Név: Harlow Elizabeth Williams
Becenév: Harlow, Lizi (de csak Mary-nek)
Kor: 26
Születése hely, idő: 1987. 08. 18. / Kanada - Québec
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: rendőr
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Ha arra vágysz, hogy egy bárban jót beszélgethess velem és én bájosan mosolyogjak minden egyes kedvesnek tűnő szóra, ami mindenki tudja, hogy csak egyetlen cél miatt jön ki a szádon... akkor baromira pofára fogsz esni. Egyrészt azért is, mert nem igazán járok bárokba, esetleg egy csendes kocsma, ahol megihatok egy italt nyugiban, de ez is ritka. Amennyit melózom, nem jut időm efféle időfecsérlésekre. A másik pedig, ami miatt nincs esélyed a fenti csábítgatásra az, hogy jó eséllyel már az első pár szó után kezdetben tökéletes udvariassággal szerelnélek le, ha pedig nem értesz a szép szóból, akkor erőteljesebb lekoptatásban is részed lehet. Nem érdekelnek a pasik... az a néhány futó kapcsolat se működött az életemben, ami volt, akkor meg minek szórakozzam ilyesmivel feleslegesen? Van elég bűnügy, amit megoldhatok, értelmesen is tölthetem az időmet. Arról nem is beszélve, hogy van elég dolgom a húgommal is, kezdve azzal, hogy vigyázzak rá és a szüleink helyett az anyja és az apja legyek egy személyben. Valakinek néha helyre kell kicsit tenni, nem? Nem akarom, hogy bajba kerüljön, vagy olyasmit kelljen átélnie, mint nekem, még csak a közelébe se kerüljön semmi rossznak.
Egyszerűbben összefoglalva tehát nem vagyok kifejezetten kedves, ha rossz fiú, vagy rossz kislány vagy, akkor még annyira sem. Vissza tudom fogni az indulataimat, nem kell attól félned, hogy az asztalba verem a fejed, ha csúnyán nézel, de tenni fogok róla, hogy rács mögött végezd, ha oda való vagy. Jól forgatom a szavakat, nem véletlenül vagyok tökéletes kihallgató tiszt, de persze a terep sem áll távol tőlem. Nem leszek soha a legjobb barátod, arra azt hiszem nem vagyok alkalmas, mert úgyis megmondanám a szemedbe, ha bármi gondom van, nem megy a nyájaskodás, meg a kegyes hazugságok.

Külső: Nem vagyok az a tipikus bomba nő, soha sem voltam és nem is akartam az lenni. Nem viselek dögös ruhákat és még véletlenül sem akarom, hogy valaki a külsőm miatt figyeljem fel rám. Persze nem vagyok egy bányarém, attól hogy nem kenem-fenem túlságosan ki magam. Az arcomon általában csak szolid smink pihen, mely szépen kiemeli élénk kék szemeimet, melyek mindig tükrözik mennyire figyelek minden apró részletre. Az arcom kissé hosszúkás, de épp ezért emelkedik ki szépen az alapszínben is elég sötétes vörösbe hajló szám, mely egyébként viszonylag vékony, és ha mérges vagyok szinte eltűnik az arcomon, amikor résnyire szűkítem össze. A hajam sötétbarna, néha, főleg nyáron, amikor sok a fény kissé vörösesbe hajló, teljesen egyenes, a lapockámig ér. Gyakran hordom egyszerű lófarokban, ezt főleg akkor, ha helyszínre megyek ki, olyankor zavar, ha folyton tűrögetni kell. A tartásom mindig feszes, ettől talán még jobban kitűnik, hogy nem vagyok kifejezetten törpe méretű, pontosabban 175 centi a magasságom, amit néha egy szolidabb magassarkú még meg is emel kicsit. Örülök neki, hogy nem vagyok alacsonyabb, nem akarnék törékeny lánykának látszani. A ruhám többnyire egyszerű, hivatalosabb ügyeknél elviselek kosztümöt, de nem vagyok oda a szoknyáért. Sokkal jobban kedvelem a kényelmes farmert, egy inggel például.
