Név: Rin Kimura
Becenév: Rin, Bang Bang
Kor: harminc
Születése hely, idő: 1983. augusztus 14. / Japán-Nagano
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Körözött
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Néhány mondat... Édeskevés ahhoz, hogy igazán jól megismerjünk egy embert, bár kifejezetten nem rajongok azért, ha mások kiigazodnak rajtam. Szeretek rejtélyes lenni, szeretek meglepetést okozni, ami gyakran sikerül is. Ki nézné ki egy apró, japán lányból, hogy otthon a szekrény mögötti falban fegyvereket rejteget, hogy embereket nyomoz le, követi őket, néha pisztolyt nyom a halántékukhoz, és még a ravaszt is meghúzza? Ha rájöttél, én kérek elnézést, általában nem vagyok nyitott könyv. De ha könyv lennék... minden oldalam tökéletesen állna, egy gyűrődést sem találnál, szamárfülekről ne is álmodj. Határozott vagyok és kemény, figyelek a részletekre, ha egyszerűen valami nem tökéletes, nem bírom megállni, hogy ne javítsam ki. Ez már gyerekkoromban is így volt, szinte idegrohamot kaptam, ha egy-egy korombelinek ferdén állt az inge, pulóvere, vagy csak nem volt rendesen bekötve a cipője. Orvosi eset, mi? De ez segít abban, hogy jól végezzem a munkámat, hogy a figyelmem egy pillanatra se lankadjon, és nálam ez élet-halál kérdés.
Nem mondanám, hogy kifejezetten nyugodt természet vagyok, de ha kell, tudom fegyelmezni magam. Viszont halál arra, aki kekeckedik velem, ugyanis ha valami elpattan a fejemben, nincs ember, aki le tudna állítani. Valójában, a két végleten mozog az idegrendszerem, az csakis a véletlenen múlik, hogy éppen jó, vagy rossz hangulatban kapsz-e el. Ebből adódóan eléggé hangulatember vagyok, legalábbis civilben. Ha éppen nem dolgozom, örömmel szabad folyást engedek az érzelmeimnek, olyankor nincs értelme moderálni magamat, senkinek nem tartozom felelősséggel, csakis saját magamnak. Én pedig szabad szellemű ember vagyok, ha olyan kedvem van, azt teszek, amit csak akarok. És ha ez neked nem tetszik... próbálj csak megállítani.
Semmitől sem riadok vissza, legalábbis eddig még nem volt rá példa. Ki tudja, mit tartogat a jövő, de eddig elég bátor embernek ismertem meg magamat. De inkább azt mondanám, hogy nem félek a félelemtől. Egyszerűen nem gondolok bele a következményekbe, csak teszem, amit tennem kell, ebből ered a bátorságom, vakmerőségem, botorságom. Választhatsz, mindhárom én vagyok.
Szeretek kockáztatni, szeretem a kihívásokat, ha van esély arra, hogy veszítek, alul maradok, talán meg is halok. Ezek után mindig édesebb a győzelem, ráadásul kellően magabiztos, képzett vagyok, nincs sok esély rá, hogy alulmaradjak, persze az a kevés mindig ott van... De nem vagyok ostoba, biztos halált vagy vereséget jelentő akciókba sosem fogok bele egyedül. Társaságban talán, úgy minden szórakoztatóbb.
Igen, társaságkedvelő ember vagyok, szeretek ismerkedni, szórakozni. Nem az a fajta ember vagyok, aki azzal tölti a szabadidejét, hogy a szobájában ücsörög, és filozófiát tanul, hogy legyen belőle diplomája, mert azt aztán sohasem fogja használni. Általában én hasznosan töltöm az időmet, ha másnak nem, hát nekem használ.
Külső: Azt hiszem, olyan ember vagyok, aki ha elmegy melletted az utcán, észre sem veszed. Különösképpen, ha több ázsiai és van a közelben. De tökéletesen megtanultam láthatatlanná válni, ha nem akarom, hogy láss, akkor nem is fogsz.
