Az életem kerekestül felborult. Míg hónapokkal ez előtt minden javulni látszott, mostanra ismét egy hullámvölgybe süllyedtem, mely a kelleténél is többet vesz ki belőlem. Itt van apám, aki annak idején tönkre tette a gyerekkoromat. Most kijött a börtönből és bár elmegyógyintézetben van, mégis be kell járnom hozzá heti rendszerességgel, hogy beszélhessen vele valaki. A pszichológusok nem tudnak rá hatni, még a pszichiáterek sem... nekem pedig mindig is jó beszélőkém volt, így engem kértek meg erre. A gond csak az, hogy játszva a nagy pszichológus fiút ügyvédként, saját magamnak állítok csapdát és merítem ki minden lehetőségemet. Ha normális lennék, nem járnék be hozzá, hagynám, had élje négy énjével a saját kis nyomorult életét, az én személyemet gyökerestül ki irtva belőle. A gond csak azt, hogy nem tehetem meg. Felelősséggel tartozok érte. Lehet, hogy ennek még nem értem az okát, minden esetre már papírba van foglalva. A végén még engem fognak a rácsok mögé vágni, amiért egy "beteg embernek" kiszúrtam a szemét, puszta önvédelemből.
Mind emellett ott van a saját kis magánéletem is.
Mona.
Igen, akármilyen hihetetlen, szeretem őt és szükségem van rá. Lehet, hogy ezt ő nem így véli, és messziről el akar kerülni, én mégis küzdök érte. Csak az a gond, hogy feleslegesen, hisz semmi odafigyelést nem tanúsít felém. Egyetlen egy aktus alakult ki közöttünk több mint egy hónap alatt, az is csak azért, mert jól berúgtunk.
Ha már a berúgásnál tartunk...
Kék szemeim vadul rángatóznak az üregében, miközben a kilincset próbálom valamilyen szinten a látómezőmben tartani, hogy aztán rámarkolhassak és bejuthassak a mosdóba. Hihetetlen milyen hülye tud lenni az ember végső elkeseredésében úgy, hogy nincs senki, akihez panaszkodni mehetne. Ilyenkor van az, hogy a legjobb barátot, más néven az alkoholt hívjuk segítségül, hogy enyhítsen a fájdalmainkon. Csak az a baj, hogy egy elborult elme aligha képes mértéket tartani. Már eleve úgy másztam haza, mint a bolygóhollandi annyi különbséggel, hogy én nem lebegtem, sokkal inkább kúsztam-másztam a földön idáig. Most pedig leginkább az a bajom, hogy aligha tudom koordinálni a mozgásomat, és a bevett három aspirin az égető fejfájásra, még csak véletlenül se akar hatni. De én hülye! Normális esetben tudatában vagyok annak, hogy alkoholra NEM veszünk be semmilyen nemű gyógyszert. Erre én kapásból hármat erőszakoltam magamba a hasogató fejfájás miatt, mely úgy zúdult rám, hogy félő volt, kettéhasad a koponyám tőle. A gond csak a szédülés, hányinger és fejfájás mellé még bejött az is, hogy a szívem vagy négyszer olyan gyorsan ver, mint mikor lefutom kétszer a két háztömbnyi utamat. Nem lesz ez így rendben... ezt pedig csak akkor sikerül megállapítanom, mikor a kilincs helyett a levegőt markolom a szobám előtt, majd nekizuhanva az ajtónak, tompa puffanással érek földet. Zihálva, verejtékezve vergődök a földön, mint valami golyó találta vad. Ingem teljesen hozzátapadt a bőrömhöz, látni is csak fényfoltokat látok és egy szőrös, labda méretű halmot magam mellett, aki bólogatva szagolgatja az arcomat. Phil bajsza többször is hozzám ér, de én teljesen érzéketlen vagyok az érintésre, csak zihálok és átkozom magam, amiért egy állat voltam. Nem ez a legjobb módszer ahhoz, hogy kicsináljam magam. Vannak gyorsabb, egyszerűbb változatai is a halálnak. Hát, ez nem ide tartozik.

Hülye gyerek néha nem tud magával mit kezdeni. Így én is ahelyett, hogy mondjuk leültem volna olvasni valamit, inkább a sárga földig, a kúszás mászás határáig üldöztem magam, ráadásul még rá is gyógyszereztem. Ennek nem lesz túl jó vége, van egy olyan érzésem. Eleinte még küzdök, hogy elvonszoljam magam a fürdőszobáig, hogy nyakon öntsem magam, vagy valamilyen úton módon kiadhassam magamból a gyógyszer bennem maradt részét, de ez aligha sikerül. Tagjaim remegnek, minden izmom megfeszült, a víz dől belőlem a hideg ráz. Most már csak imádkozni van jogom a hülyeségem után, és várni a kegyes, nagyszerű halált. Ami vagy jön, vagy nem. Minden esetre nem akarom, hogy hosszúra nyúljon a szenvedésem. Bár, tán megérdemlem.
