Egyáltalán nem fáj a szívem, amiért itt kell hagynom ezt a szerény kis szállodaszobát. Azzal, hogy rászánom magam erre a következő lépésre, csak azt bizonyítom, hogy erős vagyok, és hogy van elég bátorságom ahhoz, hogy most már szégyenérzet nélkül lépje ki az utcára azok közé az emberek közé, akik régen még a barátaim, jó ismerőseim voltak, mostanra pedig már mondhatni, hogy az ellenségeimmé váltak. Pocsék belenézni úgy az ismerősöd szemébe, akikkel régen együtt jártál kaszinókba, puccos összeruccanásokra, hogy a puszta megvetésen és nyers gyűlöleten kívül mást nem kapsz vissza. De már nem is érdekel. Tisztában vagyok a magam értékrendjével, és aki megvet, amiért börtönbe kerültem, az úgy gondolom, hogy soha nem állt mellettem. Már csak abban tudok reménykedni -de abba nagyon is-, hogy az, akihez jelen pillanatban is készülök, még mindig ott lakik, ahova az "elválásunk" után is költözött, és hogy nem fog megvetni, miután mindenről beszámolok neki. Szeretném, ha mellettem állna, és támogatna mindenben, úgy ahogy azt régen is tettük egymással, amikor még elválaszthatatlanok voltunk. Tudom, hogy a szüleimre nem számíthatok, más pedig, akihez segítségért fordulhatnék, nem maradt. Túl biztos voltam a jövőmben, és nem tartottam fontosnak, hogy legyen több olyan ember is az életemben, aki később, ha netalántán beütne a krach, a segítségemre lehetne. Will mellett minden annyira könnyű és tökéletes volt, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer börtönbe fogom végezni, úgy hogy olyan férjet tudhatok az oldalamon, aki Vegasban messze a legjobb anyagi háttérrel rendelkezik, és még jól is bánik a pénzzel. Furcsa, hogy milyen fordulópontokhoz tudja sodorni a tudatlan embert az élet. Lehet ez a büntetésem azért, amiért hagytam, hogy a pénz és a hírnév egy teljesen más embert faragjon belőlem, és amiért csak a pénze miatt szerettem Williamot. Az ember mindig csak későn jön rá, hogy hol rontotta el, akkor amikor már megtörtént a baj, és nem tehet ellene semmit.
Mikor a taxi megérkezik és a sofőr is kiszáll, igyekszem nem idegesnek tűnni, pedig az arckifejezése, amivel rám néz, elég indoknak bizonyul arra, hogy miért is remeg annyira a kezem az idegességtől. Azért egy mosolyt igyekszem arcomra erőltetni, így hálálva meg, hogy -bár kelletlenül-, de berakja a csomagtartóba a bőröndömet.
Beülve az anyós ülésre, hitetlenkedve simítom végig a kesztyűtartót és műszerfalat. Annyi idő bezártság után még az is újszerűnek bizonyul, hogy kocsiba ülhetek. Szemem sarkából látom, hogy milyen ábrázattal bámul rám eközben a sofőr, így kizökkentve magam a kezdeti meglepettségből, zavart mosollyal hadarom el neki a címet, hogy hova is szándékozom menni. Kérlek Istenem, add, hogy még az legyen az ő címe, és otthon is legyen! Kérlek!
Ahogy rátérünk a házához vezető útra, görcsösen szorongatni kezdem magam mellett az ajtó műanyag vázát. Kezem többször is lecsúszik róla az izzadás miatt, mire odaérünk. A taxi leparkol a kerítés előtt, én pedig a bőröndöm megkapása után már fizetek is. Megbabonázva, rengeteg emlékkel elmémben, állok a pofás kis ház kapujában. Félelem költözik a lelkembe, ahogy belököm magam előtt a nyitott kaput és elindulok, fel egyenesen a tornácra, ahol megállok az ajtó előtt. Úgy érzem magam, mint egy idegen, egy illetéktelen behatoló. Percekbe is beletelik,mire ráveszem magam, és bekopogok.

Szívem abban a pillanatban heves, fájdalmas dobogásba kezd, amint a taxi motorja felbőg, és lassacskán megkezdi az útját Lotty háza felé. Ahogy a kinti tájra szegezem tekintetem az ablakon keresztül, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy ez alatt a röpke 5 év alatt semmit nem változott a környék. Minden villanyoszlopra, buckára úgy emlékszem, mintha nem is évekkel ezelőtt lett volna az, hogy ezen az útvonalon felmentem hozzá látogatóba, hanem tegnap.
