- Jól van fiúk, és ha kérhetném, most növeljük a szintet jó? Így a halott nagyanyám is eltudja játszani ezt a nyomorult dalt... - rázom a fejem elégedetlenül, ahogy a már bevitt ópium mennyiséget próbálom a helyére rázni. Érzem, ahogy bénítja az agytekervényeimet, minden esetre sokat segít a még mindig friss lőtt sebemnél. Mivel annak idején használták fájdalomcsillapításra, most én magam is kénytelen vagyok ehhez a módszerhez nyúlni, és, hogy őszinte legyek, még jobban is érzem magam tőle. Nem csak, hogy nem fáj megveszekedett módon a lábam, de még élvezem is azt, hogy inkább virulok a társaim baromságain, mint idegeskedek. És ez nem hátrány.
A húrok közé csapva játszom el a felvezetőt a lehető lepörgősebb módon, mikor is elkerekedett szemekkel, grimaszolva húzom be a nyakamat. Arc mimikáimmal szerintem mindent elárulok, ami a véleményemet illeti. Vicsorogva, fújtatva pördülök meg a tengelyem körül farkas szemet nézve a basszista csávóval.
- Te! Te... ha nem tudsz normálisan eljátszani két cs*szett sort, akkor inkább húzz haz a p*csába és d*gd meg a ribancodat, vagy verni a farkadat! De ne engem idegesíts - morranok rá, mire ő csak nagyokat pislogva megvakarja a tarkóját.
- Komolyan mondtam, takarodó! - ezzel kikapva a kezéből a hangszert, ép lábammal jókora lendülettel seggbe rúgom.
Öt percen belül már sehol nincsenek, egyedül csak az undorító anyám az, aki rontja a levegőt a garázsban.
- Jonah, szerintem én elmegyek egy kicsit sétálni... - áll mellém kéjes tekintettel, miközben megállás nélkül teszi-veszi magát.
- Anya, nagyon örülnék neki, ha nem az én szemeim láttán vizelnéd össze magad... menj és lihegj inkább a striciidhez jó? - dörzsölöm meg kézfejemmel az orromat, mint egy "stílusos" drogfüggő, miközben a helyére teszem a hangszereket.
- Jól van na... nem tudnál adni egy kis pénzt? - hát az agyamat eldobom! Hova a fenébe süllyed ez a világ? Mi az, hogy a saját kölykétől, akit egy utca szélén pottyantott bele ebbe a cseszett világba, pénzt kér?
Nem válaszolva a kérdésére lökdösöm ki az ajtón, miközben cipőjének hangos kopogásától kis híján megered a fülem vérzése is. Fejemet rázva dobom le magam egy forgószékbe, miben lendületesen kezdek el pörögni, forogni.

Hogy ideges vagyok? Még szép, hogy az vagyok! Az egyik béna, úgy játszik mint egy szalamandra, a másik meg csak bámul, mintha szellemeket látna... a harmadikról, drága jó anyámról inkább ne is beszéljünk, mert megint fel fog menni a vérnyomásom.
Még hallom, ahogy mondja a magáét a kedves muter, miután kitessékeltem a garázsból, de ez aligha érdekel. Viszont legnagyobb meglepetésemre, most se vagyok egyedül. Kíváncsi tekintettel fordulok meg az ismerős hang hallatán, majd egy elégedett mosollyal nézek végig rajta.
- Azt hittem elnyelt a föld - jegyzem meg rágyújtva egy általam összeeszkábált cigarettára, minek erős, de édeskés ízét még szoknom kell, de úgy érzem jó nyomon járok. A füst halovány lidércként hagyja el a számat, miközben teszek pár kósza lépést Barbi felé, ám megszaporázva az iramot, már le is ülök mellé.
- Unatkozol? - nézek kíváncsi tekintettel szemeibe, miután már az ölemben ücsörög, velem szemben. Ha jobban belegondolok, nem úgy néz ki mint aki nagyon unatkozik. Gyanítom, most is valami szer hatása alatt van, akár csak én, de szerintem ő jóval nagyobb dózisban vitte be a szervezetébe. Gyermeki mosollyal simítok végig az oldalán, mikor közelebb húzódik hozzám, ajkai pedig kis híján megérintik a nyakamat. Egy fém szekrényen nyomom el az előbb meggyújtott cigarettámat, majd hosszú ujjaim rátalálnak a lány arcának vonalára.
