára és rájössz, hogy közel sem olyan érdekes, mint ahogyan hangzik. – Legalábbis a joghallgatók többsége zavartalanul végig bóbiskolja az órát, főleg, ha olyan professzor tart előadást, aki nem tudja az érdeklődést fenntartani. Nekem nem szokásom aludni az órákon, se pedig ellógni, de még késni se. Enzo szerint azért, mert stréber vagyok, de jól titkolom mások előtt. Az, hogy sose lógok és rendszeresen járok edzésekre is az is csak arról árulkodik, hogy tehetségem van abban, hogy az időmmel gazdálkodjak.
Megtudhattam, hogy milyen szakra jár, de ezzel a beszélgetésünk egy időre be is fejeződött. Nem bántam, elvoltam foglalva a szereléssel és már eljutottam odáig, hogy az asztal kezd úgy kinézni ahogyan a rajzon ábrázolják. Szememmel keresni kezdtem a további lépéseket a papíron és ekkor vettem csak észre a csontvázat.
- Kissé morbid a humorod, te tetszik. – Nevettem el magam. Ki ez a nő? Még soha egyetlen egy lány szobájában se láttam eddig csontvázat.
- Még néhány perc és kész leszek, már csak a fiókók vannak hátra. – Számoltam be az eddigi fejleményekről, mintha csak attól tartanék, hogy tényleg csontvázként végezném.

Vlad & Hope

- Ugyan, biztos minden áldozatodnak ezt mondod… - adtam elő nagy komolyan, de nagyon nehezemre esett, hogy ne nevessem el magam. Annyira abszurd ez az egész, „nyugodtan érezd magad különlegesnek” dolog, ráadásul nyílegyenesen replikáért kiált, valami olyasmire, hogy „Te pedig az első, akit ezért életben hagyok”, de végül inkább a gondolataimat megtartottam magamnak. Annál is inkább biztos vagyok abban, hogy helyesen cselekedtem, mert Vlad visszakérdezett a „negédes” megjegyzésemre, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Vajon a szót nem értette vagy az iróniát?
- Irónia… ő itt Vlad, Vlad… irónia… - mutogattam a levegőbe, mintha valóban két személyt igyekeznék bemutatni egymásnak, utána visszafordultam felé.
- A hosszútávos szöveged miatt mondtam, mert úgy tűnt fennakadtál a korábbi szavaimon. Arra voltam csak kíváncsi, hogy másokban is azt a benyomást igyekszel ébreszteni, hogy örüljenek, hogy szóba álltál velük és hogy ez úgy sem tart sokáig vagy ebben is „különleges vagyok”? – a végére elmutogattam még az idézőjelet is, biztos, ami biztos.
- Igazán? – mi a fene, olvas a gondolataimban? – Na és a térképen rajta vannak ezek az érdekes helyek vagy meg kellene vesztegetnem egy bennszülöttet, hogy idegenvezetőt játsszon és avasson be a fontos titkokba? – vontam fel kíváncsian a szemöldököm. Nem, nem fogok könyörögni neki, hogy vigyen körbe, eszembe se jutna, pláne mivel már eddig is lejött, hogy a puszta jelenlétével is szívességet tesz szerinte.
- Még az is lehet, hogy tényleg megteszem. – csak ennyit mondtam, de nem mentem bele részletesen a gondolataimba. Tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lehet egy órája a joghallgatóknak, érdekel a téma és, ha nem volnék annyira „elvarázsolt”, ahogy anyu szokta mondani, még az is lehet, hogy én is jelentkezem arra a szakra, de a grafika, a művészi vonal valahogy mindig erősebb volt bennem, jobban le tudott kötni. Megtaláltam benne az önkifejezés lehetőségét és a boldog önfeledtséget is. Ráadásul amekkora arca van, az én drága bugyiszakértőm még a végén azt hiszi, hogy miatta mentem oda, azt pedig a világért sem akarom, mert nem így van.