Remegve, görcsöktől bénultan fekszek a földön, mikor is egy halk hang töri meg a csendet. Legszívesebben elordítanám magam, hogy itt vagyok, de a tüdőmet mintha szénpor töltötte volna meg, nem tudok elegendő levegőhöz jutni, az is rekedten, ércesen hagyja el a számat. Látóhatáromba lassan egy ismerős alak kúszik be fehér szerelésben. Angyal volna?
Nem hiszem. Hallucinálok? Nyilván nem, hisz akkor csak körülöttem lépkedne az árny, nem térdelne le idővel mellém és szólongatna, hogy... mit ne csináljak? Ne aludjak el? Dehát miért ne? Legalább túl lennék a nehezén. Én hatökör.
Az, hogy Mona tényleg itt van mellettem, csak akkor válik bizonyossá, mikor megragadva, elkezd a fürdőszobába húzni, ami nincs túl messze. Csodálom, hogy egy magafajta törékeny lány képes volt összeszedni annyi erőt, hogy egy nyolcvan kilós, magatehetetlen testet elvonszoljon a kádig, minek ülő helyzetben támaszt neki. Tiltakozni akarok, hisz csak egy laza hányinger az, ami pillanatok alatt elkap az émelygés és a vég elláthatatlan, ködös fejfájás útján. Hallom, ahogy felbőg mögöttem a csap, és elkezdi ontani magából a vizet, mely dübörgő patásokra emlékeztető energiával és hangzavarral kezdi el feltölteni a kádat. Érzem gyomrom háborgását, de az csak nem akarja megadni magát az akaratomnak, hogy ki is adjam magamból azt, ami bennem van. Legszívesebben most,- lesz*rva a kínlódást,- a wc fölé hajolva térdelnék, de valami nem enged.
Magatehetetlenül hagyom, hogy Mona berángasson a vízbe, én pedig szégyellem magam, amiért egy nőt kell ilyen keményen megdolgoztatnom. Tudom jól, hogy nem könnyű egy nyolcvan kilós testet hurcolni, főleg akkor, ha az illető nem is ura önmagának, nem tud rásegíteni. Ennek ellenére Mona akarata erősnek bizonyul, így legközelebb már csak arra ocsúdok fel, hogy a hidegnek ható meleg vízben kuporgok, mögöttem a lánnyal. Fogaim vadul koccannak egymáshoz, ahogy a víz összezárul a testem körül, és a kád szélébe kapaszkodva próbálok ellenállni a mellkasomra nehezedő súlynak.
Szemeimet égetik a sós könnyek... gyerek korom óta fejfájós voltam, ám egyik se fogható ehhez. Ez valami más. Még az állapotom is hasonló. Mikor apám nap nap után hazajött az injekciós tűvel, és Isten tudja, mit adott be nekem, ugyan ilyen magatehetetlen és mihaszna voltam. Heves szívveréssel, gyors légzéssel hagyom, hogy Mona folyamatosan locsolja az arcomat még annak ellenére is, hogy a víz a lehető leghidegebbnek hat, amit csak el tudok képzelni.
Hallom, amint "szép" szavakkal becéz, de aligha tudok rá reagálni. Végül heves öklendezés kíséretében hajolok ki a kádból és adom gyomortartalmam egy részét megtiszteltetésképpen a földnek, ami annyi, mint az a rengeteg alkohol és gyógyszer, amit a nap folyamán, éhgyomorra bevittem. Ezt követően keserű epe önti el a számat, én pedig fintorogva, könyökölök rá a kád szélére, arcomat a tenyerembe temetve. A fülem úgy zúg, mintha ezernyi darázs költözött volna a fejembe, ennek ellenére mégis megtudok szólalni, bár nagyon nehezen.
- .... M...Mona? Te... - nyögöm, majd halvány mosoly észrevehetetlen szikrája kíséretében dőlök neki egész súlyommal a lánynak, így lejjebb csúszva a kádba egészen addig, míg újonnan ismét ki kell hajolnom a onnan...

