Nagyot nyelve kászálódok ki az autóból és küzdöm el magam az első kerítésig, amit találok. Az már mellékes, hogy egy méretes, hátulról előtörő, őrjöngő kutya sziluettjét látom meg magam előtt, és ezzel együtt kénytelen vagyok elugrani a kovácsoltvas kerítéstől, ha nem akarok egy darabot elveszíteni a karomból, vagy épp az egész alkaromnak búcsút mondani. Támolyogva, botladozva váltok rükvercbe, és fogalmam sincs, hogy minek ütközök neki, de a tarkóm az koppan valamin, vagy valakin.
Nyüszögve, morogva dörgölöm meg sajgó részemet, ám kénytelen vagyok elfogadni, hogy ezt a morgást még mindig nem én, hanem a nagyon idegesnek tűnő, Dobberman kinézetű kutya produkálja. Jobb pillanataimban már guggolnék le a kerítés mellé, hogy csevegjek az állattal egy keveset megnyugtatásaként. Helyette csak megyek tovább, és az oly nagyon ismert kerítésnek kilincsébe kapaszkodva, hát... elégedetlenül veszem tudomásul, hogy az nem nyílik, be van zárva. De semmi gond! El kell érnem a célom, muszáj! Másszuk hát meg ezt az akadályt!
Miután felküzdöm magam a kerítés tetejére, tompa puffanással landolok a zöld füvön, amit egy mélyről jövő nyögés követ. Holnap - vagy ha az alkohol és a gyógyszer hatása kiszáll belőlem - sokkal jobban fogom érezni. Nem szívesen állok úgy fejre, hogy még mindig azok a nyomorult csavarok tartanak össze, de ha egyszer ez jár nekem akkor nem tudok mit csinálni.
Szédelegve tudom magam mögött azt a rengeteg lépcsősort, amit a fenti lakáshoz építettek. Először a lenti lakásba akartam bemenni, de észbe kaptam a kopogást megelőzően, hogy nyilván nem az idősek fognak az emeleten lakni. Így zavartalanul, de akadozva kopogtatok be a lakásba, ám mire észbe kapok, Roxy már vágja is be előttem az ajtót. Kezemet magam elé nyújtva megtámasztom az ajtót, majd kicsit ellenfeszítek neki, hogy a nő kinyithassa.
- Kérlek, ne vágd rám az ajtót - motyogom az ajtófélfának támaszkodva. Manapság könnyen elvetem a sulykot és ha nem is iszok sokat, egy-két pohár elég a Vicodinra ahhoz, hogy rögtön úgy érezzem magam, mint aki menten felfordul.
Nem vagyunk rosszban Roxyval, épp ezért lep meg, hogy gondolkodás nélkül b*ssza rám az ajtót meg se várva, hogy válaszoljak. Így ebbe belegondolva már lépek is el az ajtótól, majd leülök a lépcsősor tetejére. Nagyokat pislogva lesek lefelé, és igyekszek nem leszédülni innen úgy, hogy a lépcsők távolodnak és közelednek felém.
Lehet, hogy csak a gyereket védi "ellenem", de szerintem eléggé ismer már ahhoz, hogy nem vagyok egy agresszív részeg. Hunternek pedig végképp nem ártanék. Mindenesetre ezzel a megnyilvánulással most esett a szememben.

Soha nem voltam az a könyörgő alak. És ugyan ez igaz arra is, hogy soha nem könyörgök más ember bocsánatáért. Ha valamit elrontok, akkor természetesen elnézést kérek és megpróbálom az illetőt első fokon kiengesztelni. De ha az nemet int vagy elhajt, akkor magasról szarok rá, otthagyom egy szó nélkül. Majd ha úgy látja, hogy mégis szüksége van rám akkor majd jön és nyavalyoghat.
Jelen esetben is annyi történik, hogy egyszer megkérem a nőt, hogy ne vágja rám az ajtót - vagyis beszélni akarok vele - de miután csak nem nyitja ki, én pedig csak úgy benyitni nem akarok, lemondok az egész manőverről és helyette leülök a legfelső lépcsőfokra, ahol csak kapaszkodva tudok megmaradni az ingó, szédülő érzet miatt. Annyival jobb itt fent ücsörögni, hogy jobb a szélmozgás mint lent, szóval megvan rá az esély, hogy elég hamar ki fogja fújni legalább a kábaságot a fejemből és nem kell sokáig attól tartanom, hogy olyat mondhatok valakinek, amit később majd megbánok.
