Mona&Ryan

Tárgy: Mona&Ryan 16.02.13 15:17

Un alma mas

Sokat hallottam már életemben azt a mondást, hogy ne örülj semminek túlzottan, mivel minden jót valami rossz követ. És lám, itt van a rossz, amire senki nem várt.
Nézzük az elejétől... Kiderült, hogy van egy ikertestvérem, akit ki kell varázsolni a börtönből ahhoz, hogy újra teljes értékű életet élhessen, és ne üljön a sok börtöntöltelék között azért, amit nem is tett meg. Ezen elítélési módszernél undorítóbbat életemben nem láttam.
Ezt a hírt tetőzte az, hogy eljegyeztem kedvesemet, ki abban a pillanatban igent mondott, az ő bejelentése viszont ennél is sokkal kellemesebb volt, babát vár. Tőlem! Szerintem egy olyan fickó, amilyen én is vagyok, lidérces múlttal, kemény melóval és fárasztó munkanapokkal, ennél többet nem is remélhet. A baba érkeztére való tekintettel, kénytelenek voltunk nekiállni az esküvő szervezésének, elvégre Mona nem állhat hatalmas pocakkal az oltár elé. Nem elég, hogy fáradékonyabb lenne, de azért valljuk be, kellemesebb lenne neki is úgy végigállni az egész napot, hogy nem hord plusz terhet magán. Teher? Egy baba nem lehet teher, de csak súlynak számít nem igaz? Viszont kénytelenek voltunk felhagyni egy ideig az esküvő körüli sürgés forgással, mivel becsapott a ménkű...
Monával van valami! De mi? Már túl vagyunk a második ultrahangon is, lassan belép a negyedik hónapba, az orvosa pedig nem mondott semmit, ami eltérés lenne. A nemét az orvos már tudja, de mi nem szeretnék megtudni a születésig. Meglepetésre várunk, és nem is ez a lényeg hanem az, hogy egészséges legyen.
Mona alig két hét alatt vagy öt kilót fogyott, le van lassulva, rossz a közérzete, többször érzi rosszul magát, engem pedig kezd teljesen kiborítani az a temérdek kérdés, ami kettőnk között lebeg. Én már napok óta könyörgök neki, hogy had vigyem el orvoshoz, de ő csak annyit mond, hogy biztos megfázott. Nem tudom, szerintem egy olyan ember aki meg van fázva, nincs ébren egész éjjel, mert fáj mindene! Napok óta nem tudunk aludni, ő a kérdéses gondja miatt, én pedig az aggodalomtól, és az emiatt gondolatban szült lidérces álmok miatt. Mi a fene folyik itt? Egy hete be se néztem hosszabb távra a munkahelyemre, mivel minden időmet Monának szentelem, hogy segíteni tudjak neki. És ez így van rendjén. Maga a főnököm küldött el szabadságra minket tekintettel arra, hogy mindig csak gürizünk, és ő maga is aggódik Monica miatt.
Egy nagy bögre gőzölgő teával baktatok be a hálószobába, hol Mona már reggel óta fekszik, pedig már lassan besötétedik. Én mondom, itt valami bűzlik! Halkan, óvatosan közelítem meg az ágyat, és ülök le mellé az ágy szélére, szabad kezemmel végigsimítva fal fehér arcán és vállán.
- Hoztam egy kis teát - tartom elé, miközben kezem megállapodik egyre fogyatkozó derekán.

to: Monám
words: ....
note:
music: Josh Groban - Per te (érted)