Attól függetlenül, hogy tudom, hogy már csak egy sarok választ el attól, hogy újra teljes valójában láthassam Lottyt annyi idő elteltével, az egész nem csak pár percnek, hanem egy örökké valóságnak tűnik, ráadásul idegességem is csak tovább fokozódik, amiről tökéletesen jól árulkodnak izzadó tenyereim, nyughatatlanul mozgó térdeim, és az arcom hullasápadtsága is. A motor elhallgatásával egyidejűleg ver ki a nyughatatlan izgalomtól a víz. Úgy érzem, hogy ha nem adok magamnak egy kis felkészülési időt a kiszállásra, akkor össze fogok esni. Ezért is veszek pár mély lélegzetet, mielőtt kiszállnék. Amint ezt megteszem, addigra bőröndöm már mellettem áll, a sofőr pedig csak arra vár, hogy végre kifizessem neki az utat, és tovább mehessen.
-Ömm… tartsa csak meg a visszajárót.
-Köszönöm! Viszlát! – Szinte el se jut a tudatomig, hogy elköszönt, és már tovább is hajtott, annyira leblokkolt az agyam a gondolattól, hogy mindjárt újra láthatom Lottyt. A beljebb menésre azonban mégis csak nehézkesen tudom rávenni magam. Egyik felem azt mondja, hogy várjak még egy kicsit, készítsem fel magam, mert nem lesz köszönet abban, amit esetlegesen a hosszas eltűnésem miatt kapni fogok Charlottetól, a másik viszont azt kiabálja, hogy induljak el végre.
Ameddig ez a két, egymástól teljesen eltérő gondolat viaskodni kezd egymással, én erőt veszek magamon, és megteszem azt, ami talán az egyik legnehezebb lesz, mióta kiszabadultam. Szembe nézni Lottyval, és mindent bevallani neki.
-Lotty! – Visítom én is, teljesen magamon kívül, így vetve magam a nyakába. Hátán szorosan markolom pizsama fölsőjét, mélyen magamba szíva üde, mindig friss illatát, ami már annyira hiányzott. Arcomat vállába temetem, és egyszerűen csak sírva fakadok. Örömkönnyek ezek, pont olyanok, mint amilyeneket akkor hullattam utoljára, mikor kiléptem a börtön területéről. Nem akarok semmi mást, csak ölelni, hozzászokni a gondolathoz, hogy van még olyan ember ebben a nyomorult városban, aki szeret és akinek számítok is. Nem ellenkezem, amikor kibontakozik az ölelésből, és beljebb invitál a házba. Mintha csak megállt volna az idő, mióta utoljára voltam itt. Semmit nem változott a hely, egy-két függönyt és szőnyeget kivéve.
-Úgy hiányoztál! Attól féltem, hogy már elköltöztél, és valaki idegen fog ajtót nyitni. – Szipogom, majd kitörlöm a könnyeket a szememből, és Lottyba karolva, indulok el mellette a nappaliba, ami az egész házból az egyik kedvenc szobám. Megkönnyebbült sóhajjal ülök le a kanapéra, és simítok végig annak anyagán. Olyan, mintha csak haza jöttem volna, attól függetlenül, hogy soha nem laktam itt.
-Van itthon olyan üveges söröd, amit mindig ittunk, amikor még gimisek voltunk? – Szokatlan kérdésnek tűnhet ez, főleg, hogy még arra se volt időnk, hogy elhiggyük, hogy újra látjuk egymást, de annyira szeretném felidézni a régi időket, és hát mindig jobb úgy mesélni, hogy van mit inni mellé.

Csak pár perc az, amit gondolkodással töltök el, a nyaralószerű, otthonos ház ajtaja előtt állva. Még meggondolhatom magam, visszafordulhatok, és elfelejthetem, hogy eljöttem idáig. Ilyen hosszú idő beszédszünet után lehet az lenne a legokosabb, ha nem bukkannék föl hirtelen a semmiből. Ki tudja? Lehet már belenyugodott, hogy soha többet nem látjuk egymást, és nem kap felőlem hírt, és lecserélt egy olyan emberre, aki nálam sokkal jobban megérdemelheti azt, hogy Lottyt a legjobb barátnőjének nevezze. Elvégre, öt év az mégis csak hosszú idő, főleg egy barátságban. Végül mégis csak az ellenkezőjét teszem annak, mint amit elterveztem fejben. Összeszedem minden bátorságomat, és bekopogok, abban bízva, hogy nem egy idegen fog ajtót nyitni. A szőke fürtök, és az angyali, bájos arc láttán lelkem megnyugvásra talál, legfőképp akkor, amikor szorosan megölel, éreztetve velem, hogy semmi sem változott az évek során a kapcsolatunkban. Készséggel, némileg nyugodtabb szívvel –mint ahogy idejöttem-, megyek be, amikor arra invitál. Magas sarkú cipőimet természetesen már az előtérben leveszem, csak is így vagyok hajlandó beljebb merészkedni. Ahogy gyorsan végig futtatom a bútorokon és falon a tekintetem a nappaliban ülve, eszembe jut, hogy honnan indultunk el annak idején a gimi után, és hogy hova érkeztünk. Kétségtelen, hogy Lotty az, aki többre vitte, mint én. Neki sikerült megvalósítania az álmait, nekem pedig csak 5 évnyi börtönre futotta és egy megjátszott házasságra. Szakadozott sóhajjal térek vissza a valóságba és veszem kezembe a sört, ami időközben meg is érkezett. Végre valami olyan alkoholos ital, ami nem vodka, martini, absint és társaik…
-Te sem! Látom, a pizsama még mindig jól bevált alvós ruha. – Húzom meg pizsamája alját, mosolyogva nézve farkasszemet a rajta lévő mesefigurával.