Egyetlen kiegészítőm van, amit soha sem veszek le, ez pedig egy nyaklánc, egy ketté tört szív. Anya hordta ezt régen, sose tudtam róla, de apától kaptam és még az után sem vált meg tőle, hogy újra házasodott. A másik felét is megtaláltuk John eltűnése után anya holmija között, ami régen apáé volt. Azt Mary hordja. Egyszerű ezüst lánc, két monogrammal, az enyémben van a D, míg a húgomé az M, a szüleink neveinek kezdőbetűje természetesen.

Előtörténet:
Az ablak fatáblái halkan csapódtak a falnak újra és újra, ahogy a gyenge szél időnként megmozgatta őket. Zavart, és egyszerűen képtelen voltam elaludni tőle. Próbáltam, igazán nagyon akartam, tudom, hogy anya rám parancsolt, de mégsem tudtam magamra erőltetni az alvást. Mintha csak ez az apró kis szellő valami rosszat hordozott volna magában. Talán a gyermeki én még jobban fel tudja fogni a világ azon rezdüléseit, amit a felnőttek már nem, valahogy tényleg éreztem, hogy valami nincs rendben. Túl nagy volt a csend a házban és négy éves létemre sem értettem, hogy vacsora után este nyolckor miért állít be hozzánk a nagybátyám. Az viszont megmaradt bennem, hogy miatta nem ehettem meg a maradék sütit, anya azt mondta, hogy elpakolja és holnap az enyém lehet, de most sipirc fogat mosni és aludni. Persze, hogy hisztiztem, de amikor megláttam John bácsi pillantását konkrétan belém fagyott a szó. Nem tudom... az egész olyan baljóslatú volt. Gyorsan szaladtam fel hát a lépcsőn és pillanatok múlva már a takaró alatt kuporogtam. Csak az a fránya fatábla ne ütődött volna folyton az ablaknak! Nem tudom mennyi idő telhetett el, de hamarosan meghallottam a közeledő kocsi zaját, ami végül leparkolt a ház előtt. Azonnal kibújtam a takaró alól és az ablakhoz szaladva néztem végig, ahogy apa kiszáll a kocsiból. Örültem, hogy haza jött, csak nem értettem, hogy miért ilyen későn. Le akartam menni elé, de kicsit attól is féltem, hogy mérges lesz, hogy még nem alszom, vagy anya szól rám, hiszen már nem kéne fenn lennem. Így hát maradtam, egészen addig, amíg meg nem hallottam az élesebb szavakat lentről. Kíváncsiság, vagy a jó ég tudja, hogy mi hajtott, de végül mégis csak kimásztam és a lépcső tetejénél ültem le a földre, hogy onnan lessem ki, mi történik lent.
- Eljátszottad az összes pénzt? David, hogy tehetted! Az volt minden megtakarításunk. - anyám hangját hallottam, finoman szólva is kétségbe volt esve, viszont apa mégsem neki válaszolt. Nem láttam mindent, csak kettejüket és az apám arcát, ahogy egy bizonyos pontra mered. Soha nem láttam még ilyennek, még akkor sem, amikor a kedvenc elefántos könyvtartóját összetörtem pár hónapja, pedig akkor elég mérges volt.
- Ő mit keres itt? Mégis mi a jó büdös francot keres itt az öcsém? - valahogy érezni lehetett, ahogy megfagy a levegő is odalent. Levegőt is alig mertem venni, nehogy észrevegyék, hogy itt vagyok és figyelek. Innentől már valahogy túl gyorsan történt minden. Nem teljesen fogtam fel, utólag visszagondolva és persze most már logikusan felépítve a dolgokat minden egyértelmű. Apa szenvedélye volt a kockázás és e miatt elég gyakran maradt ki késő estig, sok esetben a munkájára fogta persze, hogy zsaruként nem teheti meg, hogy csak úgy ott hagy egy folyamatban lévő ügyet. Azt hiszem anyám idővel megelégelte, egyedül volt, és a nagybátyám sokkal gyakrabban ért rá... valahol mindenki hibás ebben úgy gondolom, anyának el kellett volna válni, ha nem bírja, Johnnak nem kellett volna hozzánk járni, hanem élni a saját életét, és apa... neki elég sok mindenen kellett volna változtatnia.