Tárgy: Re: Mona&Ryan 16.02.13 23:17

Minden a lehető legcsodálatosabban vette kezdetét ez előtt négy hónappal. Sikerült megbékélnem a helyzettel, hogy egy örök-mozgó, két éves kis srácnak kell majd elég sűrű időközönként gondját viselnünk, aki nem más, mint Ryan unokaöccse, a munkahelyen egyre nagyobb sikereket érek el, az eddig tartózkodóan viselkedő munkatársaim, akik úgy kezeltek, mint egy lepraszökevényt, most már végre úgy néznek rám, mint ahogy munkatárs szokott munkatársára, az együttélés Ryannel meg eszméletlenebb, mint gondoltam, és mint amilyenre emlékeztem még az egyetem első éveiről! És akkor itt van még az a váratlan eljegyzés is, és a bejelentés részemről, hogy a gyermekét hordom a szíve alatt, aki kezd... egyre... furcsábban... viselkedni(?) odabent. Mintha egyik napról a másikra egyszerűen csak megmakacsolta volna magát, vagy én nem is tudom. Soha nem voltam még terhes, és kezd egyre aggasztóbb lenni a dolog. Egyszerűen ötletem sincs arra, hogy mik ezek a sűrű, mindennapos rosszullétek, az ezelőtt soha nem tapasztalt izom és végtag gyengeségek. A hirtelen súlyveszteségről pedig ne is beszéljünk inkább! A terhes nőkről az a hír járja, hogy inkább hízni szoktak, mint fogyni, a testem nekem mégis valamiért ennek az ellenkezőjét produkálja, pedig már a negyedik hónap küszöbét is átlépem hamarosan. Én mondom, kínosan éreztem magam egy hónappal ezelőtt a harmadik havi ultrahangos vizsgálaton, amikor kint ültem a váróban és vártam arra, hogy végre a nevemet szólítsák és én következhessek. Körülöttem mindenhol gömbölyödő hasú kismamák ültek, én pedig csak kínosan mosolyogtam, és próbáltam nem túl feltűnően bámulni a pocakjukat, és simogatni közben az én lapos hasamat. Mintha csak azért mentem volna, hogy megnézzék ultrahanggal, hogy vajon mekkorák már a nem létező epeköveim. Az az egész roppantul kellemetlen szakasza a terhességnek, amiben most is benne vagyok, nagyjából már két hete tart. Nagyjából azóta vagyok itthon, de már roppantul unalmas, és idegesítő ez a magatehetetlenség. Az, hogy fogalmam sincs róla, hogy mi mehet végbe ilyenkor a szervezetemben. Nem tudom, hogy ez a valami hatással van-e a babára, a fejlődésére, ez pedig kétségbe ejt! Minél többet vagyok egyedül, és minél többet van alkalmam belefeledkezni a gondolataimba, úgy egyre többet és többet őrlődök azon, hogy valamit elronthattam, ettől pedig borzalmas anyának érzem magam már most! Mi lesz így később? Sóhajtva teszem félre az éppen a kezemben tartott "Vegas news" nevezetű újságot, amikor megérzem Ryan puha, óvatos érintését, majd meghallom kellemes, nem kevés aggodalmat magában rejlő hangját is felcsendülni magam mellől. A tea illata az, ami legutoljára jut el hozzám, és amiről rögön el is kapom a fejem. Ha most lenne itt a közelben egy gázmaszk, vagy egy orrcsipesz, azonnal a hasznát venném! Valamiért minden -még az olyan ételek, italok illata is, amit ezelőtt imádtam-, orrfacsaró szagúnak tűnik.
-A teát inkább hagyjuk! - Kérlelem, miközben hátra vetem erőtlenül a felrázott párnákra a fejem, befogva az orrom, hogy visszatartsam nem létező gyomortartalmamat.
-Nem kell ennyire aggódni! Majd... elmúlik... akármi is ez! Nem akarom, hogy miattam, és egy hülye kis vírus miatt ennyit hanyagold a munkádat. - Bárcsak magammal is eltudnám ezt hitetni! Bárcsak az ösztöneim is azt súgnák, hogy teljesen normális dolog, ami történik velem. Kezem erőtlenül hanyatlik rá az ő, a derekam környékén tapogatózó kezére, arcomon pedig egy hamis, de a hihetőnek, őszintének tűnő könnyed mosoly terül szét, ahogy felnézek a szemeibe,

