Név: Belizaire François Roux
Becenév: Bel, Mr. Roux
Kor: Huszonhat
Születése hely, idő: 1987-02-28 / Franciaország - Párizs
Tartózkodási hely: LV
Csoport: Körözött
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Kinek akarsz látni? Lehetek akár a legjobb barátod, aki segítőkezet nyújt a legnagyobb bajban, ha éppen arra volna szükséged. talán az ellenfeled, akinek a halálát leginkább kívánod és bármit megtennél ennek érdekében. Lehetek akár az egyik kollégád, akire irigykedsz, mert jobban teljesít, mint te. Akár a szomszédod is lehetnék, akitől cukrot kérsz, hogy megsüthesd a sütidet. Esetleg egy idegen, aki mellett elsétálsz vagy aki tőled veszi a kávézót a kávézóban... De ki tudja? Akár lehetek a szeretőd, akivel a csodálatos éjszakáidat töltöd –, bár nem feltétlenül, akár nappal is megjelenhetek és kényed, kedved ellenére is kielégíthetlek. Vagy esetleg én vagyok az utolsó személy, akit életedben látsz. Számodra melyik vagyok?

Külső: Nagyjából százkilencven centis magasságomnak köszönhetően a tömegből gyakran kitűnök, amit egyáltalán nem bánok, vékony alkatom nem mondható éppen izmosnak, de ahhoz tökéletesen megfelel, hogy elkapjak bárkit és fogva is tartsam, arcom határozott erős vonású, karakán. Szemeim színe általában barnás, olykor fellelhető benne némi zöld szín is, hajamat szintén sötétbarna színű, kissé kócos ugyanis néha napján elfelejtem az egyik alapvető reggeli tevékenységet, azaz a fésülködést, arcom többnyire borostás. Egyetlen ruhadarab van, amit ki nem állhatok, azok a garbós felsők, azoktól frászt kapok.

Előtörténet:
Tekintetemmel mereven követtem, ahogyan a férfi besétált a helyiségbe, egyszerű olcsó fekete nadrágot, valamint kék inget viselt, kezeit a zsebeimet rejtette, miután az iratokat az asztalra dobta, szinte áradt belőle, hogy elege volt már a mai napból, feltehetőleg, mert elege volt a munkájából. Arcomra akaratlanul is néma vigyor varázsolódott, ember szinte észre sem vehette volna, hacsak nem ezt figyeli, elégedetten dőltem hátra a kényelmetlen székbe, s megrendítő nyugodtsággal nézek a férfi sötétbarna szemeivel.
Tudom, hogy tudja, csak éppen bizonyítéka nincsen, ahogy a többieknél sem.
– Ismerte Ön Carmen Moore-t, Mr. Roux? – A férfi kemény hangja szinte mennydörgésként csattant a szűk helyiségben, mintha pontosan a vihar közepén jártam volna, háborgott körülöttem a szél, azonban reakciógyanánt megforgattam a szemeimet, fejemet két ujjamnak támasztottam, ahogy a férfire bámultam, untam a kérdéseit, hiszen minden alkalommal ezeket teszi fel, reménykedtem, hogy egy napon előállnak valami újdonsággal, ugyanis kizártnak tartottam, hogy ennyire szűkös látókörrel rendelkezzenek.
– Válaszoljon már! – A férfi áthajolt az asztalon, kezeivel rácsapott, minden bizonnyal egy pitiáner kis bűnöző összerezzent volna, de nem én, aki gyermekotthonban nevelkedett, hangos sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy feljebb tornázta magam a székben, úgy éreztem végtagjaim megmacskásodnak, hacsak nem mozdítom meg őket egy kissé, úgy döntöttem, hogy most én fogok kérdezni, megtehetem, hiszen a férfi befolyásolható, s elvakítja őt a végtelen harag, amelyet irántam érez.
– Csak nem köze van az elhunythoz? – Néztem rá kérdőn, persze, én már tudtam a választ nem kellett mondania semmit sem, azonban, ha ezzel nem lettem volna tisztában ezzel a ténnyel, amint arcára fájdalmas kifejezés kúszott, már tudtam volna a választ. – Valószínűleg érzelmileg közel állt a hölgyhöz, az idegességéből ítélve pedig nem képes uralkodni tettei felett, ilyen esetben egészen véletlenül nem az a szabály, hogy nem vezetheti a nyomozást? – Ahogy megmarkolta a ruhámat és kissé felrántott az asztal mögül, hogy egy jól irányzott mozdulattal egy mérhetetlenül hatalmas jobb horgot keverjen le, ha akartam volna, megvédhettem magam, de így könnyebb az áldozati bárányt játszanom, hitelesebb, valamint a cél szentesíti az eszközt, ahogy mondani szokták. – Megdugtam egy párszor. Jó bőr volt, értett a furulyázáshoz. – Vigyorodtam el szélesen, ennyi is elég volt a férfinak ahhoz, hogy rám vesse magát, szinte már vártam, hogy mikor szedik le rólam, ez idő alatt pedig már azon gondolkoztam, hogy miként ölöm majd meg, ugyan nem szoktam férfikkal elbánni, azonban most az egyszer kivételt tehetek.
