Kezdjük talán az elején. Elég egyszerűen össze lehet foglalni a lényeget. A milliárdos iparmágnás és az ő mindenben – kiemelném a mindenben jelzőt-, szolgálatkész titkárnői, a többes szám is a helyén van. Édesanyám azzal érdemelhette ki közülük a karikagyűrűt, hogy miután szült apámnak egy gyereket - nem engem, a nővéremet, Emmát-, hogy még jó két évig visszautasított minden figyelmességet és ajánlatot. Ezt rengeteget emlegették, főleg az apai nagyapám kedvenc témája volt, vagy még az is. Azt hiszem, még most is sérti, hogy egy egyszerű nő lett a fia felesége. Se vagyon, se elért hírnév, se semmi, ami az ő szemében értékelhető. A felmenők másik felét sem kellet félteni, oroszok, igazi oroszok, a könnyű pénz helyett, a kemény munkával megszerzett volt az elfogadott. Tehát, tökéletes volt a családi idill, hozzátenném, mindaddig, amíg egy fél óránál tovább nem kellett egy helységben tartózkodniuk és nem kellet beszélniük a másikkal.
A szüleim élete kezdetben sem lehetett kizárólag a szerelmen alapuló, nem csodálkozom, hogy több válási kísérletet is tettek, de aztán mindig visszatáncoltak. Az egyik ilyen békülési időszak eredménye vagyok én, ezt nem tudom szebben mondani. Gyerek kellet, mert a kisbaba összetartja a családot és ezért lett is egy. Viszont, bejött! Visszagondolva, kicsi koromból, igazából nem emlékszem veszekedésekre, vagy egymástól külön töltött időszakra. Nagy szó, még a nagyszüleim is kitettek magukért.
Temérdek nagyon jó élmény emlékét őrzöm azokból az időkből, de hát ugyebár az élet nagy körforgásának a része, hogy minden jóban, vagy jó után történnie kell valami rossznak. Kilenc évesen kaptam meg az első szemüvegemet, amit katasztrófaként éltem. Alacsony és vézna voltam, a tanulás sem jelentett soha gondot. Ezzel pont addig senkinek semmi baja sem volt, amíg meg nem kaptam az okulárét. Ezzel léptem a gúnyolódások főalanyának a szerepkörébe, őszinte leszek, tényleg úgy néztem ki, mint ahogy mindenkiben él, a tipikus tanár kedvence, mindent tudó nebántsvirág. Ezen aztán a pattanások sem javítottak. Ha valami rutinszerűvé válik, hozzászokunk, lehet a rengeteg joghurtnak köszönhetem, hogy egészséges a hajam. Viccet félre téve, ez csak a kezdet volt, ugyan is kiderült, hogy van egy bátyám. Nem igazán lepne meg, ha kiderülne, hogy több féltestvérem is van. Tizenegy évesen azonban meglepett és kicsit arcon is csapott a tény, hogy mindössze egyetlen nappal idősebb nálam.
Nem viseltem túl jól, a nővérkém viszont ügyesen eligazított, hogyan is legyek jó testvér. Egy ideig egészen jól kijöttünk Wyattel, csak miután az iskolában kiderült néhány dolog, amiben akaratlanul nekem is részem volt, mint például az, hogy az anyukája a zárt osztályon van. Ellenségek lettünk. Ő kivívta magának, hogy az iskola nagymenői közé tartozzon, én meg maradtam az, akinek nyugodt szívvel a kukába lehet önteni a tanszereit. Ez megszokott volt, az viszont nem, hogy a szülők és tanárok neki könnyebben elnézték még a súlyosabb dolgokat is, engem meg öt perc késésért is néha komolyan megbüntettek. Kimondottan üdítő volt kiszabadulni ebből a környezetből. A nyarakat általában a Loch Nessi tónál töltöttem, Nyikolaj nagypapánál. Náluk szedtem magamra egy kis fegyelmet, akaraterőt és orosz nyelvtudást. Persze a zsebpénzről sem lehet megfeledkezni, amiért a fogadójukban megdolgozhattam.
