Max & Jenni

- Másnapos vagyok, nyúzott, kócos, biztos a sminkem is elkenődött, mi lehet ebben édes? - Elemeztem ki gyorsan a reggeli a mai reggeli állapotom. Őszintén szerintem szörnyen festhetek, csak nem édesen. - Te viszont az vagy. Tényleg. - Mosolyodtam el. Néha azon kapom magam, hogy hosszú másodpercekig csak nézem, abba kell ezt hagynom, elég feltűnő jelenség lehet, de nem az én hibám, hanem minden csakis az övé. Kell neki ilyen szemtelenül jóképűnek és ennyire szerethetően lennie? Még ha ezt nem is mondhatom ki, mert reggel van és már nincsen mire fogni, a másnaposságra meg nem igazán lehet, attól még így van.
- Ez irónia volt? - Húztam el a szám. Igen, de még mennyire. Hát aludhattam volna valahol máshol is,, mondjuk a nappaliban a kanapén. Nem lett volna kötelező ketten osztoznunk ezen az ágyon. Pedig olyan jól aludtam. Tényleg eltudnám még viselni pár alkalommal, sőt akár minden nap, még akkor is, ha minden alkalommal ezen az ágyon kellene osztoznunk is.
- Horkoltál... Iszonyat hangosan. - Próbáltam komoly maradni meg morcos és nem elnevetni magam, de végül csak megjelent egy halvány mosoly a szám szegletében, ha már Ő azt állítja, hogy olyan rossz volt velem aludni, hogy félig megrokkant, akkor Ő meg horkolt.
- Most legszívesebben még az ágyat is kicserélnéd, igaz? - Vettem el Tőle a köpenyt. Hát igen, egy zuhany most nagyon is jól fog esni, bár a reggelivel kapcsolatban nem vagyok biztos, bár ha eddig kibírtam a gyomrom, akkor szerintem most már megleszek, legalábbis remélem, bár én magam sem fogok fel hogy a fenébe bírtunk ennyit inni.
- Még reggelit is csinálsz? - Nem akartam célozgatni, más különben most azt mondtam volna, hogy valaki egyszer rettenet szerencsés lesz mellette, de attól még így gondolom, hogy nem mondom ki. Letettem a kávém az asztalra, hogy elinduljak gyorsan lezuhanyozni. A köpenyt finoman húztam magam után a földön, visszafelé felkaptam a kávém és megindultam ki a konyhába. A bögrét letettem az asztalra, bár gondolom hallotta a lépteim, azért én mégis a háta mögé osontam, kezeim az oldalára csúsztattam és egy puszit nyomtam az arcára.  

Max & Jenni

- Jó tudni. - Mosolyodtam el édesen, legalábbis én úgy éreztem elolvadok. Attól függetlenül, hogy másnapos vagyok még elpirulhatok, viszont nem akarok, de elfogok, ha minden adandó alkalmat megakar ragadni arra, hogy zavarba hozzon, márpedig szerintem erről van szó. Minden az Ő hibája. Mert nem érdekel kinek vagyok szép és kinek nem, a lényeg, hogy neki az legyek és senki bókjának sem örülök annyira, mint az övének. Ilyenkor úgy érzem, hogy kicsi Jenni odabent repdes örömében annyira boldog, amennyire én vagyok az. Néha még magam sem hiszem el, hogy minderre képes vagyok, de bármit megtennék, kibírnék és elviselnék azért, csak azért, hogy a közelében lehessek és maradhassak. Ennyi. Ez az, ami érdekel és számít. Tőle vagyok ilyen édes és szép és gyönyörű meg minden, ami csak szerinte vagyok, de persze ezt egy férfi nem értheti, de nem is kell, a lényeg, hogy én érzem és nem akarom elveszíteni ezt az érzést.
- Még jó, mert lerugdostalak volna mellőlem, ha nem hagysz aludni és már nem bírtam volna hallgatni. - Tettem hozzá egy bájos mosollyal. Na jó, valószínűleg nem lett volna szívem se elég lélekjelenlétem vagy energiám ahhoz, hogy lelökjem, szóval valószínűbb, hogy inkább csendben kimásztam volna mellőle és másik alvóhely után néztem volna.
- De, de igen. Az. Adtam egy puszit. Jól esett. Legközelebb inkább ne? - Vezettem kezem az övére, miközben a szemébe néztem. Édes istenem, még sosem voltak bennem ennyire ellentétes késztetések. Minél közelebb kerülök hozzá annál gyengébbnek érzem magam, sőt nem is akarok ellenállni a kísértésnek, de ugyanakkor a következő pillanatban máris hatalmába kerít egy másik érzés is, hogy csak akkor szeretném, ha Ő akarja és nem csak miattam, mélyen legbelül Tőle szeretném azt hallani egy nap, hogy akar engem, hogy velem akar lenni. Bármit megadnék azért a pillanatért. Mindent.
- Neked nincs ruhád? - Fordultam félig hátra... - Én kikérem magamnak nekem csak az van, amiben jöttem és az lövésem sincs hol, de megyek is és megkeresem és kikaparom a barátnőmet az ágyból. - A ruhám szerencsére a nappaliban volt a kanapén, ahol hagytam. Gyorsan belebújtam a ruhába meg a cipőmbe, egyik kezem a kilincsen, másikkal pedig a szemeim előtt, úgy nyitottam be Max szobájába, majd lassan elhúztam a kezem.
- Nyuszifül, reggeli. - Más körülmények kötött most behuppannék mellé az ágyba, de most inkább kihagyom. - Kilyukad a gyomrom. - Melleim alatt összefonva karjaimat néztem körbe a szobában vagyis csak a földön, ahol a ruhakupacok hevertek. Oké, hát legalább megvannak.
- Oké, akkor öltözz és odalent várunk. - Ezzel persze tudom, hogy semmit sem úsztam meg, de most inkább nem most akarom hallani. Inkább gyorsan kislisszantam a szobából, hogy vissza lemenjek a fiúkhoz meg a reggelimhez a konyhába.
 