Amint lerántották rólam ezt az elmebeteget –, noha ez kissé ironikus – felálltam, hallottam, ahogy kivonszolták a férfit a szobából, amint felálltam, egy nővel találtam szembe magam.
Sötét haj, világos szemek. Bájos nőnek tűnt, igazán jó lenne egy numerára, mielőtt lenyúzom a bőrét, igazi ereklye lenne a belőle. Ahogy a szék felé intett, tőlem szokatlanul ugyan, de engedelmeskedtem, felálltam, majd leültem.
– Szóval... hol is tartottak? Természetesen a kérdés nem a szexuális kapcsolatára irányul a nővel, hanem arra, hogy megölte-e.

Ijedt ám, de gyönyörű barna szempár nézett mélyen a szemembe, tekintete riadt volt, miközben levetkőztem, lassan, hagytam, hogy a kétségbeesés eluralkodjon teste felett, s vadul tiltakozni kezdjen, azonban esélye sem volt a menekülésre, hiszen a bőrszíjak szorosan, feszesen tartották. Száját ezüstös színű, vastag szikszalaggal ragasztottam le, hiába annak, hogy tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy nem fogja senki meghallani kétségbeesett kiabálásait, de az óvatosság mindig is erénynek számított, az én munkámban pedig különösképpen. A tapasz mindig is remek eszköznek bizonyult, hiszen csak halk nyöszörgését lehetett hallani, számára valóban nincs már remény, tudom, hogy könyörögne az életéért, ezt pedig különösebben nem lett volna kedvemre való.
Amint megszabadultam a ruháitól, habozás nélkül tettem magamévá, nem tudom, hogy meddig tartott az aktus, de még idejében tettem ellene, hogy ne maradjon véletlenül sem köze, nekem egy pillanatnak tűnt, neki minden bizonnyal hosszú órákig, hiszen kegyetlen voltam, kíméletlen, mint ahogy szoktam lenni, azonban a mesének még itt sem volt vége, a játék csak most kezdődött. Pár perc után, amint lassan belemélyesztettem a szikét a bőrébe, felhasítva a vastagabb ereket, rögtön könyörögni kezdett, éreztem, tudtam, mikor akarja megadni magát az áldozat, amint végeztem ezzel a tevékenységemmel, türelmesen megvártam, mit magától kivérez, én pedig első sorból, a fotelben ültem és elégedetten bámultam, belátom, hogy ez nem volt éppen a legkreatívabb munkám, mégis gyönyörködtem benne. Szenvedett, én pedig ezt akartam. Ebben leltem örömöm.

Kényelmesen dőltem hátra, miközben tekintetemet lustán végig vezettem a szemeimet a nőn, valóban kedvemre való volt a látvány.
– Olyan tiszta vagyok hölgyem, akár a ma született bárány, vagy éppen a szűz, hó, vagy egy édes kislány, aki éppen az első alkalom előtt áll. – Szólalok meg, amint visszatértem gondolataim sötétebb zugáról, amelyet egyelőre friss emlékek töltöttek meg. – Tudja, sietnék, így ha nincs több kérdésük, akkor én ezer örömmel távoznék, esküszöm, ha esetleg eszembe jutna valami az "általam elkövetett gyilkosságról", rögtön szólok önöknek... vagyis... inkább önnek – féloldalas vigyor ül ki az arcomra, minden bizonnyal pimaszságom nem fogja éppen lekenyerezni, de különösebben soha nem is foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak mások, legfőképpen nem a rendőrség, kiválóan hazudtam, szemem se rebbent soha, s nem a közel jövőben terveztem feladni az életemet, főleg ne a rendőrségnek.
– Tudja, van egy olyan érzésem, hogy maga... nem normális. Szerintem maga egy aberrált faszkalap.
