H etekig voltam távol Vegastól és Ryantől, de mind hiába… Naivan azt hittem, hogy jobb lesz, ha távol maradok tőle, de még Barbados napsütötte homokos tengerpartja sem volt gyógymód a sajgó szívemre. Képtelen voltam más férfiakra ránézni, pedig számtalan ajánlatot kaptam, de mindet vissza is utasítottam. Nyilvánvalóan még nem vagyok túl életem nagy szerelmén. Még most is olyan hihetetlen, hogy egyik napról a másikra mennyire képes volt elhidegülni tőlem. Elismerem hibáztam, egyetlen egyszer azzal, hogy nem voltam hozzá teljesen őszinte, de még csak egy újabb esélyt sem adott nekem, nekünk, a kapcsolatunknak. Miért kell neki ennyire büszkének lenni? Ironikus, hogy régen mennyire szerettem ezt a tulajdonságát, de mára ez a tulajdonsága állt kettőnk közé.
Mennyi ideje is? Azt hiszem már két hónapja is annak, hogy láttuk egymást. Mi van, ha már mással van? Ha ismét megtalálta a boldogságot egy másik nő oldalán? Erre inkább gondolni sem akarok. Úgy remegek, mint a kocsonya, ha arra gondolok, hogy van rá esély, hogy elmegyek hozzá a dolgaimért és talán egy csinos nő fog ajtót nyitni.
Aztán végül elszántam magam. Igaz kellett hozzá egy dupla tequila, hogy bátorságot merítsek ahhoz, hogy rászánjam magam, hogy meglátogassam. Győzedelmeskedett a női hiúságom. Egy szív alakú felső részes piros merész koktél ruhát vettem magamra, ami nem túl sokat takart. Lássa csak, hogy mit volt képes eldobni magától.
Hosszú percekig álltam az ajtaja előtt, mire rávettem magam arra, hogy bekopogjak.

ruha *.*

Mindent összevetve pocsék érzés volt hazajönni, betérni az üres lakásba, szembesülni azokkal az emlékekkel, amiket a hátam mögött akartam hagyni egy időre, hosszabb időre, de a dolgaim most mégis hazahívtak. Arról még fogalmam sincs meddig leszek, meddig maradok, őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy lenne még bármi, ami ide köt. Lassan, de biztosan egyre kevesebb. Dolgozni bárhol bírok, ahhoz nem kell itt maradnom. Elintézek pár dolgot, amit kell... De ebbe még nem tudok dönteni. Kell még egy kis idő, mivel másom nincs, így az egyetlen, amibe kapaszkodhatok az az idő, csak benne bízhatom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármi is megváltozott, mert semmi sem változott, minden a régi maradt, csak mi mentünk el és most, hogy visszajöttem megint csak még mélyebbnek érzem azt az űrt a mellkasomban. Még eddig arra sem voltam hajlandó, hogy kicsomagoljak, mindent csak ledobáltam. Kimerültem. Így rám fért egy-két nap pihenés is, mielőtt írtam volna neki, hogy hazajöttem, szóval bármikor eljöhet a cuccaiért, amikor csak akar, amennyiben még szüksége van rájuk, bár ezt őszintén kétlem, hogy feltétlen szüksége lenne egy fésűre, egy toppra vagy a fogkeféjére a város egyik leggazdagabb családjából származó nőnek. Tudom, hogy a büszkeségem az oka mindennek, de valamiért az az érzésem, hogy nem lenne fair önmagammal szemben, ha egyszerűen csak úgy csinálnék, mintha nem lett volna fontos. Konkrétan semmilyen elhatározáson sem voltam kettőnkkel kapcsolatban abban a rövid időben, amíg nem voltunk együtt, aztán az események valahogy megoldották, megválaszolták a kérdést helyettünk, mert számomra az egyáltalán nem normális, hogy a barátnőm öngyilkos akar lenni, csak mert a kapcsolatunk zátonyhoz közeleg. Igen, Még nem tudtam túl tenni magam rajta, hogy két hónapja majdnem a karjaim között halt meg. Minden, ami történt egyszerre túl sok lett. Meglepő, hogy ki utat akartam egy kicsit?
Miután ajtót nyitottam neki a szavam is elakadt, sőt nem tartom kizártnak, hogy a szám is tátva maradt egy pillanatra, ejha... Ööö...
- Szia... Khm, kerülj beljebb. - Álltam hátrébb, hogy betudjon jönni. Én addig is azon voltam a háta mögött, hogy felszedegessem az állam.  

M ég soha sem voltam ennyire bizonytalan, ezért is vettem magamra egy ilyen csinos ruhát, amitől magabiztosabbnak érezhetem magam. Noha bizonytalan vagyok, de nem akartam, hogy ezt Ryan is észrevegye, ezért is vettem magamhoz némi folyékony bátorságot, máskülönben nem lett volna merszem megtenni idáig az utat. Így is hosszú percekig álltam az ajtó előtt, mire rászántam magam, hogy bekopogjak. Egy részem reménykedtem abban, hogy nincs itthon, hogy aztán elmondhassam magamnak, hogy én megpróbáltam, de hiába… De aztán túl váratlanul, túl gyorsan kinyílt előttem az ajtó, és Ryan állt szemtől szemben velem.
- Szia. – Mosolyogtam rá a lehető legbájosabban. Elégedett voltam magammal, hiszen láttam a reakcióját, nem csak meglepődött, de meg is döbbent. Ezek szerint kiváló választás volt ez a merész piros ruha.
- Ugye nem zavarok? Csak azért a néhány holmimért jöttem, ami még itt van. – Léptem beljebb a lakásba, úgy tűnik, hogy itt tényleg semmi sem változott. Minden berendezés, bútor ugyan ott van. Elképzelni sem tudom, hogy hogyan képes még mindig ebben a lakásban élni, ahol annyi időt töltöttünk egymással.
- Milyen volt Los Angeles? – Igyekeztem beszélgetést kezdeményezni, de nem tagadom, hogy még mindig különös volt a kialakult helyzet, elvégre azért vagyok most itt, mert útjaink külön váltak és azt a néhány dolgot, ami még a lakásán van magammal vigyem. Persze nincs szükségem a dolgaimra, de tartozok neki annyival, hogy ne neki kelljen ezzel foglalkoznia, elvégre Ryan is eljött hozzám ezzel a szándékkal.  

