Szerintem még nem igazán volt alkalmam vagy időm feldolgozni, mindazt, ami az utóbbi néhány hét hozott, fáradt voltam, próbáltunk, fellépések, aztán meg dög vagy, szóval még, ha eszembe is jutott, mielőtt elnyomott volna az álom, ami nagyjából kettő másodperc, szóval nem igazán jutottam semmi érdemlegesre, vagyis épp ott tartok, hogy a mosdó fölött fogmosás közben bámulok magam elé a tükörbe és játszom le magam előtt újra és újra, hogy nem csak álom volt, nem csak az elmém szívat és Nina tényleg terhes és apa leszek és jó, mármint nem egy vadidegen bigét ejtettem teherbe az öltözőben, hanem a volt barátnőmet, majdnem mondhatjuk a menyasszonyomat is, és mire is számít az ember óvszer nélkül, de még ez sem érdekes, a hogyan tovább részen kellene dolgozni, de még azt sem tudom hogyan is kezdjek hozzá.
Mióta felkeltem rá se néztem még a mobilomra, ez villant be, mikor meghallottam a csengőt, de még inkább meglepett az, ami az ajtó túloldalán fogadott.
- Nina, szia... - Pocsékul fest, mármint letörölte az arcát, de ennyi idő együttlét után nem kell mondania, hogy tudjam sírt, hát legalább nem felejtettem el semmit, úgy értem ultrahangra menni vagy ilyenek, a következő pedig a táskája volt, ami szembe ötlött, miközben akarva akaratlanul is végignéztem rajta, nevezzük amolyan ösztönnek, mégis csak a gyerekem anyja.
- Öhm, persze... - Na erre se számítottam, ahogy eddig semmi másra se a történtekből.
- Gyere be, azt majd viszem én. - Nyúltam a kezében lévő táskáért. Inkább nem kérdeztem semmit, pedig több is lenne hirtelenjében, de az első és legfontosabbat, amit fel se kell tennem, arra már tudom a választ, Mr. Lemmer nem kifejezetten örül, hogy a lánya tőlem vár gyereket, ennyit azért lehetett sejteni előre és most már bizonyos is, ha itt van.
- Szeretnél beszélni róla, vagy inkább nem? - Akkor nem is kérdezek semmit, ahogy elnézem annyira nem is vagyok egyedül a fogalmam sincs hogyan tovább résszel.

Kissé feszülten dörzsölgettem a tarkóm, ahogy kísértem a lakás belseje felé, hát ez sehogy se hangzik túl jól és minél tovább beszél, annál kevésbé, muszáj volt megmosolyognom, ahogy lerúgta a cipőjét, nem is értem, hogy a nők minek sanyargassák magukat ezekben, de erre valami olyasmit mondana, hogy a szépségért meg kell szenvedni, de megér ennyit?
- Nina, lassíts... - Guggoltam le elé a kanapéra, hát itt valami nagyon nincs rendben.
- Mégis mi fog, minek kell történnie? Mi az a bármi? Lassíts, mert így egy szót sem értek. - Az világos, hogy egy nő képes egy valamire gondolni és közben egy másikról beszélni, de az most lássuk be nem túl célravezető.
- Mond el, hogy mi a baj? Megfogjuk oldani, ketten, oké? - Fogtam meg a kezét, bevallom ez eddig jobban megy, mint elvártam magamtól. Számíthattunk volna rá, hogy lesz aki jobban meglepődik nálunk, de kevésbé fogja jól fogadni és most feltételezem, hogy itt is tartunk. Abba, hogy nekem mi a véleményem erről abba most inkább ne menjünk bele, mert lenne, méghozzá szép színes, de azt nem Ninának szánom.
- Khm, rendben van. - Bár azt még nem tudom mire céloz, pontosabban sejtelmem sincs, kezdem veszíteni a fonalat anélkül, hogy meglett volna.
- Miről kellene döntenünk? - Az elkövetkező hónapokban valószínűleg több dologról is.
- Okéé, értem... - Háát, sok mindenre számítottam, de erre úgy nem. Feszülten vakartam meg az orrom.
- Ez most hogy jutott eszedbe? - Bukott ki belőlem a számomra egyértelmű kérdés.
- Mármint, ebben talán igazad van, de mégis... vegyük ezt át, oké? Lépésenként haladva. - Mert az az érzésem, hogy Nina most szép nagyot ugrott előre, de úgy, hogy még Ő maga sem tudja hova és ettől megszeretném kímélni, nem csak neki sok ez, és ez a lakás sem kifejezetten gyerekbarát, de az ilyesmit akkor is át kell gondolni, nem csak így.

