A nő holtteste éppen úgy hevert előttem, mint ahogyan Da Vinci előtt állhatott a hatalmas márványtömb, amely csak arra várakozott, hogy a művész értő keze világszerte ismert művet faraghasson belőle. Elgyönyörködve bámultam a nőt, s én magam kiváltságnak éreztem, hogy én ölhettem meg. Vörös haja lágyan ölelte körbe egyszerűen szép vonású arcát, telt ajkait valamint világoszöld szemét, amely egykoron az élettől csillogott, most a félelemtől. Azt mondják, az ember utolsó emléke benne marad a szemben, s én ezt láttam is. Mi tagadás, hosszasan játszadoztam vele, heteken keresztül csak rettegésben tartottam, s ez idő alatt habár veszített néminemű leg a súlyából, idomai továbbra is kellemesen teltek maradtak, s közben pedig mint jómódú úriember igyekeztem hozzá egyre közelebb kerülni. Érezte a belőlem áradó különös fenyegetést is, valamint a vágyat, így lebegtettem mindvégig őt idegőrlő kétségek között, amelynek az utolsó napokban már jól látható jelei voltak, s én ezen végtelenül jól szórakoztam. Jobbik, mostanra már alig létező énem, amely talán igazán soha nem is létezett vagy amelyet Miss Williams tartott életben néhány napig még húzta volna az időt, merthogy élveztem a rettegését, s bár a közelemben valójában nem mutatta félelmeinek a jelét, én éreztem a belőle áradó kétségbeesett pánikot. Rosszabbik énem pedig egyre inkább elhatalmasodott felettem, egyre többet és többet követelt, amit természetesen én örömmel adtam meg neki, továbbra is rendkívüli módon ügyelve arra, hogy éppen csak olyan nyomokat hagyjak magam után, amellyel összezavarhatom a rendőrséget –, ami valljuk be, nem okozott számomra különösebb kihívást, voltaképpen még mindig rettenetesen szórakoztatott az, hogy úgy rántgattam őket, mint holmi marionett-bábukat; oda léptek ahová én akartam, hogy lépjenek, hiába annak, hogy kedvenc nyomozónőm talán hajtogatta a maga igazát, különösen nyílt, nem rögzített vallomásomat követően, mit se mrét vele, hiszen továbbra sem hittek neki, különben heti – pontosabban napi – rendszerességgel toporogtak volna itt az ajtóm előtt, azonban a növekvő gyilkosságaim száma ellenére egyre kevesebbszer jötte, mert hát lássuk be, hogy ki hinné el, hogy egy jótékony adományozó, akinek mostanra többnyire beérett a feje lágya, egy közönséges gyilkos lenne? Elméletileg senki és a gyakorlat is pontosan ezt tükrözte vissza. S bár ezek a gyilkosságok számomra nem jelentettek túlságosan sokat, még is örömmel töltöttek el, s némiképpen lecsillapodott a bosszút követelő hang a fejemben, így tisztábban tudtam gondolkozni, Basanquet életét és halálát illetően, aki felesége szétdarabolt testét látva ott helyben árult el – felettébb szórakoztató lehetett, s kifejezetten sajnálhattam, hogy a jeles esemény végéig egyáltalán nem maradhattam. Mindennek már lassan egy hónapja volt, s a terveim továbbra is meglehetősen jól haladtak, hiszen Basanquet lányát napról napra közelebb édesgettem magamhoz, így meginvitáltatva magamat a szűk családi körben rendezett ebédekre, ahol én magam megint csak különösen jól szórakoztam, hiszen a lány rokonsága mulatságosnak bizonyult, majdnem annyira, mint az amikor Basanquet maga hívott félre, hogy életveszélyesen megfenyegessen, ami valójában egyáltalán nem volt meglepő, s én erre mindössze pimaszul csak annyit feleltem, hogy próbálja csak meg nyugodtan, azonban ebben az esetben gondolkodás nélkül jegyzem el a csodálatos lányát, erre persze újabb fenyegetéssel bombázott meg, de mit sem törődtem vele. Bosszantottam és rendkívül élveztem, úgy ahogy még soha semmit sem. Már csak Basanquet arcát is megérte látni, amikor szembesült azzal a ténnyel, hogy a lánya az én oldalamat fogja és az én fenekemet takarítja tisztára az övé helyett. S ez mind még csak a kezdet volt… A java még hátra.
Összehúztam a szemeimet, amint a monitoron mozgásra lettem figyelmes, s igencsak meglepődve vontam fel a szemöldökömet, amikor észrevettem egy nőszemélyt, aki éppen a lakásomba próbált meg bejutni – meglepően nagy sikerrel, úgy tűnt, hogy nem pusztán csak egy betörő volt, hanem azért jött, hogy megöljön. Felvontam a szemöldökömet, s a fémlapnak támasztottam kesztyűbe bújtatott véres kezeimet. A vállam felett vetettem egy pillantást hátra, karjaim megfeszültek. Még csak bele se tudtam igazán kezdeni, de már megakadályoztak a tökéletes mű elkészítésében. A kesztyűimet a földre hajítottam, majd a liftbe lépve az emelet felé vettem az irányt, amiből kilépve betoltam magam előtt a könyvespolcot, hogy ne legyen látható a szerkezet és a konyha felé vettem az irányt. A ház éppen olyan nagy volt, hogy el tudtam kerülni az idegen nőszemélyt – aki valószínűleg a hálószobám felé vette az irányt, minek miután ott hagytam égve a villanyt. Amint leértem a nappaliba elővettem egy meglehetősen jó minőségű bort, majd pedig helyet foglaltam. Szinte unott képpel vártam, hogy mikor jelenik meg a látóterembe a kisasszony.