- Hallod ezt Rifki? Morbid a humorom. – szóltam oda a csontváznak, miközben folytattam az öltöztetését és hamarosan kapott egy fekete napszemüveget, egy a szetthez illő kalapot és az egyik bátyám kiselejtezett szakadt farmerját is. Miután elkészültem vele, elégedetten néztem rá.
- Na így fest egy stílusos csontváz barátom! – visszafordultam a srác felé.
- Szuper, bár Rifki csalódott lesz, hogy nem kap társat maga mellé. – sóhajtottam. Ismét végig néztem a dobozokon, hogy mivel tudnék addig haladni, amíg ő szerel. Jobbhíján elkezdtem a falon kijelölgetni a polcok helyét egy ceruzával és egy vonalzóval. Könnyebb dolgom lesz, ha már azok is felkerültek, mert akkor fel tudok rájuk pakolni, illetve majd az asztalfiókokba is bele tudom tenni a rajz és festék kellékeimet.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Abban már egészen biztos vagyok, hogy Enzo sose szerezhet arról tudomást, hogy egy gólya képes volt ennyire leoltani. Már csak abban reménykedem, hogy lesz alkalmam viszonozni mikor megkezdődik az első évesek csesztetése. Annak mégis mennyi az esélye, hogy pont ahhoz a csoporthoz csatlakozik, amiben vagyok? Tekintve, hogy mennyi lehetősége van azt mondanám, hogy csekély ennek az esélye, de mégsem lehetetlen.
- Idővel kiderül. – Ennél többet nem is akartam mondani. Agyaljon csak azon, hogy ezt mégis hogyan értettem. Rengeteg lány örülne annak, ha egyetlen egyszer is elhagyná a szám ezt a bizonyos „különleges” szó.
- Az érdekes és eldugott helyek nincsenek feltűntetve. – Még szerencse, mert akkor a titkos kis helyen a könyvtárban dugig lenne könyvmolyokkal.
- Persze az is relatív, hogy kinek mi az érdekes és az se mindegy, hogy kihez fordulsz idegenvezetésért. – Egy úgymond „kívülálló”, aki nem csatlakozott sehová se, az bizonyos helyek létezéséről még csak tudomást se szerzett. Vannak klikkek, na meg hasonló érdeklődésű emberek, akiknek van bizonyos törzshelyük, ahová mások nem járnak.
- Ha szerencsés leszel te is találni fogsz egy eldugott helyet, ami csak a tiéd. – Mint nekem a könyvtár, de erről senki se tud és ezt egyáltalán nem is bánom.
- Szerintem Rifki nem bánja, hogy nem kell mással osztoznia a figyelmeden. – Most próbáljunk eltekinteni attól, hogy mennyire őrült dolog, hogy a csontváza nem létező érzelmeire vagyok tekintettel, mintha csak féltékeny lehetne rám.
- Itt sokkal melegebb van, mint az én szobámban. – Állapítottam meg. Egy emelettel van feljebb Hope szobája, de itt esküszöm tényleg melegebb van. Szóval nem is zavartattam magam egyszerűen csak kibújtam a pólómból, hogy félmeztelenül folytassam a szerelést. Hosszú évek óta Amerikában élek, de még mindig nem sikerült megszoknom ezt a hűséget. Oroszországban akár mínusz negyven fok is volt, itt meg inkább a plusz negyvenet kell elviselnem. Itt annyira más minden és nem csak az időjárásra gondolok. A hagyományok és a furcsa szokásaik… Mégis szép lassan mindennel megbarátkoztam még azzal is, hogy az ittenieknek más a mentalitásuk, de azért mégis sikerült beilleszkednem. Nem hinném, hogy bármi is árulkodik a származásomról a nevemen kívül. Megtehettem volna, hogy nevet változtatok, de orosz származásomat nem szégyellem, inkább azt, hogy miért kellett elhagynunk a hazámat.

