Álmok rögös útvesztőin bandukolva próbálom tartani a relatív, élő világgal az iramot. Mintha egyszerre több pontból nézném és élném át az eseményeket. Vagyok én, mint az álmodó, ki álmodja az illúziót. A vándor, aki az álmaim valótlanságába süllyedve próbálja túlélni az apjával való újabb találkozást, amit félő, nem fog túlélni. És persze van egy harmadik személy, aki mintha ugyan csak én lennék, immáron testetlen állapotban, valahol a plafonra tapadva, és tisztán látom magamat. A szemeim vad táncot lejtenek a szemhéjaim alatt, meztelen felsőtestem verejtékben úszik. Mona tökéletesen mozdulatlanul alszik nekem háttal a jobbomon. Míg ő teljesen nyugodt, szempilláin békés álom csillan, addig én megállás nélkül forgolódok, vadul zihálok és próbálok levegőhöz jutni. Mintha... mintha egy elefánt ülne a mellkason. A takaró teljesen keresztbe áll rajtam, a fele a földön pihen, aminek sarkát a szürke nyúl, rágcsálja.
Ezen állapot csak addig tart, míg fel nem pattannak a szemeim, én pedig ugyan ezzel a lendülettel, fel nem ülök. Valójában egy horrorfilm szereplőjére emlékeztetem magam, mikor valaki közeledik a halott felé, az pedig gyorsan felül, nyitott szemekkel. És nem csak a főhős, de a néző is agyvérzést kap tőle.
Zihálva pillantok a szoba egyik pontjáról a másikra, mintha meg akarnám győzni magam arról, hogy valóban ébren vagyok. De még ekkor is reménytelenül üresnek és idegennek tűnik minden. Egyedül csak Mona az, aki ide köt. Felhúzva a vállára a takarót, kimászok az ágyból, de még mielőtt kimennék az erkélyre, felkapok magamra egy alsógatyát. Na nem ám, hogy csak úgy ingyen sztriptízt tartsak itt a többi lakónak.
A könyvespolcról felkapva egy doboz cigit veszem célba az erkélyt, hol remegő térdekkel támaszkodok rá a korlátra, így kémlelve Las Vegas hosszan elnyúló városát. Lélegzetvételem meglehetősen gyors, minden porcikám remeg, így szinte csoda, hogy állva tudok maradni. Mintha legalábbis négy jégtömb közé lennék bezárva ruhák nélkül. Megdörzsölve tüsire nyírt hajamat nyomok a számba egy szál cigarettát, amit ezzel a lendülettel meg is gyújtok. Én ebbe bele fogok őrülni, attól tartok. Amióta a fater szabad lábon van megint, szinte egy szemhunyásnyit se tudok aludni még annak ellenére se, hogy valami alakulóban van Mona és közöttem, mi legalább nyugtató hatással lehet rám.
Arcomat a tenyerembe temetve hunyom le a szemeimet várva, hogy lehiggadjak.

Úgy kapaszkodok a korlátba, mintha az az életemet jelentő és biztosító, megmozdíthatatlan tárgy lenne. Talán tényleg erre van szükségem. Valami szilárdra az életemben. Valamire, ami állandó, és nem fog egyik pillanatról a másikra ellibbeni mint egy kósza gondolat. Lehet, hogy a munkám az ilyenek egyike. Viszont ez se egy életbiztosítás. Mindig jöhet valami vagy valaki, aki felrúgva a szabályokat keresztbe tesz nekem. Ezt mindig is próbáltam szem előtt tartani. Lehet, hogy már épp elég ügyem volt, amivel tudtam biztosítani magamnak helyet a cégnél, ennek ellenére mindegy mit csinál az ember, legyen az jó vagy rossz, kirepíthetik. Ezt pedig nem venném jó néven.
