Leah-nak általában nem kell sokáig sírnia ahhoz, hogy, bemenjek hozzá és kikapjam a kiságyból. Igaz van, hogy erre nincs szükség, csak leülök mellé a székre, és elkezdem cirógatni a homlokát, akkor általában nagyon hamar elalszik. Most leginkább a meleggel lehet baja. Három napja folyamatos a kánikula, így már nem tudom szegény gyereket mibe öltöztetni, hogy ne főjön meg, vagy egy huzat esetén ne fázzon meg. Így most is csak egy pelenka van rajta, meg egy apró pólócska.
Mikor kiveszem, még akkor is mondja a magáét, vadul kalimpál, és bár nem sír, de megállás nélkül gügyörészik, panaszkodik és motyog gonosz tekintettel. Ilyenkor persze jót mulatok rajta, mert tényleg olyan mint egy vénasszony... ráncolja a homlokát, rettentő csúnyán néz, és rikító kék szemei tompán csillognak. Igazi kis angyal, ilyenkor viszont elmehetne egy morcos banyának is.
- Jól van jól van, mit panaszkodsz már? - vigyorgok le rá halk nevetéssel, mire rögtön elmúlik minden nemű feszültség az arcáról, és fogatlan vigyorba tört ki. Én mondom, ez a lány olyan lesz, mint amilyen az anyja is volt. Nem elég, hogy gyönyörű, de még angyali természetű is. Egy óvatos puszit nyomva a homlokára, már el is indulok vele Eric szobája felé, honnan az említett kölyök nagy szemekkel pillant fel rám, s ijedtséget sugárzó pillantással vesz szemügyre. Mintha valami rosszat csinált volna.
- Mi a baj kis haver? - értetlenkedek, mire ő felkap egy figurát a földről, és azt felém mutatva szalad hozzám. De még mielőtt bármit tenne, megpillantja Leah-t és négy éves fejének minden értelmével elfordul tőlünk, hogy eltűnjön a szoba egyik kiszögellésébe, hol egy hatalmas játékos doboz tengeti unalmas mindennapjait. Leguggolva jobb belátást nyerek a rendbe rakott szobára, minek láttán halvány mosoly húzódik az arcomon. Talán megtört a jég, és ez a gyerek kezd megjavulni? Lekopogni viszont nincs időm, hisz nem kell várnom egy percet se, hogy szemet szúrjon Eric felénk kocogó alakja, kinek kezében egy régi, babakori, mackó fejben végződő alvós párnája van, mi tulajdonképpen csak egy lapos anyag. Se nem párna, se nem takaró, de mindig azon volt a kis feje... és most...
- Tessék - nyújtja Leah felé, ki vad kalimpálással tudatja, hogy meg akarja fogni, de apró kis ujjai, és esetlengsége még nem engedi. Így én veszem el tőle, hogy odaadhassam a kislánynak, kinek első mozdulata a szájához vezet, hogy bekapja a maci horgolt orrát. Eric ezt látva hangosan felnevet, én pedig apai büszkeséggel vigyorodva el, magamhoz húzom a négy éves gyereket, ki mindig is híres volt a jóindulatáról, s ki úgy fúrja bele az arcát a vállamba, mintha ezen múlna az élete.
- Nagyon szép gesztus volt ez fiam! Büszke vagyok rád! - bizonygatom a hátát simogatva, mire ő elmosolyodik, és már húzódik is el tőlem. Szokatlan lehet neki a fiam megszólítás, de úgy döntöttem, hogy többet fogom alkalmazni.
- Kopogtak! - sikkant fel Eric, és már viharzik is az ajtó felé, én pedig meghatottsággal követem. Még nem éri fel a felsőbb zárakat, így azokat én oldom ki, viszont ő nyitja ki az ajtót. Meglep annak túloldalán ácsorgó fivérem és keresztfiam látványa, de végül nem vagyok rest kimutatni azt se, hogy roppant mód örülök nekik.
- Szia öcskös! - cirógatom meg szabad kezemmel Connor arcát, majd válaszolva Colin kérdésére, felpillantok rá.