-Nagyon figyelmes vagy. – Nevetem el magam halkan, ahogy a zsebkendőre kerül a szó, aztán mind a kettőnk sörét kibontom, a sajátomat a kezembe veszem, és koccintásra emelem az övéhez.
-Egészségedre! – Teszem hozzá, és már lőtyölöm is az első kortyot, amivel egyidejűleg Lotty finoman puhatolózni kezd afelől, hogy mi is történt velem, miért tűntem el olyan hosszú időre. Nem lepődöm meg, már akkor tudtam, hogy valószínűleg mindenről hallani akar majd, amikor első napomat töltöttem a szállodaszobában és ezen gondolkoztam. Elemelem számtól az üveget, és leteszem az asztalra.
-Azt hiszem… nem fog tetszeni, amit hallani fogsz. – Fordítom el tekintetem. Egyszerűen nem tartom magam elég méltónak ahhoz, hogy a szemeibe nézzek egy olyan tiszta és tisztességes embernek, mint amilyen ő maga is.
-Lotty, én… - Kezdek dadogni, a térdemen nyugvó kezem pedig az idegességtől ökölbe szorul.
-Börtönben voltam… - Kimondani hangosan is ezt a rémes, de valós igazságot nehezebb, mint együtt élni a gondolatával.
-Sajnálom… - Sóhajtom. Addig nem akarom folytatni, ameddig meg nem emészti a tényeket, és össze nem szedem magam annyira, hogy folytatni tudjam.

Számomra is hihetetlen, hogy újra megölelhetem. A karjai között valahogy biztonságban érzem magam. Már tudom, hogy egyáltalán nem fontos az anyagi jólét, ha nincs, aki szeressen, megbecsüljön, elfogadjon olyannak amilyen vagy, és aki mellett úgy érezheted, hogy maximális biztonságban, védelemben részesülhetsz. Felfoghatatlan, hogy ötévnyi szabadságvesztés kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek arra, hogy mekkora hibát követtem el azzal, hogy a házasságkötés utáni első nap nem húztam le az ujjamról a gyűrűt, és adtam be nyomban a válókeresetet, és hogy –akkor még-, naiv kis 20 éves csitri létemre, hagytam, hogy telebeszélje William minden kecsegtető dologgal az agyamat. És, hát, melyik hiszékeny, pénzszűkében lévő kis tinédzser csaj nem ugrik egy olyan ajánlatra nyomban, ami jólétet, és arany életet biztosít neki? Ezeken a hibáimon még lesz elég időm gondolkozni, legfőképp akkor, amikor igyekszem majd mindent adagolni Lottynak, és őszintén bevallani. Ezt a részt sem hagyhatom majd ki, hiszen ez volt a fő oka annak, ami a börtönig vezetett.
-De, nagyon dögös vagy benne! – Poénkodom vele, úgy ahogy azt a régi szép időkben is mindig tettük. Ha tudná, hogy az előző életmódom miatt teljesen átszoktam már az olyan selyem, combközépig érő, pántos hálóingekre, amiket mindig is megvetettünk…
A sörrel a kezemben, úgy érzem, mintha visszaugrottunk volna az időben jó pár évet, és újra fiatal kis tizenévesek lennénk, akik egymást tanították smárolni, és minden egyes randijuk előtt egymás véleményét kérték ki az öltözetükről.
Ezen halovány, mégis szép emlékek hatására elmosolyodom, és törökülésbe tornászom magam, nosztalgiázva körözve az üveg száján egyik ujjammal, mindaddig, ameddig össze nem koccintjuk a két üveget, ami után jólesően bele is kortyolok az oly’ rég ízlelt italba egy nagyobbacskát.