- Esetleg egy ejtőernyőt? - teszem fel a kérdést, de amint ezt megteszem, határozottan húzom közelebb magamhoz, számat pedig állkapcsa alá érintem.
- Mit szeretnél csinálni kislány?... kérj bármit, megadom neked - ritkán adok választási lehetőséget, szóval kivételesnek vélheti most magát. Általában azt csináljuk amit én akarok, azt szívunk és azt lövünk be magunknak, amit én mondok. Én már csak ilyen vagyok, nincs apelláta. Most viszont vagyok annyira jószívű, hogy engedek a hagyományokból, szokásokból, és kedvére választhat... ha valami anyagot szeretne csak tessék, de ha mást, aminek jelentem én magam is jobban örülnék, akkor állok elébe! Nem fogok vitatkozni, sőt. De a kettő is mehet egyszerre. Nagy elmélkedés közepette kezemet combjaira simítom, kék íriszeimet az tekintetébe fúrom, mintha meg akarnám babonázni. Ez lehetséges?

- Túl rágos? - kérdezek vissza halvány mosolyt rejtegetve a szám szegletében, le nem véve tekintetemet arcáról. Ahogy ölemben ücsörög, megállás nélkül cirógatom a combját, csípőjét.
Mivel napi rendszerességgel szoktam találkozni a lánnyal, ez a két nap valóságos végtelennek hatott. Persze volt, hogy beszívott állapotom miatt aligha vettem észre bárki hiányát is, emellett ott van az a szerencsétlen baleset is, aminek természetesen mint mindig, megint én ittam meg a levét. Amint kezei a vállaimra kerültek, laposakat pislogva simítom végig kezeimet a vékony karokon, majd félrebiccentett fejjel húzódik gúnyos vigyor ajkaimra.
- Vagy úgy - sóhajtom kékjeimet le nem véve a bájos arcról s hagyom, lekászálódjon rólam. Természetesen néha utána kapok, mivel úgy hat, mintha imbolyogna, bár nem csoda, nem tűnik száz százalékig józannak.
- Azt hiszem tudok szolgálni vele - ezzel felállva eddigi helyemről, a garázs bejáratéhoz lépve belekapaszkodok a fehér ajtóba, amit lehúzva a plafonról, már el is rejtem magunkat a külvilág koslató tekintete elől. Nem hiányzik, hogy tátott szájjal nézzék végig, míg nagy lelkesedéssel lőjük magunkat.
Alsó ajkam szélét rágcsálva, sutának ható léptekkel veszem célba az egyik szekrényt, minek ajtaját feltárva egy fekete dobozt kapok elő, méretes "méreg" felirattal. Ez csak a biztonság kedvéért szerepel rajta. Ami másnak méreg, nekem lehet, hogy maga az isteni esszencia.
- Tudod, kari vénán keresztül máshova még nem szúrtam... - vallom be őszintén - Azt viszont meglepő pontossággal művelem, szóval nem kellene attól félned, hogy észre veszik. Ha pedig mégis, egyszerűen megmondod, hogy vérvételen voltál. Vagy, hogy lecsapolt egy f*szkalap vámpír - villantok gúnyos, pofátlan vigyort, ahogy két injekciós fiolát megpörgetek az ujjaim között. A lehető legkisebb tűket illesztem a helyükre, mik a friss csomagolásból kerülnek elő. Kizárólag eldobható tárgyakkal dolgozok, nem hiányzik, hogy bárki megbetegedjen emiatt. Már nem egy ilyesfajta pert indítottak emiatt az ügyvédek, mivel szorgalmazták az eldobható tűk és fiolák gyártását.
Ám annak ellenére, hogy megpróbálok tiltakozni, kihívó tekintettel nézek végig rajta, ahogy leveszi magáról a nadrágot. Még így, a szűrt fény ellenére is kirajzolódnak lábainak vékony, kecses vonalai.
- Arról nem volt szó, hogy sztriptízt is lenyomsz nekem - jegyzem meg, bár bevallom, nem lenne ellenemre. Egy öngyújtó-kanál-por és a fiolák csapattal indulok vissza a lányhoz, menet közben pedig ellökök egy méretes matracot a fal mellöl, mi tompa puffanással ér földet a szekrények és kartondobozok mellett.