Eredeti hajszínem nagyon sötét barna, azt is mondhatnám, hogy fekete. Néha festésen estem át, az is előfordul, hogy parókát ragadok egy-egy munka alkalmával, de nem azt a fajtát, amiről kilométerekről visít, hogy nem igazi. Figyelek a részletekre, ha a munkámról van szó, egyetlen hiba, és annyi a hírnevemnek. A szemeim természetesen mandulavágásúak és barnák, csak hogy ennyiben megfeleljek az elvárásoknak.
Annak ellenére, hogy japánból származom, a sztereotípiák ellenére nem vagyok százötven centis, jóval több vagyok, százhatvannyolc, és igen, büszke vagyok rá. Alkatom vékony, de nehogy megtévesszen bárkit, azaz jó, ha megtéveszt. Annak ellenére, hogy nem látszik rajtam, elég izmos vagyok, és sokkal több fogást ismerek, mint a szteroidbomba pankrátorok, vagy testépítők, esetleg verőemberek. Alkatomat általában sikerül az előnyömre fordítani, az emberek nagy része azt hiszi, egy vékony, ázsiai lányt egyetlen ütéssel elküldenek a fekete mélységbe, de az a helyzet, hogy sosem hagyom őket eljutni az első ütésig. Nem azt mondom, hogy sosem volt még monoklim, mert higgyétek el, volt egy pár, vannak maradandó hegeim is, de még mindig élek... Az arcomon pedig szerencsére semmi nem maradt. Nem vagyok szépségmániás, de azért nőből vagyok, és gyűlölöm, ha valami nem jó rajtam. Ugyanígy az öltözködéssel, bár az eléggé változó. Ha valakit követni kell, leginkább sportosan öltözöm, könnyű futócipőt veszek fel hétköznapi szereléssel. Nem gondoljátok, hogy a kémkedéshez feltétlenül fekete szaténcucc és símaszk kell. Sőt, úgy a legvalószínűbb a bukás esélye, mondjuk éjjel egészen jól lehet alkalmazni. De nálam a paróka és a napszemüveg mindig elengedhetetlen, enélkül a kettő nélkül ki sem mozdulok otthonról, ki tudja, mikor kapok sürgős hívást?

Előtörténet: Tényleg érdekel a kis szürke életem? Hát, jó... ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor elkezdem az elejéről. Nos, 1983-ban születtem, egy csodás, nyári napon, mesébe illő, nemde? A város, amelyben egészen hat éves koromig éltem a Nagano nevet viseli. Két folyó között fekszik, a Honsú szigeten, Japán nyugati részén. Meséljek erről is? Hát, nem valami nagy szám, 1998-ban itt rendezték meg az olimpiát, de én akkor már régen Amerikában éltem... Hogy hogyan jutottam el oda? Máris mondom...
Tehát, 1989-ig éltünk itt a szüleimmel, normál körülmények között, óvodába és iskolába is jártam. Aztán döntött úgy apám, hogy a legközelebbi teherhajóval új életet kezdünk. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogyan gondolta, még kisgyerek voltam, egyedül annak voltam tudatában, hogy hajóra szállhatok, és körbeutazom a világot. Nos, mondanom sem kell, hogy ez nem így történt, legalábbis nem hatéves koromban. Kiderült, hogy a teherhajó nem éppen azt jelentette, mint amire én gondoltam. Azt hittem, azért teher, mert sokunkat fogja átvinni az új világba, és nehezek leszünk. Hogy a hajó fedélzetéről nyúlhatok majd bele a tengervízbe, legalábbis megpróbálhatom, mert nem érném el. Hogy láthatom majd a halakat kiugrálni a vízből, talán egy éppen a kezembe ugrik, és majd mindenki tapsol a fedélzeten. Ami ebből valóban megtörtént, az a halak látványa volt, de nem ugráltak ki a vízből, még csak vizesek sem voltak. A teherhajón sem volt sok ember, alig két tucat talán, azok is a rakodótérben, velünk és a sok büdös hallal együtt, amiket innen szállítanak el. Az út úgy ahogy volt, egy rakás... szar volt. Nem is beszélve az utána történtekről. Ahogy én, úgy apám is arra számított, hogy a partraszállás után minden jobb lesz. Mint később kiderült, a szüleim azért merték megtenni ezt a nagy lépést, mert úgy volt, hogy apa munkát kap egy zoknikat gyártó üzemben, de ez nem így történt. Amikor megérkeztünk, és apa felkereste az összekötőjét, az elmondta neki, hogy találtak valaki mást a helyére, és nem tartanak igényt a szolgálataira. Naivan azt