Tárgy: Re: Mona&Ryan 17.02.13 9:48

Un alma mas

Szerintem hamarosan az idegosztályon fogok kikötni. Őszintén szólva igen jól alakul az életem... haladok a szebb jövő felé Monával, a testvérem ügye is jobban halad, mint bármikor, újonnan börtönbe kerül az a szemét, önmagát bírónak nevező féreg, aki elítélte őt a semmiért, hála egy kis zsebpénznek. Szerencsétlen nem tudta mit vállal el, ha egyszer az elítéltje ikertestvére lesz a srác védő ügyvédje. És hála a munkában teljesített sikereimnek és tapasztalataimnak, nem tartott túl sokáig, hogy egy kis furfanggal eltüntessem őt a szabad levegőről. Üljön csak a rácsok mögött évekig, ott a helye nem? Ami viszont a magánéletemet illeti, több dolog is aggodalomra ad okot. Első sorban itt van Mona, aki olyan szintű visszafejlődés sorozatába lépett, hogy levegőt venni sincs időm, hogy felfogjam a dolgokat, nem, hogy megemészteni. Ott van Eric, kit elkapott a hév és újonnan mindenkit laposra akar verni a bölcsődében, senkinek nem fogad szót, olykor még én magam is kénytelen vagyok megemelni a hangomat, hogy legalább rám figyeljen. Mi a ménkű ütött ebbe a gyerekbe? Most is csak annyira mászik ki a saját kis játékokkal teli vackából, mikor éhes, vagy wc-re kell mennie. Biztos van valami gond odahaza, ami nem lenne meglepő, hisz drága húgom mindig más fickóval szökdécsel az utcákon. Majd ha lesz rá időm, vele is beszélek, mivel örülnék neki, ha nem rontaná el teljesen a mindig udvarias, jól nevelt kis rácot, aki most csak árnyéka eredeti önmagának.
Keseredetten húzom el a szám, mikor Mona elutasítja a teát. Mélyet sóhajtva állok fel, és teszem le egy távolabbi asztalra, hogy ne érezze az illatát, ami látszólag most gyomorforgató a számára.
Szememet vadul dörzsölve állok meg az ablakkal szembe, mit a kényelem kedvéért teljesen besötétítettem, így csak minimális mennyiségű fény szűrődik be rajta. Gondterhelt tekintettel, mindig egyenes tartás helyett most előre bukott vállal csattogok vissza hozzá, s fekszek be a helyemre, közel Monához, kit óvatosan vonva magamhoz, megölelem.
- Nem hanyagolom, ennek ellenére tudod jól, hogy te... ti vagytok nekem az elsők - erőltetek magamra egy óvatos, annál múlékonyabb mosolyt, ahogy fal fehér arcát koslatom.
- Kicsim, ez így nem lesz jó... te is tudod, hogy ez nem vírus, valami nagy gond van. Be kell mennünk a kórházba, hogy kivizsgáljanak - suttogom, mintha attól félnék, a hangosabb beszéd megsüketítheti vagy elriaszthatja, mint egy védtelen őzet. Felhúzva rá a takarót, érintem hozzá ujjbegyeimet az arcához és kezdem el finoman cirógatni... talán meg akarom nyugtatni? Vagy sokkal inkább magamat? Igen, talán a magam megnyugtatására csinálom, s valamiféle berögzültségnek köszönhetően.

to: Monám