Vlad & Hope

- Ezek szerint egy olyan bennszülöttet kell találnom, aki különleges tudás birtokában van, máskülönben lemaradok egy csomó élményről… - ezt talán inkább magamnak mondtam, mint sem neki. Igen, amikor jelentkeztem erre az egyetemre átbogarásztam az összes diákszövetség leírását, tagfelvételijét, a klubokat, tanulócsoportokat, de még nem sikerült eldöntenem, hogy hová is szeretnék csatlakozni. Úgy voltam vele, hogy majd a nyílt napon, amit mindig rendeznek a szövetségek és ahol új tagokat szoktak toborozni, meghallgatom ki mit kínál, hogyan érvel maga mellett és azután hozok döntést. Anya persze nem győzött óva inteni, akár csak apa, hogy inkább a tanulásra figyeljek majd, nem kellenek extra elfoglaltságok, amik csak elvonják a figyelmemet, illetve a bulikról is igyekeztek lebeszélni. Gondolom ezen minden lány átmegy életében. Szerencsére a bátyáim kettővel jobb fejek voltak és igyekeztek a saját tapasztalataik alapján kiokosítani, már ami a sörpongot, néhány beavatási szokást és egyebet illet. Persze úgyis rajtam áll, hogy mire vagyok nyitott, de az biztos, hogy emlékezetes éveket szeretnék. Jó értelemben.
- Remélem szerencsés leszek. A gimiben, ahová jártam, volt egy használaton kívüli padlásterem, ahol régi kellékeket őriztek iskolai színdarabokból, festőállványokat, biosz bemutató tárgyakat… Rifki is onnan való. Utolsó húzásomként meglovasítottam… - ismertem be halkan, sejtelmes mosollyal az ajkaimon.
- Imádtam ott lenni, csendes volt, az ablakból csodás volt a kilátás, ráadásul mikor már ment lefelé a nap, gyönyörű színeket festett a falra, amiket igyekeztem lemásolni vagy fényképen megörökíteni. – remélem itt is találok majd egy ilyesmi zugot, ahová elvonulhatok relaxálni és alkotni.
- Az majd eldől, előbb lássuk milyen lesz az elkészült asztal… - vicceltem, mintha benne lenne a pakliban, hogy elront valamit, nem vagyok elégedett és tényleg Rifki sorsára juttatom.
- Igen, tényleg nagy a… - ekkor vettem észre, hogy levette a felsőjét és úgy folytatta a munkát. Wow! Oké, attól még, hogy szerintem egy baromarc… attól még vak nem vagyok. - … hőség. – nyeltem egy nagyot. Önkéntelenül is kibújtam a dzsekimből, majd gyorsan elfordultam és folytattam a méricskélést. Vajon hány lány lenne most szívesen a helyemben?
- Ho… hová valósi vagy? Mármint…. úgy gondolom, hogy Oroszországon belül… - ha már ilyen nehezen viseli a meleget.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Van az a régi orosz közmondást, hogy egy kanál szurokkal elronthatsz egy hordó mézet. A mi esetünkben pedig ezt úgy lehet értelmezni, hogy elég egyetlen egy meg nem fontolt kijelentés és már meg is történt a baj. Az már miért az én problémám lenne, ha nem tudja értékelni a humoromat? Mert poénnak szántam, de Hope egészen máshogy értelmezte és most én vagyok számára a nagyképű, aki bunkón viselkedik vele. Ha érdekelne, hogy mit gondol rólam, akkor biztosan meg akarnám győzni ennek az ellenkezőjéről és bebizonyítani neki, hogy tévedett velem kapcsolatban. De miért is törném magam? Már elkönyvelt ebbe a kategóriába annak ellenére is, hogy maradtam neki segíteni a bútorok összeszerelésében.
- Ez érdekesen hangzik, már majdnem annyira, hogy kicsi hiányzott ahhoz, hogy elszóljam magam. – Mosoly jelent meg arcomon, de szerencsére időben észbe kaptam és nem kezdtem el mesélni a saját kis helyemről.
- Túlságosan klassz hely ahhoz, hogy bárkivel is megosszam és még mindig olyan nehéz elhinni, hogy rajtam kívül senki se jár oda. – Szeretek ott lenni és talán az a legjobb, hogy ott egyedül lehetek és a gondolataimba merülve nem kell másokkal foglalkoznom, vagy ott nyugodtan fel tudok készülni a vizsgáimra.
- Tökéletes lesz. – Újból mosoly jelent meg az arcomon. Eddig nem okozott nehézséget az, hogy értelmezzem az útmutatót és már látható, hogy az asztal bizony lassan kész van, már csak néhány fiókot kell a helyére tennem.
- Cseljabinszk. – Meglepett ezzel a kérdésével, mert a legtöbb lányt velem kapcsolatban inkább más dolgok szokták érdekelni, sőt szerintem a legtöbbnek fogalma sincs arról, hogy hol van Oroszország.
- Na és Te? – Az összes fiók a helyére került és hátrébb léptem, hogy messzebbről is megcsodáljam az elkészült „művemet”.
- Bármi reklamáció? – Még egyszer ellenőriztem, hogy a fiókok gond nélkül csúszkálnak-e a felszerelt síneken. Egyik se szorult.
- Ha már itt vagyok, akkor tehetek érted mást is? – Kész az asztal és ez remek lehetőséget nyújtott volna arra, hogy lelépjek, hiszen elvégeztem a feladatot, de akármennyire is harapós a kicsike valamiért mégis úgy érzem, hogy ha most megpattannék, akkor… Esélytelen, hogy bármi is történjen kettőnk között? Nem is tudom… Nem tűnik olyan lánynak, aki már most ágyba bújna velem és őszintén eddig be se próbálkoztam nála. Mégis mi van velem?

