Név: John Vicious
Becenév: Johnny
Kor: 19
Születése hely, idő: 1993 - 04- 01 / Amerika - Los Angeles
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Körözött
Anyagi háttér: Közép osztály
Szexualitás: Biszexuális

Jellem: Az önjellemzés mindig csupa hazugságokra épül. Ha azt kérik mesélj magadról valamit, akkor az összes jó tulajdonságodat felsorolod, legalábbis amiről azt gondolod, hogy rád vonatkozik, holott te a közelében sem jársz annak. Valahogy a negatív jellemzők elfelejtődnek, kitörlődnek az emberből és ritka az olyan eset, amikor valaki felvállalná, hogy nem hibátlan, csupa-csupa rossz dolgokat tartogat a nagyvilág számára. És még egy dolog: mindig mindenki a jókkal kezdi. Miért? Mert érdeke az, hogy mások ne távolodjanak el tőle. Érdeke az, hogy társaságban maradhasson és ne egyedül kelljen élnie egyik napról a másikra, gyűlölve mindent. Akkor én most azt hiszem ezt a sorrendet megbontom és a negatív tulajdonságaimmal kezdem. Ide sorolnám az agressziót, mint első tényezőt, amihez hozzájárul a forrófejűségem. Rettentő hamar fel lehet bosszantani bármivel, a legapróbb dolgokra képes vagyok ugrani és átrendezni egy életre az arcberendezésedet. Hiperaktivitásom rossz koncentráció készségre utal, ami nem áll távol a valóságtól. Egy hang, egy illat, egy villanó fény vagy egy röpke gondolat el tudja terelni az adott dologról a figyelmemet, de az is csak rövidebb időre, mert utána újra más dolgok felé kalandozik el a figyelmem. Ugye, hogy tipikusan olyan vagyok, akire azt mondták kiskorában, hogy: rossz gyerek? Elismerem, vannak nálam rosszabbak, akik milliószor kegyetlenebbek tudnak lenni nálam és nem csak az agresszióval gyűlik meg a bajuk. Mondhatom, hogy jobban jártam mint ők. Makacsságomat is ide tudnám sorolni szeszélyességemmel együtt. Pont elviselhető vagyok még, hiszen hajlandó vagyok elismerni ha valami ballépést csinálok, vagy fejet hajtok előtted és az igazadat adom, de ez a nagyon ritka esetek közé tartozik és talán - sőt valószínűleg - meg sem fogod élni azt a napot, hogy ez megtörténjen. Öntörvényűségemmel már réges-rég kibékültem és ez talán már a pozitív tulajdonságaimhoz tartozik, ugyanúgy mint az, hogy korlátlanul és felhőtlenül tudok nevetni és nevettetni. Gyilkos vagyok, de az én arcom sincsen fából, sőt a nevetés talán a legjobb álca mind közül. Legalábbis ez az én véleményem, ezt döntsétek el ti magatok.

Külső: Csak nézz rám! Mit látsz? Egy 180 centis átlagos fiút, vagy inkább már férfit, aki nem tűnik ki semmivel sem a többiek közül. Átlagos magasság, átlagos testalkat, átlagos ruhák, átlagos haj. Minden átlagos. Nem unalmas kicsit? Átlagosnak számítok arcommal együtt, melyet hegek sokasága borít és mindnek fejből tudom a történetét és mindet mosolyogva mesélem, akár kellemes akár nem. Persze egy heg hogyan is hagyhatna kellemes élményt, nyomot az emberben, amikor az valószínűleg pokolian fájhatott egy időben, ha ilyen nyoma maradt.
Azt mondják, hogy az arcom valahol megrekedt a férfias és a gyermeki között. Férfiasságromról és esetleg életkoromról az állkapocscsontom árulkodik, mely arcomnak a legerőteljesebb része. Megtévesztő lehet viszont a két hatalmas mély kék szempár, melyek kíváncsian tekintenek a külvilágra és ártatlanságot tükröznek. Pattanás nem torzítja el hófehér bőrömet, mely valamilyen csodának köszönhetően nem ég le, hanem halvány barna színt kap, így bátran megyek ki a napra. Dús, gesztenye barna hajam borzosan, kócosan áll ellen nap mint nap a fésű akaratának és hagyja, hogy a szél kedvére borzolja. Bár eredeti hajszínem fekete volt, túl éles változást nem akartam a körözés ellenére sem. Testalkatomat tekintve inkább hajlok a szálkás felé. Izmaim némi rádolgozás segítségével végre és végleg a helyükre kerültek, de nem indulhatnék velük egy body builder versenyen. Talán jobb is így mindenkinek. Szeretem az egyszerűbb ruhákat, amikre nem kell odafigyelni, hogy ne szakadjanak el, hiszen bármikor pótolhatóak. Ezért vagyok bajban, amikor egy ünnepélyen menekülőre kell fogni a dolgot. Öt szmokingot szakítottam idáig el és higgyétek el, utána nem csak le kell porolni mint a filmekben és semmi baja.