-Nem akarom, hogy ítélkezz, jó? – Irányítom felé tekintetem, komoly, kétségbeesett pillantást vetve Lottyra, aki bátorítóan megszorítja a kezem, én pedig egy mély sóhaj után hozzákezdek.
Látván arcán a megdöbbenést, és a szemébe költözött ürességet, alaposan megijedek, hogy vajon mi fog következni ezek után, mennyire sikerült feldolgoznia a hallottakat ahhoz, hogy folytatni tudhassam.
-Lotty… ? – Szólítom meg bizonytalanul, amikor hosszas percek után sem érkezik semmi reakció részéről. Hangom elgyengült suttogás csak.
-Nem, nem tudtam volna a szemedbe nézni, nem akartam, hogy lásd, hogy hova süllyedtem. – Sóhajtom. Kedvem lenne újra megölelni, és mást se csinálni egésznap, de tudom, senki nem fog helyettem beszámolni neki arról, hogy mi történt velem. Mielőtt folytatnám, újra az üvegért nyúlok, hogy valamivel egy cseppet leküzdhessem a bennem tomboló feszültséget.
-Emlékszel, hogy… a gimi után vettem egy albérletet? – Kérdezem, hogy nagyjából tisztában legyen a részletekkel.
-Hát… nem volt elég rá az ösztöndíjam… Hostess munkát vállaltam az egyik kaszinóban, az ottani, ötvenes éveiben járó főnök pedig teljesen… begerjedt rám, úgy ahogy pár pohárka után én is rá… - Fordítom el fejem az ablak irányába, hogy ne kelljen Lotty szemébe néznem.
-Reggel arra keltem, hogy… - Ekkor benyúlok a fölsőmbe, azon belül is a melltartómba, és kidobok az asztalra egy négy karátos gyémántgyűrűt.
-… ez a „csekély” súly nyomja az ujjamat, és hogy … - Szakadozottan felsóhajtok.
-… férjnél vagyok. – Hangosan csúszik le egy nagyra növekedett gombóc a torkomon, amint félve Lottyra pillantok.
-Abba hagytam a sulit, az ügyvéd pályát, amin elindultam. Mindenem megvolt. Charlotte, te olyan finom borokat még soha nem kóstoltál, olyan fényűző vacsorákon még soha nem vettél részt. Annyira jó életem volt, nem is gondoltam arra, hogy… baj lehet belőle. – Túrok bele idegesen a hajamba.

Azzal, hogy újra itt vagyok, és csak úgy betoppantam hozzá, hogy annyi év után végre újra láthasson, és saját szemével is meggyőződhessen arról, hogy jól vagyok, még semmi sincs letudva. Magyarázattal tartozom neki azért, amiért eltűntem egyik napról a másikra, és még csak arra sem méltattam, hogy valami életjelet adjak magamról. Ezekben a percekben, ahogy itt ülök a nappalijában, úgy érzem, hogy én vagyok a világ legcsapnivalóbb barátnője, és hogy meg sem érdemlem azt, hogy most itt legyek bent, és elszívjam előle a levegőt. Körbe tekintve, hamar rájövök, hogy mekkora különbség alakult ki kettőnk között. Mondhatnám azt is, hogy ég és föld lettünk. Amíg Lotty mindenéért tisztességesen megdolgozott, és vitte is valamire, én nem csináltam mást, csak kényelmesen meresztettem a seggem egy fényűző villában és élveztem, hogy mindent megcsinálnak helyettem, körbe ugrálnak. Szerencsére, ahogy tekintem pizsamájára vándorol, minden eddigi negatív gondolat tovaszáll, és már nem csinálok mást, mint dicsérgetni kezdem a rajta található darabot.
-Hmm… ha így folytatod, leteperlek! – Nevetem el magam halkan. Jó tudni, hogy annyi év elteltével sem változtunk semmit –legalábbis nem sokat-, és, hogy még mindig tudunk úgy viselkedni, ahogy azt anno is tettük, a gimis éveink alatt. De, hogy semmi se tarthasson örökké, és hogy a dolgok ne menjenek bökkenő mentesen, az első korty sör után elhatározom magam, és úgy döntök, hogy itt az ideje annak, hogy szemléltessem Lottyval a teljes igazságot arról, hogy mi történt velem, ameddig távol voltam. Ahogy lassan elkezdem adagolni a dolog két, talán legrosszabb részét, úgy érzem, hogy rögtön elájulok. A gerincemen felváltva kezd el futkosni, hol a hideg, hol pedig a meleg, tenyereim pedig tűrhetetlenül izzadni kezdenek.
