do you know who i am? Vendég
|  Tárgy: Matthew Gale Turner  06.08.13 23:52 | |
| Név: Matthew Gale Turner
Becenév: Matt, GaleKor: 32Születése hely, idő: 1981. augusztus 03 / Kanada - Ontario Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Rendőr
Anyagi háttér: Közép osztály
Szexualitás: Heteroszexuális
Jellem: Nos, a mostani társadalomtól elszakadva, én normális emberi viselkedést produkálok, ami az esetek nyolcvan százalékában sikerül is, a maradék húsz, pedig a munkámat elnézve már inkább átnyúlik az agresszívba. De, hogyha tehetem, csak akkor viselkedek így, hiszen a taj parasztokból már bőven van elég. Sőt, mondhatni az utcán sétálók fele ezt a kis szavacskát vonja maga után. Általában illemtudóan beszélek mindenkivel, még akkor is, hogyha a másik fél ember számba se vesz. Akkor, egy ideig tűröm, és próbálom meggyőzni, hogy ugyan beszéljen már úgy velem, mint más ember társával, de, hogyha ez nem jön össze neki, akkor én is felveszem a stílusát. Igaz, hogy nem díjazom ezt a viselkedést se akkor, hogyha más szájából hallom, de még akkor se, hogyha én csinálom. De nincs mit tenni. Hogyha kedves vagyok, az a baj… hogyha bunkó, akkor pedig az. Sose fogom megérteni, hogy, pontosan mi is lenne a jó. Talán az aranyközépút. Mindezek mellett igazán kiszámítható személyiség vagyok, hiszen mindig próbálok ugyan úgy reagálni a jó és a rossz dolgokra egyaránt. Néha összejön, de akad olyan is, amikor elvesztem a józan eszem.Külső: Igazán magasnak számítok, a magam 192 centijével. Jól megedzett izomzattal rendelkezek, ami, természetesen a munkámhoz is elengedhetetlen, nem csak a jó létemhez. Ruházatom igazán egyszerű darabokból áll össze. Általában egy farmer és póló összeállítást lehet rajtam találni, különféle kiegészítőkkel, ami a napszemüveget, és karkötőt foglalja magába. Hajam színe sötétszőke, szemem pedig tengerkék. Nem szoktam túlzásba vinni azt, hogy pontosan hogy is áll a hajam. Olyannyira nem, hogy néha hosszabb, vállig érő, de van olyan, hogy ennek a felére csökken a hosszúsága. De, volt már rá példa, hogy egészen rövidre nyírtattam le. Ezen kívül, általában kisfiús mosoly ül az arcomon. Előtörténet: 1981. augusztus 3-án láttam meg a napvilágot a Kanadai Ontarioban. Nem mondhatnám, hogy örültek az érkezésemnek. Sőt… olyannyira nem, hogy a vérszerinti szüleim úgy gondolták, nekik a karrierjük a legfontosabb, és egy gyerek csak teher lenne a nyakukon. Szerintem a pénzük meg lett volna ahhoz, hogy még egy éhező szájat etessenek, de nem… nekik kellett a pénz, a hírnév. Így, nem is sokáig éltem náluk, konkrétan haza se vittek. Amikor hazavihettek volna a kórházból, a lakásuk helyett egy árvaházban kötöttem ki. Azt mondhattam az otthonomnak, szülők helyett munkások gondoskodtak az élhetésünkről. Nem éppen tökéletes családi idill, de akkor is az enyém, nem tagadhatom le. Ott is, mint egy normális családi környezetben, szerető emberek vettek körül. Annyi különbséggel, hogy az én családom két tagja csak a pénzre tudott gondolni, szerintem az lebegett a szemük előtt, az hajtotta őket. De, arra nem, hogy a vér szerinti gyerekük egy árvaházban rohad, és vár a csodára, hogy egy –nagy betűvel-, szerető család fogadja örökbe. Nap, mint nap másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor jön már be egy olyan család, akik tényleg, a gondomat is viselnék. Igaz, hogy öt évembe került, annyi ideig legalább sikerült is felfognom, hogy mi is a sorsom, de, nem sokkal később egy fiatal házaspár lépett be az árvaház ajtaján. Sütött róluk, hogy normális esetben nem lennének itt, de, mivel ők gyereket szerettek volna, nem volt más választásuk. Hiszen, akit az anyámnak nevezhetek, meddő volt, ezért nem következett be náluk a gyermekáldás. Igaz, hogy ez furcsán fog hangzani, de valahol, legbelül örültem, hogy itt voltak, és kiszemeltek maguknak, nem pedig a saját gyerekükön gondoskodtak. Mivel, ki tudja, lehet, hogy még jó néhány évig ott rohadtam volna, és akkor sehol se