- Csak pár napja érkeztem meg, amit nagyjából végig is aludtam, szóval mindent megtalálsz a régi helyén, nem igazán pakoltam el semmit. - Azt sejtettem, hogy különös érzés lesz újra látni, de azt nem, hogy ennyire. A bevillanó emlékekkel már megtudok birkózni, volt időm megtanulni bánni velük és mivel komolyan vettem, hogy dolgozni megyek, ezért leinni magam a sárga földig se nagyon volt időm. Nem akartam megint abba a hibába esni. Most inkább munkaterápiát alkalmaztam és azt hiszem elmondhatjuk, hogy sikeres volt, persze ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy most akkor lazítani fogok, ellenkezőleg, most fogunk majd csak igazán rákapcsolni és még jobban ráfeküdni, szóval nagy valószínűséggel csak átmenetileg vagyok itthon, már amennyire még annak érzem. Nem azt mondom, hogy nem vágytam vissza így durván két hónap után, de nem annyira vissza ebbe a lakásba, mint hozzá. Ő jobban hiányzott, mint ezek a falak. Igaz, ez a lakás ugyanúgy az otthonomul szolgált már előtte is, de vele valahogy más lett, most pedig csak olyan üres, semmi más. Talán ideje lenne nekem is változtatni.
- Fárasztó. Dolgoztam és most, hogy belekezdtünk egy újabb albumba ezután még jobban kell, szóval nem igazán lesz lazítás, csak pár dolgot muszáj itt elintéznem, haza kellett jönnöm, de fogalmam sincs meddig maradok, ezért is szóltam, hogy gyere, amikor tudsz, mert aztán megint nem tudom merre leszek és meddig. - Tény, hogy egyre kevesebb dolog köt ide, a múltam, de ha jobban belegondolok már az sem igazán.
- Azon gondolkozom, hogy lehet L.A.-be is költözöm. - Még nem döntöttem el. De az is lehet, hogy fenntartom még ezt a lakást és aztán majd jövök, amikor akkor. Fogalmam sincs. Valami érezhetően megváltozott bennem. Talán megint a régi lettem, aki előtte voltam...  

H atalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne vessem magam karjai közé. Meg akartam ölelni, vagy legalább megérinteni, de mégis tartottam a távolságot. Most ezt kell tennem.
- Akkor ugye nem bánod, ha körül nézek? – Ismerem a lakás összes pontját, de most mégis idegennek, szinte már betolakodónak érzem magam itt. - Eltűnt a kedvenc fülbevalóm és nagyon bizakodó vagyok, hogy itt hagytam nálad csak nem emlékszem rá… Vagy ez vagy, a költözködés közben valahogy elkeveredett. – Nem azért hiányolom ennyire, mert értékes lenne, inkább érzelmi értéke van. Évekkel ezelőtt kaptam a legjobb barátnőmtől, ezért számomra felbecsülhetetlen.
- Tudom, hogy most a munkaterápiába menekültél, de nem árthatna, ha pihennél is egy kicsit. – Nem akartam úgy beszélni, mintha még mindig a barátnője lennék, aki azért aggódik, hogy túlzásba viszi a munkát. Azt hiszem, hogy mégis úgy hangzott… Az a fránya megszokás.
- És úgy döntöttél, hogy nekem ezt feltétlenül tudnom kell? – Igyekeztem visszapislogni a kikívánkozó könnyeimet. Elköltöztem a lakásból, mert nem tudtam ilyen közel lenni hozzá… Túl sok az emlék és egyszerűen túl sok volt nekem, de hogy Ryan még a várost is elhagyja… Meglepett, és egyszerre teljesen ledöbbentett.
- Azért mész el, mert szerinted nem elég nagy a város kettőnknek? – Tudni szeretném, hogy nekem ehhez mennyi közöm van. Persze biztos van közöm hozzá, mert tudjuk mi történt, és ha nem történt volna, akkor nem feltehetőleg nem is ment volna el L.A.-ba és nem is gondolkozna el azon, hogy oda költözzön.