Álmok végtelen tengerén bucskázok, kúszok mászok, próbálom elverekedni magam egy száraz, stabil talajrészre, amiről biztosra tudom, nem fog elmászni alólam. Ennek ellenére csak a szobám és annak fürdőszobájának ajtajáig jutok el, ami már most nagy teljesítménynek számít. Hogy jó, vagy rossz-e az, hogy nem jött még ki belőlem semmi, azt nem tudnám megmondani. Sokan azt mondják, hogy minél gyorsabban kijön, annál jobb, hisz annyival kevesebb ideig marad benne az emberben a sok méreg, amivel nem tud mit kezdeni. Én viszont bevallom őszintén, aligha lesz ezek után kedvem és életerőm takarítani. Szerintem még vonszolni se fogom tudni magam.
Mikor Mona megjelenik, hevesen kérlel, hogy mondjak neki valamit, ami megnyugtatja. Vagy nem is a megnyugvást várja? Ziháló, reszketeg lélegzetvételem mellé párosul még egy, egy kevésbé reszelős és hisztérikus, mely nyilván Monáé. Ennek ellenére aliug tudom betájolni, ki hol mit csinál, csak élvezem azt, hogy a padló már nem mozog velem olyan gyorsan, mint idáig. Még a plafonról alálógó csillár is egy helyben marad, ami már-már csodaszámba vehető, hisz eddig olyan szélesen lengett ki, hogy minden egyes alkalommal a fejemhez akartam kapni, nehogy ráessen. Ez persze a gyógyszernek és az alkoholnak köszönhető. Kérésére végül nem felelek, hisz nem tudok. Se erőm, se affinitásom hozzá, félek, ha kinyitom a számat, minden létező kijön belőlem, amit az elmúlt egy hétben magamba vittem.
Néha, mikor meghallom a hangját, összerezzenek, hisz jelen pillanatban minden apróbb nesz is valóságos ordításnak hat... legszívesebben fel is tenném neki a kérdést, hogy mégis hány decibellel kiabál, de nem tudom. Ahogy belevonszol a kádba, rögtön tiltakozni kezdek. Illetve kezdenék, ha lenne hozzá erőm, helyette csak annyit teszek, hogy határozottan kapaszkodok bele a kád szélébe, hogy kihúzhassam onnan magam, de végül elernyedt izmokkal adom át magam a hűvösnek ható víztengernek, mely magába zár. Mona végső kétségbeesésében a hátamnak dönti a fejét, ezt követően viszont kénytelen vagyok kihajolni a kádból, hogy kiadjam magamból azt, ami nem odavaló. Csak ezt követően, izzadt arccal kérdezek rá, hogy tényleg ő-e az, aki most itt ül velem a fürdőkádban úgy, hogy nem lenne kötelessége. Sőt, talán még az élete is könnyebb lenne.
- Ö...rülök - sóhajtom halkan, élvezve érintését a hajamon. Egy pillanatra le is hunyom a szememet, csak megjegyzésére nyitom fel lassan, attól félve, a szoba ismét ringispíleset akar velem játszani, mely nem kifejezetten van ínyemre. Ennek ellenére, vagy inkább ennek örömére hajolok ki ismételten a kádból, mire ő dörzsölni kezdi a hátamat, mi legalább jól esik. Meleg keze megnyugvásként hat, még arra is elkezdek koncentrálni, hogy értelmes választ adhassak neki.
- Elég... sokat... - nyögöm két csukás között, majd egy mély levegővétel kíséretében folytatom - vagy három pohár.... három absinthe, whisky és... volt még valami... amit külön kevertek, de fogalmam sincs mi volt... az. Már nem láttam - markolok bele a lány lábába, ahogy egy szédüléshullám kap el heves szívdobogással fűszerezve, én pedig összeszorított szemekkel tűrőm. Csak ekkor kapcsolok, hogy volt még egy kérdése.
- Vagy három aspirint - súgom elhalóan, ahogy belegondolok ebbe. Hogy lehetek ekkora állat? Három aspirin? Ökör! Tényleg nem csodálnám, hogy itt döglenék meg egy fürdőkád vízben, Mona ölelésében.
- De nem ez volt a szándékom... csak a fejfájással akartam... kezdeni valamit - dünnyögöm. Ez persze nem túl jó érv, mivel egy normális ember nem vesz be nagy mennyiságű alkoholra gyógyszert. De még kicsire se.

Hallom Mona nyugtató szavait, de azt, hogy nekem vagy saját magának szól, azt nem tudom eldönteni. Talán jobb, ha nem is kezdek el ezen gondolkodni, mert a már meglévő fejfájásom mellé biztos párosulna még egy újabb löket, ami tán biztos, hogy a földre kényszerít végső kimerülésemben.