A másik, pedig amire rá kell gyúrnom, az nem más mint a kapcsolatom Monával. Akarom őt, szeretem és szükségem van rá. Azok után, ami ma történt az elmúlt öt év után először, valóságos érzelem lavinát indított el bennem. Talán ez az egyik oka annak, hogy az álmaim ismét visszatértek. A stresszelés, hogy mi lesz akkor, ha megint arra ébredek, hogy az üres légtéren kívül nincs más a szobában, csak én és a nyúl, aki megállás nélkül szeli a köröket a szobámban található oszlop körül. Az, ha most nem lett volna itt mellettem, mikor percekkel ez előtt kinyitottam a szememet, az egy arculcsapással ért volna fel, ha nem tökönrúgással.
A korláton könyökölve fújom ki a füstöt, amit a cigarettával szívtam be az imént. Nem vagyok láncdohányos, sőt, nem is szoktam túlzottan cigizni. Viszont ha stressz helyzet áll fent, akaratlanul is utána nyúlok csak, hogy valamivel csillapíthassam a kedélyeket. És ez általában mindig sikerül.
Mikor meghallom az erkélyajtó hangját, kihúzom magam és lopfa felé pillantok, mikor is Monával találom szembe magam. Meghökkentő szexinek hat még egy egyszerű fehér ingben is. Halvány mosoly jelenik meg a szám szegletében, de még ez se elég ahhoz, hogy feledtesse velem az álmaim csúfságát.
- De... de most még ez se zavar. Sőt - jegyzem meg egy sóhaj kíséretében, majd ahogy átöleli a derekamat, én ugyan ezt megteszem szabad jobb kezemmel. Arcomat a hajába temetve szívom be az illatát, végül egy puszit nyomok feje búbjára.
Vadul remegő testtel bólintok egyet következő kérdésére. Legszívesebben nem válaszolnék, elvégre nem kellemes téma, de akárhányszor csak belegondolok abba, hogy mennyit segített már ebben az ügyben, úgy érzem, most is elmondhatom neki. Persze nem fogom ezzel terhelni.
- Már kezdek belerokkanni, úgy érzem... - sóhajtok, ahogy nekitámaszkodok a korlátnak, amin elnyomom a cigarettát. Szembefordítva magammal a lányt, megfogom a kezét, és ujjaival kezdek el szórakozni, hogy míg beszélek, valami elterelhesse a figyelmemet.
- Tudod... megint kiengedték. Múltkor mikor bementem hozzá, már nem volt ott. Azt mondták, hogy kiengedték pár napra, de őröket állítottak mellé. Viszont azok szem elől veszítették és nem találják - magyarázom halkan.
- Fogalmam sincs, hogy ezek után miben reménykedjek, hogy miben bízzak - enyhén megemelem a hangomat reménytelenségemben. Tisztán lehet érezni az amúgy mindig határozott hangomon, hogy most érces és remeg... szégyellve magam, lesütve kékjeimet sandítok a lányra. Vajon mit fog ezek után gondolni rólam?

Röstellem, hogy azzal, hogy "fejszellőztetés" céljából kijöttem a teraszra, felébresztettem Monát is. Nem állt szándékomban, és ha nem lettem volna ennyire zaklatott, akkor nyilván ott is maradtam volna átkarolva őt, szorosan magamhoz láncolva. De mivel szükségem volt a levegőre, inkább léptem az ügy érdekében.
Immáron, hogy kint ácsorgok a társaságomban a lánnyal, sokkal könnyebbnek érzem a helyzetet. Hamar eljut a tudatomig az is, hogy már nem idegességemben remegek mint a nyárfa levél, sokkal inkább a hideg miatt, mely hatására feláll a hátamon a létező összes szőrszál.
Csak úgy tudom elmondani neki, mi a nagy büdös helyzet, hogy hosszú, vékony ujjaival szórakoztatom magam. Minden porcikáit megnézem magamnak, miközben elmondom, mi a helyzet, végezetül ujjbegyeire nyomok egy puszit.
- Nem tudom... állítólag már több rendőr keresi, de nem találják. Múltkor volt szerencsém beszélni egy FBI ügynökkel, aki jelentette ezt a főhadiszállásukon. Tegnap beszéltem velük, és bevallásuk szerint szerveződnek már, szóval baj nem lehet... ezt legalábbis ők mondták. Azért vicces nem? - nevetem el magam kétségbeesésemben - egy ember miatt képes már nem csak a helyi rendőrség, de az FBI Las Vegasi kirendeltsége is csapatokba szerveződni. Igaz voltam olyan jó fej, hogy nem a magam kárát mondtam el nekik, sokkal inkább azt, hogy beteg ember, erőszakos, pedofil és nem lenne szerencsés ha bemászna egy kisgyerek bugyijába. De akkor biztosíthatom, én fogom megölni! - jegyzem meg határozottan, kéken világító szemekkel.