gondoltam, akkor miért nem megyünk haza? Anya azt mondta, az nem lehetséges, már itt kell boldogulnunk. Amikor idősebb lettem, és megértettem a dolgokat, elmondták, hogy mindenünket az ide való kiutazásba fektettük. Eladtuk a házunkat, hogy fizetni tudjuk a szállítást, valamint egy kis lakást vehessünk. No, az a lakás valóban kicsi volt... Apró konyha, apró nappali, két hálószoba, apró ágyakkal, valamint egyetlen, szintén apró fürdőszoba. Azt gondolták a szüleim, idővel majd minden javulni fog, ha már apának biztos munkája lesz a zoknigyárban, de ez az opció többé nem volt érvényben. Anyának kellett munkát vállalnia takarítónőként, de amit ő kapott alig volt elég a mindennapi megélhetésre, az én taníttatásomat nem tudták rendesen fizetni. Amit tehettek, hogy a környék legolcsóbb iskolájába írattak be, ahol az alapokat megtanultam, semmi többet. Legalábbis többet nem tanítottak, én már kiskoromban igyekeztem önerőből többet olvasni, ismereteket szerezni annak ellenére, hogy erre nem igazán volt lehetőségem. Amerika egy teljesen más világ volt, de tizenéves koromig csak a japán negyedet ismertem, amelyben éltünk. Sikerült néhány barátot is szereznem, bár nem sokan tudták elviselni mindig kötözködő stílusomat. Mivel nekik fogalmuk sem volt a tökéletességről, folyton ferdén álló ruhákban jártak, még csak arra sem vették a fáradtságot, hogy valamit kezdjenek velük. Ha az én ruháim elszakadtak, tűt ragadtam, cérnát, és igyekeztem legjobb tudásomnak megfelelően megjavítani a darabot.
Nem voltam elégedett azzal, amim volt. Nem volt elég az sem, amikor anyám mellett apám is dolgozni kezdett egy halászhajón. A veszélyek miatt nem keresett rosszul, jobb iskolába járhattam, de ekkortájt lehettem úgy tizenegy éves, elkezdtem hallani a híreket a negyeden túlról is. Hallottam a még jobb iskolákról, amelyekbe be akartam kerülni. Amikor felvetettem az ötletet néhány barátomnak, kinevettek, azt mondták, innen még sosem jutott el senki odáig. Ők nem tudták, de számomra ez volt a legjobb lelkesítő beszéd, hiszen szerettem megmutatni másoknak, hogy igenis jobb vagyok náluk. Erre pedig itt volt a legjobb esélyem, én lennék az első, aki a városkánkból eljut a csúcsra? Igen, én lettem.
Még többet tanultam, nem csak a tananyagban haladtam előre. Mindig rendszeresen bejártam a könyvesboltba, rengeteget olvastam, ha volt némi pénzem, meg is vettem őket, nem csak lábatlankodtam. A könyvtárunk kicsi volt, mások számára unalmas olvasmányokat rejtett, de nekem jobb nem is lehetett volna. Sokat olvastam jogról, a törvényekről, történelemről. Tudásvágyam, kitartásom és jó memóriám által én lettem az egyik legokosabb ember a városban. Hasznosítani akartam valahogy ezeket a dolgokat, így miután befejeztem tizennyolc éves koromban a középiskolát, eldöntöttem, hogy nem jelentkezek még egyetemre. Ösztöndíjat nem adnak bevándorlóknak, hiába vagyok műveltebb a gazdag emberek csemetéinél, a szüleim pedig nem tudnának fizetni, így saját magamnak kellett megkeresnem a tandíj árát. Volt egy barátom a suliból, aki drogügyletekkel foglalkozott, ő kínált nekem először munkát. Az elveimet hátraszorítva vállaltam az összekötő szerepét, és a kezdeti nehézségek, a betanulás ellenére hamar megszerettem, és nem is akartam feladni. Két évvel később már nem csak összekötő voltam, komoly szerepem volt a beszerzésben is. Azt hiszem, ha ezt beírnám a jelentkezésembe munkatapasztalatnak, már vinnének is a sittre. Ezért le is tettem a főiskoláról dédelgetett álmaimról, inkább más célt tűztem ki magamnak. A kisvárosi bűnözés nem az én műfajom, piti tolvajokkal való egyezkedés. Áh, nem... Amit meg kellett tanulnom, azt sikerült is; kiváló céllövő vagyok, nyomkövetésből jeles, kémkedés... dicséretet nem kapok? Vannak, akik ezeket a dolgokat iskolában tanulják, nyomozókat képeznek ki belőlük, de én az utca gyermeke vagyok, így lettem az, aki vagyok.