A tinédzserkor értékes éveit sikerült nem begyöpösödve a könyvek társaságában tölteni, ezt részben annak köszönhetem, hogy a minden és mindenki ellen lázadó nővérkém bevezetett a világába. Jah, az első alkalommal mindjárt be is törték az orrom. A barátság kezdetének nehézségei. Annak fogtam fel és tényleg olyan csajokkal és fickókkal találkoztam, akikkel mindent ki lehetett próbálni. Khm, a mindent itt is kihangsúlyoznám. Ivászat, bolti csínyek, kezdetben. Aztán jött egy kis rongálás, leginkább esztétikus művészi alkotások elhelyezése értendő ez alatt különböző felületeken. Csak lemosni szívás, bár erre van egy nagyon egyszerű megoldás, soha ne kapjanak el! De, kipróbáltunk „kölcsönvett” autókat, olykor nem éppen tiszta fejjel. Meg volt rá az esélyem, hogy én is egy tucat legyek az „elhanyagolt gazdag ficsúr, aki önmaga sajnálatára drogba és piába fojtja a bánatát” közül. Pontos okot nem tudok adni, miért nem, egyszerűen csak nem. Pedig ez idő alatt esett meg a nagy felismerés is és amúgy is bőven lett volna okom. Nem szeretem a könnyebb utat választani.
Nem tudnám időhöz kötni, igazán azt sem tudnám megmondani, hogy mikor vált komollyá. Kezdetben kísérletezgetésnek tűnt, egy újabb morális szabály felrúgásának, azt hiszem, mindkettőnk részéről. Miután komolyabban egymásba gabalyodtunk Bennel, akkor sem beszéltük meg, hogy mi is van kettőnkkel, kettőnk között. Elismerem, én volt a gyávább, a tagadóbb, valószínűleg apám miatt, aki az ilyesmit megbocsájthatatlan aberrációnak tartott és anyám persze a pártján állt, mint jó feleség. Meg sem próbáltam velük erről beszélni, így meglehetősen sokáig nem is tudtak a dologról. Ellenben, a barátaink döcögősen, de elfogadták a helyzetet.
Emma sem kedvelte Wyattet, lehet ezért választotta az őt dicsőítő parti időpontját, hogy bejelentse a nagy hírt. A család egésze, régi barátok és üzletfelek díszes társasága előtt közölte, hogy megházasodott és be is mutatta a feleségét. El lehet képzelni a kínos helyzetet, én erről lemaradtam, amit bánok, de nem a kárörvendés kihagyott lehetősége miatt. Sokszor jártunk tilosban, építési, mi több bontási területeken, a veszély az és az izgalom vonzott oda minket. Aznap este a kiszemelt hely egy régi gyárépület volt, a város határában, valamiért egyikünknek sem akaródzott igazán bemenni, de lógott az eső lába, ami ugyebár felénk nem egy szokatlan dolog. Végül az eső elől mentünk be. A felfedező út igen rövidre lett vágva, röviden, hetünkből öten, köztük én is, eltöltöttünk néhány órát a romok alatt, míg kiszedtek alóla. A végeredmény, egy halott, egy levágót láb és nyolc napon túl gyógyuló sebek. Elég sok mindenre emlékszem, de inkább kihagynám a bővebb elmesélést.
Én nagyjából fél évet töltöttem összességébe kórházban, volt egy pár műtét és ugyan könnyebb vagyok egy fél tüdővel, de élek. Bent leszámítva hamar feldolgoztuk a történteket, ő viszont nyomoréknak érezte magát. Ezen senki sem tudott változtatni. Ma is még mérges vagyok rá meg magamra is, mert ő a legrövidebb és a legtartósabb utat választotta, hogy megszabaduljon ettől az érzéstől. Ha nem gond, akkor úgy ezt sem taglalnám.
A nagyszüleim kanalaztak össze, de az ő vidéki nyugodt életük is irritált. Elég hamar tettem róla, hogy kiszakadjak az ismert környezetből, konkrétan a kicsit távolabb eső, szomszéd kontinensre tettem a lábam. A Nagy Alma nyüzsgése volt a búfelejtőm, új haverok, barátok és tankönyvek. Belegondolva, elég irreális, hogy az elkeseredettség és a düh tartott a tankönyvek mellet. De azokat nem kellet szeretni és ha, a sarokba vágtam egyet, nem duzzogott a bánásmód miatt. Az orvosira viszont bejutottam, igazából sosem ilyen pályára készültem és most azért vagyok ápoló, mert elbizonytalanodtam. Tényleg orvos akarok lenni? Tényleg jó orvos leszek? Fél éve tettem le a vizsgáimat, azóta mondjuk úgy, kisebb megszakítással dolgozom és már kezdek belejönni. A kérdéseimre viszont még nem találtam meg a választ, ellenben sikerült Vegast nyerni egy állást, csak hogy hely hűek legyünk. Eddig tetszet, amit láttam, leszámítva … Hoppá! Azt hiszem sikerült bővére eresztenem, bocs. Legközelebb majd inkább valami kivonatot hozok…