-Lotty, én… azért nem szóltam neked, mert féltem. Ennek semmi köze nincs a bizalomhoz. – Pillantok bele őszintén a szemeibe, hogy ha a szavaimnak nem akar hinni, akkor legalább a szemeimből lássa, hogy mennyire röstellem magam, és hogy tényleg az igazat mondom. De, hogy ne maradjon az egész befejezetlenül, tovább haladok, és percekkel később a melltartómban tartogatott gyémántgyűrűm már az asztalon van. Idegesen piszkálni kezdem ujjaimat, mikor Lotty sértetten megvádol azzal, hogy még csak az esküvőmre sem hívtam el.
-Már, hogy hívhattalak volna el, amikor máig sem tudom, hogy hogy voltam képes arra, hogy kimondjam az igent annyi Metaxa után? – Pillantok rá újból félve, aztán, hogy erőt gyűjtsek a következőkhöz, felsóhajtok. Ezt még egy jó párszor megcsinálom, mielőtt beszélni kezdenék.
-Nos… ömm… adócsalás, drogárusítás, illegális fogadások. De… de én esküszöm, hogy egyiket se csináltam! A rendőrség engem csak, mint feltételezett bűntárs tartott számon és zárt börtönbe. Én… nézd! Mindent William csinált egyedül, nekem soha semmiről nem szólt, azt hittem, hogy minden rendben van, és hogy tisztességes pénzből tartjuk fenn a szállodát. – Nem tudom, hogy ezek után mit fog gondolni, mennyire fog megbízni bennem, és hinni nekem, de szeretném, ha nem most hagyna cserben, amikor a legnagyobb bajban vagyok…
-Lotty, nincs hová mennem. – Suttogom olyan halkan, hogy alig lehet belőle bármit is érteni.

Tudom, hogy életem legnagyobb baklövését követtem el azzal, hogy belementem Will hihető kis hazugságaiba és, hogy alkut kötöttem vele, de akkor, huszonéves fejjel, úgy éreztem, hogy nincs más lehetőségem, és hogy én leszek a világ legnagyobb idiótája, ha nem megyek bele. Hát, én lette a világ legnagyobb idiótája, és nem másért, mint azért, hogy voltam olyan hiú, hogy engedtem a csábításnak és belesétáltam annak a vénkéjencnek a kis csapdájába. De, talán szükség volt erre a mélypontra az életemben ahhoz, hogy Lottyval újra egymásra találjunk. Hiszem, hogy ezt a sors akarta így, és annak ellenére, hogy rengeteg bepótolni valónk van, minden percét ki akarom élvezni és ettől a naptól kezdve, csak is a mának akarok élni. Tiszta lappal kell indulnom! Örülök, hogy a nappaliban jut idő egy kis sörözgetésre és poénkodásra is, mielőtt belevágnék ebbe az egész kényes témába. Barna íriszeim azonnal felcsillannak, amint Lotty elkotyogja magát, hogy bizony, már van valakije.
-Pasiból van! Szerintem élvezné, ha láthatná, amint két nő kicsit eljátszadozik egymással… - Bököm oldalba, sejtelmesen kacsintva, és vigyorogva. Ez egy elég… nos… mondjuk úgy, hogy „nem heteró” felszólalás volt, de néha jó egy kicsit áttörni a gátlásokat, főleg ennyi elcsépelt év után. Erre majd még visszatérünk, nem húzhatja ki magát a dolog alól! Mindent tudni akarok róluk. Egyenlőre azonban még enyém a mesélő szerep. Előző jókedvem pillanatok alatt csap át valami egészen másba, ahogy minden szóról szóra elmesélek neki.
-De, de igen, csak… én… tudtam, hogy mennyire elfoglalt lehetsz és… - Nem is tudok normális befejezést keríteni ennek az összehabltyolt mondatomnak, így hát meg se próbálom befejezni. Úgyis tudja, hogy mit akartam ebből kihozni. Blúzom alját gyűrögetve, lehajtott fejjel várom a kérdéseit, amikről azt hiszem, hogy majd záporozva a nyakamba fognak zuhanni, de ehelyett valami teljesen más történik. Csak egyetlen egy kósza kérdés csúszik ki a száján. Ijedt ábrázattal, leküzdve a torkomban megnövekedett gombócot, pillantok fel rá, továbbra is görcsösen szorongatva felsőmet.
-Hogy szerethettem volna? Az egész házasság csak egy… megjátszás volt, egy ócska színdarab, amit mégis olyan hitelesen adtunk elő, hogy az összes sznob balfék bevette. – Mondom szemébe nagyot sóhajtva az igazságot. Igen, elismerem, akkoriban tényleg csak a pénzre hajtottam, arra, hogy végre jó, könnyű életem legyen. Ezt követően, most hogy már úgy érzem mindent elmondtam neki, nincs más hátra, minthogy tudassam vele, nincs hova mennem. Mindezt sokkal nehezebb és szánalmasabb kiejteni a számon, mint azt, hogy milyen egy pénzéhes is csitri voltam annak idején. A felajánlása megkönnyebbüléssel és örömmel tölt el, amiktől rögvest elszorul a torkom, és könnyek gyűlnek a szemembe, főleg akkor, amikor Lotty magához ránt, hogy újra megöleljen.