– Ha meg akar ölni, kicsit jobban kellene igyekeznie – szólaltam meg szinte derült jókedvvel néhány perc türelmes várakozás után, majd pedig az üveg felé intettem – ne aggódjon, nem mérgezett, ilyen drága italt nem tennék tönkre semmivel.– Én nem voltam ilyen alattomos, hanem még ennél is sokkal rosszabb voltam, mert hátulról támadtam. – Feltételezem, Basanquet kérésére jött.– Gúnyos vigyorra húztam a számat, miközben nem zavartatva magamat, kortyoltam az italból. – Ha nem kívánja ezt a bort a vitrinben talál még néhányat, szolgálja ki magát, de ne lopja és törje össze egyiket se, kifejezetten drága darabok.

– Természetesen tudom – könnyedén megvontam a vállamat, miközben kortyoltam egyet a kezemben tartott pohár tartalmából, – azonban azt nem gondoltam volna soha, hogy egy napon majd ide jutunk – felsóhajtottam. Feltételezem, hogy azon emberek, akiknek minden érzelmei a helyükön voltak, s nem voltak semmilyen szinte sem abnormálisak, azok minden bizonnyal némiképpen sajnálták volna valóban, hogy így végződött ez a "barátság", én azonban csak úgy sajnáltam, hogy egy remek szakembert veszítettem. Pillantásom elsötétült, szinte vészjóslóvá vált, ahogyan tekintetemet végighordoztam a nőn, aki egyáltalán nem volt a nappalimba illő jelenség, nagyon is kilógott, hiszen az elegáns bútorok jól mutatták némiképpen mégis csak kifinomult ízlésemet, míg a nő leginkább úgy festett számomra, mint holmi tinédzser lázadozó, kissé talán slamposnak hatott. – Ön voltaképpen miért is? – Vontam fel kérdőn a szemöldökömet. – Ha a Basanquet által kitalált mesékből az bizony nagy hiba – halkan ciccegtem, mivel mint ahogyan máskor is most sem kifejezetten éreztem a helyzetnek súlyát, mivel úgy éreztem, hogy egyáltalán nincs mitől tartanom, különösen nem ettől a nőtől, merthogy Miss Williamsen és rajtam kívül még csak sejtelme sem volt senkinek arról, hogy én miként és hogyan űzöm a hobbimat, s kizártnak tartottam azt is, hogy esetlegesen bárki is rajta kapott volna, elvégre nem véletlenül nem tudott még elkapni senki sem, hiszen ha valakit a házamba vittem az sokszor a saját lábán távozott, ennél én sokkal ügyesebben csempésztem be otthonomba azokat a nőket, akiket a fémasztalomon áldoztam fel őket.
Felvontam a szemöldökömet és kis híján fel is nevettem. Butuska nőszemély, jegyeztem meg magamban kissé cinikusan. Nem esett nehezemre elképzelni, hogy mit tennék vele, ha az áldozataim listáján lenne rajta, de az ő nagy szerencséje volt, hogy nem tartozott azok közé a nők közé, akiket amúgy meg szoktam gyilkolni – pedig mi tagadás, nagyon is esélyes erre, elvégre még is csak félbeszakította azt, amibe még bele sem kezdtem, mert hát mégis csak ott feküdt egy nő lent az alagsorban, akinek már mihamarabb neki szerettem volna kezdeni és most hogy hetek óta végre neki kezdhettem volna annak, amit akartam volna tenni vele, merthogy a fejemben már egy kiforrott ötlet volt – nem tehettem, mert egy ilyen nővel kell hadakoznom, aki nem mellesleg még a házamba is betört és meg akart ölni – s bár emiatt egyáltalán nem borultam ki, egyáltalán nem néztem jó szemmel.
– Ez esetben, ha nem lopni jött és nem kér az italból sem, nyugodtan távozhat, hacsak jelen pillanatban nem arra vár, hogy feljelentsem – természetes nyugodtsággal álltam fel a helyemről tudomást sem véve a nőről – nem különösebben kedvelem a hívatlan vendégeket, különösen az olyasfajtákat, aki megölni jött, viszont még is a lehetőség kicsúszik a kezei közül. Nem egy ilyen amatőr keze által szeretnék meghalni, már megbocsásson. Feltételezem, hogy egy maga is kitalál. – Nyugodt pillantással néztem rá. Nem állt szándékomban ezen az estén meghalni, egy esetleges sérülés belefért, de különösebben nem vágytam most semmiféle hadakozásra, különös tekintettel, hogy ha esetlegesen eldurrant volna az agyam, nem volt rajtam kesztyű és még csak véletlenül sem szerettem volna kidobni őt egy sikátorban, fojtásnyommal a nyakán –, merthogy lássuk be az meglehetősen egyértelmű lett volna, hogy ki ölte meg őt. Meg kellett tartanom a hidegvéremet, s most hogy Basanquet ilyen elvetemült akcióba kezdett, nem éreztem magam kellőképpen nyugodtnak, voltaképpen úgy éreztem, hogy egy kissé meg kellett volna sürgetnem az eseményeket.