– Ó, csak ne személyeskedjünk, tudja, közönségünk van – fejemmel az üvegablak felé pillantok, tudom, hogy ott ülnek és éhesen várnak egyetlen egy rossz mozdulatra, rosszul kiejtett hangsúlyra, noha mindennek ellenére, ha csúfondárosan is, de a magam módján beláttam, hogy gyilkos vagyok, azonban minő haszon a hozzám hasonló emberek számára az irónia, életmegmentő. Az pedig már egy másik kérdés, hogy Miss. Williams nem egészen úgy gondolta a szavait, ahogyan én szerettem volna. – De szívesen megbeszélek bármit önnel egy reggeli, esetleg egy vacsora mellett – készségesen ajánlom fel ezt a két alternatívát, az ebédemet szerettem egymagam társaságában eltölteni, noha ennek meglehetősen kevés esélye volt. Azonban az már más kérdés, hogy a nő esetében talán kivételt tettem volna.
– Tudja, maga is olyan, mint a többi gyilkos. – Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, érdeklődve, szinte lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát, annak ellenére is, hogy kifejezetten gyűlöltem, ha másokkal említenek egy lapon. – Senki sem gondolná önről, hogy miket képes megtenni, tudom, hogy amikor csak teheti, kiéli a vágyait, szerencsétlen nőkön, akiket előbb megerőszakol, megkínoz, majd pedig lassan megöli, a hosszú szenvedés után. – Ellenálltam annak a késztetésnek, hogy rábólintsak, hiszen tagadhatatlanul igazat mondott, hagytam én nyomokat, azonban ezek inkább elterelésre szolgáltak, mintsem arra, hogy magamra tereljem a gyanút, már legalább két embert bajba kevertem ez által, s a vádat még mindig nem ejtették. – Nincsen családja, az apja rejtélyes körülmények között halt meg. Az anyja kitörölte magát az életéből. Ez gyermekkorban komoly traumákat okozhat, ami vezethet sorozatgyilkossághoz is. – Tagadhatatlan, hogy a nő jó úton járt, képes volt úgy beszélni, hogy némiképpen feszélyezve érezzem magam, azonban nem eléggé, a nyomás, amelyet rám gyakorolt, nem érintett meg különösebben, még ha igaza is volt, mindenben.
Ahogy felállt a székéből, én is követtem, ahogy az ajtó felé indult, szorosan a nyomába szegődtem, azonban mielőtt kinyitotta volna a nyílászárót, meg felém fordult.
– Figyelni fogom magát. – Sziszegte szinte egyenesen az arcomban, bár a magasságkülönbségnek köszönhetően, ez inkább csak szórakoztatott, tetszett, hogy ilyen, hogy nem fél. Még.
– Ez igazán kedves öntől, reméltem is, hogy rajtam tartja a szemeit. Különben pedig a vacsorameghívás még mindig áll. – Mosolyodtam el, majd az ajtó felé fordultam, továbbra is halálos nyugalommal mozogtam, ugyanis tudtam, hogy egyelőre nincsen miért idegeskednem, még annak ellenére sem, hogy ez a pimasz nőszemély tudja, én pedig tudom, hogy ő tudja, azonban mégsem eléggé biztos ahhoz, hogy nyíltan ki is jelentse, hiszen a vád súlyos lenne, különösen bizonyíték tekintetében.

Szinte egész út alatt a sebességkorlátot megszegve száguldottam végig az utcákon, amelyért komoly bírságot is kaphattam volna, azonban mindez nem érdekelt, csupán egyetlen egy cél lebegett a szemeim előtt, az hogy mi hamarabb haza érkezzek, s megölhessem az esti játszópartneremet. Ideges voltam, feszült, annak a nőnek köszönhetően, amint elhagytam a rendőrség biztonságosnak mondható területét, rögtön lehullott az arcomról a szokásos, jól betanult álarc, amelyet már azt sem tudom mióta viseltem. A szobámba felnyargalva, szinte kitéptem a helyéről a vaskos enciklopédiát, amelynek súlya nyomhatott nagyjából négy-öt kilót is, majd bepötyögtem a kódot, amint visszatettem a könyvet a helyére, a polc kettényílt előttem, a liftbe léptem, ismételten kódolni kellett, hiszen nem volt elég egyetlen biztonsági kód, ugyanis a lift egészen máshová visz abban az esetben, ha ez az utóbbi dolog kimarad, azonban mivel én már gyakorlottan nyomtam hosszan az gombot, kizárt volt, hogy én rossz helyre jussak, amint leértem az ajtó pedig kinyílt előttem tekintetem rögtön az esti áldozati báránykámra tévedt, akinek szőke haja szétterült a selyem párnán, látszólag már megadta magát, hiszen mielőtt elindultam volna kapott tőlem egy kisebb verést, őszintén nem voltam egy agresszív fajta, azonban nem tett jókedvűvé, hogy a rendőrség szóba került, így valakin le kellett vezetnem.