words: ....
note:
music: Josh Groban - Per te (érted)

Tárgy: Re: Mona&Ryan 17.02.13 17:10

Bárcsak megkönnyíthetném a helyzetét, és jobban tudnék hazudni! Bárcsak képes lennék legalább csak pár falatot magamba tuszkolni, hogy ne aggódjon ennyire, és hogy legalább csak egy kicsit megnyugodhasson! Szeretném azt mondani, hogy minden rendben van, de az már tényleg óriási nagy hazugság lenne a részemről, hiszen még saját magammal sem tudom elhitetni, hogy minden úgy normális, ahogy most is van. Elég csupán csak egy egészen pici illatfoszlány, és egy gyors pillantást a teából, már kapom is el a fejem a másik irányba, hogy a lehető legmesszebbre kerülhessek ettől a förtelemtől, ezzel tulajdonképpen végleg lebuktatva magam. Ha eddig nem lett volna biztos benne, hogy nagyon komoly probléma van, akkor most már egészen biztos, hogy sejtheti ő is, akárcsak én. Félő, hogy megint szóba fogja hozni az orvost. Már azóta rágja a fülem, mióta tart ez a rendkívül kellemetlen állapot. Éjjel nem alszunk, ráadásul pluszban még bűntudatom van az miatt, hogy mi van, ha ezzel az egész makacsságommal ártok a babának, és akkor ott van még az is, hogy nem főzök, nem mosok, nem takarítok már majdnem két hete. Ezeket is mind Ryannek kell megcsinálnia helyettem, és akkor ráadásul még ránk van sózva Eric is, aki egy pár hónap alatt igazi kisördöggé változott. Minden gond, felelősség, aggdalom Ryan nyakába szakadt, és ezt soha nem akartam volna.
-Igen, tudom, de valakinek pénzt is kell keresnie. Lerobbantam, na és? Majd helyre jövök... Hidd el! - Kerül egy újabb fáradt, nem túl egészséges mosoly az arcomra, szívem pedig minden kimondott hazugságommal együtt nagyot dobban, miközben tekintetemmel követem, ahogy megkerüli az ágyat, és lassan befekszik mellém, így kúszva közelebb és ölelve át, amitől máris úgy érzem, hogy jobban vagyok.
-Tényleg ennyire ragaszkodsz az orvoshoz? - Kezdem el cirógatni az engem karoló kezének kézfejét, lassan áttérve az ujjaira is, így sóhajtva fel, és összeszedve minden maradék erőmet, fordulva szembe vele a takaró alatt, hogy kedvemre hozzábújhassak, kezemmel átkarolva derekát, arcomat valahova a nyakába fúrva, így szívva magamba illatát.
-Mi van, ha ez valami terhesség alatt jelentkező, örökletes nyavalya csak a családomon belül a terhes nők körében? - Hozakodok elő egy újabb ötlettel. Még most is, minden erőmmel azon vagyok, hogy elkerülhessem a kórházat. Nem akarok oda menni, nem akarom, hogy kiderüljön, hogy én voltam a hibás amiért nem mentünk hamarabb, és hogy baja lett a picinek.
-Elvégre, nem tudhatjuk. Anyával soha nem beszélgettünk ilyenekről... - És most még megkérdezni sem tudom, hiszen már évek óta nem tartom velük a kapcsolatot. Lehet már nem is élnek...

