Név: Justice Jackson
Becenév: Jussy
Kor: 32
Születése hely, idő: 1982. október 24. / Las Vegas, Nevada - USA
Tartózkodási hely: Las Vegas/New York
Csoport: művész
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: A jellemem... őszintén szólva már nem vagyok benne teljesen biztos, hogy erre a kérdésre választ tudok-e adni. Valamikor évekkel ezelőtt még sokkal lazább voltam. Tudjátok szerettem az életet, bulizni, az új fordulatokat, a meglepetéseket, de ez valahol útközben elveszett. A jelmezek varrogatása és a gyerekek folyamatos kérései közepette. Néha hiányzik az a régi Jussy, de nem tudom, hogy meg van-e még bennem, vagy már teljesen eltűnt és átvette a helyét Justice, akinek sokkal több a kötelezettsége, mint a lehetősége. Mintha... nem is tudom, túl egyformák a napok és a napi rutin már olyannyira megszokottá vált, hogy szinte nem is vonzz más. Belesüppedtem ebbe az életbe, valahol elvesztem benne és egyszerűen képtelen vagyok újra megtalálni önmagam. Talán, ha visszamennék dolgozni, úgy igazán, de nem tudom, hogy Devon örülne-e neki. Ő még mindig nem érti, hogy mennyi teendő van itthon, és ha én is este érnék csak haza... és egyébként is akkor mi lenne a gyerekekkel? Abram ugyan már oviba jár, de Sam megszokta, hogy itthon van velem, és neki lehet, hogy túl hirtelen lenne még a változás. Pedig annyira hiányzik valami az életemből, valami plusz... valami fordulat. Azt hiszem Devon is hiányzik. Ahogy telt az idő minden nap, mintha egyre később ért volna haza és én egyre kevésbé vártam a pillanatot. Valahogy olyan érzésem van, mintha mindenki csak várna tőlem dolgokat, a gyerekek, hogy megtegyek nekik mindent, és ez is a dolgom, mosolyogva minden áldott nap. És Devon, hogy meg legyen a vacsi, hogy tiszták legyenek a ruhái, és hogy utána még fitten és frissen mosolyogva ugorjak a nyakába úgy, mint régen. Szeretnék... tényleg, de valahogy ez a mérhetetlen fásultság nem engedi. Nem tudom, mi lenne a megoldás.

Külső: Szőke haj, világos bőr, barna szem, csak hogy az alapadatokat nézzük. Mostanában azt hiszem kissé nyúzott vagyok. Ha egy kicsit több időm lenne teszem azt néha elmenni fodrászhoz, vagy kozmetikushoz. Az arra is jó lenne, hogy felengedjek kicsit, de sajnos nagyon ritkán adódik rá lehetőség. Pedig szinte kétségbeesetten kiabál a bőröm a gondoskodásért. Azért lássuk be, én sem leszek már fiatalabb, és azok a nők, akiket Devon mellett látok a tv-ben... Hozzájuk képest én már sehol sem vagyok, mi lesz velem még tíz év múlva? Valahogy nem is tudom, néha felmerül bennem, hogy azok a nők és Devon... de nem. Ugye nem tenne ilyet? Habár régen is nem egyszer elmenekült a problémák elől és az utóbbi években is, ha olyasmit mondtam neki, amiből esetleg veszekedés alakult volna ki, egyszerűen terelt, vagy mintha nem is hallaná. Úgy érzem, hogy ő már feladta, hogy már rég nem úgy néz rám, mint évekkel ezelőtt, és még csak nem is akar ezen változtatni. És ha ez így van, akkor arra egy okot tudok, talált magának más megoldást. De térjünk vissza rám. Általában nem viszem túlzásba az öltözködést. Az a helyzet, hogy mire reggel felöltözteted a két gyereket, nem igazán marad időd rá, hogy magadat is pompába hozd, egyszerű farmer, póló és kész. A hajamat vagy kiengedem, vagy szimpla lófarokba fogom össze, és a sminkelés is egyre ritkásabbá vált mostanában. Pedig régen szerettem csinálni, nézegetni magam, gondolkodni a harmonizáló színeken, de manapság már nincs rá időm.