- Nem, nem, gyertek csak be - nyitom nagyobbra az ajtót, hogy bejöhessenek, viszont úgy kell Ericet kerülgetnem nagy pattogása közepette.
- Bocsánat a melegért, de épp fő a leves, úgyhogy.... - húzom el a számat, miközben a nappali felé terelem a megérkezett bandát, bár nincs túl sok dolgom, mivel Eric készségesen kezébe vette a dolgot.
- Gyere, gyere! - ugrálja körül Colint szerelmes kiscsikó módjára.

Kifejezetten meglep, ahogy Eric Leahoz viszonyul, s odaadja neki azt a játékát, amit még egykoron ő használt alváshoz, és csüngött rajta egészen két éves koráig. Lehet, hogy egy idő után keresni fogja, és hiányolni, de jelenleg tetszik az a gesztus, amivel felajánlotta neki. A jól megszokott enyhén durcás arca, vad kéken villogó, hatalmas őszinte szemei csodálkozva lesik Leah és az én arcomat is. Csak akkor húzódik halvány mosolyra a szája sarka, mikor a kislány elkezd kapkodni a játék után, de nem éri el, csak az én segítségemmel.
Eric ezen téren való lelkesedése viszont csak addig tart, amíg meg nem hall valamiféle zajt, amivel arra tud következtetni, hogy valaki jön, és míg én teljesen süket maradtam ezen a téren, már követem is, miközben Leah-t nekitámasztom a mellkasomnak, hogy a vállam felett tudjon átlesni. Próbálok neki minél többet mutatni a környezetéből, hogy ne legyen semmi idegen számára, és ismerkedhessen is a színekkel, fényekkel, formákkal.
Az ajtó túloldalán viszont Colin jelenik meg a kis Connorral, s nem is vagyok rest beinvitálni őket.
- Az biztos... szánalmas is - ingatom a fejem tettetett elkeseredéssel, majd elvigyorodok - míg én odajárok két-három naponta, te három hónap alatt ide se tudták jönni. Helytelen... na jól van, gyertek már - vigyorgok megállás nélkül. Szeretem, ahogy Eric viszonyul Colinhoz és Abihez. Nem kellett sokáig várnunk arra, hogy újabb embereket zárjon a szívébe.
- Muszáj tartania a lépést, a végén még egy év múlva Connor csúnyán elverné igaz? - csipkedem meg óvatosan Leah dundi lábát, majd Connorra is veszek egy szeretetteljes pillantást.
A nappaliba érve Colin már elkezdi levetkőztetni a gyerkőcöt, majd Eric megbízásával leteszi a földre.
- Ahamm - pattan mellé a kisgyerek vigyorogva, majd letéve a fenekét a földre, közelebb mászik hozzá, hogy jobban láthassa, és a gyerek is észre vegye.
- Meg vagyunk, kösz, bár... nem túl könnyű lépést tartani. Két gyerek, mellette tárgyalások, bíróság és a többi... ott meg nem mondhatom, hogy bocs mennem kell, mert éhes a gyerek, meg kell etetni - veszem le az ölembe Leaht, ki nyáladzva pillant fel rám értetlenségében.
- Megfognád kicsit? - adom át neki a kicsit, s ha megfogja, már el is viharzok, hogy két vaskosabb paplant kettéhajtva letehessem a szőnyegre. Mielőtt még tovább állnék, felkapom Connort is, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Magam felé fordítva, félre biccentett fejjel fürkészem kék szemeit, szőke fürtjeit.
- A mindenit, mekkorát nőttél te gyerek! A végén még Ericet is lehagyod! - vigyorgok rá, majd ahogy arcom felé nyúl, engedek neki. Remélem az orromat azért nem akarja leharapni onnan. Ennek ellenére csak egy kis nyáladzás érkezik - Jól van értettem - teszem le a paplanra mosolyogva, majd megbökve Ericet, az említett "alkalmatosság" felé intek.
- Te is ülj oda, nehogy felfázz - ezzel már ülök is vissza Colin mellé.
