Név: Jack Forrester
Becenév: A Macska
Kor:  27
Születése hely, idő: 1984- december- 16 / USA - Boston
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Rendőr (pontosabban tűzszerészként együtt dolgozik a rendőrökkel, helyszínelőkkel és a katonasággal is)
Anyagi háttér: Munkásosztály
Szexualitás: Biszexuális

Jellem:

A legfontosabb jellemvonása, hogy mióta az első bomba felrobbant a közelében, nem fél a haláltól, viszont élni minden lélegzetvételével imád. A veszélyes munka miatt kihasznál minden percet, hogy jól érezze magát, hogy megismerje a világot, és minél több embert. Ritkán pazarol időt hosszas veszekedésekre, haragot csak nagyon ritkán és kivételes esetekben tart. Közvetlen, barátságos, a legtöbb őrültségre kapható, szívesen szórakozik. Mindent szeretne megtapasztalni a saját bőrén, amit csak lehet.
Ritkán beszél bárkivel mély érzésekről, legfeljebb egy-egy megrázó eset után, ha úgy érzi, a kollégáinak szüksége van rá.
Mindettől függetlenül a munkáját megbízhatóan és amennyire csak lehet, tökéletesen végzi. Sebészeknek nem lehet biztosabb keze nála. Sosem késik, sosem dolgozik részegen, vagy másnaposan.
Választott hivatása felé lenyűgöző elkötelezettséggel fordul, és ha valaki értetlenül felvont szemöldökkel kérdezi, ugyan ki olyan őrült, hogy ilyen szakmát önszántából válasszon, azon csak mosolyog, és a kedvenc válaszával zárja rövidre a kérdést, hiába nézik bolondnak miatta.

Külső:

185 cm magas, szőkésbarna hajú, fiatal férfi. Munkában – a feladat komolyságától függő komolyságú - egyenruhát hord, azon kívül viszont mindig lazán öltözködik. Kék szeme beszédes, a tekintete önmagában is sokat elárul a hangulatairól. A mozgása könnyed, gördülékeny.
A mellkasa bal oldalán osonó fekete macskát ábrázoló tetoválás, a mellső mancsa alatt két függőleges, egy centis vonallal.
Rendszeresen edz, ez úgyis alapvető követelmény vele szemben épp úgy, ahogy a kollégáival szemben is.

Előtörténet:

Boston mindig zűrös város volt, a lecsúszottabb részébe születni pedig a mai napig egyértelműen azt jelenti, hogy a könnyű élet, gondtalan gyermekkor álmairól azonnal le kell tenni. Persze mindenhol lehet jobban és rosszabbul élni, a körülményekhez képest pedig nekem igazán semmi okom nem lehet panaszra.
Apám régen zsaru volt, a munkája – és a vele járó nem túl magas fizetés – vele együtt anyámat is a város sötétebb részeibe kényszerítette. Miután megszülettem, egy évig még rendben mentek a dolgok, teljes és boldog család voltunk.
Aztán valami történt- én nem emlékszem rá, anyám pedig sosem tudta meg, mi volt az -, és a helyzet egyik napról a másikra változott meg. Apám zavart lett, ok nélkül csattant fel, a hirtelen mozdulatokra összerezzent, egyszer a falnak is lökte anyámat, pedig semmit nem tett szegény asszony.
Aztán apám lelépett. Lehettem vagy három éves, úgyhogy alig emlékszem rá. Mindenesetre utána a családi légkör megint békéssé szelídült, és kiegyensúlyozottá vált, bár sokszor ülte meg a levegőt addig számomra ismeretlen kimerültség és szomorúság.
Anyám rengeteget dolgozott, hogy normálisan élhessünk, a környéken pedig ismertek minket, és azt hiszem tisztelték anyám elszántságát, mert hozzánk sosem tört be senki, engem legfeljebb az osztálytársaim vertek meg, de a legrosszabb utcákon sem bántottak, vagy raboltak ki. Tulajdonképpen kellemes emlékeim vannak a gyerekkoromról.
Az iskola mellett, amint lehetett, én is elkezdtem kisebb munkákat vállalni, az újságkihordástól kezdve a különböző boltokban segédkezésen át a bevásárlószatyrok cipeléséig akármit.
Az iskola kemény kiképzés volt, rengeteg vad kölyökkel voltam összezárva, és gyakran keveredtem verekedésbe, mert én voltam az, aki sosem adtam meg magam, még akkor is küzdöttem a zsebemben lapuló pár centért, vagy a nálam gyengébb barátaimért, ha semmi esélyem nem volt a győzelemre.
Gyakran tele voltam zúzódásokkal. Egészen megszoktam a vérem ízét, és hogy szinte sosem mosolyoghatok teli szájjal, mert majdnem állandóan fel volt repedve a szám. De mivel ez nem volt szokatlan a diákok között, én sem éltem meg tragédiaként, és nem rettegtem az iskolába járástól. Igazán komolyan úgysem sérült meg soha senki.
Érdeklődő gyerek voltam, eljártam az iskolába meghívott külsős szakemberek előadásaira, meghallgattam tucatnyi szakma előnyeit és hátrányait.
Egy ilyen előadáson hallottam először a tűzszerészetről, és később minél többet olvastam utána, kérdezősködtem, annál biztosabban tudtam, hogy én is ezt akarom csinálni.
Anyám egy ideig reménykedett benne, hogy csupán átmeneti a fellángolás, és mikor rájött, hogy komolyan gondolom, olyan szomorúság, és rettegés sugárzott a szeméből, hogy majdnem meggondoltam magam.
Azonban a pillanatnyi megingás elmúlt, a szerelem megmaradt, így aztán a katonaságnál folytattam a tanulmányaimat, fegyelmet tanultam, pontosságot.
Nem mindig szerettem a kiképzést, vagy az oktatási módszereket, a rengeteg tanulnivalót, az olykor fájdalmas leckéket, de akkor is biztos voltam benne, hogy megéri.
Különösebb nehézségek nélkül végeztem el a képzést, utána pedig visszaküldtek Bostonba gyakorlatra.
Az első éles bevetésnél bevallom őszintén, patakokban csorgott a gerincemen a jéghideg verejték a nehéz védőruha alatt, és nagyon féltem, hogy elszúrok valamit. Ez már nem csak gyakorlás volt, és nem csak a saját életemért feleltem, de nem blokkoltam le, és nem lett baj.
Ezután már jóval magabiztosabb voltam, és kicsit talán halhatatlannak is kezdtem gondolni magam.
Majd felrobbant egy bomba alig két méterre tőlem. Nem az, amin éppen dolgoztam, hanem egy másik. Két hetet töltöttem kómában, aztán pedig rengeteg órát egy pszichológusnál.
Visszamentem dolgozni, de a legmélyebben eltitkolt félelmem, miszerint nem merek majd többet bomba közelébe menni, alaptalannak bizonyult.
Még mindig nem remegett a kezem, de valahol kicsit még mindig féltem a haláltól.
Másfél év telt el, mielőtt a második bomba felrobbant volna. Mindenki azt mondja, pokoli szerencsém volt, én nem igazán emlékszem semmire az egészből.
A kollégák elkezdtek „A Macska”-ként emlegetni, és rendszeresen ugrattak vele, hogy már két életemnek lőttek, a nyolcadik után vonuljak nyugdíjba, ha jót akarok magamnak.
Talán megfogadom a tanácsot.
Négy hónappal később megcsináltattam a tetoválásom, és vettem egy másik lakást édesanyámnak. Szegény asszony azt hiszem egyik napról a másikra őszült meg az első balesetem után.
Ekkor már huszonöt éves voltam, és a saját lakásomban laktam, ahová hamarosan beköltöztettem a barátnőmet, a gesztenyebarna hajú, gyönyörű, macskaszemű Loreley-t is.
Nagyon egy hullámhosszon voltunk, közösen töltöttük el az összes szabadidőnket. Együtt buliztunk, keveset veszekedtünk, én nem csaltam meg, és úgy hiszem, hogy ő sem csalt meg engem. Még csak kihűlni sem kezdett a kapcsolat.
Tulajdonképpen azt hiszem kifejezetten boldog voltam.
Aztán Lory egyik nap magyarázat nélkül, váratlanul lelépett. Szakított velem, elköszönt, összecsomagolt, és másnapra teljesen eltűnt az életemből. Szerettem volna, ha megmagyarázza, de nem volt hajlandó beszélni róla, menni akart, így aztán elengedtem.
Sokáig hiányzott. Néha még ma is hiányzik, de ez már nem számít.
Azóta újrakezdtem az életem, áthelyezést kértem, Vegasban vettem magamnak lakást, és mostantól egyszerre segítem majd a helyi rendőrség és a helyszínelők munkáját.
Annyi érdekes történetet hallottam, és olvastam erről a városról, hogy biztos vagyok benne: itt nem fogok unatkozni.

Jack Forrester!
Hűha, történeted tényleg nagyon tetszett, de mielőtt túlzásba vinném a dicsérést;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit Jack, és az már biztos, hogy itt nem fogsz unatkozni.