Vlad & Hope

Amikor mosolyog egész kedvesnek tűnik – állapítottam meg magamban, mikor felé fordultam.
- Kicsi hiányzott? Francba… - tettem úgy, mintha nagyon, de nagyon bánnám, hogy a történetem nem volt elég ütős számára, hogy elszólja magát. Beletúrtam a hajamba és tűnődő arcot vágtam néhány pillanatig.
- Áh… nem próbálkozom tovább a meghatásoddal, majd inkább fedezek fel magamnak egy saját helyet, úgyis az az igazi. – amúgy nincs bajom azzal, hogy nem fedi fel nekem a titkos helyét, én sem tettem a gimiben senkinek, sőt, igazából ő az egyetlen, akinek eddig egyáltalán megemlítettem. Az volt a saját kis birodalmam, a maga izgalmaival és nyugalmával, az adrenalinlökettel, hogy folyton úgy kellett felsurrannom, hogy senki se vegyen észre és hogy mindig hajcsattal kellett kinyitnom a zárat, mert a gondnok biztonsági okokból zárva tartotta.
- Ajánlom is. – kacsintottam rá, közben megveregettem Rifki vállát, amolyan utalásként milyen sors várna rá, ha mégsem sikerülne tökéletesre. Igaz, elsőre azért kérdeztem honnan származik, hogy eltereljem a figyelmemet arról a közel sem elhanyagolható látványról, ami a hátam mögött van, a kockákról, a kidolgozott vállakról és…. khm… de amúgy tényleg kíváncsi voltam, főleg mivel nem sok orosz ismerősöm van. Talán csak egy-kettő a gimiből.
- Cseljabinszk… Cseljabinszk… - keresgéltem a memóriámban a földrajz tudásomat - Oroszországban a Cseljabinszki terület központja. Lakosságát tekintve Oroszország 8. legnépesebb városa. A dél-uráli régió fontos kulturális, oktatási, politikai, pénzügyi, kereskedelmi és gazdasági központja. – mondtam fel, akárcsak a leckét szokás – valahogy így volt a tankönyvben, ha jól emlékszem. Így viszont már értem a meztelenkedést. Vagyis… hogy nem jól viseled a meleget. – zavartan túrtam a hajamba és inkább folytattam a méricskélést.
- Én tősgyökeres texasi vagyok, Austinból. – feleltem a kérdésére. – Grill partik, óriási július negyedikei tűzijátékok, rodeók, habár azokat nem szeretem, szerintem állatkínzás, de a családom nem ért velem egyet. Ja és vannak híres pankrátoraink is. – próbáltam egy kis ízelítőt adni neki a helyből.
- Híres a texasi, de főleg az austini vendégszeretet, már ameddig jószándékú az illető, ha nem, akkor másik erősségünk, hogy minden háztartásban vannak puskák, pisztolyok és nagyon pontosan lövünk. – amikor elkészült az asztallal oda léptem és alaposan szemügyre vettem az alkotást. Mintha tényleg hibát keresnék.
- Azt hiszem megteszi, életben hagylak. – mosolyodtam el. – Köszönöm. – meglepett az ajánlata, hogy még mindig maradna, azt hittem ezután elspurizik, de ha már így alakult…
- Hát kijelöltem a polcok helyét a falon, szóval, ha még van kedved segíteni, akkor feltehetnéd őket. – közben elkezdtem az asztal fiókjaiba belerámolni a grafikai kellékeimet.
- Nincs akcentusod és nagyon szép az angolod… mióta vagy Amerikában?

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Szeretem a húgaimat, vagyis akkor mikor nem hárpia üzemmódban vannak, de ennek ellenére még nekik se meséltem soha arról, hogy a könyvtárban menedéket találtam. Yana kinevetne, Alena talán nem is mutatni semmiféle érdeklődést, Tatiana pedig rácsodálkozna. Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy testvérek vagyunk mégis mennyire más a személyiségünk. Az meg még érdekesebb, hogy mások mennyire másmilyennek hisznek, néha úgy érzem, hogy senki se ismer igazán. Még a hozzám közelállók is csak a felszínt kapargatják. Néha jó lenne, ha lenne valaki az életemben, aki tényleg ismer és megért, akivel bármit megoszthatok és nem ítélkezik felettem. Ez túl nyálasan hangzana egy izmos sportoló szájából ugye? Ezért se nyílok meg másoknak.
- Minden elismerésem! – Még csak meg sem próbáltam leplezni az arcomra kiülő meglepettséget.
- Fotógrafikus memóriád van? – Mert a saját szülővárosomról talán még én se tudtam volna hirtelen ilyen részletes összefoglalót rittyenteni.
- A legtöbben Oroszországot hallva a vodkára asszociálnak, mert mintha Amerikán kívül más ország nem is létezne számukra. – Pedig Oroszország ennél jóval több, rengeteg kulturális világörökséget köszönhet neki a világ, de ennek ellenére leginkább a részeg orosz videókról híresült el a hazám.
- Sose tudtam megérteni az amcsik fegyver iránti rajongását. – Meg úgy általában se, de most nem is az számít, hogy mi a véleményem azokról az emberekről, akik fegyvert tartanak. Talán az önvédelemből tartott fegyvereket még meg is tudnám érteni, de a másik végletet nem. Túl könnyen lehet itt fegyverhez jutni, nem is csoda, hogy ebben az országban rengeteg az iskolai lövöldözés is és még sorolhatnám.
- Nem különös, hogy előbb használhatsz fegyvert, mint hogy legálisan alkoholhoz juss? – Oroszországban már simán vehetnék sört magamnak, de itt még ezt nem tehetem meg.
- Én köszönöm, hogy megkíméled az életemet. – Nem akartam kukacoskodni ezért se hoztam fel, hogy nem hinném, hogy egy nálam harminc centivel alacsonyabb lány és jó néhány kilóval könnyebb is kárt bírna tenni bennem, de ez is csak részletkérdés.
- Oké, de hol vannak a műanyag tiplik? – Először lukat kell fúrni a falba, aztán jöhet bele a tipli és csak aztán abba a csavar, így sokkal strapabíróbbak lesznek a polcok és nem kell attól tartani, hogy bármikor leszakadhatna.
- Lassan már tíz éve. – Évek kellettek ahhoz, hogy elhagyjam az akcentusomat.
- Akarsz hallani orosz akcentus? – Törni kezdtem a nyelvet, felidézve az évekkel ezelőtti nem túl remek kiejtésemet. Még én is rácsodálkoztam, hogy mennyire vicces így hallanom a saját hangomat, de azért csináltam, hogy hátha ettől az érezhető feszültség a levegőben megenyhül. Annak ellenére, hogy rosszul indítottam talán még nincsen minden veszve, feltéve, ha az lenne a szándékom, hogy megkedveljen. Miért is akarnám?