Tárgy: Re: Mona&Ryan 17.02.13 18:52

Un alma mas

Mély, elégedetlen sóhaj kíséretében nézek végig rajta, ahogy összetörten fekszik a takaró alatt, s szeme alatt méretes, fekete karikák ólálkodnak. Mint általában, most is felkészülök a lehető legrosszabbra, de ki az a bolond, aki ilyenkor a halál lehetséges, álnok emléke körül ólálkodik? Nem mondom épp elég halálesetet láttam már életemben, most nem akarok! Főleg nem Mona személyében, szükségem van rá, el akarom venni, fel akarom nevelni vele a gyerekeimet... aztán kiköltözni idős korunkban Angliába, egy régi házikóba, hogy a hintaszékből szemlélhessük a nyugodt, békés tájakat.
Amint eltüntetem a környezetéből a teát, hogy még csak véletlenül se érezze az illatát, megkerülve az ágyat, befekszek mellé odafigyelve arra, hogy csak nagyon kis mértékben emelkedjen és süllyedjen az ágy. A végén még tengeribetegséget idéznék elő nála.
- Mona ez nem úgy működik, hogy lerobbantál, na és?... Beteg vagy, be kell látnod, és ezzel nem csak magadnak, de a picinek is ártasz - térdelek rá az ágyra, hogy félrelökve a takarót, mellé fekhessek.
Kérdésére csak óvatosan bólintok, remélve, hogy nem vágom fejbe az állammal.
- Még szép... cica, így nem fogsz meggyógyulni, és tényleg, ki tudja, mi lehet a baj? Jobb, ha lát az orvos és tud mondani valami konkrétumot - simítok végig az arcán, majd ahogy egyre közelebb fészkeli magát hozzám, felhúzom a válláig a takarót, hogy ott pihentetve a kezemet, tovább cirógathassam az arcát.
- Hát... - húzom el a számat, végül megpróbálkozva egy kis kedvturbózással, elmosolyodok - akkor nem lehet nagy a baj, itt vagy nem? Szép vagy és egészséges. Lehet, hogy csak... hogy új dolog a testednek, és nehezen fogja fel. Reménykedjünk abban, hogy nem nagy a baj. De akkor ígérd meg nekem, hogy elvihetlek orvoshoz. Legkésőbb holnap! - a biztonság kedvéért egy kis élt adok a mondandómnak, és bár a hangom szigorúbbnak hat, mint eddig bármikor, a tekintetem őszinte aggodalomról árulkodik. Csak legyünk már túl ezen a zűrös időn, legyen minden rendben.
- Ne ezen gondolkozz hallod? - érintem hozzá számat a halántékához, s nyomok rá egy óvatos puszit, amit egy átható pillantás követ.
- Ha ezen túl vagyunk, az orvos megvizsgált, akkor elmegyünk jó? Elmegyünk valahova pihenni, távol Vegastól. A melótól ... - bizonygatom, bár azt nem tudom, mennyit tudunk ebből megvalósítani az állapotára való tekintettel. Remélhetőleg az egészet, tényleg ránk férne egy kis pihenés.
- Nincs szükséged valamire? Egy forró fürdő esetleg? Tele illóolajjal? Ellazítana - suttogom a fülébe engedve, hogy beszippanthassam parfümének édes illatát.