Bevallom az, hogy a fürdőszobába cibál, nem valami kellemes érzés. Tudom jól, hogy nem vagyok egy pihesúlyú, de azért nehézsúlyú bokszolónak se mehetnék el. Ennek ellenére egy közel hatvan kilós nőnek, nyilván elég nagy erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy a magam nyolcvan kilóját akár csak meg tudja mozdítani. Ha tegyük fel Monát kéne cipelni, az valamivel könnyebb menet lenne, hisz elég lenne megemelnem és már a kádban ücsörögne. De mivel nem vagyok Mona, ő pedig nem én, nincs miről beszélnünk.
A vízzel teli kádban, újabb kérdést kapok, amire csak nagyon nehezen tudok válaszolni.
- Miért? Tán' te vagy a ...fejfájásomnak is az oka? Mondjuk igen - révedek a fürdőszoba végébe, majd koordinálatlan szemmozgásnak köszönhetően, ismét elkap egy hányinger roham, amit mély levegővételek segítségével sikerül legyűrnöm.
- Egyik oka annak, hogy ittam te vagy... mert kezdem unni, hogy - csuklok egyet – akárhogy is próbálkozok, te sz*rsz rám. Már a lenyűgözéssel se megyek semmire. Tudom, reménytelen... Mit is? Harcot űzök az élettel, veled - sóhajtom elkeseredetten, majd folytatom - amióta kidobtál, nem volt kapcsolatom... rád vártam, téged akartalak, de hiába. Aggként fogok meghalni... A másik meg az apám... bár ezt szerintem tudod - erőtlen hangom bár kezd összefüggő lenni, mégis tisztán lehet hallani benne a nyögvenyelős, gondolkodó lejtést. Próbálok minél inkább odafigyelni arra, hogy rendesen tudjak fogalmazni, ami abba a hibába űz, hogy túl nyíltan beszélek az érzéseimről.
- Nem tudom. Jó ötletnek tűnt - nyögöm a szememet dörgölve, mivel pillanatok alatt olyan köröket ír le velem a fürdőszoba, amit még egészséges állapotomban se bírnék ki, nem, hogy így.
Felvázolva a helyzetet, nem fest túl jól, és ezt Mona is tudja. Három lehetséges utam van, amit választhatok. Vagy jól meghánytatunk, hogy minden kiürüljön belőlem, reggel pedig égő torokkal, gyomorral, de leginkább eget verő szégyenérzettel fogok ébredni, vagy bevisznek a kórházba, hogy kimossák a gyomromat. A harmadik lehetőség pedig az, hogy hagyjuk az egészet és tuti nem érem meg a reggelt? Melyik is lenne a legjobb? A biztos az, hogy a kórházi ellátás valamivel könnyebb lenne, de nincs kedvem elhagyni a "családi" fészkemet. Jobb nekem itt, mint abban a fertőtlenítő szagtól bűzös, beteg emberekkel teli épületben.
Úgy néz ki Mona nem szorul rá a véleményemre, így ki is szál a kádból, majd egy törülközővel kezd el kitessékelni onnan. Én imbolyogva, karikás szemekkel kapaszkodok a szomszédos tusolónak a falába, egy kis kitartást csempészve magamba, hogy még csak véletlenül se hagyjanak cserbe a lábaim. Nagy remegésemben a fogaim is összekoccannak, de most ez legyen a legkevesebb. Erőtlenül, szédelegve veszem el tőle a törülközőt, majd indulok el a szoba felé, hogy valami szárazba át tudjak öltözni. A gond csak az, hogy nagyon nehezen tudom rávenni magam arra, hogy el is induljak.

- Hát még én... - nyögöm elfúló hangon, miközben erőteljesen próbálkozok azzal, hogy magamban tartsam azt, ami kikívánkozik. Már épp elég gondot okoztam neki. Így mély sóhaj kíséretében hunyom le a szemeimet, hogy még csak véletlenül se gondolhassak se az alkoholra, se pedig másra, illetve ne forogjon velem olyan veszett gyorsasággal az átkozott szoba.