– Ha a rendőrség nem jött volna közbe, már régen túl lehetne ezen – csöndesen lépdeltem közelebb az ágyhoz, más minden bizonnyal megsajnálta volna, azonban az nem én lettem volna, nem tettem így.
Szemeiben újra izzani kezdett a riadalom, ami elégedettséggel töltött el, gyönyörű látvány volt, szó se róla, bármelyik férfi megirigyelt volna jelen pillanatba.
Az ágy mellett álltam meg, kivettem a szájából az eszközt, ami egészen eddig csöndben tartotta, nem különösebben figyeltem könyörgésére, amit ilyenkor tenni szoktak –, s mint ahogyan ő is tette, hozta az elvárhatót, gazdag volt, pénzes, lerítt róla messziről. Míg fölöslegesen jártatta a száját, egy pohárba vizet engedtem, majd visszasétáltam hozzá, szája elé tartottam az üveget, buta kislány módjára mohón kortyolni kezdte.
– Ki maga?! Árulja el ki maga! És miért teszi ezt velem? – Komoly tekintettel meredtem rá, rögtön félre pillantott, én pedig a szokásos helyemet foglaltam el. Szívem szerint egy kalapáccsal estem volna neki, tudtam, hogy ez nem fogja csillapítani gyilkolási vágyamat... Azonban egy ideig kielégíti. Pár napig. Jó esetben hétig, majd ahogyan alakul.
Kérdéseire nem válaszoltam, csupán magamban.

Az ujjaimmal idegesen kapartam a fát a kis lyukban, abban reménykedve, hogy talán egyszer kijuthatok innen, tudtam, hogy igyekeznem kellett, mielőtt apám visszatér, legnagyobb vágyam volt, hogy kiszökjek, s ha szerencsém van nem talál meg, s nem ver el a bőrszíjjal, amivel rendszeresen elvert, hiszen még az utóbbiak sem igazán gyógyultak be, kaptam már éppen eleget, hogy tudjam, hogy soha nem is fognak többé, s ahogy most hirtelen megmozdultam, éreztem, ahogy az egyik friss seb felreped, mintha végig szakadt volna.
Idegesen nyeltem egyet, hiszen rettegtem a pillanattól, hogy mikor fog kinyílni a csapóajtót, szinte belefulladtam a gondolatba, testem remegni kezdett az erőkifejtéstől, hiszen a csapóajtó nehezebb volt, mint amennyivel az én gyönge testem elbírt. A halálba kívántam magam. Féltem. Rettegtem. ezek az érzelmek átvették az uralmat a testem felett, ahogy meghallottam a súlyos lépteket közeledni a testem minden egyes pontja megfeszült. Lélegzetvételem felgyorsult, szaporábbá és szaggatottá vált, vérem a fülemben tombolt, már tudtam, hogy mit fogok kapni, egyre inkább csak összehúztam magam a kis lyukban, mintha el tudtam volna tűnni benne, azonban semmilyen esélyem nem volt, azonban reszketve továbbra is a fát kapartam, idegességemben, pedig már köröm sem igazán volt rajta, fájt, véresek voltam az ujjbegyeim. A véremben feldúsult az adrenalin, amint apám kinyitotta a fedelet, egy pillanatra megdermedtem a félelemtől, majd megpróbáltam kijutni a lyukból, azonban nem juthattam messzebbre pár méternél, ugyanis elkapta a nyakamat, majd egyszerű mozdulattal a falhoz hajított – könnyű gyermek lévén nem is volt nagy falat neki a maga száz kilójával, még részegen, alkoholtól bűzölögve sem voltam nagyobb falat, mint egy kukac. Lassan sétált elém, homályosan láttam, azonban éreztem, hogy a levegő újra elszorul, tüdőmbe nem jutott semmi, fuldoklani kezdtem, ő pedig még erősebben szorított, olyan közel hajolt az arcával az enyémhez, hogy az ócska italtól a hányinger kerülgetett, hiába nem volt mit kihánynom, éreztem, ahogy gyomrom görcsbe rándult.
Gyenge voltam, fáradt és beteg.