Vlad & Hope

Kicsikét zavarba jöttem az elismeréstől és a kérdésétől, ez ki is ült az arcomra.
- Igen, de, ha lehet ez maradjon köztünk. A gimiben kiderült és elég sokan megpróbáltak visszaélni vele… - talán már neki is volt dolga érdekbarátokkal, nagyképű gazdag gyerekekkel, akik azt hiszik bármit megkaphatnak, ha eleget fizetnek érte, sőt talán még agresszorokkal is, akik inkább fenyegetnek, mint ajánlanak… Nem túl szép emlék, ezért sem szeretném itt nagy dobra verni a dolgot.
- Hát, nem mondom, hogy nekem nem jutott eszembe, de azzal indítani nagyjából olyan lett volna, mint az amcsiknál a hot-dogot vagy a baseballt mondani először, a görögöknél a gyrost, a magyaroknál a gulyáslevest vagy az angoloknál a Harry Pottert vagy David Beckhamet… - vontam meg a vállam. – Ráadásul nem rajongok különösebben a sztereotípiákért sem. Na meg… ha már Oroszország, akkor nekem elsőre a balett ugrik be és Mihail Barisnyikov. Anyukám odavan érte és a munkásságáért. Apa a házassági évfordulójukra elvitte egy orosz balettelőadásra is, amikor jöttek vendégelőadásra ide Vegasba, de míg anyu könnyezve nézte, addig apus elaludt. – kuncogtam el magam, mert még mindig előttem van, ahogy anyu félig feldúltan-félig nevetve elmesélte.
- Hát, talán ezzel kompenzálunk valamit… - vontam meg ismét a vállam. Én sem rajongok a fegyverekért különösebben, viszont arra büszke vagyok, hogy a családban apus után én lövök a legjobban, ami miatt a két bátyám pikkel is rám rendesen.
- De igen, az. Jó lenne, ha szigorítanának a fegyvertartási szabályokon, de sajnos nem úgy néz ki, hogy egyhamar ez átmegy a szenátuson. – na jó, inkább nem politizálok, annak sosincs jó vége. Számtalanszor voltam már tanúja annak, amikor apa és a barátai összepattantak ilyen kérdésekben és utána napokig nem is szóltak egymáshoz, annyira belelovallták magukat az egészbe. Hülyeség, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
- Egyelőre… lássuk a polcokkal hogyan boldogulsz – kacsintottam rá. Először nem tudtam mi az a tipli, de aztán leesett a tantusz és odaadtam neki őket. Azt hiszem fejlődök.
- Tíz éve? Pedig teljesen olyan, mintha itt születtél volna. – aztán, amikor meghallottam az akcentusos beszédét elnevettem magam.
- Hát ez nagyon aranyos. – nevettem tovább – Tényleg így beszéltél? – kezdett a helyzet oldódni közöttünk, amitől egy kicsit meg is könnyebbültem. Talán mégsem baromarc… Végeztem az egyik fiók pakolásával és már éppen indultam volna még egy dobozért, amiben az ecseteim és a festékeim vannak, mikor megbotlottam és zuhanni kezdtem…

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

- Tudok titkot tartani. – Szerintem elképzelése sincs, hogy mennyire. Az eddigi életem jóformán arról szólt, hogy eltitkoljam mindenki elől a múltamat. Én még talán képes lennék szembenézni a történtekkel és az egyik részem vágyik is arra, hogy ne kelljen tovább óvatoskodnom és mindig figyelnem arra, hogy másoknak mit mondok. Viszont a családom már nem hiszem, hogy könnyen megbirkózna azzal, ha kiderülne a múltunk. Anyámat és húgaimat megviselné, engem pedig zavarna a tehetetlenség, hogy semmit sem tudnék tenni, amitől jobb lenne, vagy amivel megmásíthatnám a történteket. Néha elgondolkozok azon, hogy vajon másokon is ekkora nyomás van? Úgy szeretném, ha a legnagyobb problémám az lenne, hogy szakítok az éppen aktuális barátnőmmel. Jó lenne megtapasztalni, hogy milyen életem is lehetne, ha nem lenne ennyi teher a vállamon.
Figyelmesen hallgattam, de akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy mégis miért oszt meg velem ennyire személyes emlékeket? Mert mi még csak most találkoztunk, de olyan lelkesen mesél a szüleiről, én sose lennék képes ilyen gyorsan megnyílni másoknak.
- El sem tudnád képzelni, hogy a balettelőadások mennyi időt vettek el az életemből. – Anyám mindig lelkesedett a balettért, ezért jóformán ezek voltak a kötelező családi programok. Akkor még kisgyerek voltam, de valami halványan rémlik azokról az estékről.
- Egyet értek veled, de ezt a véleményt talán jobb lenne nem hangoztatni. – Lefogadom, hogy a diákok többségének is van már fegyvere, persze nem a koli szobájukban, hanem otthon és mindössze azért, mert szerintük menő, ha azzal tudnak dicsekedni, hogy van egy pisztolyuk vagy esetleg puskájuk otthon.
- Könnyű dolgom lesz, mert a munka nehezét már elvégezted. – Gondolok itt most arra, hogy bejelölte a falon, hogy hová szeretné, hogy kerüljenek a csavarok.
Fene se tudja, hogy mi ütött belém. Még a haveroknak se szoktam poénból előadni a bennem élő oroszt, de Hope valahogy előcsalogatta belőlem. Megtörtént és kész, nem is akarok azzal foglalkozni most, hogy rájöjjek a miértekre. Nem szoktam szándékosan kínos helyzetekbe hozni magam, hiszen az Yana reszortja.
- Sajnos így. – Vele ellentétben a többség ezt nem aranyosnak gondolta, inkább gúnyolni valónak. Fogjuk a megérzésre, mert hirtelen felé fordultam és még időben el tudtam kapni. Karjaim dereka köré fonódtak miközben szorosan magamhoz húztam.
- Jól vagy? – Hosszúnak tűnő másodpercekig néztünk egymás szemébe és már semmi se indokolta, hogy továbbra is magamhoz öleljem, de mégse tudtam elengedni.