- És veletek miújság? Minden rendben?

Hosszasan taglalom az álláspontomat, hogy milyen is lehet Colin élete és munkája.
- Én mondom neked Colin, hogy kicsit nagyobb térre van szükséged és arra, hogy ne csak e között a két állapot között mozogj. Hogy ne csak egy rendőr legyél, vagy egy gondoskodó családapa, akit otthon várja a párja és a gyermeke. Tudod, amióta Emily nincs, azóta ezt én magam is beláttam, és lehet, hogy rávilágítottak, szóval Cécile segített, mégis tudom, hogy nem tehetem magammal azt, hogy nem megyek el szórakozni, csak a gyerekekkel foglalkozok vagy épp azokkal az emberekkel, akik a segítségemet várják. Ezzel persze nem azt mondom, hogy öltözz diszkópatkánynak és rohanj a táncparkettre, de járj többet el otthonról. Ha nem is egyedül, munkatársakkal vagy épp az, hogy Abiékkel. Legalább már ez kikapcsolna.
Biztatom, de néha én is rákényszerülök arra, hogy erőnek erejével hitessem el magammal azt, hogy nem jó befásult bolondként két gyereket nevelni úgy, hogy egyedül vagyok rájuk.
- Abba, hogy hogy nevelitek Connort, nem szólhatok bele, mert nem az én felségterületem. Az viszont soha nem vezet jóhoz, ha a két félből mindig csak az egyik akar uralkodni, és mindig az legyen a gyerek terén, amit ő akar. És ezt kénytelen lesz Abi is bevallani magának... ketten vagytok, Connor a TI közös gyermeketek. Nem csak az övé... - magyarázok, miközben Leah apró ujjacskáit tanulmányozom, majd a saját tenyerembe fektetem az övét. Halvány mosollyal állapítom meg, hogy az a piciny kis tenyér vagy nyolcszor beleférne az enyémbe. Hihetetlen, de mind ahányszor ránézek erre a piciny gyermekre, rájövök arra, hogy "szerelmes" vagyok a saját lányomba. Na nem úgy! Csak épp úgy, mint egy olyan apa, aki egyedül neveli a lányát és az örökbefogadott fiát. Mindent meg akarok adni nekik.
- Rendben, köszönöm, de remélem megérted, hogy miért gondolom így - pillantok fel rá, s egy keserű mosolyba fojtom kérdésemet - tudom, hogy bármikor segítetek, csak én magam is tudom, hogy milyen két gyerekre vigyázni, na nem, hogy háromra úgy, hogy Connor is kicsi még.
Elinore is felajánlotta, hogy amikor tud vigyáz a gyerekekre, és akár át is vihetem hozzá őket. Persze elfogadtam az ajánlatát, de nem akarok rendszert csinálni belőle. Neki is van két gyereke, az egyik középiskolás, a másik kisiskolás, most nekik is nagy szükségük van az édesanyjukra és azzal, hogy odaállítanék két kisgyerekkel, lehet, hogy semmi jót nem szülnék vele.
- Szülés utáni depresszió? - értetlenkedek, hisz nem tudom mire vélni azt, hogy Abigail depresszív időszakát éli. Emellett azt se, hogy miért nem tudta elmondani annak az embernek, akit tudtommal nagyon szeret, és együtt él vele. Mert az addig oké, hogy én is depressziós voltam hetekig, sőt, hónapokig, és nem volt kinek elmondanom, de ez érthető. Viszont az, hogy ő miért nem mondta el Colinnak, az számomra kínai... úgy pedig nem értek.
- Tudod mit? Akkor most én ajánlom fel neked azt, hogy hozd át Connort hozzám a hétvégén, és vidd el valahova Abit. Ne beszéljetek semmiféle nehézségekről, arról, hogy mit hogy kellene csinálni. Csak... csak vidd el vacsorázni, kapcsolódjatok ki egy kicsit. Tényleg csak egy estéről lenne szó, rendben? - nézek fel újra rá Leahról, s csak akkor tűnik fel, hogy Eric nagyon fellelkesedett hála annak, amit mondtam, hogy mindig széles vigyora, most szabály szerűen a füléig ér, és megállás nélkül Colint fixírozza. Imádja Connort, ez bizonyított tény. Vele már sokkal jobban tud foglalkozni, mint Leah-val, és az is ott lehet a dologban, hogy tudja, kisfiú.