Innen figyelem Vegas végtelen messzeségbe elnyúló fényeit. Mivel nem vagyunk túl magason, nem láthatom az egészet, de még így is épp elegendő látványt nyújt ahhoz, hogy lefoglalhassa a figyelmemet és ne kelljen azon agyalnom, hogy épp most vágták rám az ajtót minden lelkiismeret furdalás nélkül.
Csak akkor lepődök meg igazán, és össze is rezzenek, mikor Roxy megjelenik mellettem.
- Inkább a krach - húzom el a szám végül, majd egy halvány mosolyt követően elfordítom a fejem. Szégyenemben vagy nem, azt még nem tudom.
- Nem akartalak zavarni, és... nem is akarlak, viszont látni mindenképpen szerettelek volna - fordulok végül vissza felé, hogy láthassa a képemen az őszinteséget. Mit is szoktak mondani? A részegek olykor nagyon őszinték tudnak lenni? Igen, valami ilyesmi.

Jól látom rajta, hogy nincs ínyére a jelenlétem. És teljes mértékben meg is értem. Én se cserélném le a gyerekemmel töltött perceket egy betévedő, alkohollal és gyógyszerrel leszedált baromra, aki nem mellesleg azt se tudja, hogy miként fog innen távozni, ha a másik nem kívánja látni. Mert ugyebár itt van a lépcső, de kinézem Roxyból, hogy hamarabb tessékel le egy jókora lökéssel, mint, hogy kivárja, én magam távozzak. De ugyanakkor ott van még a másik verzió is, hogy lecsúszok a vízlevezetőn. Az se lenne egy rossz megoldás. Minden esetre a fémlapok és a csavarok bőven elmozdulnának bennem, ez pedig nem eredményezne mást, mint egy látogatást az orvosomhoz, akihez amúgy is el kellett volna menni már úgy két hete, csak hát van, hogy a lustaság nagyúr.
Végül csak kinyögöm, hogy első körben miért is vagyok itt. Durva szavai nem lepnek meg. Roxy ilyen.
- Összeesküvés? Nem. Az elmúlt két hétben nem is találkoztam Daviddel - vallom be neki. Igazából nem sűrűn találkozunk. Múltkor átmentem hozzá, rá egy-két napra összefutottunk az utcán, de előtte is volt bő egy évnyi kihagyás, minek egy részét én kórházban töltöttem, míg a másikat lábadozással és erőgyűjtéssel koronáztam. Ez idő alatt pedig volt alkalmam az énem pozitívabb oldalával farkasszemet nézni, szóval minden eddigi baromságomat - vagy majdnem mindegyiket - sikerült leráznom magamról.
Kicsit "jobb kedvre" derülök, mikor beinvitál. Először még hosszasan gondolkodok azon, hogy miként állhatnék fel a legkönnyebben, végül megoldódik a dolog hála a korlátnak és a nőnek, már nincs is hátra más, mint beoldalogni a házba, kibújni a cipőből és végignézni azt a kis műsort, ahogy Hunter nyakig csokisan rám vigyorog.
- Szevasz kis haver - lépek oda mellé pacsira nyújtva a kezem, ő pedig rá is csap apró kacsójával a tenyeremre, nem kis mennyiségű csokit hagyva maga után.
- Nos... - söpröm le a kezemről az etetőszék kis tálcájára a csokit, majd a nő felé fordulok.
- Tudom jól, hogy ez így nem fair, és nagyon nem ildomos - mondtam volna én a rohadtul jelzőt is, csak megszoktam már, David belém nevelte, hogy a gyerek előtt ne használjak ilyen szavakat, mert hamar megjegyzi - de, tudod... - torok köszörülés.
