"Mert mindennek van egy alapja..."


1980-as évek Brooklynjában születtem és éltem ott tizenhat éves koromig. A gettóban nevelkedtem és nőttem fel csodálatos családommal, kinek tagjai egy szajha anya, egy perverz, pedofil apa és egy állandóan visító, követelőző,  idegesítő húg. Egyedül talán magamat nevezhettem normálisnak mind addig, míg be nem csavarodtam.
Tulajdonképpen tartom magam ahhoz a megállapításhoz, hogy az ember maga alakítja az életét. Nem bízhatunk semmit a véletlenre, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy teljesen elhagyva magunkat csak sodródjunk az árral, miután megízlelhettük az élet valódi kegyetlenségét. Mindig teperni kell, küzdenünk még akkor is, ha a mocsadék legaljával nevelkedünk, és semmi utat nem látunk a szebb jövő felé még akkor se, ha ebben reménykedünk.
Lehet, hogy harcolni akartam, de végül hadakozás, menekülés lett belőle. Azt hittem egy szerető, jómódú család sarjaként láttam világot, de ez közel sem volt igaz még akkor se, ha ezt reméltem és próbáltam elhitetni magammal. A látszat már az elejétől fogva megtévesztett. Azt hittem, a szüleim egymás iránt érzett szeretete, tisztelete igaz, hogy nem csak egy színjáték az egész, ahogy az életem se. De az volt… egy szemét színjáték, ami tévútra csalt. Egy színjáték aminek én ittam meg a levét.


„Egy egészséges ember nem kínoz másokat. Általában a megkínzottakból lesznek a kínzók.”


Eleinte a helyi bandákkal gyűlt meg a bajom, kezdve itt a rivalizálással, bandavezérséggel de meg kell említeni azt is, hogy már azért is tepernünk kellett, hogy a helyiekkel egy légtérben megmaradhassunk. Később viszont, az apám jelentette nekem a legnagyobb fejfájást. Elhagytam a lázadó tinédzserszokásaimat, nem jártam térdig letolt nadrágban, baseball sapkát húzva a fejembe, öt kilós aranyozott nyaklánccal a nyakamban, mi több, nem mutogattam és vertem az ütemet a lábammal, mihelyst meghallottam a dübörgő zenét mely a legvadabb és egyben legjobb kocsikban bőgött fel. Egy sértett és bántalmazott srác lettem, aki azért küzdött, hogy menekülhessen. Küzdött, hogy ne kelljen elviselnie azt a szemetet, ami minden nap fogadta otthon és küzdött azért, hogy az állatok között is ember maradhasson.
Kemény gyerekkor, kemény felnőttkort eredményez… vagy még sem? De nyilván valamilyen szempontból biztosan főleg úgy, hogy a körülöttem élők körmüket rágva nézték végig azt az időszakot, amit tinédzserkoromtól mostanáig megéltem.
Tudjátok, mindig is szerettem az apámat bármilyen hihetetlen is. Felnéztem rá, ő volt az elsőszámú példaképem. Egy ember volt aki nem csak, hogy tanult és jómódú volt, de még az életét is a családjának szentelte. Minta apának tartották remek természettel. Mígnem….
Ahogy teltek múltak az idők és cseperedtem, ő egyre inkább lelte szórakozását abban, hogy a saját fiát figyeli fürdés, öltözködés közben úgy, hogy én egy ideig ezt észre se vettem. Undorító mi? Ez mind odáig fel sem tűnt, míg rá nem tért a tapogatásra és arra, hogy nyilvánosan is többet foglalkozik velem a kelleténél. Nem is zavartatta magát nyilvánosság előtt se, nyugodt szívvel tett furcsa mozdulatokat és gesztusokat az irányomba amit én minden alkalommal próbáltam apa-fia szitunak beállítani. Kevesebb mint több sikerrel.
Egy idő után elfogott a rettegés. Mit tehetett volna egy tizenéves kiscsákó? Senkinek nem mertem szólni, féltem a következményektől, attól amiket a filmekben lát az ember, hogy kiutálják az embert mert undorítónak tartják. Mind emellett azt reméltem, hogy ennek hamar vége szakad. Azt tartottam a legfurcsábbnak, hogy az anyám nem vette észre soha… de mit is vártam egy olyan nőtől, aki naphosszat k*félt más pasikkal, csak az apámmal nem, és csak azért járt haza, hogy cipőt cseréljen és egy rakás gumival távozzon?
Később, ahogy egyre idősödtem, fel tudtam mérni a helyzet komolyságát, az apám már fenyegetéssel tartott kordában. 16 évesen már tudtam, hogy ez nem csak a saját neméhez való vonzódás volt, hanem perverzió és pedofília is. Ráadásul a saját fiával szemben ami számomra csak súlyosbította a helyzetet… Nem hittem el, hogy ez az én életem. Minden alkalommal mikor otthon volt, ablakon távoztam és ablakon érkeztem haza. Nem akartam találkozni vele, minden létező kapcsolatot megakartam szüntetni vele.
A talpig becsületes, több diplomával rendelkező apám élete egyik pillanatról a másikra kisodródott, akár egy vakvágányon robogó gyorsvonat. Az okát nem tudom, de nem is szeretném tudni. Onnantól kezdve addigi életének ellentétét mutatta nem csak nekünk, de az egész világnak. Gödény módjára kezdett vedelni, bagózott és drogozott, már-már úgy nézett ki, mint egy rossz hajléktalan. Mindig hibátlan, fehér fogsora megsárgult majd befeketedett, bőre sárga alapon vörös, lila eres lett. Ellehet képzelni, milyen hatást keltett bennünk az átalakulása. A perverziója agresszióvá nőtte ki magát és nem enyhült, sőt! Erősödött. Reménytelen játékot űztem az élettel és az apámmal. Szinte versenyfutás volt az egész, ami menekülésbe csapott át. Már nem csak én voltam az áldozata, hanem az anyám és a húgom is. Verte, ütlegelte és fenyegette őket. Számtalanszor láttam a pofáján a véres, maró gúnyt, a szemét és legaljasabb vigyorainak egyikét, akárhányszor kést szegezett a torkomhoz, hogy aztán ezzel kötelezzen megadásra és maga szenvedélyének "beteljesülésére".
Soha nem fogom elfelejteni az arcát azokban a pillanatokban. Olyan volt, mintha megszállták volna a testét. A férfi, aki imádta a családját, teljesen becsavarodott és egy szemét állat lett belőle, akinek rács mögött lett volna a helye.
Én pedig megtagadtam az adott idézetet, miszerint a megkínzottakból lesznek a kínzók. Nem láttam értelmét, hogy azt tegyem, amit az apám, nem is hajlottam rá. Volt annyi eszem, hogy tudjam mi a jó és mi a rossz. Nem akartam én is börtöntöltelék lenni, vinni akartam valamire, így a hangsúly az emberekre terelődött. Mindenképpen a saját „fajommal” akartam valamilyen úton-módon foglalkozni de, hogy milyen formában, azt még nem tudtam.