Látom Colin tekintetén, hogy miközben beszélek neki megállás nélkül, valamiféle felismerés csillan meg a szemeiben. Magára ismert abban, akit most felvázoltam neki. És bár lehet, hogy tényleg fontos számára a napi rutinja, a családja, mégse élhet abban a rózsaszín ködben, amiben a legtöbb ember. Rendőr, el kell fogadnia azt a kegyetlen, keserű tényt, hogy bármelyik nap az utolsó lehet neki még akkor is, ha eddig nem járt ki komolyabb bevetésekre. Mondjuk ami a múltat illeti, úgy néz ki, hogy nincs is szüksége arra, hogy gyilkosságokhoz járjon ki. Elég egy szemét munkatárs, aki az ő posztjára veri a farkát...
- Egy alkalom nem segítene. Kettő, három talán. Basszus, Colin! Egészséges, felnőtt férfi vagy, neked is jár egy kis szórakozás. Menj el biliárdozni, focizni, vagy mit tudom én mit csinálni, de hetente minimum kell, hogy legyen egy alkalom, mikor nem a családoddal kell, hogy elfoglalt légy. Neked is kell szabad teret biztosítani.... - nézek bele határozottan, ellentmondást nem tűrő tekintettel a szemeibe. Nem vagyok hajlandó tiltakozást elfogadni, ha kell akkor együtt is mehetünk valahova, inni, focizni, futni, beszélgetni, csak ne kelljen állandóan befásultan vénembereset játszanunk itthon, vagy a kicsikkel és a munkával foglalkozni. Nekem is jót tenne néha egy kis kiruccanás, amit ténylegesen be is fogok vezetni az életembe.
- Lehet, hogy ő van vele, ezt alá írom. De a te fiad is! Emellett jelenleg te keresed a pénzt nem? Legalább mikor vele vagy, akkor adja már meg kicsit magát... Ugyan annyi jogod van nevelni őt, mint neki, még akkor is, ha ettől fejre áll... Mellesleg szerintem nem tüllszoknyában fog az a gyerek közlekedni, hanem normális esetben veled fog focizni járni, kocsit vezetni és még sorolhatnám. Kicsit feloszlathatná a gátlásait az a nő - ingatom kelletlenül a fejemet azok után, amit Colin elmond. Manapság kimondottan allergiás vagyok az emberi hülyeségre és ostobaságra. És azzal, hogy ezt a saját fivérem szájából kelljen hallanom, az rátesz még egy lapáttal.
- Ez a baj közöttetek. Mind addig rózsaszín ködben fulladoztok egymástól, míg valakinek nem akad egy kis gondja. Utána viszont olyan patáliát vagytok képesek csapni, hogy a hatodik szomszéd is tud róla... Ebbe én nem szólhatok bele Colin, de ha ő nem jön rá arra, hogy változtatni kellene, akkor kénytelen leszel te kezdeményezni. Nem hiányzik, hogy egy-egy apróság a kapcsolatotok rovására menjen. Colin, én elveszítettem azt a nőt, akit szerettem... te ne érd el ezt még akkor se, ha nem úgy történne a dolog, mint az én esetemben. Könyörögve kérlek! - emelem fel magamhoz Leah-t, hogy a vállamra fektetve engedjem neki, hogy a nyakamba fúrja magát. Tudom jól, hogy így érzi magát a legnagyobb biztonságban, apa nyakában, minél kisebbre összegömbölyödve. Óvatosan kezdem el simogatni a hátát, miközben végig Colinra összpontosítok.
- Persze! Egy gyerek ide vagy oda... nem fogok gyorsabban meghülyülni, hidd el nekem - vigyorodok itt - ne félj ettől jó, legyen ez az én gondom. Talán még segítségem is akadna.