– Rohadj meg te semmirekellő! – Kiabálta az arcomba, ujjaimmal hiába igyekeztem lazítani a szorításán nem értem el vele semmit sem, vártam a halált, hiszen a kép lassan sötétedni kezdett, azonban mielőtt eszméletemet veszítettem volna, a földre estem, szinte távolról hallottam csak, ahogyan kioldja a nadrágját, valamint az amúgy is szakadt ruhám felhasadt, ahogy széttépte rajtam.
Fájdalmas sikolyom töltötte be az ósdi faházat, amely az erdő szélén állt, a várostól messze. Hosszú percekig ütötte a hátamat a derékszíjjal, azonban eszméletemet nem veszítettem el, nem tettem mást, csak sírtam és imádkoztam.
Aztán minden abba maradt, megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, egészen addig ameddig meg nem éreztem a rúgást az oldalamban, majd a következőt a fejemen, ezt követve pedig mindenhol máshol a testemen.
Homályos tekintettel láttam, hogy anyám is a földön feküdt, nem tudtam, hogy él-e. Talán igen, azonban a vére mégis vörösre festette a padlót, mintha egyenesen felém haladt volna.
Elájultam, ezt követve pedig a világ megszűnt létezni.

Fejemet hátra döntöm, ahogy a nőt bámulom, az emlék váratlanul tört elő elmémből, azt hittem már réges régen sikerült elfelejtenem, fojtogatott az érzés, életemben először beszélni akartam, ordítani, elsírni, hogy mik is történtek velem, el is kezdtem volna, azonban ahogy kinyitottam a számat, nem voltam rá képes, egy hang sem jött ki a torkomon, éreztem, ahogy a pánik eluralkodik a testemen, felkeltem, majd a nő felé vettem az irányt, éreztem, hogy valamit tennem kell, láttam a szemeiben a könyörgést, amit akkoriban talán én magam is érezhettem, már nem emlékszem, olyan rég volt, hiszen gyerek voltam, alig öt-hat éves, s mindez hosszúnak tűnő éveken keresztül eltartott. Egy pillanatra megállok a tükör előtt, apámat láttam magammal szemben, csak éppen harminc kilóval kevesebb voltam és jóképűbb.
A tükör előtt azonban egy pillanatra megálltam.
Rettegtem saját magamtól, hiszen nem tudtam ki vagyok, hogy ki ez az ember, mintha számomra is idegen lett volna. Egy monoton senki vagyok, hiába a sok pénzt. Egy gyilkos.
A halálból jöttem, a halál felé tartok.
– Segíthetek, végül is nővér vagyok... beszélhet velem, megtartom a titkát – hallottam a naiv reményt a hangjába, azonban a sorsát már régen eldöntöttem. Tetszett ez a gyermeki naivitás, elfordultam a tükörtől, arcomra ördögi mosoly kúszott, el sem tudja képzelni milyen válogatott kínzásban lesz része. – Meséljen magáról – könyörgő szemei szinte majdnem meggyőztem, azonban elhatározásom komoly volt, én pedig nem állok le beszélgetni az áldozataimmal, ők csak áldozatok, olyanok mint a disznók, bizonyos szempontból.
– Nincs mit mesélnem – zárom rövidre a témát, majd a késekhez sétálok, hogy megnézzem melyik a legéletlenebb, ma szabdalni volt kedvem, finomkodás nélkül.



Az eső már napok óta folyamatosan szakadt, az eget sötét felhők borították, alig engedve át a napfényt, ahogy kiszálltam a kocsiból cipőm szinte teljesen a sárba süllyedt, minek eredményeként undorodva húztam el a számat, majd az ódon faházra pillantottam, a rosszullét kerülgetett, meg kellett kapaszkodnom, a kocsiban, hogy ne essek el, hiszen a vér szinte kiszállt belőlem, nagyot nyeltem, és mélyet lélegeztem, a pszichológusnő megtanított erre a gyakorlatra még pár éve, akkoriban azt gondoltam, hogy semmi haszna, most jöttem rá, hogy volt értelme járni. Monoton léptekkel indultam az ajtó felé, próbáltam kizárni a rémképeket a fejemből, távol tartani magamtól, tiszta gondolkodásra volt szükségem.
Halkan kopogtattam az ajtón, amennyire tudtam, apám még mindig itt élt, s nem költözött sehova. Szinte hallani véltem, a saját sikolyaimat, ahogy léptei az ajtó felé közeledtek, amint kinyitotta előttem, úgy éreztem nem voltam még felkészülve erre a találkozásra, annak ellenére sem, hogy évek óta terveztem, szemtől szembe egész más volt.