Vlad & Hope

- Te… tessék? – hírtelen fel sem fogtam a hozzám intézett kérdést. Minden olyan gyorsan történt, szinte a másodperc törtrésze alatt, hiszen egyik pillanatban még egy újabb kipakolni való doboz felé igyekeztem, a következőben pedig a karjai között találtam magam, miközben szorosan ölel magához, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat ösztönösen. Egészen eddig nem is láttam milyen különlegesek a szemei, ám most valahogy le sem tudom róluk venni a sajátjaimat. Megmagyarázhatatlan, ahogyan az is, hogy miért nem húzódtam el az első adandó alkalommal, amikor már biztonságos lett volna.
- Igen… azt hiszem… bár a jelek szerint különösen vonzódom az itteni padlókhoz. – igen tudom, elég gyökér poén volt, de ha zavarba hoznak a szavak csak úgy kicsúsznak a számon és csak utána esik le, hogy mekkora marhaságot mondtam. Vajon, ha most rögtön elkezdenék leásni Kínáig, mennyi időbe telne, míg elérném? Még mindig képtelen voltam elengedni és elhúzódni tőle, pedig már igazán ideje lenne. Mégis olyan természetesnek tűnik a közelsége, sosem tapasztaltam még ilyet korábban. Végül mégis „kijózandotam” és elengedtem, majd kissé bizonytalanul léptem egyet hátra, remélve, hogy nem most fogok átesni egy újabb dobozon.
- Köszönöm. – mit is? Hogy elkapott? És hogy tud titkot tartani? Vagy az asztalt és a polcokat, amiket felszerel nekem? Azt hiszem úgy összességében mindent. Hátat fordítottam, hogy megtaláljam a nekem kellő dobozt és visszatértem a fiókok feltöltéséhez, közben igyekeztem visszatérni a normális(abb) állapotomhoz.
- Én nem mondanám, hogy sajnos, szerintem tényleg aranyos volt az akcentusod, ráadásul, ha így áll a helyzet, csak még büszkébbnek kellene lenned arra, hogy hová jutottál a nyelvvel tíz év alatt. Már csak a neved árulkodik arról, hogy nem vagy tősgyökeres amcsi. – tértem vissza az utolsó témánkhoz.
- Na és hogyhogy az államokba költöztetek? – nem, ez nem csak üres udvariaskodó csevegés, tényleg kíváncsi lettem rá, mert kellemesen csalódtam benne ahhoz képest, ahonnan indultunk.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Hossz ideig néztük közelről egymást, de egyetlen egy pillanatig se éreztem azt, hogy ez kínos lenne. Hope se kapálódzott sikítva, hogy engedjem végre el. Mennyi ideig öleltük egymást? Ha akarnám se tudnám megmondani.
- Jobb lenne, ha más hobbi után néznél, mert nem leszek mindig ott, hogy fellökjelek, vagy elkapjalak. – Próbálkoztam valamiféle poénnal, de ez még hozzám képest is túl bénára sikeredett. Nem akartam, hogy most érezzük magunkat kínosan, miután felfogtuk, hogy az imént mi is zajlott le köztünk. Mi is volt ez pontosan?
- Szerintem a neved a személyiséged része, ezért se változtattam meg. Na meg nem is akarok ennyire elvegyülni, már megszoktam a nevemet. Johnny vagy Joe, esetleg Charlie? Sorolhatnám tovább is, de nem hiszem, hogy bármelyik is illene hozzám. – Már háttal állva beszéltem hozzá. Lassan az utolsó simításokkal is végezve, hogy a polc stabilan a helyére kerüljön.
- Ez egy nagyon hosszú történet. – Egy olyan történet, amit eddig még senkivel se osztottam meg. A teljes verziót nem tudja senki se, csak részleteket, amik az igazság egy részét képzik. Szerencsére megmentésemre sietett a zsebemben rezegő mobilom, ezért elővettem, hogy megnézzem, hogy ki keres. Anyám neve volt a kijelzőn, de mielőtt felvettem volna gondosan lejjebb vettem a hangerőt, hogy még véletlenül se hallj Hope azt, ha anyám kínos dolgokat mondana.
- Ezt fel kell vennem. – Közöltem vele és már a fülemhez is raktam a telefont.
- Szia drágaságom! Már most nagyon hiányzol nekünk. Yana hiányol a legjobba, mert kiégett a szobájában a villanykörte és először az életben egyedül kellett megoldania a problémát úgy, hogy a magas bátyuskája már nem velünk lakik. – Húgaim nevetgélését hallottam a háttérben. Hát igen, ilyen az én családom. Minek nekem ellenség, ha ilyen rokonaim vannak?
- Üzenem neki, hogy elég idős már ahhoz, hogy egyedül is meg tudjon oldani egy ilyen kis problémát. – Még jobban kitört a nevetés a háttérben, ekkor tudatosult bennem, hogy a húgaim is mindent hallottak.
- Most nem nagyon érek rá, később felhívlak, rendben? – Hiszen vár rám a polcszerelés.
- Rendben. Szeretlek Vladimir. – Na bumm. Tudtam mi fog következni.
- Tudom. – Zártam volna rövidre a dolgot.
- Már az én nagy fiam annyira felnőtt, hogy ciki azt mondani az anyjának, hogy szeretlek? – Eddig se volt kérdés, hogy kitől örökölhettem a makacsságomat.
- Dehogy, csak… - Mit is mondhatnék? Nem fogom az anyámnak azt mondani, hogy szeretem, mert túl kínos lenne, ha valaki más is hallja?
- Semmi kifogás! Mondd ki szépen. – Már a hangján is hallottam, hogy mosolyog.
- Én is szeretlek. – Ez volt a végszóm és bontottam is a vonalat és zsebre vágtam a telefonomat.