- Na nézzük - vágom le magam törökülésbe - egy szálat? - kapok elő egy doboz füves cigit minek egy példányát már nyomom is a számba, meggyújtva annak végét. Amint a cigaretta elkezd füstölögni, megragadva a kanalat, rászórok egy adagra való heroint, amit az öngyújtó segítségével elkezdek felmelegíteni. Ügyelve arra, hogy levegő ne kerüljön a fiolába felszippantom a folyadékot, majd ugyan ezt a menetet még egyszer elvégzem, komoly kifejezéssel az arcomon.
- Voilá! - emelem a magasba őket, míg másik kezemben meglengetem az érszorítót - na gyerünk szépségem - gyűröm magam alá a lányt úgy, hogy átdobva derekán a lábamat, térdelve pillantok le rá.
- Sebészi pontossággal szúrok, ne félj - kacsintok rá jelezve, hogy adja ide a karját.

Kaján vigyor jelenik meg az arcomon hangja és mondandója hallatán, de inkább nem foglalkozva vele csak megrázom a fejem, majd homlokomat kulcscsontjának támasztva, hosszasan kifújom a levegőt.
- Azt mondod? Mert tényleg nem tudom elképzelni, hogy akárcsak a szeretet egy apróbb szikráját is szórnád felém... - jegyzem meg beletúrva szőke tincseimbe, majd nyakamat megnyomogatva bicegek a szekrényhez. Már eltelt egy bő fél hét azóta, hogy szépen lyukat formáltak a combomba, de se a fájdalom, se a seb mérte nem csökkent még. Mondjuk nem tudom mit várok, három nap alatt nyilván nem fog a semmibe veszni és csak úgy meggyógyulni. Három hetet biztos fogok vele szenvedni. Legalábbis a sebész bevallása szerint.
- Kötve hiszem, ennek ellenére megnézném a testőröd képét, mikor megpróbálod beadni neki ezt a "mesét"... - halkan nevetgélve az orrom alatt kezdek neki a szer folyékonnyá alakításához.
- Nem, nem vagyok olyan vállalkozó szellemű.... anatómiai ismereteim a nők feje búbjától, addig a bizonyos pontig terjednek. A lábhoz már semmi közöm... ami pedig azt illeti, azt se tudom hol húzódik benne az ér hálózat, szóval inkább nem próbálnám meg. De mint említettem, a karodon meg se fog látszani a szúrás - ezzel felszippantva a csövekbe a folyadékot, már fogom is a lány kezét, hogy magam alá kényszeríthessem, s érszorítót kötve a karjára, egy pillanatra találkozik a tekintetem az övével.
- Nem szoktam hibázni - mondom ellentmondást nem tűrő hangon.
Az érszorítót csak annyira húzom meg, hogy láthatóak legyenek vékony karján az erek, a vaskos véna, amit megcélozva először rá pillantok, majd vissza a kar hajlatába. Ezzel beleszúrva a vaskos vénába a tűt, már nyomom is belé a sárgás folyadékot, mi pillanatokon belül, már úgy fog tombolni az érhálózatában, agyában és a szívében, mint egy felbőszült musztáng csorda. Letörölve azt a pici kis kiserkenő vért, már el is tűnik a helye a szúrásnak. Amint kikapcsolom az érszorítót, félre hajítom azt, így kinyújtva magam elé az ökölbe szorított kezemet, már szúrom is bele a tűt. Nincs szükségem a szorítóra. Az ereim fiatalabb korom óta jól láthatóak. Mindig vannak olyan srácok, akiknek csak úgy vicsorít a kezükön a számtalan ér. Hát én magam is ilyen vagyok.
Amint az anyag belém kerül, egy mély levegővétel kíséretében először csak elégedetten elvigyorodok, majd csukott szemmel ledőlök Barbi mellé a matracra.
- Na? Nem... csesztem el igaz? - érdeklődök le nem véve tekintetemet a poros plafonról.

- Mmm nem, de tudok róla. Szexepilem - kacsintok a lányra, majd széles vigyorral hallatom tovább mondandóját. Egy fejrázás kíséretében pillantok fel a plafonra, végül kék íriszeimet Barbi arcára irányítom.