- Tudom jól, hogy úgy nem tehet semmit. És nem is ez a legnagyobb problémám. Nem a saját testi épségemet féltem, hisz elég furcsa lenne, ha nem tudnám a saját apámat kordában tartani. Inkább az a gondom, hogy annyi gyerek ugrál kint. A parkokban, a játszótereken. Iskolák előtt. Nekik pedig elég mondani valamit, és már meg is történik a baj. Mona, én nem tudnám elviselni, ha bármelyik gyerkőcnek is ártana - nézek a lány szemeibe, ahogy átkarolva a nyakamat, elkezdi cirógatni a nyakamat, szemeimről le se véve csillogó tekintetét.
- Mindegy is, ne ezzel foglalkozzunk - sóhajtom egy halvány mosollyal, majd közelebb húzva magamhoz, szorosan magamhoz ölelem. Végigsimítva a hátán, kezem lecsúszik a combjára, melyek nem csak libabőrösek, de hidegek is.
- Inkább menjünk be, megbetegszel - húzódok el tőle annyira, hogy egy óvatos csókot nyomhassak az ajkaira, majd derekára csúsztatva a kezét, betessékelem a szobába. Gondosan bezárom az ajtót, hogy az ne engedje a hideget, majd ha már az ágyban fekszik, megcélozva a méretes tákolmányt, én is elterülök rajta, majd kíváncsi tekintettel fordítom Mona felé a fejemet.

Legszívesebben innen, Las Vegas egyik legmagasabb pontjából vetném le magam, és zárnám ki magam örökre ebből a vészes körforgásból, amit már több, mint húsz éve át kell élnem. Nincs hozzá elég erőm, még nekem se. Viszont ha valaki, hát én vagyok az, aki meg fogja előzni azt a káoszt, amit az apám ismét meg akar valósítani. Nem fogom engedni. Ha kell én magam teszek róla, hogy befejezze mások zaklatását, és ne csak diliházba, de örök életére börtönbe kerüljön. Nem is értem, hogy egyezhettem bele abba, hogy kivigyék a sittről, mint beteg embert? Nem lett volna szabad elvállalnom a tárgyalását, mi több, elleneznem kellett volna. És akkor most nem lennének ismét ezek a bajok. De felesleges a múlton rágódni. A lényeg, hogy én iszom meg a levét, én leszek benne az újságokban, én leszek a gonosztevő, aki kiszabadította az elmebeteg perverz állatát a dutyiból.
- Nem, cica... nem az FBI veszítette szem elől. Ők csak szerveződnek, hogy elfogják, miután értesítettem őket. Ők a jelenlegi helyzetet értékelik most és gondolják át, mit lehetne tenni. Szóval nem csak rendőrök sokasága fogja járni Vegas utcáit, hanem méretes telepjáró filingű, elsötétített ablakú, fekete járgányokban az FBI-osok is. Akik szem elől veszítették, az magának az Gyógyintézetnek a biztonsági felügyeletesei voltak, akiket mellé rendeltek - magyarázom elhúzott szájjal. Kellemetlen téma, de beszélni kell róla.