Alkaromon egy egészet beterítő Anubisz tetoválás található, míg nyelvemben egy gömb piercing. Rengeteg rém mesét hallottam arról, hogy mi történik ha begyullad, kaja megy bele és milyen undorító. A titok a megfelelő ápolás.

Előtörténet: A fantom képen látható férfi neve John Vicious. Fehér férfi a húszas évei elején jár és legjobb tudomásunk szerint valahol Los Angelesben tartózkodik. Arra kérjük a lakosságot, hogy aki valahol fölismeri a képen szereplő férfit azonnal hívja a rendőrséget és ne közelítse meg! Fokozottan veszélyes bárkire nézve, valószínűleg fegyvert hord magánál... - hallgatom Ms. Tévés Bemondó híreit a televízióból és egyszerre mintha megállt volna körülöttem az egész világ. Az ember mindig örül, hogyha a nevét megemlítik a tévében, persze ez olyan alkalmakra vonatkozik csak, amikor azért szerepel benne, mert meghívják, hogy adjon interjút valamelyik talk showban, vagy kikérik a véleményét valamiről, esetleg a vörös szőnyegen virít, nem pedig a fantom képének kell integetnie miközben Ms. Bemondó a fokozott éberségre figyelmeztet mindenkit vele kapcsolatban. Éppen hogy fölébredtem, még ki sem tisztult a fejem és a mellkasomat vakargatom mint minden átlagos reggel ébredés után. Ujjaim karmokká görbülve pihennek mellkasomon most már és fejemben újra meg újra lejátszódik a bemondó csaj hangja. Kőröznek, Johnny fiú! hallok egy érdes férfi hangot a fejemben. Archoz nem tudom kötni, biztosan az utcán hallottam vagy esetleg a televízióban illetve a rádióban, de mindig ezen a hangon szólal meg, ha a szervezetem benyomja a Pánik gombot. Azt a vérvörös gombot, amit mindenki ha tehetne kiiktatna magából, kiszerelné és eldobná olyan messzire, hogy soha ne kerülhessen elő. Kezeimet a hajamba túrva kezdek neki ideges járkálásomnak nagyanyám csöpp nappalijában, amit hét nagy lépésből végigszántok faltól falig. A tévé hangját már nem is hallom, nem is látom mi van előtte, csak lépdelek gépiesen és gondolkozom a lehetőségeken. Milyen lehetőségeken is? Egy darab van, még pedig az, hogy összepakolok magamnak némi ruhát és meg sem állok a következő országig. Tökéletes terv lenne, ha nem figyelnének oda fokozottan innentől kezdve arra, hogy ki száll fel és le a járatokról, ki akar átautózni a határon és ki néz ki úgy mint én. A fantom kép elég részletes, bár volt is elég alkalmuk arra, hogy megjegyezzék az arcomat. Többször voltam már életemben a rendőrségen mint a sarki kis közértben. Ott már mindenki ismer és nem is törődnek velem, ha újra bevisznek. Sokan azon poénkodnak, hogy nyitnak nekem külön egy szobát az őrsön és nyugodtan költözzek be. Humorosak. Ők ilyenkor röhögnek rajtam, én pedig akkor, amikor sikeresen szabotálok egy nyomozást, kis idegtépő görcs módjára és csak egy hamis nevet szednek ki belőlem.
-John, John... - ugrik be Leonard kihallgató tiszt hangja. Látom magam előtt a fehér férfit, amint a lassan könyv vastagságú aktámat lapozgatja. Ez 2009-ben volt, akkoriban még csak 16 éves voltam, de már hosszú bűn lajstrommal rendelkeztem. A szépen kivasalt fehér ingén egy apró varrásnyom látszódott a mandzsetta mellett közvetlenül. Gyakran nézett rá, hogy nem szakadt-e ki megint. Különös szokás ez nála, szerintem még ma is rendszeresen ellenőrzi.