Vlad & Hope

Értékeltem, hogy ő is lazán áll a dolgokhoz, vagyis nem kell feszengenem vagy kínosan éreznem magam az imént történtek miatt.
- Kár, pedig már épp készültem veled leszerződni, hosszú távra. – nyújtottam rá nyelvet, ha már az előbb pont egy ilyen beszólása miatt „feszültünk össze”.
- Én is így gondolom és valami azt súgja, hogy a szüleim is. – a fülem mögé tűrtem egy tincset a szememből pakolás közben, nem néztem fel, de folytattam a beszédet.
- Már a születésem előtt arra ítéltek, hogy mindig reménykedjek és a legjobbat feltételezzem az emberekről. – az arcom kissé elkomorult, ahogy eszembe jutott Ő – Még akkor is, ha az eszem pontosan jól tudja, hogy szemernyi jó sincs bennük… - pusztán képmutatás, hazugság és kiadós nárcizmus.
- Amúgy tényleg nem tűnsz Charliesnak… - kaptam gyorsan észbe – A Vladimir viszont valahogy illik hozzád. Van benne valami erőt sugárzó, valami kemény, de Vladként ez oldódik… - ezzel a második fiók is megtelt, így már csak egy maradt hátra. Ebbe kezdtem el belerámolni a különböző rajzlapokat, vázlatfüzeteket, és néhány H. betűvel díszített, fejléces levélpapírt is. Igen tudom, huszonegyedik század, technikai fejlődés, telefon, e-mail, messenger, stb-stb., én mégsem tudtam kiszeretni a régimódi levelezésből. Valahogy megvan a maga varázsa, ezért a nagyszüleimmel például mind a mai napig levelezünk, hiába szoktunk telefonálni is. Illetve még néhány barátnőmmel, akik máshová mentek továbbtanulni.
- Ó, akkor ne is kezdj bele, elvégre mindketten sietünk valahová. – tréfálkoztam, utalva ezzel arra, hogy elvileg mindketten ráérünk, szóval szívesen meghallgatnám, ám ekkor megszólalt a telefonja.
- Persze, nyugodtan. – nem akartam hallgatódzni, ezért még jobban belemerültem a pakolásba, ám a beszélgetés végének közeledtével megütötte a fülemet egy bizonyos szó, amitől el is ejtettem a kezembe kerülő vonalzómat. Szeretlek…? Vagyis van valakije… Érdekes kapcsolat lehet, ha közben tud másokat ölelgetni.
- Bocs. – motyogtam, mert nem akartam megzavarni a hívást a zajjal, így továbbra is háttal neki rámoltam. Mikor végzett önkéntelenül is kibukott belőlem, ami a fejemben járt.
- Nyugodtan menj csak, ne várasd meg a barátnődet, majd én befejezem egyedül. Már ígyis sokat segítettél…