-Megígérem, hogy minél hamarabb találok egy állást, és hogy főzni fogok meg takarítani, meg ilyenek, hogy ezzel is törlesszek. Ígérem Lotty, hogy hamar lábra állok és amint lehet, veszek egy lakást magamnak, hogy újra kettecskén éldegélhessetek a pároddal. – Fogadkozom, szorosan ölelve, és mikor eljut a tudatomig, hogy mivel is zártam a mondatom, elengedem, és megtörölve a szemeim, sejtelmesen rávigyorgok.
-Te még jössz egy mesével! – Vonogatom meg szemöldököm, és kortyolok a sörből, majd kíváncsian várom a sztorit.

Jó érzés végre újra Lottyval szemben ülni, és úgy beszélgetni, egymás után elsütni a gyerekesnek tűnő, mégis számunkra vicces poénokat, mintha egy percre sem veszítettük volna el egymást. Talán ez is mind azt bizonyítja, hogy milyen erős lehet két ember közt egy régen megkötött, de mégis igaz barátság.
Vele együtt válok én is izgatottá, amikor véletlenül elszólja magát a barátjáról, akiről reménykedem, hogy minél hamarabb be fog számolni. Tudni akarom, hogy ki csapja a szelet az én legjobb barátosnémnek. Remélem, hogy ő nem olyan, mint azok a taplók, akik csak is azért voltak együtt Lottyval, hogy kielégíthessék rajta férfiú vágyaikat. Emlékszem, hogy milyen sokat vigasztaltuk egymást a gimis éveink alatt, amikor egy-egy kapcsolatunknak rossz vége lett. Mindig ott voltunk egymásnak, hogy ha támaszra vagy vigaszra volt valamelyikünknek szüksége. Remélem, hogy a mai napi vallomásom után végre helyre áll a rend és megint olyan lesz minden, mint annak idején is.
-Ha te mondod. Én nem ismerem, szóval nem tudhatom, hogy mit szeret, de azért reménykedem, hogy minél hamarabb eljön az az idő, hogy én is megismerhessem. - Az eddigi témánk róla és a barátjáról azonban hirtelen átvált egy teljesen eltérő jellegűbe, egy olyanra, ami kényesen érint engem, és régi sebeket szakít fel bennem. Lelkiismeret furdalásom támad, ahogy sorban mindenről beszámolok Lottynak. Csak most sikerül felfognom igazán, hogy milyen önző is voltam még akkoriban, és hogy miylen sokat számított a pénz. Évekig olyan voltam, mint azok a csajok a suliból, akiket mindig elítéltünk Lottyval, és akiket csak kinevettünk –persze, mindezt direkt fennhangon-, amiért nem is létezett számukra a pénzen, magukon és a szexen kívül semmi más. Azt hiszem, hogy én is valami hasonló ködben lebegtem, és nem láttam a fától az erdőt, azt hogy mi lett volna a helyes akkor.
-Mindenről csak is én tehetek, már rájöttem. – Sóhajtom, idegesen babrálva mindeközben ingem aljával, tekintetemet néha az asztalra kidobott gyűrű felé szegezve, amitől ma már szó szerint elfog a borzongás, hacsak ránézek, vagy arra gondolok, milyen sokba kerülhetett Willnek.
Örömmel és leírhatatlan hálával tölt el a tény, hogy Lotty felajánlotta, hogy nyugodtan lakjak nála addig, ameddig csak jól esik. Persze azért vannak feltételeim, amiket meg is osztok vele. Úgy gondolom, hogy az a legkevesebb, hogy mindezért cserébe kitakarítom a házat, és megfőzök mire hazaér a munkából holtfáradtan, hiszen főtétel mindig kell, hogy legyen az asztalon.
-Charlotte, nem nyitok vitát! Ez a legkevesebb, amit tehetek azért cserébe, hogy szállást adsz nekem. El sem tudod képzelni, hogy mennyit jelent ez nekem! – Mondom teljes komolysággal, és ellenkezést nem tűrő hangon, szigorú tekintettel, ami hamarosan átvált valami egészen másmilyenbe. Kíváncsiba, és érdeklődőbe egyaránt. Izgatottan szorongatom a sörös üveget, mikor áttérünk egy sokkal kellemesebb témára, és elkezd beszámolni a Chad nevű barátjáról. Még inni is elfelejtek közben.