- Nem. Akkor sem érzem... tökéletesen érzelemmentes, tömény, vad szex... ehhez szerintem nem kell szeretet szikra. Elég ha jól végezzük a "munkát" elégedettek vagyunk és ki-ki mehet a maga dolgára. Vagy tévedek tán? - vonom fel kérdőn a szemöldökömet, miközben belemerülök a szer készítésébe. Mármint a használható formájának készítéséhez.
- Nagyon kedves, de jobban örülnék egy V.I.P jegynek főleg, ha te alakítod az elveszett bálkirálynőt a rejtélyes lyukkal a karodon - nyújtom ki kihívóan, aljas mód a nyelvemet. Mindig nagyra vágyó voltam, ez köztudott rólam, de nem is szoktam titkolni.
Kaján vigyorom csak egyre szélesedik, ahogy a lány arcát fürkészve hallgatom a szavait. Micsoda követelőző nőszemély ez...
Épp ezért szorítom meg karján az érszorítót, majd beleszúrva a vénába a tűt, át is küldöm az oly annyira vágyott mennyországba. Arcán látom az elégedettséget és a megkönnyebbülést. Amint magamnak is beadom, elhajítva a két tűvel ékelt fiolát, már dőlök is mellé a matracra, hogy átadva magam az andalító érzésnek. Szinte érzem, ahogy a morfinok tombolnak a véráramomban, az agyamban és a szívemben. A szorongás pillanatok leforgása alatt elszelel, így teli pofával vigyorogva bámulok ki szemüregeimből. Nem vagyok heroin függő. Csak nagyon keveset használok, így heroinistának aligha nevezhetem magam... nem ez a káros szenvedélyem, bár nem tagadom, olykor nagyon a hatása alá tudok kerülni.
- Valóban? - mosolyodok el ismét, ahogy megérzem ajkát a szám szélén, majd oldalamra fordulva koslatom kékjeimmel szép arcát, miközben óvatos mozdulatokkal körözök a kézfején ujjaimmal.
- Három óra szabadságérzet... erre volt szükséged igaz?

- Nem kell mondania senkinek, tisztában vagyok vele - hátra vetett fejjel vigyorodok el le nem véve tekintetemet egy kupac pókhálóról a sarokban, mi egy-két másodpercig teljes mértékben eltereli minden másról a figyelmemet.
Gyanúsan összevont szemöldökkel pillantok rá a vállam felett, majd megrázva a fejemet sóhajtok egyet.
- Nem foglalkoztat. Miért foglalkoztatna? Csak megjegyeztem - vonogatom meg a vállam mintha nem is érdekelne a téma. Mert tény, nem érdekel. Mint nőt persze megnézek, igen szemrevaló. De egy jó baráton kívül semmi mást nem érzek. Semmi fellángolás, semmi más. Alkalmanként szex, de ez épp olyan mint a drog... Lehet, hogy annyira mániákusan nem művelem a lepedő akrobata létet mint a drogozást, füvezést, de ez is bele tartozik az életmódomba. Míg más heti két, három alkalommal egy kora reggeli futással tartja kordában a testét, azt én meg teszem három alkalommal egy kiadós szexszel egy partnernőmmel. Na persze nem akárkivel! Nem k*félek ám fűvel fával.
- Mintha kinézném belőled az igazi érzelmes együttlétet. Mondjuk aztán kitudja, lehet, hogy csodálkoznék. Győzz meg róla legközelebb jó? És akkor megváltoztatom a véleményemet - kacsintok rá kihívóan.
- Aztán mégis kit alakítanék? Magát Drakulát? Hogy tényleg létezik, és én csapoltalak meg? Biztos vagyok benne, hogy vagy jól képen röhögnének, vagy szimplán lecsukatnának azzal a felkiáltással, hogy "hülye vagy kölyök, csatt"... Köszi, inkább maradok a zenénél.
A matracon fekve Barbi mellett, jókat mosolygok szavain.
- Hős? Én mint hős? A kisasszony megmentője még hagyján - mondom olyan nyugodtsággal, mintha nem jelentene ez semmit. Nem tehetek róla, a heroin teljes nyugodtsággal veszi át uralmát a testem felett még az agyam felett is, s ahelyett, hogy pörögnék, inkább csak némán, széles vigyorral bámulok magam elé.