- Ó, dehogy is nem. Lehet, hogy... hogy nem nyerhetek az idővel és az... - plafonra emelem a tekintetemet, mintha arra próbálnám rávenni magam, hogy eszembe jusson a pontos szó, pedig nagyon is ismerem - érzelmekkel szemben. De akkor is megpróbálom... vagy már csak múlt idejűleg, megpróbáltam, hisz ki tudja, hogy alakul tovább a mai nap - sóhajtom. Az a baj, hogy részegségemben nagyon őszinte tudok lenni. Míg egy átlagos, öntudatos állapotban lévő napon nem mutatom ki olyan határozottan, érthetően az érzelmeimet egy ideig, addig ezt a hiányosságot nagyon lelkesen mutatom ki, mikor a sárga földig iszom magam. De szerintem ezzel nem vagyok egyeül.
- Leckét? - értetlenkedek. Hát igen, azt megtanultam, hogy nem szabad gyógyszert bevenni alkoholra. Ezt már akkor is fogom tudni, ha nem látok ki a fejemből a sok italtól. Szégyellem magam. Amennyire csak lehet. Nem elég, hogy a járástudatlansághoz elegendő mennyiségű piát ittam, de még Monának kell pátyolgatni, innen-oda cipelni. Ha ezt túlélem, biztos megfogadom, hogy az adósa vagyok.
Ahogy vacogva kikászálódok a fürdőkádból, Mona a vállamra terít egy törülközőt, majd a szobába segít, hol fogalmam sincs, mire ültet le, hisz nemcsak a színek, de maguk a tárgyak is összefolynak előttem. Az óvatos törölgetésre felpillantok Monára, ki hosszasan elidőzik a tekintetemben, én pedig az övében addig, míg nem kezdenek táncot lejteni az íriszei. Ekkor ismét az egyszínű, kevésbé hiperaktív padlóval kezdek el foglalkozni, mintha az olyan érdekes lenne.
Kérdésére lassan bólogatok, majd valamennyit besegítve, lekerül rólam az ing, később a nadrág is.
- Mennyivel jobb lenne, ha ez most... nem ilyen esetben történne meg - motyogom kapkodva a levegőt, ahogy a szívem ismét gyors munkálkodásba kezd az alkohol és gyógyszer együttes miatt.
Átvéve tőle az alsónadrágot, levarázsolom némi tétovázással, bénázással a vízeset, majd magamra kapom a szárazat.
- Vannak ingjeim a nagy szekrényben... vegyél magadra egyet, nehogy... megfázz.
Suttogom, majd a térdemre könyökölve megdörzsölgetem a halántékomat. Koordináltan mozgással felállok, hogy körülnézhessek hol is vagyok valójában, majd mikor sikerül beazonosítanom, megiramodva az ágy felé, remegve vágom magam a párnák halma közé. Nagyon nem akar kijönni a gyógyszer. Itt lenne a vég? Zihálva, verejtékezve lopom a napot, míg néha-néha összerándul az arcom, ahogy a szívem ugrik egy nagyot.
- Emily… - nyögöm, ahogy összeszorított szemekkel a párnába markolok.
- Nem muszáj,… nem muszáj itt lenned – súgom elhalóan a párnába, ahogy az oldalamra dobom magam, miközben azt hallgatom, ahogy a szívem vadul, hangosan dübörög a fészkében.

Komoly, elrévedő tekintettel hallgatom a lányt, ahogy az bizakodóan mondja, még csak véletlenül se fog úgy alakulni az este, ahogy jelen pillanatban én érzem. Legszívesebben vigyorogva mondanám, hogy reméljük úgy lesz, ahogy mondja, de semmit nem szabad elhamarkodni. Megittam három nagy pohár Absinthet, két ugyan akkora pohár whiskyt, emellett olyan italt is kaptam, amiről azt se tudom eszik-e vagy isszák. És akkor még számításba kell venni a gyógyszert is, ami rontott a már amúgy se túl fényes helyzeten. Ezek után mit várjon az ember? Hogy majd vigyorogva, kutya bajjal ébred következő nap? A fenéket... vagy meg se éri, mert szívinfarktusban hal meg, vagy a kelleténél is másnaposabban rója felbőszült lóként a köröket a lakásban.
A kádból kiszállás és a szobáig való eljutás a kelleténél is több botlást hordoz magában, ennek ellenére mégis teljesen sértetlenek maradunk. Mély sóhajokkal "élvezem", ahogy a lány szárazra törli az arcomat, mellkasomat, hátamat, majd, hogy kicsit önállósodjak, magamra veszem a boxert és a pólót is, amit menet közben a kezembe nyomott. Két okból nem is foglalkozok azzal, hogy bent van a szobában és esetlegesen engem bámul. Első sorban, mert biztos vagyok benne, hogy nem ezzel van elfoglalva és szorult belé annyi illem, hogy elforduljon. Másodszor pedig, már láttuk egymást többször meztelenül, így semmi meglepetést nem tartalmazna egyikünknek sem a másik testének látványa azon kívül, ha esetleg valamelyikünk magára varratott valamit. Én pedig akkor beállhatok a "más" sorba, hisz tényleg aggattam magamra egy tetoválást az elmúlt öt év alatt. Na mindegy, ez most oly lényegtelen.