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

Nagyon is értettem a nem túl burkolt célzását utalva a néhány perccel ezelőtti témákra. Tetszik az észjárása és már megint azon kaptam magam, hogy megmosolyogtat. Esküszöm lassan többet villantom meg neki a fogsoromat, mint a fogkrém reklámban szereplők.
- Nem általánosíthatsz, mert mindig vannak kivételek. – Elnézve az arcát a vonásai arról árulkodnak, hogy valami rossz dolog történt vele, amiért ezen a véleményen van. Nem akartam kíváncsiskodni, ezért se kérdeztem rá. Ez túl személyesnek tűnik ahhoz, hogy egy lényegében vadidegennel megossza.
- Nagyon közel jártál a megoldáshoz. A Vladimir név hatalmat is jelent. – Mégis jobban szeretem, ha csak Vladnak hívnak.
Drága édesanyám mondhatni, hogy a lehető legrosszabb időzítést választotta arra, hogy megzavarja az ismerkedésünket. Ezzel csak akkor szembesültem mikor Hope ez eddigieknél is furábban kezdett el viselkedni. Mert ez történt, vagy csak én képzelem be magamnak?
- Nincs barátnőm. – Miért érzem úgy, hogy ez jóformán számonkérés az előző ölelkező jelenetünk miatt? Most azt feltételezi rólam, hogy ha lenne valaki az életemben, akkor képes lettem volna ilyen hosszú ideig a karjaim között tartani? Vagy mi van? Biztosan elkezdte túlgondolni a dolgot, mert amit már eddig megtapasztalhattam, hogy a nőknek sose jó a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázat. Addig forognak a fogaskerekek, míg a lehető legrosszabb verziót ki nem találják.
- Azt hiszed, hogy a barátnőmmel telefonáltam és neki mondtam azt, hogy szeretlek? – Kissé zavartan a hajamba túrtam miközben nagyot sóhajtottam. Tudom, hogy nem kellene semmit se bizonygatnom neki, de mégis elővettem a telefonomat a zsebemből. Feloldottam a képernyőjét és beleléptem a híváslistába. Az utolsó mai hívásomnál az szerepelt, hogy „anya” alatta pedig a csak lánynevek sorakoztak. A testvéreim nevei felváltva.
- Az imént anyámmal beszéltem. – Fordítottam felé a telefonom kijelzőjét, habár még magam sem tudom, hogy miért éreztem annyira fontosnak azt, hogy bebizonyítsam neki, hogy nem vagyok akkora gyökér, mint amekkorának gondol most.

Vlad & Hope

Részemről már éppen azon voltam, hogy elkönyveljem ezt az egészet egy furcsa napnak, egy különös találkozással, ami egész jól alakult, mert legalább nem unatkoztam pakolás közben és még „szerelőt” is találtam magam mellé…akinek van barátnője, de Vlad nem hagyta annyiban a dolgot.
- Semmi közöm hozzá. – feleltem arra, hogy nincs barátnője, hiszen a nőügyei igazán nem tartoznak rám. Nem is ismerjük egymást, nem tartozik számadással. Lehet, hogy nem is látom többet, ha itt végeztünk, legalábbis előbb ilyesmi jellegű volt az utalása a hosszútávval, szóval, mit akadjak fent bármin is?
- Nem fontos mit hiszek, tényleg nem az én dolgom, nem kell magyarázkodnod miatta. – emeltem fel a kezem, jelezvén, hogy nem támadó a hozzáállásom. Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, ráadásul azt főleg nem, hogy azt higgye féltékeny vagyok, mert erről szó sincs. Betoltam az utolsó fiókot is a helyére, majd felkeltem a guggolásból, épp abban a pillanatban, mikor elém tartotta a telefonját, amin az „Anya” felirat szerepelt a híváslista elején. Alatta sok női névvel. Nem tudtam eldönteni, hogy egészen pontosan mit is érzek most. Megkönnyebbülést? Zavart? Örömöt? Furcsálkodást? Vajon miért volt olyan fontos neki, hogy a tudomásomra hozza, hogy nincs barátnője? És miért birizgálja az agyamat a többi női név? Mondjuk orosz hangzásúak, de ez még nem jelent semmit… Mi a fene van velem? Miért agyalok ezen annyit?
- Jó dolog, hogy ilyen szoros a kapcsolatod a mamáddal. Az igazat megvallva nem hallottam még egy fiútól sem, hogy telefonban mások előtt azt mondja az anyukájának, hogy szeretlek. A testvéreim sem szokták, sőt… - próbáltam meg újra oldani a helyzeten. Közben szépen lassan csökkent a káosz a szobában, már csak néhány kisebb dobozom van hátra.
- Kénytelen vagyok életben hagyni, mert a polcokra sem lehet egyetlen rossz szavam sem. Rifki tényleg barát nélkül marad ma. Kénytelen lesz beérni az én társaságommal. – pillantottam a bábúra, majd vissza rá.
- Mégegyszer köszönöm. Mindent.

Ruha: Viselem
Music: ELIA EX - "Mercy"

» Friendship is Love without his wings. ~ Max & Jenni

I think this is the beginning of a "beautiful" friendship… - V&H

I think this is the beginning of a "beautiful" friendship… - V&H

Similar topics

Similar topics