Soha nem volt rám jellemző a türelem. Szarkasztikus, hepciáskodó, nagyszájú és agresszív jelzőkkel illetnek a legtöbben, ami nem csoda. A számtalan drog nem megnyugtat, lezsibbaszt és parancsolja meg, hogy üljek nyugodtan a valagamon, inkább arra ösztönöz, hogy folyamatosan legyek mozgásba, járjak ide-oda amoda. Nem tűrök meg jóformán senkit magam mellett, akit mégis, az előtt megemelem az összes kalapomat. Van egy pár.
Előszeretettel kötök bele nem csak a "nagyobbakba" de még a rendőrökbe is, sokszor voltam már bandaháborúk forrása, amit persze idáig sikerült egészben megúsznom.

183 centiméternek és szálkás izomzatnak örvendhetek. Nem vagyok egy díjbirkózó, még csak kigyúrt se, de szokták mondani, kicsi a bors, de erős. És ez az én esetemben is teljes mértékben igaz. Szőke, hosszabbra hagyott haj, kék szemek, sokasodó fogak - bölcsességfogaknak hála - negyvennégyes lábméret. Mire vagytok kíváncsiak? Ruházat? Na jó... ami van. Szakadt farmerok, izompólók, laza pólók, nem feszesek! Farmerdzsekik, bőrdzsekik. Ez mind megtalálható a készletemben és vannak belőle bőven, bár képes vagyok egy darabot rongyosra hordani

Sértődött gyerek módjára csapom fel lábaimat a rendelőben pihenő asztal tetejére, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg bő egy centis kutyasz*r réteg mosolyog már a bakancsom talpán, de még csak azzal se, hogy ezzel esetlegesen kárt teszek valamiben, amit a doktornő elhelyezett rajta. Amúgy is, mi a szent szarnak ennyi lom? Csak úgy néz ki tőle a szoba, mint egy giccsparádé. Mindent tiszta csicsa, semmi egyszerűség… pompa és fényűzés. Na ne már doki! A szent kis cicus még csak véletlenül se tűnik egy doktornőnek már nem azért. Inkább egy huszonnégy éves modellnek a Glamour vagy melyik, nőknek feltalált, értelmiségek írásával teleszórt szemét magazinnál.
Még mindig harákolva a kokótól törlöm meg kézfejemmel az orromat, majd véreres szemeimet a plafonra emelve, nagy lelkesedéssel kezdem el gyakorolni a ki és belégzés mélységes rejtelmeit. Szerintem szükségem lesz rá az elkövetkezendő, remélhetőleg csak pár percben, amit a formás idomokkal megáldott, hallókészülékes nő társaságában kell eltöltenem. Talán ha kérnék egy zenelejátszót ki és belégzés felvétellel, könnyebben menne a nyugalom? Persze mindig fel kellene elevenítenem, hogy még csak véletlenül felejtsem el a nyugis menetet.
-Nos… a Jonah nevet szoktad használni? – hallom meg kellemes lejtésű hangját, bár nem vitás, feltűnik, hogy a szavak végét el-elharapja. Le nem tagadhatná, hogy a hallókészülék nélkül egy fabatkányit se hallana… játszadozzunk vele egy kicsit? Őt is idegeljem úgy ki, mint annak idején a matektanáromat? Jó, mondjuk szerencsétlen nő nem érdemelné meg. Így marad a pókerarc, és a laza ülés, mellkason összekulcsolt karok, láb az asztalon. A bakancs orra mellett megpillantom a lány kék szemeit, mi egy csepp kis érdeklődést csal ki belőlem.
-Ja… valami olyasmi – morgom tőlem teljes mértékben elfogadható stílusban. Se nem bunkó, se nem paraszt, csupán kelletlen és haragos. Soha nem szerettem, ha orvosok kezére kerülök, még akkor se, ha én magam is tudom, nincs más választásom.
-Mi lenne, ha ott kezdenénk, hogy elmesélnél nekem egy-két dolgot magadról?
-Mi? Hát, az nagyon gáz lenne, ugyan is nem fogok magamtól elmondani semmit. Senkinek semmi köze az életemhez… arról volt szó, hogy segít. Egy kis gyógyszer megfelel, nincs szükségem lelki szemetesre, és pont – jegyzem meg néha fel-felhördülve ezzel is kifejezve nemtetszésemet.
-Igen, ez igaz. Ennek ellenére én jobb szeretnék tudni rólad. Ki vagy, mik a terveid. Tudod e nélkül nem fog menni. Ha nem működsz velem együtt, akkor gondok lesznek.
-Akkor kérdezzen… - egyszerű válasz, még a whiskynél is tömörebb gyűlöletet tartalmazva.