Az igazi problémák csak ezután kezdődnek el ott, hogy a szívem egyre inkább rakoncátlankodik. Soha nem voltak szervi gondjaim, makkegészséges, erős faszi vagyok, mióta az életemet tudom. De szerencsétlen ketyegőmnek is megárt néha a sok. És ezt most oly módon próbálja kimutatni, hogy heves, zakatoló dobogással ver a bordáim zárdájában anélkül, hogy lelassulna és lassan, de biztosan normalizálódna. Szívinfarktus fog megölni basszus! Akkor már inkább a vonat alá ugrás.
Mikor kínlódva, zihálva és verejtékezve a párnába markolok, odaszólok Monának, hogy nem kell itt ülnie felettem, nyugodtan elmehet. Erre csak neki áll ellenkezni, én pedig őszintén hálás vagyok neki, hisz egyedül aligha tudnám magam életben tartani. Mona nehézkesen bár, de felültet, én pedig erőteljesen igyekszek ellenállni neki. Nem jó ülni, a fejem kóvályog, a szívem a kelleténél gyorsabban ver, a szoba forog. Ez kitart addig, míg a lány vissza nem tér egy pohárral a kezében, ami állítása szerint sz*r, de segíteni fog. Nagyot nyelve, remegő kezekkel veszem el tőle a poharat, ám ahogy leteszi az ölembe a lavórt, tiltakozni kezdek.
- Mona ne... nem akarom - makacsolom meg magam.
- Úgy... fogalmam sincs, talán nem sokkal az után, hogy... hogy megérkeztél... - végül beadva a derekamat, felhajtom a pohár sós vizet, mely szépen lassan tisztára mossa a gyomromat. Az elkövetkezendő két órát a fürdőszobának hideg kövén ülve, a fürdőkádnak vetett háttal töltöm. Kellemetlen, de a saját hülyeségem volt az, ami ide vezetett.
Úgy éjfél magaslatában veszem rá magam arra, hogy végre kivergődjek onnan, persze szigorúan fogmosást követően. Ekkor már úgy érzem, hogy semmi nincs bennem, ami a későbbiekben kijöhetne belőlem. Idővel még a szívverésem is lelassult, ahogy a kövön ücsörögtem és a temérdeknyi méreganyag elhagyta a szervezetemet. Ennek ellenére még mindig gyors. És csak, hogy felvázoljam, hogy is nézek ki, hát... elég ocsmányul. Karikás szem, sápadt arc, lila száj... hát, pazar mondhatom!
Kimerülten vágom be magam az ágyamba, mely most a legjobb kifejezésnél is többet számít nekem. És persze itt van Mona is, aki nélkül most nyilván nem lennék életben.
- Köszönöm, hogy mellettem maradtál - súgom bele az éjszakába.

Határozottan tartok ki amellett, hogy én ugyan nem fogom meginni azt az undorító löttyöt, amit a kezembe nyomott. Nem elég, hogy tudom, mire megy ki a játék, de még maga a puszta gondolat is életkedvemet veszi. Legszívesebben a szemközti falhoz vágnám, ami történetesen egy ütésálló üveg, így még attól se kéne félnem, hogy kitörik és fizethetném a kárt.
A határozott utasításra végül meghúzom a sós vizet, melyet perceken belül kiadok magamból. Nem is kell könyörögnöm érte.
Két óra elteltével még mindig a fürdőszobában ücsörgök. Nem akartam mindent összemocskolni a szobában, így ezt találtam a legjobb döntésnek. Mind emellett még hideg is a kő, így valamelyest siekrül lehűtenem magam. Kimerült tekintetemet rögtön Monára emelem, amint betér egy kérdés kíséretében a fürdőbe, immáron az egyik ingembe burkolózva. Tekintetem megállapodik a formás lábakon, és sikerül elkapnom a fejemben egy emlékfoszlányt, mikor még régen minden este az én ingjeimben közlekedett a házban. Kellemes, üdítő látvány volt, én pedig éheztem minden apróbb mozzanatára.