- Pihenek is, amennyit kell. - De a kelleténél semmivel sem többet, mivel a pihenésből még senki sem épített fel karriert, a kemény munkából viszont már igen. Én is pontosan ezen vagyok és ha ez meglesz, akkor úgy húsz-harminc év múlva már bőven ráérek pihenni amennyit csak akarok, bele is fogok fáradni a pihenésbe, addig viszont ez ki van zárva, főleg mivel most nem is nagyon van mással foglalkoznom a szenvedélyemen kívül, mivel már csak ez az egy maradt és bízom benne, hogy legalább ez nem fog becsapni, mert akkor azzal önmagam csapnám be.
- Nyugodtan nézz csak körül, bár nem emlékszem, hogy láttam volna, de ez még nem azt jelenti, hogy nem bujkál itt valahol. - Csak nem igazán vagyok érdekelt a női fülbevalókban, sem pedig járatos, de azért nagyon remélem, hogy nem dobtam ki gondolván, hogy csak valami apró kacat, na jó, azt hiszem, hogy a szeméttel együtt kidobtam volna, ha itt hagyta, akkor itt is kell lennie valahol.
- Azt hittem beszélgetünk... - Vontam meg a vállam. Nem volt semmiféle szándékom sem a szavaimmal, egyszerűen csak azt gondoltam, hogy mi most beszélgetünk, ezért mertem megemlíteni a dolgot, nem pedig azért, hogy bántsam vele vagy akármi, de ezek szerint mégis csak sikerült vagyis akkor még mindig nincs túl kettőnkön.
- Na és mi a helyzet Barbados-on? - Az alapján, amit hallok az sem volt eléggé messze, mert kevésnek bizonyult, mintha semmi sem változott volna, ugyanolyanok vagyunk, mint amikor vagyis mielőtt mindketten elmentünk. Fogalmam sincs, hogy ez most mit jelent. Talán csak annyit, hogy rosszul próbálkoztunk, nem elég jól.
- Nem menekülök, csak már nincsen, ami idekötne. Talán ez egy jó idő arra, hogy elgondolkodjak azon, hogy esetleg továbblépek. Így legalább Téged sem kínoználak... - Azért gondol rám még mindig, mert tudja, hogy még mindig itt vagyok, de ha elmennék, akkor már nem lennék itt és az idő múlásával egyre kevesebbet gondolna rám és egy idő után már nem fájna annyira.  

B ólintottam, nem firtatva tovább a témát. Elvégre Ryan felnőtt férfi már, biztosan tudja, hogy hol vannak a saját határai. Azért mégis remélem, hogy nem temetkezik teljesen bele a munkájába. Nem hinném, hogy ez hosszú távon jót tenne neki. Ami pedig engem illett… Nos, itt vagyok, visszajöttem, de arról még halovány fogalmam sincs, hogy mit is kezdjek magammal. Nem is tudom, ez valahogy olyan, mintha meg kellene tanulnom újra járni. Persze nem teljesen olyan. Még mindig emészt az a hatalmas űr, amit az elvesztése okozott.
- Ha itt van biztosan meg fogom találni. – Most kellene elindulnom és felfedeznem, hogy hol bujkál a fülbevalóm, feltéve, ha a lakásán hagytam, de képtelen voltam még elszakadni tőle.
- Ne haragudj. – Bűnbánóan lesütöttem a tekintetemet. - Tudod, nekem nem megy még túl könnyen, hogy beszélgessünk… - Ezzel nyilvánvalóan a tudtára adtam, hogy még nagyon nem vagyok túl rajta. Hiába voltunk közel két hónapig távol egymástól, a távolság mit sem változtatott az iránta táplált érzelmeimen. Még mindig szeretem.
- Semmi különös. Napsütés, homok és tengerpart. Jó sok napolajra volt szükségem, hogy ne barnuljak le. – Elég sokat mutat a ruhám belőlem, hogy lássa nem igazán süttettem a hasamat a strandon. Mármint úsztam a tengerben és megpróbáltam élvezni, hogy olyan csodálatos helyen vagyok, de mégis hiányzott. Sokkal jobb lett volna, ha Ryan is ott lett volna velem.
- Ó, igen. Jól értettem. Miattam akarod elhagyni a várost. – Továbblépés… Annyira, de annyira megutáltam ezt a szót mostanában.
- Tudod mit? Gyorsan körbenézek, nem akarok sokáig zavarni. – Meg sem vártam, hogy válaszoljon, inkább gyorsan megindultam a hálószoba felé, hogy a dolgaimat összeszedjem.  

- De még mindig élsz. Nem a barátnőidnek kellett megkeresniük, hogy Barbie megint megpróbálta megölni magát és most sikerült is, mivel a szüleid nem hívhatnak, mivel a családodnak sejtelmi sincs arról, hogy Te jártál valakivel. Ez is valami... - Tudom ezt most kissé csípős volt és fájdalmas, de annak i szántam. Neki nem megy még könnyen a beszélgetés?  Na hagyjuk már, nem Ő talált rám a laksomban eszméletemet feszítve, mert elborult az agyam és lenyomtam a torkomon fiolástól az altatót.
- A szerelem rész már megvolt az életemben, nem vált be, most ideje dolgozni. Talán abban jobb leszek és sikeresebb, nem mintha fel akarnék érni bárkihez is, csak saját magamhoz. - Vontam meg a vállam. Ez sem volt egy célzás, burkolt az legalábbis nem volt. Talán még tényleg nem kellene beszélgetnünk, mivel érezhetően nem vagyunk még túl ezen a kapcsolaton, vagy inkább hibán. Meglehet, hogy nem én vagyok az őszinteség mintaképe, de ez valahogy még engem is pofára ejtett, amit nem viselek valami jól, de túl leszek rajta, viszont annak sem látnám semmi értelmét, hogy egymást kínozzuk. Zárjuk ezt le, lépjünk tovább és legyen vége.
- Nem, nem miattad, de nekem most ezzel sikerült elásnod a szemeben a komplett női nemet, miután összeakartunk költözni, sőt már azon kezdtem gondolkodni, hogy megkérem a kezed, Te pedig végig a képembe hazudtál, legalább az álszent érzelmedtől kímélj meg. - Egyértelműen jobb lesz, ha elmegyek innen és jó ideig nem nézek vissza, ahogy Londonra sem. Utána mentem, de a hálószoba ajtajánál megálltam és a vállammal nekidőltem. - Nem hittem volna, hogy valaha is képes leszek ekkorát csalódni benned. Tévedtem.   

