Név: Logan Smith
Becenév: Logan, Xavier (szűk családikör), Mr.Smith (diákjai)
Kor: 28
Születése hely, idő: 1984-Január-11 / USA - Washington
Tartózkodási hely: Las Vegas (nagyon ritkán Washington a család miatt)
Csoport: városlakó
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Mivel ezt maga a munkája is megköveteli tőle, türelmes, higgadt személyiség. Nagyon nehéz nála kicsapni a biztosítékot. Ha valakinek sikerül is, az sem érhet el osztatlan sikereket, mivel ha ideges állapotban is van, akkor sem csapkodja a falhoz az éppen a keze ügyébe akadt tárgyakat, mint a legtöbb zabos ember is szokta tenni. Olyankor általában csak elmorog egy-két szitok szót és a tombolás helyett inkább csak pakolászni kezd, és mindent átrendez, ami éppen az útjába kerül, legyen az éppen a zsúfolt íróasztala, vagy bármi egyéb, ami az övé. Udvarias, ami az igen csak jól neveltetéséből maradt meg benne. Az iskolában és a magánéletben is teljesen másképp viselkedik. Míg odabent példamutató, fegyelmezett tanár szerepet kell magára öltenie, addig magánéletben sokkal felszabadultabb, és annak ellenére, hogy mennyi idős, mi a foglalkozása, minden létező őrültségbe benne van. Jó humorral rendelkezik. Általában ez az, amivel lekapja a nőket a lábukról, na meg a mosolya.

Külső: Munkába mindig az elvártaknak megfelelően öltözködik, persze azért azt sem szokta túlzásba vinni. Ing -ami az állandó rohanás miatt általában gyűrött, vagy éppen félre van gombolva-, egyszerű farmernadrág, és nyakkendő, bár ez csak tényleg a legritkább esetekben látható rajta, mivel borzasztóan irritálja. Hétköznapokban sokkal lazábbra veszi a figurát. Ez alatt koptatott, ilyen-olyan farmernadrágokat kell érteni, egyszínű -többnyire fekete, fehér vagy szürke-, pólókat és sportcipőt. Haja világosbarna, hosszabbra hagyott fürtökben keretezi markáns, férfias arcát, szemei pedig igéző kékek, amik hajszínének köszönhetően szépen kihangsúlyozódnak. Amikor nincs ideje magára, akkor általában hagyja, hogy arcán megjelenjen a férfiakra oly' jellemző arcszőr, a borosta. Testfelépítéséről csupán csak annyit, hogy jól tartja magát, igyekszik kondiban tartani a testét. Viszonylag magas emberről beszélünk.