-Nos, John. Vagy Johnny? Hívhatom Johnnynak? - pillantott rám kerek barna szemeivel és félretolta az aktámat, mintha csak egy érdektelen könyv lenne, amit nincs kedve elolvasni. Az arca mindig is egy cápa fejére emlékeztet. Valahogy az orra túlságosan nagy magához az arcához képest, de nem sasorr. Én csak rántottam egyet a vállamon és semleges arccal vizslattam a kopott szürke festésű szobát, majd néha a falon lévő hatalmas üvegablakra esett a pillantásom, ami mögött tudtam jól, hogy tíznél több ember lapul és figyelik az összes mozzanatomat, hallgatják minden szavamat.
-Szóval, Johnny... - húzta maga elé a gyilkossági ügy aktáit és már kezdett volna bele a kérdések végeláthatatlan sorozatába, amikor ha jól emlékszem elmosolyodtam és fölnéztem a plafonra. A neonlámpa észrevehetetlenül villódzott, nekem pedig rettenetesen bántotta a szemeimet, mégis azt bírtam mondani, hogy;
-Szép a szoba, de repedezik a plafonon a festés. Ez elront mindent. - világítottam rá egy teljesen jelentéktelen tényre, miközben mutatóujjammal fölfelé böktem a levegőbe. Tekintetemet egy ideig le sem vettem a neonlámpáról, majd már csak azért is, hogy lássam Leonard arcát, visszanéztem a kihallgató tisztemre. Arcán ott ült a teljes zavartság. Homlokát ráncolta és aztán ő is felpillantott a plafonra az én legnagyobb meglepődöttségemre. Partner lenne abban a játékban, amit most akarok elkezdeni? futott át az agyamon a gondolat, miközben a férfit bámultam, aki hümmögve szemlélte a plafonon a hajszál repedéseket.
-Igen, valóban. Jó is, hogy mondtad. Szerintem az egész szobát át kéne festetni valami barátságosabb színre. Nem gondolod? Így olyan sivár az egész és persze, hogy feszeng az akit ide behoznak. Rájöhettek volna a pszichológiájára az egésznek. - biccentett egyet hátra a fejével az üveg felé. Az apró fejmozdulat közben haja egy centit sem mozdult. Fejtetőjén a fekete haj úgy csillogott a rengeteg zselétől, mintha egy diszkógömb lenne a helyére rakva és pont annyira nem mozdult meg, mint a mesefigurák rajzolt haja. Bezzeg az én hajam. Kócosan, rendezetlen külsővel ültem egy helyben gondolkozva a következő lépésen, hogy mivel pattinthatnám el azt a láthatatlan húrt az agyában.
-Rózsaszínre, vagy barnára, mint a fánkokon a cukormáz. Az idétlen kollégái biztosan folyamatosan éhesek lennének tőle és nem bírnának egy kihallgatást rendesen végigvinni. Maga szokott enni fánkot? - ujjaimmal a bilincset kezdtem babrálni és félre billentett fejjel figyeltem a férfit, akinek csak egy széles mosoly terült szét az arcán. Fémszékéről felemelkedve hajolt oda hozzám, hogy belesuttoghasson a fülembe, mintha egy hatalmas titkot készülne velem megosztani.
-Szoktam, ráadásul nem is keveset. A puncsos a kedvencem. Neked? - suttogott végig, aztán a széles mosolyával együtt visszaült a székre. Most már én ráncoltam a homlokomat és végképp nem értettem semmit. Pszichológia volt az egész, amit ő nagyon szépen véghez is vitt, csak én akkor még nem jöttem rá. Nem voltam elég okos és inkább én dőltem be az ő játékának, mint ő az enyémnek. Órák teltek el így, hogy hétköznapi dolgokról társalogtunk, anélkül, hogy rátértünk volna a gyilkosság egyetlen részletére is. Mintha csak régi jó ismerősök lettünk volna. Képzeletemben egyre ürültek az ablakon túli szereplők, vagy néhányan helyet foglaltak, mert a szorító, kényelmetlen magassarkúkban és fényes, hegyes orrú cipőkben már nem bírta a lábuk. Nekem már a hátsófelem nem bírta az ülést a kényelmetlen széken. Fájt ülni, de nem várhattam el mégsem, hogy egyből egy fotelt toljanak alám. A hátam is fájt, ahogy nekifeszült a szék fém rácsainak és azt hittem, hogy a gerincem többé már nem lesz egyenes miután fölállok innen. Olyan lehettem ülés közben, akár egy neander völgyi ősember, aki gubbaszt a tűz mellett és nyálát csorgatva bámulja. Így telt el három óra, amikor Leonard újra maga elé húzta az aktámat.