Na jó, tényleg lassítanunk kéne, mert ez így szerintem még neki is zavaros, nem csak nekem hallgatni és követni, persze az előzményekkel úgy, ahogy tisztában vagyok anélkül is, hogy mondaná, eddig sem örültek nekünk, most meg aztán végképp nem, hogy esze ágában sincs elvetetni a babát és én ezért becsülöm, nem vagyunk együtt, megtehette volna a beelszólásom vagy egyezésem nélkül és azzal mindent gondot letudott volna.
- Mennyire gondolod komolyan? Tudod mit? Várjunk ezzel egy kicsit és ha még mindig elgondolkodtat a dolog, akkor visszatérünk rá, rendben? - Szerintem ez egy elég fair ajánlat, ahhoz mégsem gondolom egészen komolynak, hogy most azonnal belevessük magunkat a közepébe, költözés, egy teljesen új helyre azért igényel némi háttérmunkát, persze csak ha már eldöntöttük és tudjuk hová is szeretnénk menni, az sem mellékes.
- Persze, bármit. - Vontam meg a vállam, hirtelen nem is kapcsoltam miért kéri, amit kér, időközben arról teljesen megfeledkeztem, hogy kissé alulöltözött vagyok.
- Ó, bocsánat, mindjárt jövök. - Baszki, öregszem, erre abból a villanásnyi fájdalomból jöttem rá, ami akkor hasított a lábamba, amikor túl hirtelen akartam felkelni, nem, úgy látszik én sem ugráltam még eleget. Kivettem a szekrényből egy melegítő alsót egy tiszta pólóval és belebújtam.
- Csinálok reggelit... nem, fogalmam sincs, ne nézz így. - Rá sem kellett néznem szinte éreztem rajta a tudod te hány óra arckifejezést, nem, fogalmam sincs, annyit tudok, hogy ma még nem ettem, és éhes vagyok.
- Kérsz te is? - A reggelisütés még azért nem fog ki rajtam, hogy azt is inkább rendeljem, alkalomadtán mikor van hozzá kedvem és fáradt se vagyok annyira szeretek elsütkérezni és hát eddig még egész jól sikerült mindig, végül még itt vagyok. Kávéval nem kínálom, az amennyire emlékszem nem volt túl nyerő ötlet legutóbb, hmm vennem kell teát vagy valami koffeinmentes kávét neki. Akár igen, akár nem én azért készítek elő többet, hátha az illatok és a hormonok meghozzák az étvágyát egy kis reggeli és ebéd közötti nassoláshoz.

Az ember hall dolgokat, olvas, meglepődik, bosszankodik egy sort vagy simán csak tovább görget a reggeli kávéját szürcsölgetve, nekem az valamikor délután kettőkor esedékes, de az most lényegében nem is számít, de az, hogy közlik veled, hogy apa leszel, miután nemrégiben szakítottak, az azért némileg megváltoztatja a dolgokat, az életed, a felfogásod, valahogy minden a feje tetejére áll, ahogy mondani szokás. Szeretem Ninát, ordas nagy hazugság lenne a részemről azt mondani, hogy már nem és csak önmagamat csapnám be, de még azt se, inkább csak mondjuk úgy, hogy nekem nem működött, erre lesz egy gyerekünk. Nem hiszek abban, hogy a gyerek majd összetart és megold minket, francot se fog megoldani, mégsem megy ki a fejemből, folyton azon kapom magam még próba közben is, hogy hogyan legyen tovább, mit csináljak vagy mit kéne, nem én vagyok apósom állna és nem is leszek soha, sőt ha tehetne eltaposna, mint egy kellemetlen kártevőt, ami azt illeti pont úgy is néz rám, de a lánya a gyerekem anyja. Fogalmam sincs, hogy ez már hozzátartozik-e az úgy nevezett apai ösztönökhöz, de amikor azon gondolkodom, hogy talán másik lakást kellene néznem, kicsivel gyerekbarátabbat, hol ott mindig ide jövök vissza, haza, már ha nekem munka mellett van olyanom, akkor szerintem ez már az.
- Taylor? - Kérdeztem vissza, miközben pakoltam ki a serpenyőt meg a kaját a frigóból.
- Khm, hát nem August-nak fogjuk hívni, az egész biztos. - Nem sértésnek szántam a családja felé, de szerintem senki sem akarja olyan személyről elnevezni a gyerekét, aki kicsit sem őrült, de még csak színlelni sem volt hajlandó, hogy kicsit is örül, hogy unokája lesz.
- Na és, Taylor mit enne? - Nem vagyok egy mesterszakács, de reggeli készítésben nagy vagyok már és most már kezdek felébredni is. Van, hogy már herótom van a gyorskajától, olyankor jó, amikor dög vagyok, felkelek, rendelek valamit, eszek és visszafekszem, de ha van időm, akkor inkább összedobok valamit, amolyan a recept a szakácskönyvbe, a hozzávalók meg a boltba alapon.