Előtörténet: Logan Xavier Smith néven láttam meg a napvilágot egy téli, hideg éjszakán, teljesen normális, természetes körülmények közt, pont úgy ahogy mások is tenni szokták. A szerencsések legalábbis... Abban viszont merőben eltértem és még most is eltérek a többi embertől, hogy nem természetes úton fogantam meg. Igen, ebből már nyugodtan lehet arra a "förtelmes" tényre asszociálni, hogy én bizony egy lombik bébi voltam, akit úgy... nos, úgy ültettek be anyába. Hogy ennek mi is volt az oka? Borzasztóan egyszerű! Vagyis, azért annyira nem... A lényeg csupán csak annyi, hogy anya nem... nos, nem a férfi nemhez vonzódott, és inkább a nők felé "orientálódott", akik azonban mind csak átverték, kihasználták, amiért sok pénze volt és biztos megélhetést tudott nyújtani. Hosszú időbe tellett neki, mire rádöbbent arra,hogy az addigi barátnői, élettársai közül mindegyik csak kisemmizte. Akkor döntötte el, hogy nincs többé szüksége még egy olyan nőre, aki átveri, majd sz*ban hagyja. A saját lábára akart állni, amit egy gyerekkel akart első lépésként bebizonyítani. Nos, ez a gyerek voltam én.
A nevelésemben azért nem volt végig egyedül, hiszen a szülei ott voltak neki, mint megbízható támaszok, lyan emberek, akik szerették a lányukat és az unokájukat is, és akik szívesen segédkeztek körülöttem. Azt kell, hogy mondjam -mivel így is volt-, hogy egy igen csak elkényeztetett kis kölyökként vágódtam be a köztudatba, vagyis, először az óvodába, majd az általános iskola alsó, végül felső tagozatába és a gimnáziumba is. Anyám és a nagyszüleim is különleges gyerekként kezeltek, így már már én is kezdtem elhinni magamról, hogy tényleg annak számítok. Elszálltam magamtól, még pedig nem is kicsit, ami leginkább a kiváló érettségijeim után mutatkozott meg. Akkori baráti körömből egyszerűen csak kiutáltak, én pedig mit sem foglalkozva mindezzel, azzal, hogy az embernek szüksége van barátokra, ismerősökre, hiszen mégis csak szociális lény, csak legyintettem egyet, és tovább léptem, egy újabb lépcsőfokra, ami afelé vezetett, ahol most is vagyok éppen. Az egyetem gépészmérnöki szakára maximális pontszámokkal vettek fel. Igazából, ez volt az életem azon színtere, ahol először kudarcot vallottam... Annyira igyekeztem megfelelni, elérni azt, hogy én legyek a legjobb, hogy mindez már az első félévben csúnyán a visszájára fordult. Pedáns tanulmányaim, és személyiségemből áradó túlzottan magas egoizmusom és igen csak ellenszenves kisugárzásom miatt, a tanárok sorban egymás után pikkelni kezdtek rám, én pedig már semmit nem tudtam tenni annak érdekében, hogy belopjam magam kemény szívükbe. Addig orroltak rám, ameddig ki nem iratkoztam, és az addigra már nyugdíjas édesanyám tanácsára be nem iratkoztam egy tanár képző főiskolára, ahol Irodalom szakon helyezkedtem el. Akkor már tudtam, hogy vissza kell venni az arcomból, akármennyire is nehezemre fog esni. Végül aztán csak-csak sikerült, és az elbukott stréberből, hamarosan feltörekvő, normális tinédzser lett, aki újra elkezdte kialakítani a maga kis társadalmi, baráti körét. Boldogan vettem kézhez utolsó évben a diplomámat, amivel máris volt esélyem elhelyezkedni az egyik Washingtoni gimnáziumban, mint újdonsült Irodalom tanár. Ekkor már 24 éves voltam, és úgy éreztem, hogy végre révbe értem. Az igazi kiteljesülés azonban csak ezután érkezett, amikor nagy sietségemben az iskola folyosóján teljesen véletlenül akkori, fiatal, pályakezdő munkatársnőm, Olivia Silvermanre öntöttem a kávémat. Még mindig tisztán fel tudom idézni magam előtt az ijedtségtől és fojtott dühtől vegyes arcát, ami mindezek ellenére elkápráztatóan bájosnak bizonyult, szőke, hullámos, dús hajával és a pont hozzáillő körfufrújával együtt. Azután a kis véletlen baleset után már minden reggel és ebéd szünetekben meghívtam őt az iskola büféjében egy kávéra, és mire észbe kaptam, már egymással szemben álltunk az oltár előtt, hogy kimondjuk azt a bizonyos boldogító igent. Egy három szobás kis lakásba költöztünk, ott kezdve el építgetni a családi fészkünket, ami úgy tűnt, hogy hamarosan gyarapodni is fog egy új taggal, aki az első közös gyermekünk lett volna, ha egy szerencsétlen autóbaleset miatt Olivia nem vetélt volna el. Én voltam a hibás. Egy puccos rendezvényről tartottunk haza, amin egy kicsit többet ittam a kelleténél, és már nem láttam haza felé tartva az útszélén lévő szalagkorlátot. Egy világ omlott össze bennünk, amikor az orvosok közölték velünk, hogy már nincs remény, Olivia elvetélt, bár ő maga megúszta egy lábtöréssel és egy-két zúzódással, én pedig egy bordatöréssel. Hazaengedésünk után minden megváltozott. Olivia napokig ki sem jött a szobából, nem volt hajlandó még csak rám nézni sem. Próbáltam engesztelni, tényleg mindent elkövettem annak érdekében, hogy helyre hozhassam, de már nem tehettem semmit, úgy ahogy a házasságunk is szépen lassan a menthetetlen fázisba sodródott. Elváltunk, Olivia visszaköltözött a szüleihez, én pedig egy új, és jobban fizető állás ajánlatot kaptam egyenesen Las Vegasból. Megragadtam hát az alkalmat, összecsomagoltam, és egyenesen ide utaztam. Sűrűn haza járok anyához, Olivia pedig már nem több, csak a múltam egy darabja... Hiszem, hogy egy új élet vár itt rám!

Logan Smith!
Történeted tetszett, fene se hitte volna, hogy egy tanárnak lehet ilyen érdekes élete, szóval mindent rendben találtam, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit, ha ezzel meg vagy, mindössze annyi a dolgod, hogy bele vesd magad Vegas bűnös világába.