E gyre inkább kezdem azt hinni, hogy hiba volt ide jönnöm. Még egyáltalán nem álltam készen a viszontlátásra. Azt hittem naiv módon, hogy ha majd szépen felöltözök, attól magabiztosabb fogok lenni, hogy képes leszek leplezni, hogy még mindig táplálok gyengéd érzelmeket iránta. Tévedtem.
- Ez nem egészen így van. – Konkrétan a szüleim tudtak arról, hogy van egy férfi az életemben, de ahhoz, hogy bemutassam a szüleimnek előbb fel kellett fednem Ryan előtt az igazságot. Megtettem, és mindketten tudjuk, hogy hogyan végződött.
- Még lehetsz szerelmes és még biztosan fogsz is az lenni, feltéve, ha szakítasz rá időd és nem csak a munkádnak fogod szentelni az életedet. - Mégis mit mondhattam volna? Fájt, amit mondott, de igyekeztem leplezni előtte, de már képtelen voltam szemtől szemben állni vele, ezért inkább bemenekültem a hálószobába. Miért nem hagyja, hogy összeszedjem a dolgaimat és távozzak? Sokkal könnyebb lenne, de mégis utánam jött és szó szerint elállta az egyetlen lehetőségemet a további menekülésre.
- Az álszent érzelmeimtől kíméljelek meg?! – Szó szerint ledöbbenve néztem rá, nem akartam elhinni, hogy ezt mondta. - Szerettelek és még most is szeretlek. Soha sem hazudtam neked az irántad érzett érzelmeimről. Elkövettem egy hatalmas hibát, nem voltam veled a kapcsolatunk elejétől őszinte, te pedig ezért büntetsz, mert nem tudsz túl lenni azon, aki valójában vagyok. – Mégis mit számít, hogy van néhány milliót érő kötvényem, néhány épület a nevemen? Az örökségemről nem is beszélve… Na és? Ha azt mondaná, hogy velem maradna, ha mindenről lemondanék, akkor érte képes is lennék megtenni.
- Ha neked ez kell, hogy képes legyél tovább lépni, akkor csak tessék. Itt vagyok és végig hallgatom, amit csak mondani szeretnél. Csalódtál bennem? Ryan mondj olyat, amit eddig még nem tudtam. – Könnyes szemekkel néztem fel rá. Ha mindent visszacsinálhatnék… Ha időben mertem volna bátor lenni, akkor már talán a menyasszonya lehetnék.  

- Az előzőt sem volt belekalkulálva az életembe, szóval gondolom biztosan leszek még. Az előzőért is félretettem a munkám... - Legalábbis jóval kevesebbet foglalkoztam vele, dolgoztam, mint az elmúlt hetekben, mást sem csináltam, csak dolgoztam, de bevált. Lefoglalt, elvonta a figyelmem és jó hatással is volt a hangulatomra. Mostanság egyébként is kellenek új célok az életemben, amiket szem elé helyezhetek, addig sem gondolkodok máson, fölösleges dolgokon. Nem akarom olyasféle dolgokkal kínozni magam, amiknek nincsen semmi értelme, mert már a múlté, amit elengedtünk, mert így lesz a legjobb. Mégsem voltunk olyan jók együtt, mint hittük.
- Nem büntetlek. Vége van. Nem akarlak már megérteni se... - Mert dögöljek meg, ezt nem is lehet, pedig hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam ezen, nem próbáltam megérteni, de csak az én szemszögemből látom a helyzetet, végül is könyörgöm, ez az egész még nem is volt elég, öngyilkos akart lenni, ezt mégis hogyan kellene megemésztenem?
- Majdnem a karjaim között haltál meg. Ha egy kicsivel is később jövök, mondjuk csak egy órával. Szerintem, engedd meg, hogy úgy érezzem, hogy ez nem normális, hogy úgy próbálsz meg kezelni egy hatalmas hibát, hogy begyógyszerezed magad. - Talán tényleg jobb lett volna inkább nem megpróbálnunk beszélgetni. Ez is egy hiba volt. De ez kivételesen az enyém. Én akartam. Azt hittem menni fog. Tévedtem.
- Nem, nincs. Már mindent elmondtam. - Elrontottuk, méghozzá nagyon, de azért azt képtelen volnék bánni, hogy megtörtént, de persze ahhoz már túl büszke lennék, hogy ezt el is mondjam neki, inkább hagyom elmenni. Megfogadtam magamban, hogy nem fogom, nem akarom bántani, most mégis ezt teszem.
 