„…Fel kell nőnünk, nem lehetünk mindig gyerekek. De ez még nem jelenti azt, hogy lelkünk nem maradhat örökké gyermeki…”


Tizenhét évesen elhagytam Brooklynt. Apámat sikeresen sittre küldtem köszönhető ez annak, hogy a telefon mindent rögzített, amit mondott. Egy élesre edzett konyhakéssel esett nekem, mivel voltam olyan bátor, hogy beköptem a szomszédnak, kik feljelentést tettek. Ő pedig azt gondolta, hogy azzal, hogy kinyírja a saját fiát miután megerőszakolta, minden megoldódik. Csak az volt a baj, hogy a sok pia, drog, teljesen lelassította a reflexeit, így egy teknősbéka gyorsaságával vetekedett. Nekem pedig nem volt szükségem nagy fizikai erőre ahhoz, hogy kiszúrjam a szemét, majd vérző fejjel tovább álljak. Anyám ekkor már rég a diliházban tekergett, becsavarodott, amiért, mind a húszon… harminc… ötven valahány pasija lapátra tette. Amit még mindig nem tartok meglepőnek.
Tizenhét évesen még kiskorúnak számítottam, így a nagyszüleimhez kerültem a húgommal, Cassidivel együtt.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy elhagyjam magam és az önsajnáltatás áldozatává váljak. El akartam érni valamit az életben, így megpróbáltam nagyapám nyomdokaiba lépni.
Én is ügyvéd akartam lenni, ezt pedig már tizenhat évesen eldöntöttem. Soha nem voltam egy kifejezetten szorgalmas srác, fontosabbak voltak számomra a barátok, mint a tanulás, a fejlődés. De a nagyszüleim rávilágítottak arra, hogy tanulás és ész nélkül barátokra se tehetek szert.
Jogtanácsosnak tanultam. Huszonhárom éves koromban kerültem ki a Harvardról, és már ide s tova harmadik éve dolgozok ügyvédként, Vegas legfőbb irodaláncánál.  
Számtalan pert nyertem már, többek között az egyik legfontosabbat, ahol Eric - keresztfiam - sorsáról kellett dönteni. A húgom bántalmazta a párjával együtt, így pert indítottam ellenük, hogy a kisfiú hozzám kerüljön és én legyek az az ember aki felneveli.
A kisfiú lassan második éve él velem és a kislányommal Leahval, aki fiatalkori szerelmem és volt menyasszonyom kislányaként jött a világra.

A legnagyobb változást ez jelentette számomra Mona halála, valamint az, hogy nem sokkal előtte kimenekítettem soha nem ismert ikertestvéremet a börtönből. Ezek
erőteljesen megalapozzák az életemet, mint ahogy az is, hogy lassan negyedik éve dolgozok a CIA-nak úgy, hogy senki nem tud róla rajtam kívül, ami mondjuk nem csoda, hisz ez az egyik alapszabálya a tagságnak.
Közben persze rokonok és barátok jönnek mennek, mint ahogy az is igaz, hogy az ügynökösdi előtérbe fog kerülni és tigrisbukfencben ugrik elő az ügyvéd személyem mögül.