A lényeg mégis az, hogy azzal az estével minden fenekestül felfordult. Négy éves fejjel csak annyit fogtam fel az egészből, hogy még percekig veszekedtek, egyre erősebben és egyre hangosabban kiabálva, amíg aztán a két férfi egymásnak nem ment. Testvérek, tehát nehéz lehetett volna eldönteni ki az erősebb, így végül a szerencse, vagy inkább a szerencsétlenség döntött. Anya sikolya törte meg a csendet, ami azután állt be, hogy apám elesett. Pontosan neki a konyhapult sarkának. John szerint véletlen volt, csak rosszul lépett, amikor egymásnak estek és... én már csak azt a sok vért láttam, ahogy végigcsordogál a padlón. Anya teljesen ki volt borulva, én pedig a szám elé kapott kézzel, kitágult pupillával néztem végig, ahogy apa szeméből az utolsó fényszilánk is elszáll. Botorkálva mentem vissza a szobámba, és végül egyszerűen csak álomba sírtam magam. Már egyáltalán nem érdekelt a fatábla, ahogy újra és újra az ablaknak ütődik. Nem hallottam semmit, csak anya sikolya járt a fejemben és persze apa arcát láttam magam előtt, a sok vért. Néha még ma is vörösbe fordul a világ, ha kiborulok, ami persze évek óta nem történt meg. Nem hagytam, hogy megtörténjen.

Mintha éles szúrást éreznék az agyamban, amikor a telefon csörgése ébreszt. Mondhatnám, hogy utálom, hogy a munka tölti ki az életem, de akkor hazudnék. Nagyon is jó így, az a dolgom, hogy olyan szemeteket juttassak rács mögé, mint amilyen az én drága nagybátyám is. Őt nem sikerült, de többé ilyesmi nem fordulhat elő, ebben biztos vagyok. Tönkre tette a családunkat az a szociopata állat és ha valaha találkoznék vele újra, nem vagyok biztos benne, hogy nem esnék neki tíz körömmel, hogy kikaparjam a szemét. Eléggé hidegvérű vagyok, de vannak bizonyos helyzetek, amikor talán még én sem tudnám visszafogni magam. De most vissza jelenebe. Pár pillanat alatt dörzsölöm ki az álom maradékát a szememből, ami újra a múltat idézte fel. Az alvás nem a kedvenc időtöltésem, soha sem tudhatom, mikor dereng fel olyasmi, amire lehetőség szerint nem is akarnék emlékezni. A hangom már teljesen érthetően csendül a telefonban, mintha régóta fenn lennék..
- Bent van? És miért nem szóltatok nekem előbb? - imádok jó hírre ébredni. Az legalábbis jó hír, hogy ő bent csücsül a kihallgatóban, az már sokkal kevésbé, hogy nem én vagyok ott, hogy kihallgassam. Még soha sem volt megfelelő indok, hogy behozzuk, eddig még egyszer sem, és most bele akarok nézni a szemébe, hogy lássam benne az igazat. Meg se várom a választ, olyan gyorsan kapkodom fel a cuccaimat, mint még soha. A lépcsőn lefelé haladva majdnem sikerül átesnem azon a nyavalyás kis dögön... Moris, fekete macska, mintha csak mindig direkt az utamban lenne. De mi a fenét csináljak vele, ha egyszer Mary annyira ragaszkodik hozzá?
- Főztem kávét... nem is eszel? - a szavaira csak megrázom a fejem és már itt sem vagyok. Még egy gyors szia sem fér bele. Tudom, hogy mennyire utálja, amikor így lelépek, de egyszerűen muszáj, nem akarok egy fél másodpercet sem vesztegetni. Most nem.