N em is tudom… Olyan, mintha bűntudatot akarna bennem ébreszteni, pedig el sem tudja képzelni, hogy mennyire iszonyatosan érzem magam a történtek után. Valahogy nem találtam még magamra, mióta külön utakon járunk. Vele voltam teljesen egész, nélküle teljesen szétesettnek érzem magam. Azaz űr még mindig ott tátong benne, amit az elvesztése okozott. Semmivel sem lehet pótolni a hiányát.
- Tényleg vége van. – Ismételtem utána, ki kellett mondanom hangosan, hogy én is elhiggyem. Milyen naiv is voltam, mikor azt feltételeztem, hogy eljövök hozzá és talán újra feléled közöttünk a régi szikra. Mikor ajtót nyitott nekem, akkor azt hittem, hogy van még remény, mert ahogyan rám nézett akkor… De, minél többet beszélgetünk, annál inkább a tudtomra adja, hogy már csak a múltja része vagyok, az a része, amit minél előbb le szeretne zárni.
- Nem is kellett volna ott lenned. – Miért tudott olyan átkozottul jól időzíteni? Tényleg megmentette az életemet, pedig nem is kértem rá, sőt jobban szerettem volna meghalni, akkor nem érezném azt, amit most.
- Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha akkor nem toppansz be. – Ez igaz, mert akkor már halott lennék, de ha megöltem volna magam, akkor neki örökké bűntudata lett volna miattam. Ezt nem akarhatom, de akkor nem gondolkoztam racionálisan. Csak egyszerűen tenni szerettem volna valamit, amivel véget vethettem a fájdalmamnak.
- Hátha még eszedbe jut valami, amíg minden cuccomat összeszedem. – Indultam meg a fürdőszoba felé, hátha még ott is van néhány holmim. - Azt hiszem, hogy tényleg jobb lenne, ha elmennél. – Eleinte még a gondolat is rémisztő volt, hogy másik városba szeretne költözni, de ezek után mégis úgy hiszem, hogy mindkettőnknek az lesz a legjobb.

- De már nem ez számít, hanem az, hogy ott voltam. - Emeltem feljebb a hangom dühösen. Ha akarnám sem tudnám eldönteni miért kellene dühösebbnek lennem.De... Azt hiszem mégis csak, az öngyilkosság verte csak ki rendesen a biztosítékot. Soha nem hittem volna, hogy képes lenne rá. Egyszerűen nem. Erre abban az állapotban kellett rá találnom és ami a legszebb az egészben, hogy igaza van. Tényleg nem kellett volna ott lennem, mármint abszolút a véletlennek a műve, hogy akkor ott voltam, a jó időben.
- Én örülök, hogy akkor ott voltam. - Vittem lejjebb a hangom. Nem akarok megint kiabálni vele, bár a legutóbbi alkalommal úgy hiszem jogos volt a dühöm. Majdnem sikerült megölnie magát, emiatt had legyek már dühös.
- Mert akkor mi? Meghalsz? Hát ezt... Ezt hiszem el! Nina, hallod Te magad egyáltalán? Felfogod miről beszélsz? - Mert őszintén szólva kezdek kételkedni az elméje tisztaságában. Jobb lenne, ha halott lenne? Mégis hogy mondhat ilyet? Fel nem fogod... - Fiatal vagy. Előtted az egész élet. Ne dobd el egy hiba miatt. Lesz még több is, amin túl kell tenned magad. - Bár nem vagyok sokkal idősebb vagy tapasztaltabb nála, de ahogy elnézem neki még lövése sincs a nagybetűs életről, a valóságról, mert eddig tényleg egy tündérmesében élt, ahol Ő volt mindenkinek a kis hercegnője.
- Amivel bánthatlak? - Őszintén szólva erre a kérdésre nem igazán várok választ. Amíg Ő a fürdőben pakolgatott, addig gyorsan körülnéztem az a bizonyos fülbevaló után. Nem vagyok nagy rendtartó, de ha szerinte itt hagyta, akkor itt kell lennie valahol, én pedig szeretném most visszaadni neki, ha már ilyen fontos, mert kétlem, hogy a többi holmija igazán az lenne. Végül az éjjeli szekrény legfelső fiókját kihúzva megtaláltam az említett ékszert. Belépve utána a fürdőbe megálltam mellette, a fülbevalót pedig letettem elé. - Nem baj, ha meggyűlölsz, úgy legalább könnyebb lesz elfelejtened.   

B evallom, hogy nem a legjobb ötletem volt az, hogy el szerettem volna dobni magamtól az életemet, de abban a gyenge pillanatomban mégis az tűnt a legjobb megoldásnak. Akkor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok tovább élni nélküle, hogy a hiánya fizikai fájdalmat okoz számomra, hogy az elvesztése után okozta űr mindig ott fog tátongani bennem. Vele voltam egész, nélküle pedig már fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok. Mégis annak köszönhetően, hogy ki vagyok valójában azért veszítettem el, hiszen nem időben avattam be a részletekbe.
- Legalább az egyikünk örülni tud ennek. – Élek még, létezek, de nem vágyok ilyen életre, amiben Ryan már nem az életem része.
- Akkor nem voltam olyan állapotban, hogy racionálisan tudjak gondolkozni, mindössze erről van szó. – Hányszor akarja még felhánytorgatni azt az esetet, mikor megmentett? Fogalmam sincs, hogy aznap miért jött át hozzám, de azt be kell vallanom, hogy az időzítése tökéletes volt, hiszen még mindig élek, miatta.
- Na és, ha ezen nem akarom túltenni magam? Azt szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen. – Hiába is fecsérlem erre az időmet ugye? Feleslegesen koptatom a számat, hiszen Ryan már nem akar tőlem semmit sem, már az sem számít neki, hogy szeretem.
- Már kezdek ahhoz hozzá szokni, hogy minden egyes szavad, amit kiejtesz az bántó számomra. – Még az is bánt, hogy újból és újból szembesít tetteimmel, hogy mindig felhánytorgatja a múltat. Miért nem képes megbocsájtani nekem?
- Köszönöm. – Gyorsan be is raktam táskámba a fülbevalót, ha már Ryan megtalálta. Legalább van valami jó a mai napban is, meg van az, amiért jöttem.
- Ezt akarod? Tényleg? Mégis szerinted, hogyan lennék képes téged gyűlölni? – Elképedve néztem rá, nem akartam elhinni neki, hogy tényleg ezt akarná.