to: Monám
words: ....
note:
music: Josh Groban - Per te (érted)

Tárgy: Re: Mona&Ryan 18.02.13 20:46

Borzasztóan sajnálom, hogy még szinte el se kezdhettük a közös életünket, a boldog előkészületeket az esküvőnkre, én máris leromboltam mindezt ezzel az egésszel! Mostanság egyre sűrűbben fordul meg a fejemben, hogy jó ötlet volt-e ez az egész baba project. Hiszen, ha ennyi gondot okozok vele, akkor lehetséges, hogy rosszul döntöttünk, és valahol, valamit nagyon elszúrtunk. Vagy mégsem? Remélem, hogy nem így van, és hogy ha majd jobbra fordul az állapotom, gondtalanul élvezhetem majd a terhesség minden egyes percét! Ezt akarom, boldog akarok lenni ebben a még hátralévő öt hónapban! Nem szándékozom az egészet hányással, és ágyban fekvéssel tölteni. Következő szavaira nem mondok semmit, csak bűnbánóan lesütöm fáradt, táskákkal díszített szemeimet, és sokkal inkább a magam, mint az ő megnyugtatására, simogatni kezdem a kézfejét, egészen addig, ameddig össze nem szedve minden létező erőmet, felé nem fordulok. Úgy, hogy láthatom a szemeit, leolvashatom az érzelmeket és a gondolatait az arcáról, nyugodtabb vagyok. Egy kicsit biztos...
-Jó, de... én... én csak félek, hogy mi van, ha már... késő? Mi van, ha... sokkal nagyobb a baj, mint gondolnánk? - Soha nem tudnék megbocsájtani magamnak, ha kiderülne, hogy a pici miattam lesz örök életére beteg. Az én felelőtlenségem miatt. Milyen anya leszek így a jövőben, ha már most ennyire hanyag vagyok, csak mert félek az eredményektől és attól, hogy milyen vizsgálatoknak fognak minket így alávetni? Hiszen már járni is alig tudok! És nem, egyáltalán nem akarok megfigyelésekre bent maradni!
-Nem tudom Ryan. Ezek után már semmiben sem vagyok biztos. Már abban sem, hogy ez egy ilyen "öröklődő" nyavalya családon belül a terhes nők körében... - Ezzel tulajdonképpen kissé burkoltan, de bevallottam neki azt, hogy az előbb mondottakat, a tippemet csak amolyan megnyugtatás kedvéért mondtam, de a valósághoz semmi köze. A fenéket nem beszéltem én soha anyával ilyenekről! Még akkor is a terhességéről beszélt, amikor a hátam közepére se kívántam! Mindig azt mondta, hogy soha semmilyen komplikáció nem ütött fel a fejét, és hogy a kelleténél is gyorsabban fejlődtem, és hogy még a túlhordás is szóba került. Én bezzeg...
-De már egyszerűen nem tudok mire gondolni! - Motyogom elhalóan, hozzábújva, átbámulva válla felett egy bizonyos pontot kémlelve a szembe lévő falon, egy pillanatra az eddigieknél is szorosabban, görcsösebben ölelve át derekát, ahogy a jeges félelem, és a testemet ellepő fájdalom újra felüti a fejét.
-Mi? Elmegyünk? De... hova? Neked dolgoznod kell, ahogy nekem is, és Ericre is vigyáznia kell valakinek! - Ahelyett, hogy ujjongva cigánykereket vetnék, amiért ilyen csábító, visszautasíthatatlan ajánlattal áll elől, újabb aggodalmak sora vetül fel bennem, amiknek hangot is adok. Egyedül csak a mindennél csábítóbb forró, illóolajos fürdő említése, és Ryan simogatása kényszerít nyugalomra ismét.
-Remek! Ebbe benne vagyok, de csak is akkor, ha csatlakozol! - Kúszik lassan szám szélére egy fáradt, de annál is inkább ígéretesebb félmosoly, majd nyögve, de eltávolodom tőle, és megpróbálkozom azzal, amit már órák óta nem tettem meg. A felüléssel. Talpam valósággal zsibbadni kezd, amikor sikerül kiülnöm az ágy szélére, és hozzá érintem mind a kettőt a szőnyeghez. Még fel is szisszenek egy pillanatra. Pár mély levegővétel az, amit megengedek magamnak, majd belekapaszkodom az ágy támlájába, és állóhelyzetbe húzom magam, így állva meg bizonytalan lábaimon, amik rögtön remegni kezdenek, akárcsak a gyomrom. Ekkor már tudom, hogy ismét őrültséget tettem. Akaratom ellenére adok ki magamból mindent -már ami eddig bennem volt-, a szőnyegre, váratlanul vissza huppanva az ágyra is.
-Azt hiszem, hogy lázas vagyok... - Bukik ki belőlem, mély levegővételekkel tartva vissza az újabb öklendezést.

