Bradfordban születtem 1984-ben, egy gyógyszerész anya és egy nyomozó apa egyetlen gyermekeként. Khm, nyomozó. Nemtudom, hogy más rendőr családoknál ez hogy megy, de nálunk apám miatt egy jó pár évig vasszigor volt. Persze amíg kicsi voltam ez nem nyilvánult meg olyan mértékben, mint később. Ennek következtében az általános iskolában nem tartoztam a rossz kölykök közé, de azért annyira stréber, visszahúzódó se voltam. Inkább csak olyan átlagos. Felesleges lenne ezt az időszakot részletesebben kifejteni, mivel az egyetlen említésre méltó esemény az az volt, amikor tizenkét évesen kaptam egy kölyök labradort. Aztán egy év múlva el is csapta egy autó, amibe belehalt, én pedig hónapokig voltam depresszió közeli állapotban. Ezekután egy időre felfüggesztettem az állattartási vágyaimat. A középsuliban velem is megtörténtek azok a dolgok, mint sok más emberrel: buli, pia, első igazi szerelem, stb stb. De a drogozást meg az ilyeneket messziről elkerültem, apám meg is ölt volna. Már az alkoholizálástól se csapkodta az asztalt örömében. Sajnos nem volt arra időm, hogy ezek miatt a kicsapongásaim miatt bocsánatot kérjek tőle, mivel meghalt egy lövöldözésben pár hónappal azelőtt, hogy leérettségiztem. Ez anyámat, és engem is rendesen összetört, de olyannyira, hogy Londonba kellett költöznünk a nagybátyámhoz és a feleségéhez, akik ügyeltek erre, hogy ne csináljunk semmilyen hülyeséget. De akármennyire is próbáltak figyelni rám, a talaj az én lábam alól kicsúszott, már nem érdekelt, hogy jó lenne ha egyetemre mennék, és az is hidegen hagyott, hogy mi lesz velem később. Csak ültem a szobámban, bámultam ki az ablakon, felidézve a régi emlékeimet apámról. Talán, ha jobban tanultam volna, talán ha nem ittam volna, talán ha jobban szerettem volna...beletemetkeztem az önsajnáltatásba, és majdnem egy évbe telt, mire kiláballtam belőle. Anyám mindeközben talált munkát ebben a nagy városban, és én is ki tudtam lépni a ház ajtaján, vissza az életbe. Szereztem barátokat, a régiekkel felvettem a kapcsolatot, és elkezdtem kitalálni, hogy menjek-e egyetemre, és ha igen akkor hová. Vonzott a tanári pálya, de végül a gyógypedadógiai irányba terelődtem el. Beköltöztem egy kollégiumba, mivel el akartam szakadni a családtól. Hiába emésztettük meg apám halálát, valahogy az a ház mindig nyomasztó volt a számomra, és nem tudtam volna ott tovább lakni, tanulni, létezni.
Az egyetem jól ment, néha még a középsulinál is durvább volt bulik terén. Sőt...nem is néha. Ha már a buliknál tartunk, ekkortájt ismertem meg azt az embert, aki elég sok mindent meghatározott az életemben később. Az egyik jó barátom elhívott magával diszkóba, arról persze én semmit se tudtam, hogy beszervezett még két embert. Nem volt túl romantikus, amikor először megpillantottam Ericet. Dübörgött a zene, füst volt és sötét, szóval ennyiből találkozhattunk volna egy sikátorban is, már ami a fényviszonyokat illeti. Az én barátom, és az aki Ericet hozta később szépen magunkra hagyott minket. de végülis jól tették. Itt sem szeretnék belemenni a részletekbe, de a magas kiskutyaszemű Ericcel a diszkót követő jó pár találka után összejöttünk, és két évig együtt voltunk. Jól ment minden, legalábbis az elején. Mindig szerettem őt, de az idő elteltével valami eltűnt, megvátozott. Eltávoldtunk egymástól, és az volt a legrosszabb, hogy ez ellen nem tudtam tenni semmit. Így meg már nem volt sok értelme a kapcsolatunknak, és akármennyire is fájt, szakítottunk közös megegyezéssel. A szakítás után még egymásba botlottunk pár alkalommal, ami nem ruhákban végződött, de ez neki és neki is jó volt így. Lediplomáztam, ugyanúgy meg volt mindenem mint azelőtt, kivéve a nagy szerelmet, de ez egyáltalán nem zavart. Vettem egy házat London szívében, és három év múlva megint rám talált a szerelem. Ez nem egy gyors diszkóban megismerkedős dolog volt. Duncant még Bradfordban ismertem meg, aztán anyám szólt, hogy ő is ideköltözik. Évekig nem tartottam vele a kapcsolatot, de örültem, hogy újra láthatom. Túl hamar ugrottunk egymás karjaiba, nem is alakult ki köztünk túlzottan bensőgségen kapcsolat, így fél év múlva szakítottunk. Ő fojtatta a dokiskodást, és én is elvoltam a magam kis életével.
Az elkövetkezendő évek elég átlagosan teltek, lassan ráuntam Londonra, már nem fűzött ide semmi. Se szerelem, a családom is máshol él, stb. Két barátnőmmel kitaláltuk, hogy költözzünk Vegasba, aztán ha nem jön be az élet akkor visszajövünk.  De összejött minden. Nem lettünk milliomosok, de ugyanúgy lett munkánk és otthonunk, mint régen Londonban. Az sors pedig újra összesodort Ericcel, nem kezdtünk újra semmit, de folytatódtak az egyéjszakás..összejöveteleink. Egészen addig, amíg nem lett egy barátnője, és hanyagoltuk egymást. Én addig nem tudtam összejönni senkivel, inkább maradtam Ericnél, miután szakított a nőjével. Megintcsak nem jöttünk össze, csak úgy csináltuk mint a kamasz nyuszik, aztán kész. Ő ügyvéd, elfoglalt meg minden, így szépen lassan elkezdtünk ritkábban találkozni, míg nem már nem is beszéltünk. Ez hónapokig ment így, nem jutott időnk egymásra, leginkább neki rám, és én közben találtam valakit, akivel komolyabbra fordultak a dolgok, nem csak annyiból állt az egész, hogy összefeküdtünk. Matt a neve, és hát nem egy Eric szintű férfi, de ha Erichez hasonlítom a férfiakat akkor magányosan fogok meghalni.
És el is érkeztünk a jelenhez, Vegashoz ,Matthez és hozzám. Együtt még nem lakunk szerencsére, mert öhm..az együtt lakás egy kicsit sok lenne, azt hiszem. De Vegasban mindig történik valami, ki tudja, hogy mit hoz a jövő.