- Az FBI már tevékenykedik. Meg fogják jelentetni a napilapokban is és bizonyos csatornákon is. A rádióban már összefutottam egy beszédükkel, ami a szülőket óva inti arról, hogy a gyerekeik ne menjenek egyedül ki az utcára, ne engedjenek be senkit, aki bármilyen munkásnak vallja magát. Kéményseprőnek, vagy vízvezeték szerelőnek. Komolyan, mintha valamiféle krimi sorozatban szerepelnék. Arra várok már mióta, hogy valaki elkiáltsa magát, hogy "megszívtad, ez itt a kandi kamera!". De erre aztán várhatok... - halkan felsóhajtok, ahogy ismét végigsimít a karjaimon, majd felvetem az ötletet, hogy mi lenne, ha bemennénk? Elég hideg a kora hajnal, nem lenne kellemes, ha itt mezítláb, ruhátlanul megfáznánk. Ahogy kinyitom előtte az erkélyajtót, már bent is van, megrohamozva az ágyat, minek vaskos paplanja alá bebújva, el is tűnik a fehér takarótömeg alatt. Mosolyogva fekszek le mellé a hátamra, le nem véve a szememet a szürkének ható plafonról. Ahogy ujjai a mellkasommal kezdenek játszadozni, egy mély sóhaj tör fel belőlem, kérdésére viszont oldalamra fordulva, vigyorogva megvonom a vállamat.
- Hát... na nézzük csak... először is, dolgoztunk. Reggel ugye elmentem érted Lotty lakására, hogy ne kelljen megint tömegközlekedéssel bejönnöd. Ott többször egymásba botlottunk, aztán a nap végén áthívtalak magamhoz egy kis "munkatársi" beszélgetésre. Amiből ez lett - vigyorodok el, majd a fülé mögé söprök egy kósza hajtincset. Derekamig húzva a takarót, közelebb hajolok hozzá, majd egy csókot nyomok a szájára, utána pedig a nyakára, miközben kezem a derekára csúszik. Hihetetlen, hogy ismét itt fekszik mellettem és még csak véletlenül se látom az arcán azt, hogy menni akarna. Persze a félsz bennem van, hogy mi van akkor, ha "bekapcsol" az agyában egy vészjelző, és már csak a fehér füstöt látom amit maga után húz a gyorsaságtól, ahogy kirobban innen.
- Charlotte biztos elítél azért, amit veled csinálok - suttogom az arcára pillantva.

- Én is ezt kérdezem mindig... nem tudom felfogni. Direkt megmondtam nekik, hogy csak akkor foglalom el az ügyét, ha soha nem engedik ki onnan, mert nem biztonságos, életveszélyes, bolond! De hiába, beszélhet nekik az ember. Direkt beavattam őket mindenbe, amit annak idején velem is művelt, és megmondtam, hogy nem akarom ugyan ezeket visszaolvasni az újságokból, ez úton más gyerekekről. Erre mi van? Kiengedték... - morgom megállás nélkül le nem véve kezemet a lány ujjairól, néha pedig egyre hívogatóbb ajkairól. Tudom jól, hogy nem szép midig hozzá, Monához menekülnöm, ha gondok vannak, de nem tudom másként megemészteni. Kell valaki, aki erőt ad, ha pedig ez az ember nem más, mint Mona, akkor... akkor kénytelen lesz még nagyon nagyon hosszú ideig kibírni maga mellett.
Mikor meg fogja az arcomat és bíztatásként suttogva kezd beszélni, akaratlanul is mély sóhaj szökik fel a mellkasomból, mintha ezzel minden megoldódott volna és megkönnyebbültem volna. Pedig koránt sincs így... nem csak a saját seggemet féltem, de azt a rengeteg gyereket is, aki Vegas utcáin közlekedik nap, mint nap.
- Most mondjam azt, hogy nekem is? - jelenik meg kacér mosoly a szám szélén, majd közelebb hajolva hozzá, óvatosan nyomok egy puszit a szájára, majd egy annál hosszabbat, határozottabbat a nyakára, végigszántva a nyaka az álla és a keblei közötti részt. Kezem finoman végigsimít a derekán, majd a takaró alatt a combján, mígnem meghallom a megjegyzését, amit egy vigyorral jegyzek meg, miközben lepillantok a mellkasomra, hol ujjai sétálnak.
- Ó valóban? - figyelem a szemeit, ahogy visszadönt az ágyra, majd ajkai elkezdik csókokkal behinteni a mellkasomat. Nagyot nyelve hunyom be a szemeimet, hogy rögzíthessem e pillanat csodáját az elmémben. Vállát, hátát cirógatom, miközben ő folytatja megkezdett tevékenyvégét.