- Na jó! A lényeg a lényeg, hogy akkor, mikor először bemutatott David téged nekem, volt benned valami, ami megfogott. És őszintén szólva féltékeny voltam. Túlságosan is. Nem akartam, és nem is mertem bevallani magamnak, hogy valami vonz feléd, mert tudtam, hogy ti egyek vagytok. És ne hidd azt, hogy most, hogy külön váltak az útjaitok, gyorsan rád hajtok, mert ezt akkor is elmondtam volna a magam lelkiismerete miatt, ha még mindig egy párt alkotnátok. Csak már nem bírtam - kocogtatom meg a mellkasom. Lehet, hogy ő a naiv, kicsit egoista és nagyszájú Jonah-t ismerte meg, de az a Jonah a balesetével együtt elpárolgott, vagy csak a háttérbe szorult. Így érthető, hogy az érzések és a rejtett személyiségem előtérbe kerül most. Remélem nem fog egy tányért hozzám vágni, vagy egy konyhakést a hátamba állítani.

Szokatlan pont az ő szájából hallani azt, hogy mostanában nem jár össze olyan sokat Daviddel, mint annak idején is tették. Nekem bezzeg minden héten egyszer kötelességem találkozni vele, ameddig Huntert odaadom neki. Már nem is tudom igazán, hogy mit érzek. Hogy mit kellene éreznem. Nem mondom, hogy teljesen közömbössé vált a számomra, de az egy év különélés mégis csak egy év... Már biztos ő is tovább lépett, becsajozott, vagy ami rosszabb, bepasizott, és éli a maga bűnös kis életét, ahogy mindig is tette. Őrültség volt azt hinni, hogy megtudom változtatni. A vérében van, hogy mindig valami törvénybeütközőt tegyen. Ez a lételeme, ez hajtja előre az életben! Na, de Jonah? Régen mindig bajtársak voltak. Hova tűnt az a nagy haveri összetartás? Vagy mind a ketten más utakra tértek?
Odabent már teljes erőmmel Hunterre koncentrálok. Éppen ezért is küldök szúrós pillantásokat Jonah irányába, amikor látom, hogy megközelíti a gyereket, és még meg is érinti.
-Ezt ma hanyagold inkább. Nem tudom, hogy az apjánál mi a szokás, de mivel ittál, a bőröd párologtatja a piát, és nem igazán csípem, ha így mész a gyerek közelébe. - Hogy részegen, belassulva ebből mit fogott fel, és mit nem, fogalmam sincs, de ha gondolja, kiolvastatom vele az egyik oktatókönyvemet, amit direkt kismamáknak írtak, vagy megnézetek vele az Oprah showból egy részt, ami pont a kicsikkel foglalkozik.
-Ez rosszul kezdődik... - Motyogom csak magamnak, és közben odahúzok az etetőszék elé egy széket, hogy elkezdhessem végre megetetni Huntert. Minél hamarabb túlesünk ezen, annál hamarabb elálmosodik, és nekem annál hamarabb lesz pár nyugis órám. Ha lesz...
Egy ideig egészen jól megy a dolog. Hunter vígan falatozik, én meg szokásomhoz hűen idióta képeket vágok neki, ám a lelkesedésem lankadni látszik, amikor Jonah a lényegre tér. Első reakcióm a hallottakra egy gondterhelt, mélyről jövő sóhaj, az agyam pedig akaratlanul is elkezdi végigpörgetni előttem azokat a képkockákat, amikor legutóbb Dave mondott hasonlóakat. Bassza meg! Nem akarok csömörből vödörbe esni. Még egyszer nem játszom végig azt, amit Daviddel is kellett...
Higgadtan leteszem a tálat az etetőszék kis tálcájára, majd teljes testtel Jonah felé fordulok.
-Mit vársz tőlem? Mit mondjak erre? - Tárom szét tehetetlenül a kezeimet.
-Tudod, nagyon hasonlítotok Daviddel egymásra. - Jegyzem meg, és már csak kínomban nevetem el magam, miközben mindkét tenyeremmel megdörzsölöm az arcom, hogy aztán a szemembe lógó hajamat hátratűrhessem.

Nem azért nem vagyunk most olyan sokat együtt Daviddel, mert nem akarunk. Egyszerűen úgy tűnik, hogy egyikünknek sincs meg rá a maga ideje. Neki ott a fia, a meló és a tanulás. Nekem itt van a folytonos orvoshoz járás, a fizikoterápia, a meló. Emellett nem mindig van időm arra, hogy haverokkal eljárjak szórakozni főleg úgy, hogy most szortíroztam ki azokat a bizonyos "haverokat". A felére nem volt szükség, és bár Dave-t megtartottam - komolyan mintha egy kabátról lenne szó - időm akkor sincs rá mindig. Emellett itt van most Greg is, a kis srác aki múltkor kórházba került két bolond drogbáró miatt, és most jobb dolgunk sincs, mint Abivel kideríteni, hogy kik az illetők és mit akarnak. Nekem volt már szerencsém összefutni velük, de ez aligha elegendő ahhoz, hogy vádaskodhassak. Csak sejtésem van arról, hogy kiről, kikről lehet szó.