– Ki a fasz vagy te? – Szinte köpte a szavakat, még egy méterre is elérződött a bentről áradó bűz, poshadt, rohadt szag volt, pontosan olyan, amilyen ő volt.
Megvetően néztem végig rajta, megállapítottam magamban, hogy egy ugyanolyan szarházi maradt, mint amilyen akkor volt, amikor a gyámhatóság elvitt tőle, feltételezem, hogy már se fűtésre, se semmi másra nem futotta neki.
Hirtelen mozdulattal kaptam el a torkát, úgy ahogy ő az enyémet, a nyelőcsövét szorítottam, szinte éreztem kesztyűbe bújtatott ujjaim alatt, hogy összeroppan, azonban nem akartam ilyen könnyedén megadni neki az örömöt a halálra.
Ó, nem. Könyörögni fog!
Fejéhez pisztolyt tartottam, majd intettem vele, hogy induljon befelé, nagyon nem kellett noszogatnom. Gyáva kutya volt, csak hagyta. Ez pedig dühített.
Széles, szinte derűs mosolyra húztam ajkaimat, mire apám szemében félelem csillant, s el nem tudom mondani, hogy mennyire élveztem, úgy örültem, mint más az életnek, a levegőnek, vagy egy tábla csokinak a szerelmétől. Előrántottam a késemet, mire reagálhatott volna, már megforgattam a gyomrában. Tiltakozni akart, elkapni a kezemet, azonban a késsel együtt elléptem előle, mire arccal előrefelé zuhant a földre. Hihetetlenül szánalmasnak nézett ki, ahogy ez a tohonya állat ott feküdt.
Lassan körbesétáltam a helyiségbe, nem kellett sokáig keresnem a csapóajtót, amibe bezárt engem is, szinte felbotlottam benne, felnyitottam a fedelet, látni lehetett a karmolásnyomokat, szinte megtudtam volna mondani, hogy melyik melyik napon került oda.
Visszasétáltam hozzá, egy finom mozdulattal rúgtam bele, hogy a hátára forduljon, látni akartam az arcát. Látni akartam, ahogy kimúlik belőle az élet. Halottá tett, halottá teszem. Megérdemli.
Kicsit felhúzva szövetnadrágomat leguggoltam, egyenesen a szemébe pillantottam, tudtam, hogy rájött, ahogy ránézek.
– A fiad vagyok – suttogtam keserű hangon, gyűlöltem, hogy az ő fia vagyok, hogy az ő vére vagyok.
Szemeiben a félelem még nagyobbra nőtt, s ez volt lényegében, az utolsó emlékem róla, hogy egy darabban láttam, ugyanis ezt követve élve szabdaltam fel, nem érdekelt sem a kiabálása, sem pedig a könyörgése, nem hatott meg. Már nem. Őt sem hatotta meg soha. Ahogy végeztem, elégedetten dobáltam bele a lyukba a testét.
– A pokolban találkozunk, te hitvány disznó.
Mielőtt lecsuktam a lyuk fedelét, még könnyítettem magamon, ezt követve távoztam a helyszínről, elégedett voltam. Helyesnek ér jogosnak éreztem.
A temetésére elmentem, nem volt sok ismerőse, úgy tettem, mint aki "rettenetesen" sajnálja, de különösebben nem tudott izgatni.

Gúnyosan elmosolyodtam az emlék hatására, tagadhatatlan, de mindig is küzdöttem a múlt árnyaival, soha nem tudtam eltüntetni teljesen, mindig kísértettek. Akartam, de nem voltam rá képes. Gyűlöltem az apámat, a pokolba kívántam, ahol nincs semmi más, csak eszüket veszített gyermeki sikolyok.
Egész életemben tartottam attól, hogy olyanná válok, mint amilyen ő is volt, azonban annyira féltem ettől, hogy én magam is olyan lettem, semmivel sem több – leszámítva, hogy nekem van vagyonom. Egy elfajzott aberrált lettem, aki tökéletesen viseli az álarcot, amelyet mindenki elhisz, annak látnak, aminek látni akarnak, az vagyok, akinek látni szeretnének. Azonban azzal nincsenek tisztában egy dologgal; imádom látni, ahogy kimúlik az áldozataimból az élet.
Egyszerre lelkesít, taszít, valamint feltüzel.

Felpillantottam, a nő már nem élt... nem tudom, hogy mikor történt, hogyan, de most biztos, hogy nem én tettem, hiszen egy csepp vér sem volt rajtam, a nőn sem, csupán felette térdeltem. Minden bizonnyal a sav már megtette a hatását. Lenéztem a nőre, ugyan olyan volt mint a többi, mind megcsalta a párját... az esküvő előtt.