Max & Jenni

- Meglehet, de amikor alszol nem ellenkezel, bár akkor se lehetsz könnyű, de ha már a falra másznék elhiheted megkísérelném, aztán legfeljebb esünk mindketten. - Na nem szolidaritásból, hanem mert magával húzna, de igen, képes lennék rá. Persze nem azért, hogy baja essen, mert abban az esetben rendesen bűntudatom lenne, inkább csak mert szóltam előre. De amilyen állapotban voltam és ha mégis horkolt volna, amint az kiderült nem szokott még jó, inkább befogtam volna az orrát vagy valami más módszerrel próbálkoztam volna.
- Helyes. - Mosolyodtam el ismét. Oké, akkor ezek szerint most ne puszilgassam vagy igen? Mosom kezeim, semmiféle hátsószándékom sem volt vele, ez csak egy egyszerű ártatlan jó reggelt puszi volt és nem akartam sem rá mászni, sem pedig azt, hogy pakoljon fel a konyhapultra és elevenítsük fel, a lépcsőház alatti eseményeket, amibe most inkább nem akarok belegondolni, csak mert, csak mert nem.
- A fene... Fiúk! - Mire vissza leértem a konyhába a reggelink majdnem odaégett és akkor lehetett volna kaparászni a serpenyőből, bár az alját így is egy kicsit odakapta, de szerencsére mosogatni nem mi fogunk. Közben amíg mindenkinek szedtem a tányérjába Genevieve is megérkezett.
- Szörnyen mosottnak tűnsz. - Állapítottam meg egy sokat sejtető mosollyal. Gondolom ez az állapot nem csak a bevitt alkoholmennyiségnek köszönhető, azért is volt az a sejtelmes mosoly.
- Te is. - Egy pillanatra egymásra néztük majd kitört belőlünk a nevetés.
- Különben is most haragszom rád... Nagyon. - Húztam el a számat sértődötten, mintha komolyan gondolnám vagy épp képes lennék rá haragudni kettő percnél tovább. Na jó, képes volnék, de nem emiatt.
- Bocsi... - Valamiért az az érzésem, hogy ma nem fogunk valami sokat beszélgetni, mivel a lepedők királynője kidőlt az asztalnál.
- Még jó, hogy művészek vagytok, nem pedig szakácsok... - Formáltam macskakörmöt két-két ujjammal, miután a Max és Andres felé fordultam. - Mert a reggelink majdnem odakozmált kissé. - Töltöttem még kávét Genevieve-nek és Andresnek majd leültem a barátnőmmel szemben.
 

Max & Jenni

- Tény, hogy könnyebb vagyok. Ha Te esel rám engem le is lehet százalékolni kettő másodperc alatt... - Mert félig megrokkanok, ahogy Ő fogalmazna, de azért a gondolattal még eljátszadozhatok, nem igaz? Ha pedig egyszer legyen most szó bármilyen helyzetről úgy alakulna, hogy szerencsésen rám esik lehet akkor sem panaszkodnék azért annyira, de biztosan meg is érezném a súlyát, amikor felakarnék kelni. Ezt a helyzetet már ismerem eléggé. Támogattam már el Brandont az ágyig, mert addig erősködött, hogy Ő már pedig nem marad a kanapén hogy végig mindketten eltaknyoltunk, Ő rám esett és mint akit kiütöttek abban a szent pillanatban be is aludt. Felejthetetlen.
- Akkor legközelebb Te fogsz felkelni a hercegnő mellől és reggelit csinálni, Max meg marad. - Néztem jelentőségteljesen Andresre. Végül is mentettem, ami menthető. Nem égett oda, csak egy kicsit lekapta az alját, bárkivel előfordul még a jobbakkal is, akiknek tudniuk kellene főzni vagy mi a fene.
Látszott, hogy mindenkinek hosszú estéje volt abban a tekintetben, hogy most még az én barátnőmnek is beállt a szája, ami nem sűrűn szokott, hiszen szinte mindig állandóan beszél, hozza a formáját meg a hangulatot, most pedig csak ettünk és mindannyian hálás pillantással néztünk az előttünk lévő kávénkra. Bár azt nem engedte meg, hogy maradjak és segítsek feltakarítani azért az asztalt segítettem leszedni és legalább a stúdióban rendet rakni, halványan el is mosolyodtam, amikor megtaláltam a tegnapi muffin papírját.
- Akkor este... - Amíg átfutott az agyamon, hogy most megöleljem-e, addig Ő megtette, én pedig jólesően viszonoztam. Meddig fogjuk tudni ezt még így folytatni? Tudja a fene, de minden egyes alkalommal, amikor így közelebb kerülünk egymáshoz egyre nehezebb ellenállni a kísértésnek.
- Szia. - Intettem még egyszer még mielőtt beszálltam volna a taxiba. Szóval este megint. Ez azért már jelent valamit kislány? Nem akar egyedül lenni és rád gondolt.