Az iroda szerencsére nincs messze, direkt kerestem magamnak még évekkel ezelőtt úgy lakást, hogy ne legyen sok idő, amíg beérek, ha sürgős egy ügy. No meg az se hátrány, ha este hulla fáradtan nem kell még egy órát kocsikáznod a dugóban, hogy hazaérj. Konkrétan majdnem félre sikerül löknöm a velem szembe jövő utcai járőrt.
- Moore bent van nála... de nem tudom meddig marad tiszta a feje. A lánya az, a lánya halt meg. - megütközve pillantok rá. Egy zsaru lánya... ennyire még ő sem mehet messzire! Eddig is úgy tűnt, hogy nagyon okos, túlságosan is az, de ez... mintha csak akarná, hogy végre egy kicsit közelebb kerüljünk hozzá. Gyűlölöm az efféle játékokat, de az efféle aberrált állatok arra izgulnak, ha rezeg a léc felettük. E nélkül unalmas az életük, ezért jön közelebb, de csak épp annyira, hogy el ne érhessük. Hatalmas sóhajjal próbálom kiűzni magamból az egyre gyűlő idegességet. Mire elérem a célt gyorsan átfutva az aktát csak pár mondat az, amit még végighallgathatok. Nem meglepő, hogy Moore a végén már besokall. Meg tudom érteni, én is hasonlóan lennék ezzel az ő helyében, szívesebben verném a pasi fejét az asztalba, minthogy nyugodtan kérdezgessem... Ennek ellenére mégis higgadtan és teljes nyugalommal lépek be hozzá, miután a gyilkos tekintetű apát kirángatták.
- Szóval... hol is tartottak? Természetesen a kérdés nem a szexuális kapcsolatára irányul a nővel, hanem arra, hogy megölte-e. - közben az aktát az asztalra teszem, immár csukva. Nem lesz rá szükség, megjegyeztem, mint amit kellett. Belizaire Roux... el fogunk kapni, csak idő kérdése. Az ilyen nyomorultak mindig megkapják végül azt, ami nekik jár, és én azon leszek, hogy ez így is történjen. A tekintetemből nagyjából ezt olvashatja ki, az arcomon mégsem látszik erőteljesebb jele annak, hogy legszívesebben mit is csinálnék vele, ha az nem azt vonná maga után, hogy minimum egy időre elveszik a jelvényemet.

Természetesen most kénytelenek voltunk kiengedni. Nem hagy mag után olyan nyomokat, amik egyértelműen rá utalnak, és még véletlenül sem szólja el magát. Kétlem, hogy bármit látnék az arcán, ha elé tolnám a lenyúzott hullák képét. Az egész nap a nyomok vizsgálásával telt, fárasztó és egyben kiborító is, amikor tudod... érzed, hogy mik a válaszok a kérdésre, de a jog nem engedi, hogy hathatós bizonyíték mögül küldj valakit a rács mögé. Utálatos egy világ!

Tizenévesen természetesen mindenki átmegy azon a bizonyos lázadó korszakon. Ez velem sem esett meg másképp. Valahogy sehogy sem voltam képes elfogadni az új családunkat és a tény, hogy Mary szemében... valahogy ott nem az apám tükröződött. Habár anya terhes volt már akkor, amikor az egész életem felborult azzal a szörnyű estével, de a mai napig is sejtem, hogy a húgom csupán a féltestvérem. Akárhányszor a szemébe nézek John-t látom ott, akit azóta is szívből gyűlölök. Persze, hogy nem ítélték el, hiszen ártatlan baleset volt csupán, de én most már egyre gyakrabban látom a szemében azt, amit senki más. Mintha csak a veséjébe látnék, mintha nyílt fenyegetés tükröződne ott, ami konkrétan halálra rémít. Anya szereti, Mary imádja, úgyse hisznek nekem, nem tették eddig egyszer sem, John pedig igazán jól tudja adni az ártatlant. Olyan szépen férkőzik mások kegyeibe, hogy azt tanítani lehetne. De én láttam... értem már haza arra, hogy a szobámban motoszkál. Biztos voltam benne, hogy turkált már a holmimban, és a legriasztóbb az egészben, hogy a fehérnemű között tette. Csoda, hogy lehetőség szerint minél kevesebbet vagyok már otthon? Egyszerűen néha elviselhetetlen a légkör és én csak szabadulni akarok. Amikor először szembesítettem, amikor ordítottam vele, hogy takarodjon a szobámból... akkor kaptam az első pofont. Egy idő után nagyon ügyesen tudod másra fogni, hogy mitől szakadt fel a szád, vagy mitől véraláfutásos a szemed. Egyszer próbáltam csak anyának elmondani az igazat, de nem hitte el, és még engem akartak dokihoz küldeni, hogy a kitalációimra szedjek valamit, mert hát egyértelmű, hogy egy tizenhat éves lány csak hazudhat igaz?