Roxy szavai mellbevágóak, de felfogom amit mond, így eltávolodok a gyerektől. Komolyan, mintha leprás lennék. Azt se kell tagadnom, hogy lopva néhányszor az ajtó felé pillantok, és azt latolgatom, hogy melyik lehet a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy elhúzzak innen a bús picsába. Felfogom ám, hogy mikor nem látnak szívesen.
Végül csak maradásra bírom magam és ha már itt vagyok, el is mondom neki, hogy mi az oka. Na nem mintha meghatná.
- Hogy mit várok? Semmit? Nem értem, hogy nektek nőknek miért kell mindig ezt a nyamvadt kérdést feltenni? - vonom fel a szemöldökömet.
- És miért kéne bármit is mondani? Ha te nem tudsz semmit én miért akarjak választ kicsikarni belőled? Csak elmondtam a szomorú tényeket, és emiatt se neked kell fájjon a fejed, hanem nekem! - hangom erőtlen, viszont van benne valami él, ami inkább az értetlenségnek és a nyugtalanságnak tudható be.
- Ha tudnád, hogy mennyire különbözünk, szerintem még te magad is meglepődnél, Roxanne - tekintetem szomorú, legyőzött. Akik ismernek minket tudhatják, hogy az amit most Roxy mondott, nem igaz. Lehet, hogy eleinte ez így volt, most viszont... most viszont ég és föld vagyunk. Nagyon úgy néz ki, hogy ezt be is kell majd bizonyítanom. De apropó! Kinek is akarok én bizonyítani? Magamnak, vagy másoknak?

A nő arcára kiült értetlenség belőlem is hasonlókat csal ki. Érzem ahogy egyre inkább józan leszek, és már nem az alkohol, hanem a józan ész, az emberségem beszél belőlem. És ezt nem gondolná senki, lévén házhoz jöttem egy gyerekes anyukához, hogy... tulajdonképpen szerelmet vallani neki. Mert ha burkoltan is, de ez volt a szövegelésem lényege.
Halkan fújtatva kapaszkodok bele az egyik székbe és támaszkodok is meg rajta.
- Én teljesen nyugodt vagyok - vallom, de tény és való, hogy kicsit felkaptam a vizet és ha elég higgadtan is tettem, a hanglejtésben benne volt némi sértettség, kellemetlenség és kiszolgáltatottság is.
Annak mondjuk tényleg örülök, hogy ha először rám is vágta az ajtót, kidobni még nem dobott ki.
Arra, hogy keressek valamit a hűtőben nem reagálok, csak kihúzom az asztal alól a széket és ledobom rá magam. Megtámasztva a fejemet a fedlapon, hosszas gondolkodásba esve mélázok el azon, hogy ezek után mi is fog történni?! Idejön és jól belenyomja a fejemet az asztalba és elküld a bús picsába? Vagy nyakon vág? Esetleg kapok egy két jobb és bal egyenest ahogy azt egy jó bokszoló intézné? Nem is tudom, hogy melyik lenne a legjobb. Minden esetre én maradnék a békés tárgyalás mellett lévén nem ütök nőket így nem lenne fair a verekedés.
- Ez meg milyen kérdés? - vonom fel a szemöldökömet ahogy közelebb lépkedek hozzá miután ledobta magát a kanapéra.
- Ha azt mondom, hogy nem tudom, akkor megvonod a vállad, legyintesz egyet és témát váltunk? Vagy ha azt, hogy "eléggé komolyak", akkor kiraksz? Esetleg az ellenkezője? - értetlenségemnek szerintem van oka, az már más kérdés, hogy mennyire. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy melyikre mi lenne a reakciója, minden esetre ez nem volt helyes kérdés. Sőt mi több, kegyetlen és megválaszolhatatlan.