Annak a nőnek a segítségével állok fel a hideg földről, kivel annak idején egy iskolában találkoztunk. Egy iskolába jártunk és egy padban ültünk. Neki udvaroltam, mint annak idején illett... egy évig együtt éltem vele, úgy szerettem ahoyg volt, lábujjhegyétől a haja végéig. Én mégis elba*tam, és nem csak egy kapcsolatot, de egy ismertséget tettem idegenné. Rám lehet aggatni a rendbontó nevet és bár nem büszkén, de viselném, mivel az igazat nem tehetem hamisság, semmissé nem igaz?
- Minden rendben - súgom végül, majd ahogy átérünk a hálóba, lefekszek az ágyra, hol rögtön megtalál az égető fejfájás, de már aligha sikerül tudomást vennem róla hála kimerültségem végtelen mértékének. Mikor suttogva motyogok az éjszakába, igaz választ kapok állításul.
- Ez igaz - meredek a homlokomra tett karral a csillagos égboltra, köszönhető a plafonom feléig érő üvegablaknak. Most olyan közelinek tűnnek a csillagok, mint eddig talán soha. Mondjuk, lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy nem vagyok éppenséggel a toppon. De ezt mindenki bocsássa meg nekem. Nem tudok mindig uralkodni az érzelmeimen, és ez egy ilyen nap volt. Nehéz, kimerítő. De azzal, hogy Mona itt van velem, máris megkönnyítette.
- Jó ég, a papírok! - jut eszembe hirtelen a mai napra megbeszélt program, így már ugrok is ki az ágyból, hogy megkeressem a tárgyalás papírjait. A gond csak az, hogy nem csak a vérnyomásom, de a vércukorszintem is a béka segge alatt van, így a hirtelen felpattanásnak az a következménye, hogy nem csak Mona, de maga a szoba is táncot lejt előttem. Hangos nyögéssel dőlök neki a falnak, miközben nagyokat pislogva próbálom állva tartani magam.
- Uhh - kapok a fejemhez egy nagy nyelést követően, majd ahogy lassan visszatér az egyensúlyom és a fürdőszoba tükrében megpillantom magam, elkeseredetten húzom el a számat. A megszokottnál is fehérebb vagyok.
- Egy perc és itt vagyok - indulok el a nappali felé minden létező falba belekapaszkodva.

Tégy meg nekem egy szívességet haver! Ne dobd fel pont most a talpadat oké? Olyan tárgyalások állnak előtted, mint a Wixon és a Meyer ügy, emellett az apáddal is el kell még beszélgetned, tisztáznod minden létezőt, ami közöttetek valaha történt. Monával is foglalkoznod kell, ami bár nehéz feladat lesz, mégis el kell érni a célt. Nem adhatod fel most, szóval szedd össze magad!
A belső hangok úgy ordítanak velem, mintha legalábbis egy állat lennék. Ennek ellenére teljesen igazuk van, s ha tehetném, időt ugranék és visszamennék egy fél nappal ez előttre, mikor olyan nagyon lelkesen toltam magamba az alkoholt, később pedig a gyógyszert. Most talán megoldanám annyival, hogy egy újsággal beülnék egy közeli focistadionba és néznék ki a fejemből bután. Vagy hülyére edzeném magam. Az se lenne egy rossz megoldás. De mint a legtöbb férfi, én is képes vagyok a lehető legnagyobb galibát okozni magamnak, így másnak is. Jelen esetben Monának, aki kénytelen a jó dajka szerepét eljátszani miattam azzal, hogy felsegít a földről, ágyba bújtat és még sorolhatnánk.
Kíváncsian pillantok fel Monára megjegyzése hallatán, végül megengedek magamnak egy erőtlen mosolyt, bár tényleg nagyon nehézkesen megy. Mikor viszont eszembe jut, hogy Mona tulajdonképpen miért is van itt, őrölt módon pattanok ki az ágyból és kezdek el a nappali felé rongyolni, mikor is egy szédüléshullám a falnak nem dönt. A fejemhez kapva zihálok, mikor viszont magam mellett tudom a lányt, ahogy az ujjaink összekulcsolódnak, nagyokat pislogva felé fordulok. Egyelőre még nem a furcsa kézfogás az, ami meglepetésként nagy pislogásokat csal ki belőlem, sokkal inkább az, hogy koránt se látok olyan élesen, mint ahogy az normális esetben lenne. Ahogy a látásom kitisztul, szemügyre veszem egymásba fonódott ujjainkat egy meglepett mosoly kíséretében. Engedelmeskedve kérésének, elindulok utána, majd lefekszek mellé.