- Fogod még másképp látni. Nem volt értelme... - Én egész egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg inkább meghalni szeretett volna, még h most így is látja, ez meg fog változni. Tény, én még sosem akartam véget vetni az életemnek egy nő miatt, de ez is elfog múlni, nem lesz mindig szomorú, de most mintha eltűnt volna belőle a kitartás.
- A mi kapcsolatunk már sosem lenne olyan, mint régen. - Épp ezért jobb lesz mindkettőnknek, ha annyiban hagyjuk. Én sem tudnék már a régi lenni, ahhoz hogy ez megint működjön mindent el kellene felejtenünk, ami pedig nem menne. De nem csak felejtenünk kellene, hisz engem gyakorlatilag kész tények elé állított.
- Az apád sosem egyezne bele, nem fogadna el, én pedig sosem voltam, nem is leszek az a seggnyaló réteg... Hidd el, Ő nem ilyen életet képzelt el neked, nem velem. Nem nyugodna bele. Nina, ismerem az ilyen embereket. Te talán nem vagy ilyen, de az apád igen. Mindent bevetne, hogy ennek vége legyen minél hamarabb. Csak neked lesz jobb. - Nem fogok pitizni, mint egy szánalmas kutya csak azért, hogy esélyem legyen, aminek ugye pofára esés lenne a vége, mert akárhogy is nézzük sosem lennék elég jó a lányának.
- Tulajdonképp miért jöttél? - Közhelyesen fogalmazva most ugrasztom ki a nyulat a bokorból. - Tudom, hogy nem ezek miatt. Ezekre a dolgokra neked nincs szükséged, bármikor vehetnél magadnak másikat, ezekről pedig megfeledkezhetnél, ahogy rólam is. Szóval? A fülbevaló megvan, ami olyan fontos volt. Most pedig akkor hallani akarom, amiért itt vagy. - Nem vagyok hülye. Tudom, hogy nem ezek a dolgok számítanak. Valami másról lesz szó.   

S zerintem meg annak nincs értelme, hogy nélküle kelljen élnem, ahogy annak sincs értelme, hogy Ryan már csak büszkeségből se tudjon nekem megbocsájtani, hiszen azt mondta, hogy szeret, de a történtek véget már képtelen velem lenni. Ha szeret, akkor képes lenne arra, hogy megbocsásson nekem. Mégis mit kellene tennem, hogy megbocsásson?
- Honnan is tudhatnád? – Hiszen nem akarja újra megpróbálni és látatlanból nem lehet tudni. Minden csak elhatározás kérdése, de Ryan már esélyt sem akar nekem adni, mintha már elkönyvelte volna a kapcsolatunkat. Tényleg lemondott már rólunk, kettőnkről?
- Viccelsz velem ugye? Az a férfi, akinek hittelek az sosem hátrált volna meg csak azért, hogy az apám mit gondolna a kapcsolatunkról. – Nem tudna apám mit tenni, mint beletörődni abba, hogy egy pár vagyunk és évek múltán, ha még mindig együtt lennénk, akkor biztosan el tudná fogadni, de persze ez is csak egy mi lenne ha… Elvégre már több mint két hónapja nem vagyunk együtt.
- Talán csak azért jöttem, mert ragaszkodó típus vagyok, szeretem a régi dolgaimat. – Legyen szó arról a fésűmről, amit Ryan fürdőszobájában hagytam, vagy arról a fülbevalóról, amit az imént talált meg, de leginkább mégis róla van szó.
- Tényleg minden megváltozott… - Hangosan felsóhajtottam. - Régen nem kellett megindokolnom azt, hogy miért jöttem át hozzád. – Néhány lépéssel közelebb léptem hozzá. Van, ami sosem változik, még most is fel kell néznem rá. Hiányzik, hogy lábujjhegyre kelljen állnom, hogy meg tudjam csókolni. - Látni akartalak, mert hiányoztál. – Ez az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok.

- Onnan, mert megváltoztunk. Gondolj bele... Öngyilkos akartál lenni. Ez előtt, előttünk megfordult a fejedben csak egyszer is? Erősen kétlem. Én pedig... Mindig is egy büszke szar fogok lenni. - Ezen nem változtat semmi, de mások lettünk, megváltoztunk, már sose semmi sem lenne olyan, mint eddig. Semmi sem. Én sem akarom elfogadni, de nincs más választásunk. Milyen újrakezdés lenne ez? Olyan amelyben nem bíznánk ugyanúgy egymásban, mint előtte vagy olyan, amiben állandóan még ha akaratunk ellenére is, de felhánytorgatnánk a múltat? Erre egyikünknek sincs szüksége.
- A lényeg, hogy Ő nem ilyen életet szánt neked. Én pedig soha nem hajtanék fejet senkinek sem. Tudod, hogy így van. - Ebbe nem nyugodna bele és annak sincs semmi értelme, hogy örökösen viaskodjunk. Tudom, nem jellemző rám, hogy bármit is feladnék anélkül, hogy megpróbáltam volna, de egyszer valahol mindent el kell kezdeni. Talán ennek most van itt az ideje. Nem látom semmi értelmét annak, hogy olyan harcba szálljak, amiben nem nyerhetek.
- Te is tudod, hogy ez nevetséges... - Na persze meg ugye azért is vette fel direkt ezt a ruhát, mert csak el kellett jönnie azért a vacak fésűért és ahhoz fel kellett kellett vennie egy ilyen dögös piros koktélruhát.
- Van ami tényleg nem változik. Most is olyan nagyon önfejű vagy. - És még mindig olyan édesen tudsz kérlelni a pillantásoddal. De ennek, nekünk akkor sincs közös jövőnk, mert egész egyszerűen sosem fogok passzolni az Ő világába. - Nem várhatod el, hogy olyasvalamiért harcoljak, amiben sosem lennék elég jó. 