Előtörténet: Az az igazság, hogy nem túl sok érdekesség van a gyerekkoromban. A szüleimmel sosem volt igazán nagy összetűzésem jó ideig. Persze nekem is ott volt a tinikor, de előtte nem igazán. Az apám író, azt hiszem tőle örököltem az ilyen irányú érdeklődésemet. Valahogy mindig imádtam olvasni, szerettem a könyveit, és titkon én is reméltem, hogy egyszer majd talán megszáll az ihlet és... tudjátok, buta gyermeki álmok. Anyu ápolónő, úgyhogy nálunk soha sem volt gond egy-egy apróbb sérülés, mert mindent szakszerűen el tudott látni. A bátyám, Lionel... ő valahogy mindig védett. Azt hiszem talán csak a legelején, amikor még fiatalabb volt, akkor viselte nehezebben az érkezésemet, de aztán anya jól kezelte a helyzetet. Mesélte egyszer, hogy amikor még egész kicsi voltam, azután nem sokkal hogy hazahoztak a kórházból Lionel nagyon féltékeny volt. Egyszer megpróbált direkt lelökni az ágyról, és azért annak nagyon csúnya vége lehetett volna. Anya pedig elmagyarázta neki... már nem is tudom, hogyan csinálta, de rávezette, hogy vigyáznia kell rám. Hogy én vagyok a kisebb, és ha kedves lesz velem, akkor meghálálom. Azt mesélték, hogy ő kaptam tőlem az első igazi mosolyt... akkor végképp megtört a jég, és onnantól kezdve egész sokáig, mint valami testőr járt a nyomomban. Folyton elpakolta előlem az akadályokat, amikor még másztam, aztán pedig az általánosban figyelt rám, hogy ne bántsanak a nagyobbak. Szóval mondhatjuk, hogy kissé talán burokban nőttem fel, minden szép és jó volt körülöttem. Aztán persze idővel Lionelnek is meg lettek a maga barátai és a középiskolában már nekem is, de valahogy megmaradt ez a kötelék. Mindig megérezte, ha más nem, hát idővel, ha valami nyomja a lelkemet és én is fordítva. A legrosszabb az volt, amikor egyetemre ment, ez egy kicsit engem is kizökkentett. Valahogy tudjátok olyan erős hiányérzet szállt meg. Persze ott voltak a szüleim, de mégis csak rossz volt, hogy két hetente jött csak haza és a telefon azért nem ugyanaz. Egy kicsit jobban belemerültem a bulizásba, persze csak egészséges mértékben és elkezdődött az a bizonyos fiúzós korszak is. Nem kellett túl sokáig válogatnom, hamar megismertem Devont. És ő valahogy annyira más volt, mint én. Vadabb és tudtam, hogy volt már pár balhéja is. A csajok nagyon óvtak tőle, de én képtelen voltam neki ellenállni. Próbáltam, tényleg, de nem ment. A középiskola utolsó éve volt és persze nem volt egyszerű összehangolni a dolgokat. A szüleim elvárták a jó jegyeket és én is magamtól, de közben szerettem volna folyton csak vele lenni. Folyton hiányzott, ha nem láthattam.
Végül csak sikerült letenni az érettségit, nem volt gond és sikerült rábeszélnem, hogy jöjjön velem egyetemre. Én menni akartam, már rég el volt tervezve az is, hogy hova, és ő nem ellenkezett. Annyira boldog voltam! Ő is velem akart lenni és ez a lényeg igaz? Az egyetem alatt már jöhetett az összeköltözés is, aminek persze anyuék először nem örültek annyira. Folyton hajtogatták, hogy először be kéne fejezni a sulit, és csak utána. De egy összeköltözés min változtat mégis? Ugye, hogy semmin! Csak könnyebb volt tőle, imádtam vele lenni, és így sokkal egyszerűbb volt. Persze ekkor már éreztem, hogy mennyire... hogy is fogalmazzak gyerekes. Nem egyszerű, hogy tökéletes vizsgákat kell hoznod, de akit szeretsz nem segít annyit, mint amennyit szeretnéd. De még annyira ott volt a szemem alatt az a bizonyos rózsaszín köd, hogy nem számított, mindent megtettem volna érte. És amikor megkérte a kezem... hát azzal végképp levett a lábamról! A suli után sikerült mindkettőnknek elhelyezkedni, neki a tv-nél, nekem pedig egy kiadónál kritikusként és könyvek összefoglalóját írogatva. Valahogy olyan jól alakult minden, furcsán meseszerűen. Házasság és már csak egy dolog váratott magára, ami hamar el is jött. Na persze itt már elbizonytalanodtunk. Vajon nem korai még? Hiszen még alig jutottam valahova. Még kellene idő, tapasztalat, hogy ha tényleg szeretnék egy saját könyvet megírni egyszer. De végül döntöttünk, nem lettünk volna képesek egy még meg nem született gyerektől elvenni az élet lehetőségét. És nem bántam meg! Imádom Abram-et. Jó, nem volt könnyű, azért egy csöppség sok nehézséget okoz, és két év múlva jött Samantha is. Pedig akkor már kezdtem fellélegezni, hogy talán visszamegyek rendesen dolgozni, nem csak néha egy-egy kritikára lesz időm. De végül nem így lett. Tudjátok, ember tervez...
Devon pedig... egyre később ért haza, mintha csak menekülne tőlem, tőlünk és ez napról-napra jobban fáj. Sok a teendő itthon, azt hiszem fogalma sincs, hogy mennyi és a gyerekek is lefárasztanak. Olyan sablonossá vált minden, egyforma minden nap és már csak egy ölelésre vágyom, de arra sincs erőm, hogy megkérjem rá. Hiányzik... hiányzik a férjem, de nem tudom, hogyan kaphatnám vissza. Úgy érzem, hogy ő már nem akarja. Lehet, hogy van valakije? Azért nem számít már neki ez az egész? Pedig annyira szerettük egymást régen és azt hiszem még valahol mélyen most is szeretem, de közben... nehéz ezt megmagyarázni. Az esti hangtalan sírások a fürdőszobában, vagy az ágyban, miközben egymásnak hátat fordítva alszunk, vagy alvást tettetünk. Nem tud erről, vagy ha tud is, hát nem érdekli. Rémesen magányos vagyok és egyedül csak a gyerekek tartják bennem a lelket. Szeretném vele megbeszélni, én tényleg próbáltam, de valahogy mint régen, most is kitér a komoly dolgok elől. Mert neki így egyszerűbb. Én pedig azt hiszem már feladtam a próbálkozást.