- Inkább csak arról, hogy hogyan nem szeretném, ha hívnák a gyerekemet. - Kezdésnek már ez sem rossz, talán zárjuk is ki a szüleinket, legalábbis azon személyeket, akik szemmel láthatóan nem örülnek a gyerekünknek, az enyémek még nem is tudnak róla, valahogy még nem éreztem késznek magam erre, még magamban se raktam rendet, addig meg, mit mondjak?
- Hát ebben esetleg az anyám tudhatna valami okosat mondani. - Ehhez nem igazán értek, sajnos nem áll közel a gitáromhoz vagy a zenéléshez, szóval fogalmam sincs, de szoktak mondani valamit arról, hogy milyen alakja van a kismama hasának, hogy mi a neme, amikor csűcsösebb vagy ha lentebb van, tényleg fogalmam sincs.
- Rendben. - Szerintem még életemben nem hallottam tőle így ezeket a szavakat. De akkor omlett lesz baconnel és zöldségekkel, Nina mindig vigyázott az alakjára, nem mintha szüksége lett volna rá, szóval most még szoknom kell, hogy lassan annyit is megbír enni, mint én.
- Igen? Mond csak... - Figyeltem, miközben szeletelni kezdtem a zöldségeket. Ezt még tőle lestem el, csak ebben nem lesz annyi zöld, végül is egész jó volt, rátudott venni teljesen fura dolgokra is.
- Ó, egy perc és folytatom a reggelid Taylor. - A mobilom eszeveszett csengése zavarta meg a konyhafőnök mai adását, hát ez nem az ébresztőm lesz, és mint kiderült a további alvásnak is meszeltek, délután próbálunk.
- Van kedved később velem jönni? Próbálunk... - Már mindenkit ismer, igaz a srácok lemaradtak egy-két körrel, de majd behozzák, szóval nem szeretném egyedül hagyni a lakásban és nem is zavarna, egy kis nosztalgia, ha nem mentem volna még az agyára a kapcsolatunk alatt, amikor már nyolcadjára játszottam ugyanazt, még bepótolhatjuk és általában jó hangulatban szokott múlni, ha emlékszik.
- Legalább kicsit elterelnénk a gondolataid... - Ami engem illet, nem számítottam másra... na jó, talán mégis, azért nem gondoltam, hogy a lányát is kiteszi, csak mert tőlem van az a gyerek.

- Nem, még nem. Nem tudtam mit mondhatnék és hát, szerintem még magam sem fogtam fel igazán. - Kapartam meg a torkom, a nőknél ez bizonyár más, mégis csak ott növekszik, fejlődik benned valami, táplálod és vigyázol rá, a férfinak pedig apaként egyszerűen felelősége, hogy figyeljen és gondoskodjon rólatok, ami biztos meglesz, csak előre még így nem látom a dolgokat, hogy Ryan, mint apa. Tudom, csak még nincsenek a helyükön a dolgok bent, mint amikor megszületik a fejedben egy dal és hiába veszel a kezedbe papírt, fogod a gitárt és próbálod lejátszani, az nem ugyanaz, amit hallottál.
- Persze. Miért ne? - Nem látom semmi akadályát se, jobb is, ha a kis jövevény hozzászokik a zajos élethez, majd igyekszem nem kiüvölteni a dobhártyáját még idő előtt, hm azt hiszem, hogy az még ki sem alakulhatott neki.
- Igen, tudják. - Mondanám, hogy a zenélésben kiéltem minden fájdalmam és csalódásom, de ez nem teljesen volt így, biztos, hogy látszott meg szétszórt is voltam és el is mondtam, hogy mi a helyzet, ha valakinek nem lett volna anélkül is világos, hogy szakítottunk, ez úttal végleg. Hát igen, akkor még nem tudtuk, hogy egy harmadik fél is belefog szólni a dolgokba, főleg azt nem, hogy az olyasvalaki lesz, aki nem Lemmer.
- Valahogy így. - Vontam meg a vállam, miközben szétosztottam a kaját egy-egy tányérba, ez most ilyen gyors bisztró kaja, de legalább ehető.
- És mi lenne, ha még nem mondanánk semmit? Lassan adagoljuk be... ma csak, eljönnél velem. Na? - Fordultam felé a tányérjával a kezemben.
- Reggeliebéd. További receptekért kövess az instagramon. - Valamiért, még a történek után is szeretem hallani a nevetését és látni a mosolyát és még sosem láttam ennyit enni, vicces lesz az elkövetkező néhány hónap meg még néhány amíg beletanulunk pár dologba, én még azt sem tudom melyik oldalán kell megfogni a pelenkát.