-Most miről fogunk beszélgetni? - húztam ki magam izgatottan ülés közben, hogy lássam miket írnak rólam a kis barna tokban. Leonard egy alsó osztályos diák szorgalmával tanulmányozta a családi hátteremet, amiről nem volt túl sok leírva.
Biológiai édesapa ismeretlen
Biológiai anyja: Rebekah Ericson
Nevelő anyja: Lana Poe
Testvérei száma: 5
Azok nevei: Loretta Ericson, Fiona Ericson, Pandora Ericson, Katherina Ericson, Deborah Ericson
Ez még csak az eleje volt. Teljes unalom az egész és megengedtem magamnak, hogy elhasaljak az asztalon. Leonard úgy tett mintha semmit sem tennék és olvasott tovább, majd a mappa újra az asztal szélére került. Rákönyökölt az asztalra, újra ellenőrizte, hogy nincs-e kiszakadva a mandzsetta mellett az ing és ujjait lazán összefonva nézett le rám.
-Minden elismerésem. Nem lehetett könnyű együtt élni hét nővel. Nekem néha a lányom és a feleségem is gondot meg nem kevés fejfájást okoznak, de mégis csak ketten vannak nem pedig heten. A nevelő anyád kapcsolatban áll, vagyis állt az édesanyáddal? - fúrta kíváncsi tekintetét az enyémbe, én pedig testtartását utánozva bámultam bele abba a két hatalmas szempárba.
-Roppant közeli kapcsolatban. Leszbikusok. Együtt tervelték ki azt a furcsa tervet, hogy legyen hat gyerekük és együtt neveljék fel őket. Én voltam az egyetlen fiú abban az elcseszett családban. - fintorodom el és hajamat hátratűrve hessegetem el testvéreim és anyáim emlékképeit a fejemből. A legkevésbé rájuk akarok emlékezni. Ha tehetném megsemmisíteném az összes emléket, ami velük kapcsolatos, de ez nem ilyen egyszerű. Semmi sem az. Alsó ajkamat beharapva vártam a kérdések további rohamát, de már valahogy úgy éreztem, hogy nem érdekel, hiszen ez a fickó teljesen roggyant elme ügyileg.
-Tudja a lány testvérek roppant gonoszak tudnak lenni, főleg akkor, hogyha a fiú a legkisebb a családban. Nem magasságra, hanem életkorra. Az elején engem is szerettek, mert édes kisbaba voltam, de hát egy fiú sosem marad úgy. Tudja... "Ártatlan". Elkezdtem az apró csínytevésekkel bosszantani a családomat, akik valahogy nem úgy reagálták le az egészet, ahogyan az ember várná. Mondhatnám azt is, hogy egy csapat felbőszült nő támadt rám, akik fejjel lefelé lógattak bele a kádba, amikor még fel bírtak emelni, ha rossz voltam, akik fakanalakat törtek rajtam szét sorra, húzták meg folyton a hajamat, tették tönkre a játékaimat, zavartak a szobámba és kívánták a halálomat milliószor. Nincs egészséges anya modell előttem, mert én ezt láttam, ezt tanultam, csak remélem, hogy más nők nem viselkednek így a gyerekeikkel. Debbyvel és Fionával jól kijöttünk, voltak közös játékaink és ők jóval kevesebbszer használtak box zsáknak mint a többiek, de nem védtek meg. Meg azt hiszem, hogy egy kicsit... Tudja... Hibásan születtem. Nagyobb mozgás igényem van mint egy rottweilernek, magyarán hiperaktív vagyok. És most már agresszív is. Még akkor is képes vagyok bántani másokat ha jó a kedvem. Persze nem úgy konkrétan akarom az embereket bántani, hanem csak játékból. De előfordul, hogy túl nagyot ütök, vagy átesek a ló túlsó oldalára és akkor kész is van a baj. Szóval azt hiszem, hogy ezért döftek kést a bordáim közé amikor 13 voltam. - egyenesedtem ki újra, hogy felhúzhassam a kopott sötétkék felsőt és napvilágnak megmutassam azt a szép heget, amit az anyám adott nekem emlékbe. Leonard megrettenve nézte a hosszú fehér csíkot, ami vízszintes vonalban húzódik még ma is két bordám között. Arcán már komolyság ült. Nem akartunk időjárásról, fánkról, szoba festésről beszélgetni. Én csak szerettem volna elmesélni valakinek amit