-A beteged volt? Ez annyira romantikus! – Sóhajtom ámuldozva, csillogó szemekkel.
-Na, de mesélj még! Ez nem elég! Hogy néz ki? Hol lakik? Mennyi idős? Mióta jártok? Minden tudni akarok! – Hadarom izgatottan.

Tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz az, hogy mindent elmondjak neki, így jobb is, ha belekezdek, és nem húzom-vonom még a dolgot, hogy aztán később még nehezebben jöjjenek a szavak.
Jól esik azért előtte még kicsit bolondítani egymást. Biztos vagyok benne, hogy így az elkövetkezendő pár perc, ami komoly beszélgetéssel fog telni, gördülékenyebb lesz, mint amilyennek képzelem. Legalábbis én szeretném ezt hinni.
-Konzervatív? TE? Lotty, ne nevettess! Amúgy meg, nem mesélek neki olyat, amiről nem akarod, hogy tudjon. Megbízhatsz bennem. Te vagy a barátnője, neked is kell majd elmondanod neki azokat, amikről egyenlőre nem szeretnéd, hogy tudjon. – A mondandóm elejét önfeledten elnevetem, a második felét pedig már halálos komolysággal mondom, szemeimben pedig láthatja, hogy megbízhat bennem. Én nem fogok semmi olyat elkotyogni a pasijának. Nekem nincs miért magyarázkodnom és őszintének lennem a sráccal. Lotty a barátnője, az őszinteség, és az, hogy mit mond el neki és mit nem, az ő reszortja. Nekem az égvilágon semmi közöm hozzá.
Kicsit megkönnyebbülve érzem magam, hogy lerendezhettük végre ezt a kínos beszélgetést, az pedig még jobban esik, hogy a múltban elkövetett hibáim ellenére sem lök el magától Lotty, és képes megbocsájtani, azok után, hogy nem jelentkeztem és, hogy még akkor sem szóltam neki, amikor börtönbe kerültem. Úgy érzem, hogy ez a beszélgetés most még jobban megerősítette a kapcsolatunkat.
-Igazad van. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb, ha beadom a zaciba vagy egy ékszerészhez. Borzasztóan nehéz és… utálom. – Pillantok rá a drága ékszerre viszojogva, egy fintorral az arcomon, ami talán nem csak a gyűrűnek és Willnek szól egyaránt, hanem a csapnivaló múltamnak is.
-Majd megbékítelek! – Öltök rá nyelvet, ennyivel le is tudva. Egy szempillantás alatt izgatottá válok, ahogy egy újabb, az előzőeknél sokkal derűsebb és izgalmasabb témába bonyolódunk bele. Valahogy sokkal jobban tetszik, hogy már nem én vagyok a középpontban, hanem ő és az újdonsült barátja.
-Még mindig? Nem kockázatos ez egy kicsit? Mármint… úgy értem… ha véletlenül kiderülne, nem rúghatnak ki? – Kérdezem kissé vészjóslóan. Nem akarom, hogy egy ballépés miatt oda legyen az állása. Akkor már inkább csak munkán kívül találkozgassanak és csinálják azt, amit egy szerelmespár is szokott. Ahogy újra beszédbe kezd, a sörös üveg megint a számnál köt ki, ám a hallottak miatt, kis híján félre nyelek.
-Mennyi??? – Hirtelen ez az első kérdés, ami akaratlanul is kicsúszik a számon, kicsit magasabb, megilletődöttebb hangon, mint ahogy szerettem volna. Amint tudatosul bennem mindez, bocsánatkérően lehajtom a fejem.
-Bocsi, nem így akartam… Csak kicsit… fura, hogy… fiatalabb tőled. Úgy értem, eddig mindig idősebb pasijaink voltak. De… nem ítélkezem és nem is fogok az én 30-as körkülönbségem után. De akkor az a lényeg, hogy a szőke, kékszemű herceg végre elért hozzád, még ha nem is fehér lovon, akkor is. – Próbálom egy kicsit feldobni a hangulatot azután a kínos elszólásom után.
-Lehet egy személyes kérdésem? – Köszörülöm meg a torkom.
-Meddig jutottatok már? – Kérdezem kissé zavartan. Egyszerűen nem tudtam magam visszafogni, úgy érzem, hogy mindent tudni akarok.

Ahogy megemlíti, hogy sok minden változott mialatt én távol voltam, újra mardosni kezd a nyughatatlan lelkiismeret-furdalás, és megint csak arra tudok gondolni, hogy az egészről én tehetek, hogy én vagyok a hibás, amiért odáig jutottunk, hogy megszakadt köztünk elég hosszú időre a kapcsolat.