lennék. Pedig, most jól fizető állással vagyok megáldva. Na mindegy, ezt majd kicsit később… szóval, alá is írták a papírokat, és már az nap este a szobámban, az én kényelmes ágyamban, immáron egyedül hajthattam álomra a fejemet. Igaz, hogy kimondottan hiányzott a csoportos takarodó, és az utána folytatott érdekes beszélgetések a játékokról, de annak is örültem, hogy már egyedül vagyok. Hogy az igazat megmondjam, csak az okozott némi lelkiismeret furdalást, hogy amíg én az újdonsült szüleimmel beszélgettem a nappaliban, és minden érdekesebb infót ki akartak rólam deríteni, a társaim még mindig ott vártak a csodára. Ezek után nehéz volt arra koncentrálni, hogy normális beszélgetést folytassak velük, de én mindent beleadtam. Néha sikerült, néha nem, aztán meg ingerülten magyarázhattam, hogy mért is vagyok ennyire letörve. Nem tudták megérteni, hogy engem mért zavar, hogy végre akkor juthatok kajához, amikor éppenséggel akarok, normálisan járathattak iskolába. Pontosabban még én se tudtam felfogni, hogy mért zavar ez engem ennyire. Nem zavart… egyáltalán nem. Csak az, hogy a sorstársaim nem élhetik át azt az örömöt, mint én. De, ahogy egyre inkább cseperedtem úgy el is tűnt belőlem az a szándék, hogy én mindegyiken segítsek. Megértettem, pontosabban megértették velem, hogy nem mindenki jut olyan sorsa, mint ahogy azt szeretné. Mindenki életében vannak bökkenők. Az enyémben is volt, amikor is öt éven keresztül négy fal közé voltam bezárva, több mint ötven gyerekkel egyetemben, különböző korcsoportokban. Voltak tizenévesek, de voltak pár hetesek, hónaposak. Azzal próbáltak nyugtatni, hogy majd ők is egy szerető család, oltalmazó karjai közt fogják végezni, és minden szeretetet meg fognak kapni, amiben addig nem volt részük. Én pedig, attól a naptól kezdve a saját dolgaimmal foglalkoztam. Néha eszembe jutott, az, ahogy csillogó szemekkel merednek az érkező családra, és, amikor nem egy bizonyos gyerekre esett a választásuk, akkor szomorú, és egyben lemondó tekintettel vánszorgott vissza a szobájába. Ezt én is tapasztaltam az alatt az öt év alatt. Szerencsére én már csak boldogságtól csillogó, kék szemekkel tudtam üdvözölni a munkából fáradtan hazatántorgó nevelő szüleimet. Merem feltételezni, hogy az „igazi” szüleim mellett se lettem volna olyan boldog, mint Amanda és Michael Turner mellett. Ők mindent megadtak nekem, amire szükségem volt, én pedig végtelenül hálás voltam nekik. Ők pedig csak annyit kértek tőlem, hogy úgy szeressem őket, mintha az ő gyerekük lettem volna. Nem volt nehéz kérés, hiszen tényleg így gondoltam.
Aztán, ahogy múltak az évek, általános iskolából középiskolába léptem. Anyámék szerették volna, hogyha valamilyen jó állást kapok, ahol rendesen megbecsülnek, és normális fizetéssel áldanak meg. Én pedig, próbáltam úgy teljesíteni, ahogy ők kérték. Ezen kívül mindig is érdekelt a rendőrök munkássága, és az igazság szolgáltatás. Ezért eleget tettem a kéréseiknek, és ilyen szakon folytattam a tanulmányaimat. Természetesen, jó gyerekhez méltóan mindent bemagoltam, amit csak tudni kell, és harcművészetre is kellőképp ráálltam. Ezen kívül pedig rendszeresen jártam edzőterembe, hogy jó kondiba tartsam magam. Hiszen, egy olyan zsarut nem lehet találni, aki olyan, mint egy pálcika. Nem tud úgy teljesíteni, ahogy az elvárt. És amúgy is, hogyha a személy, akit el kell kapnia, körülbelül ötször nagyobb nála, nem valószínű, hogy könnyű szerrel le tudja dönteni. Egy próbát megér, de nem garantált, hogy sikerülni is fog. Ezért, minden erőmmel azon voltam, hogy az iskola megférjen az edzés, és a kondizás mellett. Néha sikerült összehoznom a kettőt, de akadt olyan is, amikor egyszerűen nem tudtam kétfelé szakadni, és akkor kellett választanom. De, lássuk be, jól választottam, hiszen most itt vagyok, tizennégy évvel később. Sikeres rendőr vagyok, pénzem van bőven, amiből jócskán meg tudok élni. Igaz, hogy nehezen kezdődött, de az életem, végül jó irányba fordult. |
|
Kezdőlap 