Igen mondott, sóhajtok fel hatalmas megkönnyebbüléssel a lelkemben, hiszen a barátnőm – illetve most már a jegyesem igent mondott, s én majd kicsattantam az örömtől, hiszen hét éve ismertük egymást és három éve jártunk komolyabban és most végre összeszedtem magam. Úgy éreztem, hogy ennél helyesebb döntést nem is tehetek az életemben. Éltünk együtt boldogan, s már az esküvőt is elkezdtük tervezgetni, ruhát nézegetett én pedig igyekeztem a tőlem telhető legtöbb mindent megadni neki. Többet is, mint amennyire az erőmből telt. Huszonnégy éves koromra – nevelőapámnak köszönhetően – átvehettem a vállalkozását, így hatalmas teher jutott a nyakamba – nem beszélve a pénzről. Egy nap azonban, mint ahogyan a történetekben meg van írva, túlóráznom kellett, így haza szóltam a kedvesemnek, hogy tegye félre a spagettit, jócskán kések... Voltaképpen úgy volt, hogy nem is megyek haza, azonban mivel egy órakor végeztem, úgy éreztem, hogy haza engedhetem magam, eleget dolgoztam. Már a ház előtt hatalmas meglepetés fogadott, ahol egy idegen kocsi parkolt. Felötlött bennem a gondolat, hogy megcsal, elvetettem, gondoltam biztos, hogy csak egy rossz helyre parkolt személy, aki most van itt először. Nem így volt. Csöndesen osontam végig a lakáson, hogy utána járjak mi is folyik itt. A feleségemet találtam ott, egy idegen férfival, meztelenül. Nem ébredtek fel érkezésemre, nem is baj, féktelen dühömben, szívem szerint rögtön a férfinak ugrottam volna, nagyjából egy súlyban lehettünk, de úgy gondoltam, ennél ő kegyesebb halált érdemel, sokkal brutálisabbat, véresebbet.
Lementem a földszintre, majd ahhoz a bizonyos ajtóhoz léptem, ami könyvespolcként szolgált, akkor még kevésbé volt rejtett a kíváncsi emberi szemek elől... Sokáig gondolkoztam, hogy vajon mi legyen a tökéletes eszköz a kedves jegyesemnek, illetve a dugó partnerének. Nyugodt voltam, hiszen ők odafent édes deden aludtak, egymás karjaiban. Talán ez volt az, amikor megváltoztam. A romantika, amelyet akkoriban fontosnak tartottam, undorba csapott át.Gyorsan felvettem egy kesztyűt, s mielőtt felmarkoltam volna a fegyvereket, gyorsan tárcsáztam egy közelben lévő hotelt. Nagyjából fél óra mire végzek velük, húsz perc lehet az út. Olyat választottam, amely közel van a munkahelyhez és feltehetőleg nem igen van kamera vagy hasonló. Amint letettem a telefonomba, gyorsan összerámoltam a kis helyiségben, mindent elrejtettem, hiszen rengeteg rejtett hely állt még rendelkezésemre, gyorsan végeztem, akkoriban még nem voltam közel sem olyan lelkes gyűjtő, mint manapság. Tökéletes rend fogadott, amikor körbe kémleltem, csak egy kötél, derékszíj, konyhakés illetve egy pisztoly maradt előttem a kis asztalon. Tökéletes lesz elsőnek. Gonosz mosoly kúszott az arcomra, majd elindultam az emeletre az új barátaimmal, merthogy azok voltak. Barátok a bajban. Abszurd? Meglehet, de ők legalább nem vernek át és nem kefélnek félre.
Az ajtóban megálltam, nem tudtam, hogy hogy csináljam. Elsőnek kit keltsek fel? Vagy inkább lőjem le mindkettőt?
– Ébresztő, gerlepár – ordítottam bele a némaságba, mire rögtön fel is ébredtek, s ijedten pillantottak egymásra, majd rám. – Ó, édesem mielőtt elmondanád, hogy mennyire sajnálod, közölnöm kell, hogy én nem fogom. – Felemeltem a hátam mögött rejlő eszközöket, látszott a kétségbeesés az arcukon. Hát nem bájos? Előbb kellett volna erre gondolni...
A pisztoly kivételével mindent kényelmesen elrendeztem az ajtó melletti komódon, intettem a férfi felé, hogy kapja össze magát, és jöjjön ide elém, nem tiltakozott, hiszen ha nem lett volna benne emberi tartás, akár össze is csinálhatta volna magát, gyors mozdulatokkal kötöztem ki, egy kiscserkész is képes lenne megirigyelni...