-Persze megértelek, én is megváltoztam, most már én sem megyek bele mindenbe. Az pedig már tényleg csak is a te dolgod, hogy mit mondasz el neki a múltadról és mit nem. – Mosolygok rá bátorítóan, és egy pillanatra még közelebb is csusszanok hozzá, hogy megszoríthassam a kezét. Azt akarom, hogy érezze, hogy mellette állok, és amiben csak tudok, a segítségére leszek, úgy ahogy azt ő is megígérte nekem. Jó tudni, hogy van egy olyan ember az életemben, akinek teljesen mindegy, hogy mi történt, mellettem áll.
-Tényleg így lesz a legjobb! Amúgy sem állt szándékomban megtartani. Csak rossz emlékeket juttat eszembe na meg, egy ilyen gyémántgyűrűért szép summát tudhatunk majd a magunkénak. – Remélem, hogy ez a vélemény nyilvánításom a gyűrű áráról, nem tűnt pénzéhesnek. Tényleg nem azért akarok pénzt szerezni, hogy érezzem, hogy mekkora hatalom is lakozik benne, hanem azért, hogy ezzel is segíthessem magunkat az anyagiakban. Tényleg mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy helyre állhasson a régi rend, de ahhoz küzdenem kell.
-Ajj már Lotty, ha itt fogok lakni én is, akkor nekem is takarítanom kell majd, így is úgy is. – Próbálom őt továbbra is meggyőzni a saját magam igazáról. Ettől a feltételemtől nem tágítok.
-Tőlem pedig senki nem fog megtudni semmit, lakat a számon! – Mutogatom ujjammal, mintha tényleg bezártam volna valamit a számon, ami meggátol a fecsegésben, aztán csak mosolygok. Szeretném, ha tényleg megbízna bennem úgy, mint régen is, amikor még azt is tudtuk, hogy melyikünk mikor volt vécén…
Azt hiszem, hogy váratlan és idióta dolog volt tőlem, hogy ilyen stílusban kérdeztem vissza Chad korát illetően. Nem szabadott volna ennyire felkapnom a dolgot.
-Remélem, hogy nem olyan kicsapongó, mint a vele egykorúak, és nem fogja kitalálni holnap, hogy már mást szeret… - Ez egy cseppet rosszmájú megjegyzés volt a részemről, de azt akarom, hogy minden klappoljon, és hogy ne kelljen Lottynak csalódnia, ha már ennyire szerelmes.
-De, ez így van. – Bólintok rá kérdésére helyeslően. Jó lenne, ha már én is ott tartanék ahol ők ketten, de úgy, hogy Vegas 80%-a ismer, és tudják, hogy miket is követtem el, senki nem hajlandó még csak rám se nézni, ha elmegyek mellettük az utcán. Mintha valami mutálódó, idegen, fel nem fedezett, fertőző, halálos betegséget hordoznék.
-Érthető, ha még korainak tartod. Mióta is vagytok együtt? – Kérdezősködöm tovább. Remélem, hogy nem vagyok tapintatlan.

Alig vártam, hogy este legyen, mert látni akarom Charlottet. Olyan nehéz volt ezt az egész napot kibírni, hogy minden egyes perc szinte óráknak tűnt. Most, hogy végre elérkezett az idő, hogy átmenjek hozzá. Már órákkal ezelőtt vagy háromszor lefürödtem és nyolcszor megnéztem, hogy mit vegyek fel. Még mindig tetszeni akarok neki, hogy végre egy hónap után megkaphassam őt. A rendkedvéért még egy szál vörös rózsát is vettem neki, hogy romantikus legyek, mert azt olvastam, hogy a nők szeretik az ilyet. Bár én egy kicsit távol tartanám magam ettől, de ha Charlottenak ez kell, talán be tudom vállalni. Este 8 óra, mire sóhajtok egyet és vagy századszorra simítok végig az ingemen és nézem meg a hajamat a tükörben. Tudom ebben az esetben rosszabb vagyok, mint egy nő, de annyira be vagyok sózva, hogy egyszerűen nem bírok magammal. Farzsebembe csúsztatom az óvszert, hogyha szükség lesz rá, bár én nélküle is tudom csinálni, de ez megint csak nem rajtam múlik. Magamhoz veszem a kulcsot és a telefont, majd bezárva magam mögött a lakás ajtót elindulok. Gyorsabban veszem a lépteimet, hogy minél előbb ott legyek nála. A rózsát megpróbálom nem lóbálni, hogy egyben maradjon mire odaérek. Elég hamar be is következik, így már az ajtója előtt állok, hogy becsöngessek. Bár bemászhatnék az ablakon is, de azt hiszem, hogy akkor a rendőrséget is rám hívná ijedtében. Jó fiú módjára, várom a kezemben a rózsával, míg ajtót nyit.