V ak lenne talán? Hát nem egyértelmű, hogy még mindig utána epekedek? Nekem rajta kívül senki sem kell, csak rá van szükségem.
- Egyszer sem fordult meg a fejemben, hiszen boldogok voltunk együtt, akkor még volt értelme miért élnem, de miután szakítottunk sok minden megváltozott. – Na tessék! Ha számoltam volna, hogy hányszor fogja felhozni az öngyilkosságomat, akkor már biztosan elveszítettem volna a fonalat, túl sokszor kerül szóba.
- Az nem is jutott az eszedbe, hogy ez mégis csak az én életem és úgy akarom élni, ahogy én akarom? Nem tehetek arról, hogy hova születtem, hogy a családomnak mennyi pénze van, hogy a beleegyezésem nélkül hány szerződés szól arról, hogy mit fogok örökölni… Talán nem akarod elhinni, de ha apám választás elé állítana, hogy téged vagy a pénzt választanám, akkor mindenről képes lennék miattad lemondani. – Hihetetlen ugye? Én tényleg ennyire szeretem. Mindenről lemondanék miatta.
Vállat vontam, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy miről beszél. Azt akarja, hogy bevalljam, él még bennem a remény? Naiv vagyok tudom, de még mindig bizakodok.
- Sokat bosszankodtál ez miatt, de mégis ezt a tulajdonságomat is tudtad bennem szeretni. – Kitartóan néztem a szemébe, hiába volt sokkal magasabb tőlem.
- Nem is várom el tőled, hogy harcolj. – Értem nem kell, engem már megkapott, sőt a szüleimmel sem kell viaskodnia, mit számít, hogy mit fognak róla gondolni? Habár még nem is találkozott velük, ezért nem is tudhatja előre, de Ryan már elkönyvelt, hogy biztosan nem kedvelnék.
- Nekem elég jó vagy, sőt több is, mint jó. – Léptem hozzá egész közel, majd óvatosan felé nyúltam, hogy gyengéden végig simítsak az arcán.

- Az emberek változnak... Te is megváltoztál. Én pedig ezt most nem tudom elfogadni. Én már egyszer félredobtam a büszkeségem és tudod mi a legelkeserítőbb az egészben? Az, hogy így visszatekintve már nem vagyok biztos, benne, hogy megérte. - Én amikor hibáztam szinte a lábai előtt hevertem, könyörögtem, bármit megtettem volna, hogy megbocsásson, miközben utólag kiderül Ő sem volt nálam, de persze ezt sosem vallotta volna be, most is csak szorította az idő. - Azért mondtad el, mert muszáj volt, nem azért, mert akartad, csak nem volt más választásod, mivel láttad, hogy kezdem komolyabban venni a dolgokat. Talán éppen erre nem számítottál... Hát én sem. - Arra sem, hogy egyszer megfordul egy olyan nő az életemben, akivel szeretném majd komolyabban venni a kapcsolatunkat. Nos, megtaláltam és várhatóan pofára is estem vele. Arra sem, hogy ezt fogom érdemelni Tőle... Megtörtént.
- Neked sosem lesz átlagos életed, pont ezek a szerződések miatt, mindig kötni fognak. A saját életedet kell élned, nem valaki másét, aki lenni szeretnél. Ez a Te életed, nem velem. Én nem tudnék beilleszkedni a Te világodba, Te pedig nem vagy való az enyémbe. Legyél csak önmagad, aki mindig voltál. Ne akarj más lenni miattam. - Én őszintén szólva semmit sem várok már ettől a kapcsolattól. Sőt, talán előbb is véget ért volna, ha elmondja az igazat. Igaz, ezt már nem fogjuk megtudni. Ezt sem... Ahogyan mást sem.
- Én... - Hajtottam le fejemet a kezébe. - Nem biztos, hogy akarom ezt. - Emeltem fel lassan a kezem és az övére simítottam. - Én csak egy átlagos lányt szeretnék, egy olyan lányt, mint aki a szomszédban lakott és szerettem. - Nem pedig egy örökös nőt örökös kötelességekkel és a fél város vagyonával.  