Tárgy: Re: Mona&Ryan 18.02.13 21:40

Un alma mas

Kétségbeesett motyogásán, és szorításán a derekamon, elkap a hév, s kipréselve magamból egy-két könnycseppet, túrok bele selymes hajába, így kezdve el a nyugtatását.
- Épp ezért kell elmenni az orvoshoz. Fél az ember a következményektől, attól, ami lehet... de akármilyen furcsa is, mihamarabb utána kell járni, talán még lehet rajta segíteni. Azzal, hogy húzzuk az időt, nem lesz jobb, sőt - suttogom a fülébe halkan, duruzsolva, bár egyáltalán nem a megnyugtatásról híresek a szavaim. A véres valóságot adom most a szájába, hogy ő is be lássa, cselekedni kell. Több mint egy hete áll fent ez az abnormális állapot, hát tenni kell érte, hogy vége legyen.
- Gyönyörűm, nem akarok szemét lenni, és tény, hogy nagyon szeretném ezt a babát. De ha választanom kell, akkor téged választalak, és azt mondom, hogy ha el kell menni az orvoshoz akkor el kell menni, aki ha azt mondja, hogy nem tudja megmenteni a babát, de téged igen, elfogadom. Fájni fog, rettenetesen! De ha most meggyógyulsz, újra tudunk majd próbálkozni. De mint általában optimista ember vagyok, most is azt mondom, hogy nem lesz nagy baj, csak vizsgáltassunk ki jó? - tolom el magamtól annyira, hogy a szemeibe nézhessek.
- Ne görcsölj ezen, majd az orvos elmondja mi a gond, hogy mit kell csinálni - biztatom és egy puszit nyomok az orra hegyére. Én magam is szeretném azt hinni, hogy tényleg nem lesz semmi baj, de valami azt súgja, mégis van valami, ami hatással lesz az elkövetkezendő pár hónapra. Hát állok elébe!
- Nyugi, nyugi - csúsztatom hüvelykujjamat az ajkaira, hogy elhallgattassam. Nem kell idegeskednie - a munka várhat pár napot. Nem állunk rosszul anyagilag, pár nap szabi amúgy is ránk fér nem? Az elmúlt négy évben egy napot nem voltam szabadságon, szóval van kétszáznegyven napom, amit kivehetek - cirógatom meg nyakán a puha bőrt.
- Ami pedig Ericet illeti. Tudtommal van még egy nagybácsija - kacsintok lelkesen Monára, majd felajánlom neki a forró fürdőt, ahova minden bizonnyal csatlakozni fogok.
Vagy nem....
Ahogy lepördülök az ágyról, hogy megkerülve azt felsegítsem, ő nehézkesen talpra zötykölődik, minek kellemetlen, aggasztó eredménye lesz. Gyakorlatilag kijön belőle minden, amit nem evett meg. Nem emlékszek rá, hogy bármit evett volna kekszen kívül, ami most távozhatna belőle. Ahogy visszaesik az ágyra, csak állok kővé dermedve, azt se tudva, mit kezdjek magammal. A szívem hevesebben ver, mint bármikor páni félelem kezd úrrá lenni rajtam. Mi a p*csa folyik itt? Saját rekedt zihálásom az, ami észhez térít, s rögtön kapcsolok, hogy azzal nem segítek Monán, ha bepánikolok.
Aggodalom ittas tekintettel ülök le mellé, s csúsztatom kezem a tarkójára, nyakára és a homlokára.
- Igazad lehet - ezzel nem vacakolva tovább, csúsztatom be egyik karomat a térde alá, másikkal megtámasztom a hátát, és már ölbe is veszem, így indulva el a nappaliba, hol leültetem a kanapéra.
- Maradj itt! - bár hova is mehetne ilyen állapotban? Futólépésben indulok el Eric szobája felé, hol a kismajmocska a szoba közepén ül, és játszik.
- Eric, gyere be kell mennünk a kórházba - hívom, ám nem megyek oda hozzá, hogy felkapjam, helyette kiveszem a szekrényéből a dzsekijét és a cipőjét, sapkáját és sálját, ő pedig kíváncsi tekintettel battyog ki utánam, miután kirobbanok onnan. A ruhákat ledobom az ágyra Mona mellé.
- Mi a baj? Beteg vagy? - hallom Eric hangját, ahogy besietek a hálószobába, ám mielőtt folytatnám az utamat, megtorpanok, hogy visszanézhessek a párosra. Eric aggodalmas tekintettel áll Mona előtt, simogatja a kezét és az arcát. Szent gyerek. A gardróbból előveszem Emily egy vastagabb kardigánját. Nappaliba menet magamra veszem a bőrdzsekimet és a fekete bőrcipőmet, és megállva Monáva szembe, tartom neki a kardigánt, hogy belebújhasson.
- Eric, felveszed a cipődet? A többiben majd segítek - ahogy feltudom segíteni Emilyre a kardigánt, egy üvegpohárba töltök ásványvizet, és odaadom neki.
- Igyál pár kortyot a kedvemért - nézek bele mélyen a szemeibe, miről rögtön el is kell kapnom a tekintetemet, mivel Eric megrángatja a kabátomat.
- Kész vagyok - csak most jut el a tudatomig, hogy teljesen fel van öltözve, kabát, sapka, sál, minden rajta van.
- Jól van kiskomám, ügyes vagy - simogatom meg az arcát, majd Monához fordulva megfogom a kezét, hogy felhúzhassam. Mikor érzem, hogy nem tud rendesen megállni a lábán, ahogy ide kihoztam, úgy viszem ki a lakás elé is, amit gondosan bezárva magunk után, el is hagyunk. A szokásos lépcsőzés helyett, most a liftet választom, ami egészen a parkolóig visz minket. Több ismerősöm megkérdezi menet közben, hogy minden rendben van-e, én pedig csak bólogatva csattogok tovább a kocsink felé. Többször hátra kell néznem, hogy látom-e Ericet, de ő mellettem szaladva tartja a lépést. Csak legyünk már ezen túl... biztos vagyok benne, hogy ha nem lennék ügyvéd, menet közben Mona összes papírját itthon hagytam volna. De szerencsére egyszerre több dologra is odatudok figyelni... komolyan, mint a nők.