átéltem, Leonard pedig tökéletes hallgatóságnak bizonyult. Szinte hallottam agyában a fogaskerekeket, ahogyan rakják össze a képet, hogy Johnny miért olyan amilyen. Újra elfedtem pólómmal mellkasomat és azt a ronda heget, ami még ma is ott éktelenkedik a bordáimnál, emlékeztetve arra, hogy bármilyen eszközzel is, de meg kell magamat védenem. Visszakönyököltem az asztalra és a gyilkosság aktájára néztem. Tudtam, hogy mi állt benne, tudtam a fényképekről, amik benne lapultak, tudtam, hogy kik szerepeltek rajta. Lana, Fiona, Deborah, Rebecah, Katherina, Pandora. A biológiai és letagadott családom hevert az összes képen vérbe fagyva, egy hatalmas lyukkal a fejükön. Vallomást akartak és megkapták. Elhintettem Leonardnak három nevet, akiknek közük volt a gyilkosság minden mozzanatához velem együtt, de ketten megúsztuk. Leonard kihallgató tiszt segítségével megúsztam több évnyi börtönt egy mondhatni csoportos gyilkosságért, ami most újra előkerült. Mi a jelenem? A jelenem az, hogy 19 éves fejjel állok a szoba közepén a nagyanyám lakásában, kőrözve egy többszörös gyilkosságért, amit egyedül Loretta úszott meg. A bíróságon láttam a vádló tekintetén, hogy tudta, hogy én voltam de ezt személyes bosszúként fogta fel. Maga fog bosszút állni rajtam azért, amit műveltem a családdal, már csak az alkalmat várja és úgy tűnik meg is találta.
Összekulcsolom tarkómon a kezeimet és lehajtom a fejemet. Halk parketta nyikorgást hallok a hátam mögül és egy járóbot gumis végének a koppanását. Nagyanyám hallotta. Akkora próbál meg így mögém osonni, amikor komoly problémákkal kell szembe néznem és ez azt hiszem komoly probléma. Én csak bámulok a vörös rongyszőnyegre, ami már több pisának lett áldozata a macskák által, mint bármi más a világon.
-Johnny... - szakítja félbe nagyanyám a bemondónő monoton beszédét. Hangján hallatszik a komolyság és meg sem kell fordulnom, hogy lássam hozzá az arckifejezését is. Az idős hölgyet inkább tekintem anyámnak, mint azt amelyik a világra hozott és próbált nevelni évekig, hogy végül egy ilyen selejt legyen belőlem. - John. Hányszor mondtam neked, hogy egy munkát hogyan kell elvégezni? Ha hallgattál volna rám, akkor most nem szerepelnél a tévében celebként vagy mi a szösz is az! - emeli fel nagyanyám a hangját, én pedig szám elé kapom a kezemet, mielőtt kiszökne ajkaim közül egy kósza nevetés is. Akármekkora hülyeségeket mond is, hogyha ilyen hangnemben beszél, akkor a légynek sem szabad mozdulnia.
-Az nem celeb, nagymama, hanem körözött. - fordulok hátra, hogy kijavítsam, de abban a pillanatban halántékomat el is találja a botnak a gumis vége. Szisszenve kapok oda és igyekszem visszanyerni az egyensúlyomat, amit az ütés erőssége miatt egy pillanatra elvesztettem. Csak egy kedves macskás hölgy volt, aki befogadott az utcáról egy hajléktalan gyereket, aki meg akart menekülni az árvaház elől és erőt fektetett abba, hogy szocializálja némileg. Kevés sikerrel járt úgy tűnik. Ebben a fejen vágásban és mókásnak tűnő mondatban benne volt minden, leginkább az, hogy induljak összeszedni a holmimat. Úti célom egy olyan hely, ahol több bűnöző és hazárdírozó fordul meg mint bárhol máshol a világon. Vegas, ints egyet és védj meg a börtöntől.

John Vicious!
Hűha, ilyen hosszú karakterlappal még nem is találkoztam, terjedelmes és sokatmondó volt. Ami jobban tetszett, hogy nem a szokásos sablon szöveggel találkoztam, hanem egy eredeti történettel. Mivel minden tökéletes volt benne, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit. Johnny, remélhetőleg a nem túl távoli jövőben elkaplak egy játékra, de addig is irány a játéktér!