Név: Leesa Walker
Becenév: Lee
Kor: 26
Születése hely, idő: 1987.03.08.; England - London
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: városlakó
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Elfoglalt, életvidám, összeszedett, megfontolt, pörgős, pontos. Így jellemeztek volna még régebben. Valamikor a társaság lelke voltam, egyik buliból a másikba. Az a sok átmulatott este, hajnalban hazaérkezés. És senki sem rótta fel nekem. Szüleim elfogadták, támogattak. Pénzelték az iskolámat, akkor még olyannak tartottak, aki betartja a szavát. De aztán azzá váltam, aki sosem akartam, nem tartottam be az ígéretemet. Egyre vadabb bulik, ébredés egy este a kórházban. Közeledtem már a tetőponthoz. Oda, ahonnan már csak lefelé vezet az út. Egy este, egy át nem gondolt este, és minden megváltozott. Aki addig voltam, átformálódott. Természetesen nem szűnt meg teljesen. Ugyanúgy maradtam az a kissé komoly lány, aki addig is voltam. Viszont megszűntek az átmulatott éjszakázások, az álmatlanság apró lila karikákat vont a szemem alá. A makacsságom soha nem látott magasságokban tört fel a felszínre. Senkitől sem fogadtam el segítséget. Mondván, képes vagyok a saját lábamon állva megállni a helyemet a nagy világban. Eltaszítottam a családomat, nem kértem a segítségükből. A világnak még mindig az a vidám lány vagyok, aki azelőtt voltam. De én tudom, sosem leszek már olyan. Vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor akaratunkon kívül is változunk. Folyton álmossággal küzdök, ezért sokszor kapkodnom kell. A legfőbb bajom, hogy mostanában rettentően feledékeny lettem. De mindez megéri. Megéri, mert olyasvalaki lett az életem része, akiről többé már nem tudok lemondani. Bizonytalan, fáradt, boldog, kivirult, kapkodó, anya.

Külső: Nem vagyok egy égimeszelő, ha már számszerűsíteni kell, akkor százötvennyolc centiméter vagyok. Ezért ne is keress az ég felé. Szemem zöldesbarna, bár inkább a zöldesre hajazik. A csípőm az utóbbi időben kiszélesedett, melleim duzzadtabbak lettek. A szemeim alatt néha napján lila karikák díszelegnek. A ruháimat a hangulatomnak megfelelően választom. Szeretem az elegáns ruhákat, bár mostanában inkább a kényelmes bő darabokat részesítem előnyben. A kiegészítők közül legjobban a fülbevalókat szeretem, már egy egészen csinos gyűjteményem alakult ki az évek során.

Előtörténet: Egy hang, egy érzés. Vér a véremből, maga a kötelesség. Nincs szükség szavakra, elég egy egyszerű hang. Kipattan a szemem, és az éjjeliszekrényen lévő apró lámpát felkapcsolom. Felülök, hajamba túrok. Nincs mit tenni, a kötelesség az bizony kötelesség.

- Nyomjon!- kiáltotta.- Nyomjon!
Nyomtam, emlékszem. Rettentő erősen nyomtam. Izzadság csöpögött az arcomról. Fogtam volna egy kezet, ami megnyugtat, amitől biztonságban érzem magamat. De nem volt, így a lepedőt markoltam. Összeszorítottam a számat és nyomtam.

- Megyek már, megyek- tápászkodom fel az ágyból.

- Gratulálok kisasszony!- nézett rám boldogan.

- Itt vagyok- emelem ki a kiságyból, hogy megnyugtassam.

- Nem fogod fel, hogy ilyet nem lehet csinálni?!- ordította.- Mégis, hogy képzelted?
Én hogyan képzeltem? Sehogy. Nem gondolkoztam. Nem figyeltem oda. Ráadásul abbahagytam már egy ideje a tablettaszedést. Mégis ki gondolt volna akkor a tablettákra? Ki?
- Nem fogom elvetetni! És legfőképp nem fogom elmondani neki!- kiáltottam kétségbeesetten.

A két kezemből bölcsőt formálva lágyan ringatni kezdem. Ő az én szemem fénye. Megérte szembeszállni apával és anyával. Jól tettem, hogy elköltöztem és magam mögött hagytam mindent. Most távul vagyunk a családtól és távol attól az állattól.
- Ne félj, pici- ringatom tovább.- Soha nem fogja meg tudni, hogy létezel.
Nem, ha rajtam múlik. Másfél éve kitűnően titkolom az ismerősök elől. Bár úgy meglehetősen könnyű, hogy egy hatalmas víz tömeg választ el minket. Nem is baj, legalább úgy nevelhetem fel, ahogy én szeretném. És nem fog senki sem beleszólni. Jó lesz így.
- Nem fogom engedni, hogy bárki más beleszóljon, hogyan neveljelek- adok a fejére egy csókot, majd visszafektetem.

- Elmész?- álltam meggyötörten az ajtóban és végső elkeseredettségemben neki dőltem az ajtófélfának.
- Igen- válaszolt ridegen, majd megfogva a táskáját elviharzott mellettem.
Tudtam, hogy nem lesz ez a kapcsolat hosszú. Én mégis ostoba módon reménykedtem. Mégis miben? Hogy majd minden jó lesz vagy, képes vagyok megváltoztatni? Én? Mikor senki másnak sem sikerült? Hah, hiú ábrándok voltak. Már én sem értem magamat. Ez az egész túl bonyolult.

Felébredek, a napsugarat átszelik a vékony, majdhogynem áttetsző függönyt. A telefonom után kapok. Minden reggel megnézem, hátha kapok ajánlatot. Az én munkám sajnos nem hiányszakma. Dúskálunk a rosszabbnál rosszabb fotósokban. Akik megspékelik a fényképeiket és máris hatalmas művészeknek érzik magukat.
Pedig, ha tudnák, egy kép mögött mennyi munka rejtőzik. A fényviszonyok felmérése, az ideális képminőség. Folyamatosan terepre járni, vagy csak naphosszat a városban bóklászni. Ez az, amire nekem nincs lehetőség. Így aztán csak akkor hívnak, ha valaki nem tudja elvállalni az adott munkát. Mondanom sem kell, nem sok munkám akad mostanság.
A mobilom nem jelez, nem kaptam az este folyamán üzenetet. Előkeresem barátnőm számát, majd tárcsázom.
- Szia!- üdvözlöm és próbálok gyorsan a tárgyra térni.
Drága barátném ugyanis az üres locsogás mestere, amire nekem reggel semmi szükségem.
- Igen, igen- bólogatok.- És akkor Andrewra pedig majd vigyáz Alice, úgy is mindig játszani akar vele- utalok a szomszédomra.
Rá rámerem bízni a fiamat. Tudom, ha nála van, jó kezekben van és nem kell érte aggódnom annyira.
- Persze, persze- legyintek. Nem kell fölöslegesen aggódni.- Mondtam, hogy jó nekem a péntek este. Cam, péntek van! Este bulizunk.
Csak nekem tűnik ennyire szánalmasnak, hogy próbálom bebizonyítani, megy nekem a szingli pezsgő élet egy kisgyerekkel is? Minden pénteken felhívom Cam- et. De végül mindig lemondom. Nem vagyok képes magamra hagyni a fiamat. Mert mi van, ha lemaradok egy fontos momentumáról?