Furcsa, hogy a rossz dolgok mindig éjszaka történnek, legalábbis ez nálunk eddig így alakult. Nem tudom, hogy pontosan mi váltotta ki a nagybátyámnál a változást, talán eddig csak próbálta visszafogni magát, hogy azt mutassa normális életet él, és már nem ment neki tovább... vagy... fogalmam sincs. Az viszont biztos, hogy tisztán emlékszem minden percre arról az estéről. Szétszórt voltam kissé, mivel sikerült összekapnom kissé anyával, aki épp vacsit készített, így most először fordult elő évek megszokása után, hogy nem fordítottam el a kulcsot, amikor bementem a fürdőszobába. Egyszerűen elfelejtettem. Automatikusan összerezzentem, amikor hallottam, hogy egész óvatosan nyílik az ajtó a függöny túloldalán.
- Mindjárt készen vagyok... anya. - ugye csak ő nézett be, hogy kész a vacsi, és Mary is hazaért végre? Valami iskolai előadás miatt kellett tovább bent maradnia. A függöny viszont egy pillanat múlva már fájdalmas lassúsággal húzódott el, én pedig finoman szólva is lefagytam. A víz továbbra is patakzott rám a magasból, előttem viszont már a nagybátyám állt és az a tekintet, amivel végigmért... nagyot nyeltem és a törölköző után nyúltam azonnal. - Én... én mindjárt megyek. - azt hiszem ez inkább volt mondható rekedt suttogásnak, mint normális beszédnek. A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor közelebb lépett hozzám. Úgy ahogy volt be a csobogó víz alá. Éreztem, ahogy a hátam a hűvös csempének ütközik... nincs tovább, ahová hátrálhatnék. A szám azonnal nyílt, de mielőtt az első sikoly elhagyhatta volna, a keze már erősen oda tapadt, míg a másik finoman simított végig a derekamon. Tökéletesen le voltam fagyva, és akármennyire is az lett volna a logikus, nem tudtam megmoccanni. Akkor sem, amikor a kezébe fogta a mellem és egyelőre csak óvatosan masszírozni kezdte. Szörnyű volt, egyszerűen finoman szólva is undorító az egész, arról már nem is beszélve, ahogy a nadrágjában erősen duzzadó férfiassága a csípőmnek préselődött.
Óráknak tűnt ez a pár pillanat, és arra eszméltem fel, amikor anya hangját hallottam meg John háta mögül. Teljesen le volt döbbenve, ezt jól láttam az arcán. Talán most sikerült végre felfognia, hogy azok a dolgok, amiket mondtam neki nem egy tini lázadásképpen kitalált hazugságai voltak, hanem az igazság. Végre lecsúszott a számról a nagybátyám keze, de még mindig a falhoz szegezett, hiába próbáltam meg eltolni magamtól.