- Valóban - sóhajtom, ahogy fejem a párnán nyugszik. Mona nincs túl messzire tőlem, igy szemügyre tudom venni finom vonásait, mely az elmúlt év alatt csak még finomabb, lágyabb és nőiesebb lett. Nem is értem, hogy tehettem tönkre az egyébként boldog kapcsolatunkat. Vagy ez segít majd hozzá valamihez? Egy szebb jövőhöz?
Lassan megemelve remegő kezeimet, elindítom a lány arca felé, majd ujjbegyeimet Mona arcához érintem olyan gyengéden, ahogy csak tudom... persze, nem mintha nagyobb erőkifejtésre képes lennék jelen állapotomban. Összeszűkült szemekkel koslatom szép arcát, mikor is egy mély sóhaj kíséretében kezem az ágyra esik.
- Teljesen erőtlen vagyok - vigyorgok kínomban.

Az, hogy minden jel arra utal, hogy túlélem ezt a napot, felcsigázza a kedvemet. Lehet, hogy még mindig olyan vagyok, mint egy mosott tudjuk mi, ennek ellenére vidámsággal, elégedettséggel tölt el az a nyilvánvaló tudat, hogy nem ma, nem itt fogok meghalni. Nem ez van megírva nekem a nagykönyvben. Szívós vagyok én. Bár ez a túlélés leginkább Monának köszönhető, hisz ha ő nincs, akkor már én se lennék.
Ahogy kikecmergek a lány segítségével a fürdőszobába és elhelyezkedek az ágyban, elégedett mosollyal nyugtázom azt, hogy már tudok ésszerűen gondolkodni. Fájó szemeim vadul cikáznak a szobában, mintha legalábbis próbálnának emlékképet faragni a helyről. Arról, hogy itt menekültem meg és értem el majdnem a vég kapuját. A mellettem ülő, hajamat birizgáló Mona jelenléte csak még inkább könnyít a helyzetemen. Teljes mértékben átszellemülve, lehunyt szemekkel fekszek mellette és élvezem finom ujjainak minden érintését anélkül, hogy csak megrezzennék.
Ez a nyugodtságom csak addig tart ki, míg eszembe nem jut, miért is van itt valójában, hogy miért jött fel ide a huszadikra vélhetőleg Las Vegas egyik legmagasabb pontjába. Ha normális fogadtatással vártam volna, akkor lementem volna érte a lifttel, vagy szimplán a lépcsőn és jöttünk volna fel a lift segítségével, de végül nem ezt a fogadtatást kapta meg, sokkal kellemetlenebbet és halálosabbat. Így megérdemli azt, hogy elkezdjük megbeszélni a dolgokat, hogy mit is kell tennie, tennem valójában. Ám hirtelen mozdulatsorozatom csak szédülést és imbolygást von maga után, Mona pedig visszahúz az ágyba jelezve, hogy most nem az iratok a legfontosabbak. Ahogy mellettem fekszik, számtalan emlékkép villan be a lelki szemeim előtt. Öt évvel ez előtt még boldogan feküdtünk így egymás mellett, vagy egymásba gabalyodva. Most viszont hol tartunk? Ott, hogy neki kellett felkaparnia a földről, víz alá dugnia majd meghánytatnia csak, hogy ne haljak meg. De! De mégis itt fekszik mellettem ismét és bár lehet, hogy nem úgy mint akkor mégis tisztán érzem, hogy van valami a levegőben... valami elmondhatatlan, megfogalmazhatatlan.
Megjegyzésemre furcsa kérdéssel rukkol elő, mire elkerekedett szemekkel megrázom a fejem.
- Nem, dehogy! Inkább azt szeretném, hogy itt maradj... velem - suttogom bájos arcát fürkészve. Azt hinné az ember, hogy tetteimet, mozdulataimat az alkohol szüli, de nincs így. Teljesen éber vagyok, tisztában azzal mit csinálok. És bár lehet, hogy most nem tudnék hirtelen lépéseket tenni, amivel azt mutatnám, hogy szeretem, aprókat mégis. Felülve magunkra húzom a vaskos paplant. Annak idején is egy takaróval takaróztunk. Nem volt szükségünk kettőre, így bármikor egymáshoz érhettünk, tudhattuk, hogy egymás mellett vagyunk. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. Halvány mosoly húzódik a szám szegletében, miközben oldalán pihenő keze után nyúlok, és kezdem el cirógatni hüvelykujjammal kézfejét. Ha most kirántaná kezét az enyémből, az nyilván arculcsapásként fog érni. De rezzenéstelen arca is hasonlóképp, hisz akkor úgy vélném, csak kötelességből, sajnálatból fekszik itt mellettem.