- Eddig nem párosították az ügyvédi mivoltomat a külsőmmel - nevetek fel, majd közelebb húzva magamhoz, mélyen megcsókolom. Annyira hiányzott már. Elmondani nem tudom mennyire. Szükségem van rá, vele akarok élni és létezni.
-Annyira szükségem volt már erre... rád - suttogom. Ez az én részemről felér egy szerelmi vallomással. Mona pedig már eléggé ismer ahhoz, hogy ezt tudja értelmezni.

Bár titkon mindig reménykedtem abban, hogy a sors ismét egyé kovácsol majd bennünket, még se mertem ezt határozottan kijelenteni. Talán azért, mert féltem attól, attól a lehetőségtől, hogy visszautasít, és még csak véletlenül se teljesedik be a vélt sorsom. Az lett volna az igazi kétségbeesés, a reménytelenség tetőfoka. Hogy mit kezdtem volna, mit kezdenék magammal, ha most Mona nem lenne mellettem, hanem távolról kellene figyelnem? Talán levetettem volna magam Vegas legmagasabb pontjából mit sem foglalkozva a befejezetlen ügyeimmel. Az apámmal, aki szabadon mászkál, és azon gyermekekkel, akikre veszélyt jelent. Nem foglalkoztam volna azon emberekkel, akik az én segítségemre szorulnak, kiknek ügyeit a nyakamban hordom, és viszem őket nap mint nap a bíróságra, hogy megszabadítsam őket a léleknyomó terhektől. Semmi nem érdekelt volna csak a saját magam reménytelensége, elveszettsége. De mivel itt van mellettem, remélem sokáig, örökké, nem kell az előbb említettek miatt törnöm a fejem, sőt, nem is kell, hogy fájjon miattuk, hisz nyomuk sincs ezen lehetőségeknek. Már csak az a feladatom, hogy éljem izgalommal és lehetőség szerint Monával együtt töltött napjaimat, és minden rendben lesz.
Kíváncsi tekintettel fekszek be mellé, és nézem meg magamnak minden egyes pontját. Az egyre hajnalodó fény segítségemre van, már látom formás idomait, vékony derekát és szép arcát, így még lámpát se kell kapcsolni. Hál' Istennek.
- Igyekeztem - kacsintok rá, ahogy egy pillanatra elhúzódok tőle a csókot követően. Szám lassan, óvatosan érinti nyakát, és húzom végig kecses vonalán. El se tudom mondani, milyen jó érzés újra egy ágyban feküdni vele, egy közös este után egymás karjaiban pihenni. Legmerészebb álmaim egyike vált valóra az éjjel. Engedelmesen dőlök a hátamra, mikor szavak nélkül erre kér, s hagyom, hogy ajkai érintsék mellkasomat, mire akaratlanul is megremegek.
- Nagyon is tisztában vagyok velük, csupán arra próbáltam ezzel utalni, hogy eddig nem volt tudomásom arról, hogy ügyvédi munkásságomat a külsőmmel kapcsolták volna össze. Legalábbis a Lotty által említettet még nem hallottam - mosolyodok el, majd játszadozva Mona hajtincseivel, kezem a vállára szökik. Mikor fejét a mellkasomra dönti, akkor veszem a bátorságot és nyögöm ki a letagadhatatlant, hogy nagy szükségem van rá. Válasza nagy sóhajt és megkönnyebbülés csal ki belőlem, de nem félek kimutatni ezt.
- Csak tessék - súgom. Amint melléhez vezeti a kezemet, kékjeim az ő tekintetét kezdik el keresni, végül biccentve egyet, elégedetten vonaglik meg az arcom. Szorgosan kezdem el kigombolni az inget, és immáron annak híján érintem meg ismét az előbb említett testrészt. Lehunyt szemekkel simítok végig ujjbegyeimmel dereka, csípője kecses vonalán, majd visszatérve kebleihez markolok rájuk finoman, amit követően magam alá fektetem. Kibújtatva az alsóneműből kezdek neki annak, amit az éjjel abbahagytunk. Ha ezek után tudok majd koncentrálni a melóhelyen, kezet rázok magammal.