- Mi a franc folyik itt... John? - éreztem, hogy remeg a hangja, hiszen pontosan tudta a választ, látta, főleg, amikor a nagybátyám megfordult, immár háttal nekem. Még mindig képtelen voltam értelmesen cselekedni, csak próbáltam nem ájultan összeesni. Azt hiszem most már anyának is világos volt, amiről beszéltem, a nagybátyám szeméről, ami most egyáltalán nem olyan volt, mint amit megszokott. Valahogy a rossz dolgok mindig gyorsan történnek meg, most sem fogtam fel, amikor egyszerűen csak elkapta anyát és kifelé kezdte húzni a fürdőszobából. Azzal a „Visszajövök” pillantással nézett még hátra rám, én pedig egyszerűen csak lecsúsztam a csempe mentén és pár pillanatig képtelen voltam felállni, pedig tudtam, hogy muszáj. Aztán hallottam azt a pár halk puffanást, az elhaló sikolyt. Ez végre egy kicsit magamhoz térített, és most már a köntösömet magamra kapva szaladtam ki a folyosóra. Anya lent a lépcső alján... megint az a sok vér, John pedig a lépcső tetején szinte már diadalittas mosollyal nézett rám. Ekkor csörrent meg a kulcs a zárban... Mary!
Magam sem értem, hogyan reagálhattam ilyen gyorsan, egyszerűen csak leszaladtam a nagybátyám mellett a lépőcsőn, átléptem a halott anyám felett és mielőtt még az ajtó szélesre tárult volna gyorsan kinyitottam a húgom előtt. Remegett a szám, de mégis próbáltam úgy tenni, mintha semmi se történt volna.
- Mi van, már az ajtóban vársz, amikor hazajövök? Így hiányoztam? - széles vigyor terült el az arcán, én pedig próbáltam egy mosollyal viszonozni az övét. Hellyel közzel még sikerült is. - El kellene menned még a boltba Mary. Anya szólt, hogy... hogy... - semmi se jutott eszembe, tényleg semmi Gyerünk Harlow, erőltesd meg az agyad, muszáj!. -... el kellene hoznod a ruháját a tisztítóból, mert... mert holnapra kell neki és a vacsi miatt nem volt rá ideje.
- De az a város másik felében van... - röpke nyafogás, de tudtam, hogy úgyis meg fogja tenni. Végül csak sikerült meggyőznöm, és mire becsuktam magam mögött az ajtót és a hátamat a fának vetettem John már ott állt közvetlenül előttem. Nem szólt egy szót sem, csak az az őrült mosoly játszott az arcán, amit én eddig még csak a szeme rezdüléseiben láttam, így nyíltan még soha. Újra erőt vett rajtam a remegés, és egyszerűen csak megpróbáltam ellépni mellette, ami először még sikerült is. Gyorsan csusszantam ki, majd iramodtam meg a lépcső felé. Na mintha ez ilyen egyszerű lenne! Egy dologgal nem számoltam, anyával, a belőlem csöpögő vízzel és a vérrel a padlón. Oh istenem, rengeteg volt a vér! A következő pillanatban minden elsötétült előttem, a lábam művészi pontossággal emelkedett a levegőbe, amikor megcsúsztam a síkos padlón, és tökéletes landolással vertem be a fejem a kemény fa padlóba.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de nem hiszem, hogy túl sok, mert akkor már Mary hazaért volna, de a lakás még mindig csendes volt. Én már az ágyon feküdtem, a sajátomon, John pedig... én még nem láttam ilyen beteg dolgot, de komolyan. A köntös már nem volt rajtam, és csak lassan tudatosult bennem, hogy a keze hol van pontosan, vagyis az egyik az engem simogatott odalent, a másikkal viszont saját magát simogatta az ágyam szélén ülve. Kótyagos volt a fejem, de amikor meglátta, hogy felébredtem azonnal rám vigyorgott. A szemem akaratlanul is meredező férfiasságára tévedt, amitől még szélesebbre váltott a vigyora, mintha csak élvezné. Azonnal elkaptam a tekintetemet, de mielőtt megpróbálhattam volna felkelni már felettem térdelt. A keze pedig az eddigi simogatásból másba váltott át... az ujjával hatolt belém, először csak az egyikkel, majd a másikkal is, én pedig sikítottam, legalábbis az első pillanatban, utána már befogta a számat. Nem maradt más, mint hogy csendben nyöszörögve tűrjem, amit csinál. Patakokban folyt a könnyem, de ez még semmi sem volt ahhoz képest, ami ez után jött.