Hamarosan néhány barátommal együtt Las Vegasba vándoroltunk, miután a kisvárosi üzletekből rendesen megszedtük magunkat. A rendesent úgy értem, hogy volt pénzünk vonatjegyre, így jutottunk el a bűn városába. Azt korántsem mondanám, hogy gazdagok voltunk, áh, dehogy... Gyakorlatilag öten-hatan éltünk egy kis lakásban, attól függ, kit lőttek le, és milyen hamar tudtuk pótolni a hiányt. Őszintén, egy idő után kezdett elegem lenni a megszokott napirendből, semmi izgalmat nem láttam már a drogüzletben, így kiléptem. Az egyetlen izgalmat az elfuserált cserék jelentették, amikor is kitört a lövöldözés, és a zsaruk a nyomunkba eredtek. És az volt a nagy helyzet, hogy már nem csak kábítószer miatt kerestek, hanem emberölés gyanújával is, ami persze nem csak gyanú volt, valóban rengeteg vér tapadt a kezemhez. Később magánügyekbe kezdtem, embereket nyomoztam le, persze csak kicsiben indulhattam. Eltűnt személyek, lopások, amiket az emberek nem akartak a rendőrségre bízni. Jó voltam, bár nem nagyon fizettek meg.
Egy rosszabb napon úgy gondoltam, ideje lenne visszatérni a drog világába, de mint derült égből villámcsapás, úgy futottam bele jövendőbeli munkaadómba, akinek örökké hálás lehetek. Tudtam, ha vissza akarnék menni, meg kéne ölnöm a barátomat, vagyis az volt. De át kéne vennem a helyét, különben nem vennének vissza. Vagy saját bandát kéne csinálnom. De már nem csábított az a téma, ráuntam, ami azt illeti. Szóval... igen, Will az unalomtól is megmentett. Bocsánat, Mr. Corvin. Nem tudom, hogyan jutott el hozzám, talán volt valamicske hírnevem, és próbára akart tenni, nem is számít. De munkát ajánlott nekem, én pedig örömmel elfogadtam. Legjobb tudásom szerint teljesítettem, s azóta egyedül neki dolgozom. Szabad szellemem ellenére sosem szóltam vissza neki, a hatalmára sem akarok törni, pedig eddig mindig megfordult a fejemben. Ő az az ember, aki megadta nekem a végső lökést, aki az utolsó lépcsőfok volt a csúcs előtt, amire mindig is vágytam. Sosem fordultam ellene, mindig mindent megtettem amire kért, haladéktalanul lenyomoztam bárkit, egyetlen zokszó nélkül tettem ki magam veszélynek. De ezek mellett rengeteget tanultam is, valóban jártam sok helyén a világnak. Talán nem végeztem a Harvardon, de végül is megvan, amit akartam. Ismerik a nevem, tudják, hogy nem érdemes ujjat húzni velem, tudják, hogy ha Mr. Corvint veszik célba, velem is számolniuk kell. Elismerést kaptam, számomra ez a legnagyobb, felbecsülhetetlen érték.

Rin Kimura!
Minden elismerésem a tiéd. Kimondottan tetszett a történeted és minden megfelelt a kritériumoknak, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Rin, irány a játéktér!