I gaza van, az emberek változnak, de az iránta érzett érzelmeim cseppet sem változtak. Szeretem, mindig is szeretni fogok. Ryan az első és igazi szerelmem. Azt mondják, hogy az első szerelem egy életre szól.
- Most nem tudod elfogadni? Ez azt jelenti, hogy valamikor majd képes leszel rá? – Ha egy hajszálnyi remény is van erre, akkor is foggal és körömmel fogok ebbe kapaszkodni. Bármit megtennék azért, hogy visszakapjam. Szeretem. Képtelen is vagyok racionálisan gondolkozni, ha róla van szó. Tényleg bármire képes lennék érte.
- Nem miattad titkolóztam, hanem magam miatt. Külön költöztem a szüleimtől, azért mert élni akartam a saját életemet, nem pedig azt az életet, amit nekem szántak. Aztán egyszerűen csak megtörtént, megismertelek és beléd szerettem, már a legelső pillanattól kezdve, ahogy átjöttél a volt barátnőd macskájáért hozzám. – Túlságosan féltem attól, hogy elveszítem miután kitálaltam neki az igazságot, aztán minden félelem beigazolódott.
- Egymás ellentétei vagyunk, de az ellentétek vonzzák egymást, ugye? – Akármennyire közhelyes, de mégis így szokott lenni. Eddig is passzoltunk egymáshoz, de mi változik attól, hogy tudja, hogy ki vagyok valójában? Két külön világban élünk, de ha összebújunk, akkor a világunk egyesül egymással, csak ő és én, csak mi lennénk.
- Nem én vagyok azaz átlagos lány, ha jól sejtem. – Visszahúztam kezemet, szinte már égették a könnyek szemeimet, ahogy próbáltam visszapislogni. Ez felért egy arculcsapással, pedig olyan bizakodóan jöttem el hozzá, de most is sikerült finoman a tudtomra adni, hogy már nem szeretne tőlem semmit sem.

- Talán. - De addigra mindennek már nem lesz jelentősége. Nem fog számítani, ahogy az sem, hogy mennyi időre lenne szükségem, jobb, ha ezt az időt külön töltjük, sőt egyszer már megpróbáltuk még egyszer, igaz, hogy akkor én könyörögtem azért az újabb esélyért és bármit megadtam volna érte, aminek így már nincs értelme, hogy a második esélyünk is kudarcba fulladt, mert képtelen volt velem időben őszintének lenni, egy újabb esélynek, egy harmadik nekifutásnak már nem látom értelmét. Erre mondják azt, hogy ami nem működik azt nem lehet erőltetni, mert csak még rosszabb lesz. Én pedig mindenek ellenére nem szeretnék vele ennél rosszabb viszonyban lenni, mert szerettem, valahol még mindig szeretem és ez számít, legalábbis nekem még igen.
- Nézd, nem akarom elfelejteni a veled együtt töltött időt, mert ez az életemnek az egyik legjobb időszaka volt, de ezt most lezárom és neked is ezt kellene tenned. - Nem miattam, hanem miatta. Neki is jobb és könnyebb lenne, ha elfogadná és tovább lépne, ha rágódna többet ezen és nem törné magát, mert azzal mindkettőnknek csak ártana, főleg, ha kárt tesz magában.
- Nina, Nina, add fel. Vége. Ennek itt most tényleg vége. - Még soha egyik nő se igyekezett ennyire minden áron menteni a kapcsolatunkat. Talán azért van ez, mert még sosem igyekeztem ennyire jónak lenni ebben a dologban, de most akartam és sikerült is és jó is volt, egy ideig, de ha már a közhelyeknél tartunk, akkor minden jónak vége szakad egyszer.
- Te sosem leszel átlagos lány... Te különleges vagy. - Simítottam végig az arcán. - De nem hozzám való. - Ejtettem le a kezem magam mellé. - Vigyázz magadra! Valaki még megfog érdemelni. - Húzódtam hátrébb Tőle és oldalra fordítottam a fejem, csak hogy ne keljen újra ránéznem, mert azt már nem bírnám. 

V álasza egy cseppet sem volt biztató, de legalább nem akar bennem hiú reményeket kelteni, ezt tisztelem benne. Ennek ellenére is érzem, hogy van remény. Nem akarom és nem is tudom elengedni, de azt tudom, hogy neki még szüksége van egy kis időre, amíg képes lesz nekem megbocsájtani. A mi történetünk nem érhet így véget, boldogan kell együtt élnünk, amíg meg nem halunk. Naiv vagyok, hogy ezt hiszem, hogy az életünk olyan lehet, mint a mesékben, de Ryan az én hercegem.
- Talán igazad van, de mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá. - Lezárni? Az érzéseimet nem tudom betenni csak úgy mondjuk egy fiókba és kulcsra zárni. Ez nem ennyire egyszerű. Bonyolult, mert mi azzá tettük, de hiszek abban, hogy közösen képesek leszünk arra, hogy kibogozzuk a szálakat. Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy minden ugyan olyan legyen, mint régen. Mert nem tudom elfogadni a tényt, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt számunkra.
- Te hiheted azt, hogy vége van. - Nem akarok beletörődni, mert az olyan lenne, mintha képes lennék elfogadni, hogy számunkra nincs már remény. Nem adom fel harc nélkül, ha kell küzdök érte, hogy visszakapjam.
- Biztos vagyok benne, hogy minden lány azt szeretné hallani, hogy különleges, de ebben az esetben nekem ez semmi jót sem jelent. - Az, aki valójában vagyok, az gátolja abban, hogy újra együtt legyünk? Nem tehetek ez ellen semmit sem, az vagyok, aki. Erről nem tehetek, hát nem érti? Viszont arról már igen, hogy sokáig eltitkoltam előle.
Képtelen voltam megszólalni. Ez volt a búcsú? Tényleg ennyi volt? Már rám nézni sem képes? Vettem egy mély levegőt, még mindig küszködve a könnyeimmel, majd elindultam gyors léptekkel az ajtó felé. Néhány pillanat múlva már az alsó túlsó végén találtam magam, távol tőle.