to: Monám
words: ....
note:
music: Josh Groban - Per te (érted)

Tárgy: Re: Mona&Ryan 19.02.13 21:35

Szívem hatalmasat dobban egy ütem erejéig, amikor meghallom vészjóslóan csengő szavait, mindezek ellenére nagyon jól tudom, valahol belül, hogy igaza lehet. Akkor meg mégis miért tartok még mindig ennyire az egésztől? Miért nem tudom belátni, hogy neki van igaza? Lehet még menthető a helyzet, de ha tovább húzom még egy-két napig, akkor már lehet az orvosok sem fognak tudni majd mit tenni, és ha ezzel az időhúzással esetleg ártottam neki valamit, bármit, azt biztos, hogy soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Szegény, még el se kezdődött jóformán az élete, de máris csalódnia kell az anyjában, akinek nem mellesleg úgy kéne óvnia, mint a világ legdrágább kincsét, én mégsem vagyok képes elmenni egy nyamvadt orvoshoz, csak mert borzasztóan rettegek a következményektől, attól, hogy mik lesznek a vizsgálatok eredményei, attól, hogy ha esetleg kiderül valami... valami nagyon rossz, akkor talán Ryan is elhagy, és egyedül maradok.
-Hogy micsoda? - Kapom fel váratlanul a szavait, amiknek mindegyike úgy talál célt a szívembe, mintha áramot vezettek volna bele. Még a fejemet is felkaptam hitetlenkedésem, és ijedtségem közepette, hogy ezennel már ne nekem szembe lévő hálószobafalat bámulhassam, hanem egyenesen az ő mindig megnyugtató kékjeit, amik most mégis ellenkező hatát váltanak ki belőlem, mint amit általában szoktak. Ahogy látom szemeiben megcsillanni a kétségbeeséssel keveredett elszántságot, nyers őszinteséget, már tudom, hogy amit az előbb is mondott, annak minden szavát véresen komolyan gondolta. Inkább én, mint a baba? Hüledező szemekkel keresem meg az ő tekintetét, így tornászva magam félig ülő helyzetbe, egyik kezemet a mellkasára simítva, hogy kicsit eltolhassam magam tőle, így véve fel könnyebben a szemkontaktust.
-Nem akarom, hogy máris a legrosszabbra kelljen gondolnunk! - Kezdek végül ellenkezésbe, kifogyva a szavakból, azt mondva végül, ami először az eszembe jut, és ami már teljesen közhelyesnek tűnik ebben a helyzetben. Csak miután ezt tisztáztuk, hajtom vissza nyugalomba a fejem a mellkasára, és fekszem vissza én is előző test helyzetembe, máris ezt a kis kiruccanásos ötletét tárgyalva vele.
-Hát... nem tudom, talán tényleg ránk férne.. - Sóhajtom végül elhalóan, megadóan, mégis egy lágy mosollyal, ami mindenről tanúbizonyságot tesz, többek között arról, hogy igaza van, tényleg ránk férne már valami kis lazítás.
-Kíváncsi lennék, hogy melyikőjük készülne ki hamarabb a másiktól. - Jelenik meg a mai nap folyamán először egy igazán őszintének nevezhető vigyor az arcomon, amit máris egy újabb követ, ezzel az utóbbival rögtön bele is egyezve a fürdőzős ötletébe. Megelőzve Őt, azt hogy segítséget nyújthasson, ülök ki az ágy szélére, és állok fel, ami talán már túlságosan is hirtelennek bizonyult majdnem fél napnyi fekvés után. A gyomortartalmam megállíthatatlanul távozik, testem pedig minderre egy összecsuklással válaszol. Ami legközelebb kicsúszik a számon, az egy ténymegállapítás az állapotomról, amit Ryan a kezdeti ijedtségek után saját maga is észrevehet, amint tapogatni kezdi a homlokom és nyakam.
-Most komolyan... beviszel? - Nyögöm kiszáradt szájjal, görcsösen kapaszkodva bele a nyakába mind a két kezemmel, amint felemel, és egyenesen a nappaliig szállít, ahol aztán lerak a kanapéra, és sürögni-forogni kezd, hol Ericet, hol a ruháit, hol orvosi papírokat, hol pedig az én kardigánomat keresve. Erőtlenül mozdulok, mikor segít rám adni az első kezébe akadt ruhaneműmet. Annyira felgyorsultak az események, hogy beszélni sincs időm, és erőm sem. Eric aggodalmaskodó kérdésére csak egy fáradt, gyenge mosolya kerül az arcomra, így simogatva meg feje búbját.
-Nem lehet, hogy kicsit túlreagálod? Ez előtt is... volt már ilyen... - Mondom, igaz, ezzel már magamat sem tudom meggyőzni. A vízből csak pár kortyot sikerül innom, a többit mind csak visszaköhögöm. Most már tényleg nem vágyom semmire, mint arra, hogy végre ott legyünk, és kiderüljön minden. Megadtam magam! Amikor ismét érzem, hogy felemel, újból megkapaszkodok, próbálva leplezni a láz okozta hidegrázást. Legközelebb már csak arra észlelek, hogy mind a hárman bent ülünk a kocsiban. Fejemet erőtlenül az üvegnek döntöm, mély levegővételekkel hunyva le a szemeimet.

Tárgy: Re: Mona&Ryan

» Ryan&Mona
» Mona & Ryan - vannak még csodák?
» Ryan&Mona - Az Eric probléma
» Mona & Ryan // Nem gondoltam bele tetteim előtt abba, hogy érted érdemes élni...//
» Mona DeFler

Mona&Ryan

Mona&Ryan

Similar topics

Similar topics