- Igen, ebben én is biztos vagyok... ki kellene fejleszteni egy hosszabb intervallumot a drogok hatóidejére - nyögöm ahogy oldalamról a hasamra fordulva közelebb csúszok hozzá annyira, hogy minden apróbb, alig létező bőrhibáit is látni vélem. Laposakat pislogva koslatom az arcát, mígnem meghallok egy olyan szót, amivel még nem volt szerencsém találkozni.
- Légembólia? - nevetek fel - az meg mi akar lenni?
Végül nevetésemet mosollyá finomítva húzom végig mutatóujjamat a nyaka vonalán, a mellein keresztül egészen a combjáig. Ujjaim útját félrebiccentet fejjel nézem végig, majd cseppet belemarkolva fenekébe temetem nyakába az arcomat.
- Jó illatod van - sóhajtom puszit nyomva az imént említett testrészre.

- Tudom én - vigyorodok el pimaszul, miközben megvillan szememben a kételkedés. Persze nagyon jól tudom, hogy nem gondolja komolyan, illetve pont ennek az ellentétét, de inkább nem említem meg, ráhagyom. Helyette foglalatoskodok a szerrel, ha már egyszer el kellett kezdenem.
- Őszintén? Nem tudom Barbi, szerintem minden egyes alkalommal ezt mondjuk el. Lassan kőbe véshetnénk, hogy tényleg úgy is legyen. Bár meg kell hagynom, nincs ellenemre az, hogy nem tartjuk be - vállvonogatás közben magyarázok, meg-megpöckölve a fiola oldalát, hogy a buborékok eltűnjenek belőle. Bevallom igazán izgalmasak tudnak lenni a lánnyal együtt töltött órák. Mindig jól szórakozok, és hamar meg is történik a gyönyör legmagasabb szintű élménye, bár ez aligha meglepő a drogok mellett. És múltkor sikerült dűlőre jutnom. Mihelyst kijózanodtam a füvek és más "kábulatba" ejtő dolgokból, nagy nehézségek árán, de megbeszéltem magammal egy gyönyörű gyertyafényes vacsoránál a kiesett szemű mackóm társaságában, hogy legközelebb megpróbálok füvek nélkül szexelni. Már csak azért is, hogy érezzek belőle valamit a kábulat helyett. Azt mondják igen jó érzés... hát itt az ideje megtapasztalni még akkor is, ha nehezemre fog esni.
- Ohh, wow! A helyzet az, hogy nincsenek vámpírfogaim... és olyan tökéletes se vagyok mint ők. Soha nem mennék el egy vérszívó jószágnak, ebben biztos vagyok... - motyogom. Ezt követően már szúrom is karjába az injekciós tűt, hogy átkísérhessem az élvezet végtelen útvesztőire, ahogy azt kérte. Hogy én se maradjak ki a jóból, követem őt.
- Akkor élvezd csak - kacsintok rá egy suta mosoly kíséretében, kisöpörve egy kósza hajtincset az arcából. Néha úgy érzem, mintha a lány a testvérem lenne. Soha nem tapasztalhattam meg, milyen idősebb testvérnek, mondjuk egy bátynak lenni. Sőt, magát a testvéri jelzőt sem tudom értelmezni tekintettel arra, hogy kedves ügyvéd fivérem magasról szarik a fejemre. Számtalanszor az orrom alá dörgöli, hogy haszontalan vagyok, semmire se jó, drogos, füves narkós bolond és ahelyett, hogy kezdenék magammal valamit, csak élvezem az életet. Valóban élvezetből tenném? Valóban élvezem ezt az életet, ilyen körülmények között? Én magam sem tudom, hogy tényleg ez a helyzet, vagy csak oly annyira elkeseredtem, hogy én magam se tudom bevallani, hogy legszívesebben meghalnék, csak valami belülről motivál. Egy hang talán?
- Kíváncsian várom - mosolygok bele a semmibe, az egyre inkább elsötétedő helyiségbe. Közelebb húzódva hozzá végigsimítom az oldalát, mi csak addig tart, míg meg nem említi, hogy épp nehéz napjai vannak. Én pedig értve a szóból sóhajtom el magam, s döntöm rá vállára a fejemet, enyhén bódultan a heroin miatt.
- Akkor hát... bámuljuk a... a csillagokat. Most jól fog menni szerintem - fejem alatt összekulcsolt kezekkel, fordulok a hátamra, a poros plafonra tapasztott tekintettel remélve, hogy sikerrel járok az imént említett ügy érdekében.