- Pont, mint édesanyád... - szentségtörésnek hangzott ez így a szájából, hiszen anya ott feküdt lent a konyha padlóján vérbe fagyva. Nem sok időm volt erre gondolni, mert mérhetetlen fájdalom hatolt belém, amikor már nem csak az ujja nyomult a testembe. Nem fogta vissza magát kicsit sem, durva volt, én pedig akármennyire is vergődtem semmi esélyem sem volt. A végére egyszerűen megadtam magam, már megmoccanni sem akartam, csak maradt a hangtalan sírás. Nem kellett már a számat sem befognia, tudtam, hogy ha megnyikkanok, akkor úgyis újra ez lesz. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre leszállt rólam. Mindenem fájt, ő pedig elégedett vigyorral kezdett el öltözködni. Egyszerűen csak az oldalamra fordultam háttal neki és egészen kicsire húztam össze magam. Minden ízemben remegve próbáltam megnyugodni, vagy... nem is tudom, hogy mit. Megremegtem, amikor a keze végigsimított a hátamon a nyakamtól, végig a gerincemen egészen a fenekemig.
- A következő alkalommal ezt is kipróbáljuk... - az a kegyetlen nevetés késként döfött belém. Már csak arra emlékszem, hogy önálló életre kel a kezem. Az éjjeli szekrényemen lévő lámpa hangos puffanással tört ripityára a fején, amire így félig felhúzott nadrággal el is dőlt az ágyam széléről a földre. Remegett mindenem, és amikor először felálltam, majdnem elhasaltam a padlón, de végül sikerült megtartani magam és azonnal tárcsáztam a rendőrséget.

Újra az a fránya telefon! Gyűlölök olyan ügyeken dolgozni, amikben erőszak is szerepel, olyankor képtelen vagyok az emlékeket visszaszorítani. Erőltetnem kell a szememet, hogy a vörös színezés eltűnjön az iroda berendezéseiről, de végül sikerül a telefont is előkotorni a zsebemből.
- Mindjárt tíz óra, hazajössz még ma egyáltalán, vagy megint bent éjszakázol? - akaratlanul is elmosolyodtam az aggódó, de egyben kioktató hangnem hallatán. Mary... olyan sok van benne anyából, csak... csak a szeme... Fáradtan dörzsöltem a halántékomat. Sikerült elaludni, miközben a régebbi ügyeket is újra átnyálaztam. Mindent tudni akarok róla, ha kell akkor akár még a régi nyomokat is felfrissítem, beleásom magam a múltjának minden szegletébe. Sejtheti, hogy most mindenki őt akarja elkapni, miután egy zsaru lányát kapta el.
- Megyek, pár perc és otthon vagyok. - azzal ki is nyomtam a telefont és próbáltam visszarántani magam a valóságba. Pocsék dolog, mikor még félig álom és ébrenlét között vagy, mikor nem vagy benne biztos, hogy minden rendben, vagy még mindig abban a szörnyű helyzetben vagy.

A nagybátyámat egyébként nem kapták el. A szobám ajtaját bezártam rá, és mire a zsaruk kijöttek már újra köntösben voltam lent anya mellett. Nem érdekelt, hogy csupa vér voltam, az első esés miatt és azért, amit John művelt velem. Egyszerűen képtelen voltam anyát ott hagyni egyedül és kimenekülni a házból. Azt sem akartam, hogy Mary előbb érjen haza, mint a zsaruk. Mire a szirénák felcsendültek és a járőr felment az emeletre a szobám már teljesen üres volt. Persze kiadtak ellene körözést, de soha sem találták meg. Fogalmam sincs, hogy hol van és mi történt vele, de nem is akarom tudni. Ezúttal nem, ennek az ügynek nem akarok a végére járni, el akarom felelejteni, hogy mindkét szülőmet megölte.