– Elmondom, hogy mi fog történni, drága, egyetlen, barátom – egyik kezemet a vállára teszem, majd kicsit összeszorítom, hogy érezze a feszültséget azért. Elhúzódott volna, a kis drága... – Nos, először is, miután őt is kikötöztem, alaposan ellátom a baját ezzel itt... – felemeltem a szíjat, majd a férfi orra elé lógattam. Fingom nem volt ki ez, a büdös életbe nem láttam. De nem is érdekel, a lényegen mit sem változtat. – Aztán, mikor úgy érzem, hogy elég, egész egyszerűen elvágom a csinos kis torkát, ez idő alatt pedig téged el kell, hogy engedjelek, mert a kötél bizony nyomokat hagy, főként ha így mocorogsz, bár lehet azt hiszik majd, hogy egy kis szado-mazzo volt itt, és egy csöppet elfajult. Szóval, elvágom a torkát, ugye jól hangzik édes? Aztán lelőlek téged. – Tökéletes terv volt és nem akadályozza meg senki és semmi.
Végül hagytam, hogy az ex nejem szabadon rohangásszon a szobába, hiszen ajtót kulcsra fordítottam, bezártam alaposan, ahhoz pedig gyáva, hogy az ablakon ugorjon ki. Amint elkaptam, úgy ahogy apám, kegyetlenül verni kezdtem a derékszíjjal, élveztem a fájdalmát, mert tudtam mit érez, elégtételt akartam venni mindenért, amit kaptam és amit még a jövőben adni fogok másoknak. Amikor már a hátán, hasán, arcán folyt a vér elégnek találtam, hiszen már mozogni sem bírt, könyörgött a halálért, én pedig, ezer örömmel küldöm a másvilágra. Az ágyon hevert, kényelmesen dőltem neki, a szélének, majd vágni kezdtem a torkát... azonban a konyhakés nem vitte olyan egyszerűen, mint ahogyan a filmekben szokták, kellett egy kicsit fűrészelni, s az arcomba spriccelő vérrel sem foglalkoztam különösebben...
– Te jössz, barátom – újra mosoly kúszott az arcomra, kíváncsian pillantottam rá, egész végig ordított, mint a szamár, még fel is dőlt a székkel. Eleresztettem a kezét, de a pisztolyt rögtön rászegeztem, bár mindegy lett volna, hogy mikor ugrik nekem. – Így is gyönyörű nem igaz? Legalább... most életében először csöndben van...
A percek lassan teltek, de csak csak úgy éreztem, hogy vége lett, kissé késésben voltam, de végül is, mit számít?
A férfi háta mögé álltam, s visszaültettem a székbe, engedelmes kiskutyaként hajtotta végre a parancsaimat, miközben könyörgött az életéért, hogy ne tegyem, ismer egy jó pszichológust, nem mondom, hogy igazán jó humora volt.
Mikor meguntam, egészen egyszerűen fejbe lőttem. Az ágyra fordult, majd rögtön le a padlóra, kedvem lett volna felkuncogni... a pisztolyt a kezébe helyeztem, majd hagytam, hogy édes nyugalmukban folytassák tovább az alvást, immár örökkön örökké együtt.

Nyugodt mozdulattal csomagoltam be a nőt a lepedőbe, majd tettem bele a mélyhűtőbe – nem állt szándékomban elfogyasztani, tekintve, hogy nem voltam soha az a Hannibal Lecter, annak ellenére sem, hogy a konyhában remekül megálltam a helyemet, de úgy éreztem, hogy ráér eltakarítani.

A kapucsengő idegesítő hangja visít szinte teljesen a fülembe, megráztam a fejemet, majd idegesen néztem a monitorok felé, amelyek a lakás különböző pontjait mutatták, elvégre nem szerettem a meglepetéseket, mindig fel kellett rá készülnöm, végtére is a rendőrség olykor akaratlanul is kóricál errefelé. Most azonban valóban megütközve néztem a kamera által jelzett képkockákra, ugyanis nem más ácsorgott ott, mint az én kedvenc kis nyomozónőm.
Akaratlanul is elégedett félmosoly ült ki a pofámra.

Belizaire Roux!
Nagyon részletes és kidolgozott volt a történeted, na meg brutális is. Még is tetszik az a precizitás ahogyan gyilkolsz, kreatív! Mivel mindent rendben találtam, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Irány a játéktér szépfiú!