-Mikor születtél és hol? Milyenek a szüleid? Van testvéred?
Hogy őszinte legyek, aligha sikerült minden információt felfognom, köszönhető ez a kokain zsibbasztó hatásának. Nagyokat pislogva tapasztom tekintetemet a világos asztal lapjának élére, majd beszippantva alsó ajkamat kezdem el átgondolni a hallottakat.
-Brooklynban. Majdnem húsz évvel ez előtt, már csak pár nap hiányzik. Azt ugye nem várja el, hogy kimatekozzam? Rohadt pocsékul teljesítettem az iskolában, a matek volt a „kedvencem”… A szüleim… hát. Apám születésemet követően veszítette életét, drog túladagolás miatt – ironikus mi? Egy fiú, ki szinte egész nap füvezi, cigizik és drogozik, egy fiú, akinek az apja évekkel ez előtt emiatt halt meg. Azért kíváncsi vagyok, hogy meddig fogok élni. Ennek ellenére nem félek. Még… egyáltalán nem félem a halált.
-Az anyám él, de… de. Hát, hogy is mondjam, hogy egy magafajta felsőbbrendű lény megértse? Nem a hűségről és az egészségéről, anyaságról híres. Ő vitt bele ebbe – mutatok magamra. Nem vagyok erre büszke, hisz én magam is tehettem volna ellene. Ennek ellenére nem akartam, inkább belementem és megállás nélkül szedtem tovább, nem törődve a következményekkel.
-És a testvéred? – kíváncsiskodik tovább, én pedig egyre kétségbeesettebben nézelődök a szobában és próbálom megfejteni, mi a fene vitt rá arra, hogy a saját lábamon jöjjek be ide, és üljek le.
-Egy bátyám van… egy bátyám, aki nagyjából magasról szarik rám, és még csak véletlenül se viszi rá a lélek, hogy segítsen. Akárcsak egy kicsit, hogy mondjuk, ne anyámmal kelljen élnem. Ja, amúgy ügyvéd – teszem hozzá mintegy mellékesen, ezzel is felkeltve rá a figyelmét, hogy ő igen jó közegben él, jó fizetéssel, háttérrel és még sorolhatnám. Ezzel szemben én? Lesüllyedve a pórnép legaljára próbálom minél hamarabb a túlvilágra száműzni magam. Vicces mi?
-És milyen volt a gyerekkorod? Megkaptál mindent, amit szerettél volna? Jól érezted magad? – teljes ledöbbenéssel nézek a nőre, miután szétnyitom a térdeimet, hogy láthassam.
- Maga süket, Miss Poésy? – szarkasztikusan teszem fel a kérdést, gondosan ügyelve arra, hogy megsértsem, bár ez aligha fog sikerülni tekintettel határozott arckifejezésére, egyáltalán nem tűnik egy sértődékeny nőszemélynek.
– Ha azt mondom, hogy az apám drogtúladagolásban meghalt, az anyám drogos, maga azt gondolja, hogy megkaptam mindent, amit szerettem volna? Mert nem! Nem, nem éreztem jól magam, pocsékul éreztem magam. Az iskolába csak azért jártam be, mert mind ahányszor hazamentem és anyám élettársa kérdőre vont hol voltam, én pedig nem az iskolát említettem meg, megvert. Úgy megvert, hogy néha a fal adta a másikat! – szinte köpöm a szavakat, ahogy megjelenik előttem a férfi arca, amit legszívesebben most jó alaposan szétvernék. De olyan módon, hogy még a tulajdon felesége se ismerné fel.
-Attól még lehetett szép gyerekkorod. Tudod, a jelen és az elmúlt pár év nem megfelelő a gyerekkornak – jegyzi meg ismét lefirkantva valamit a papírra, minek hangja meglehetősen elszívja a még meglévő energiámat.
-Azt mondtam, nem volt gyerekkorom! Nem volt benne semmi jó, nem éreztem jól magam, ezt mégis hova ragoznám még? – villannak meg szemeim a cipőm mögül, ugyanis csak annak talpát mutatom neki, azt viszont nagyon lelkesen. Mintha megadná magát bólint egyet. Jé, felfogta? Csoda! Csak nem romlott el az a rohadt cucc a fülében… ú de beleordítanék.
-Mit csinálsz most?
-Ülök… maga előtt, amint látja. Lopom a napot, meresztem a seggemet ahelyett, hogy mondjuk fel, s alá járkálnék a környéken.
- Nem erre céloztam, sokkal inkább arra, hogy hogy élsz most, mivel foglalkozol, miért jöttél Vegasba? – pontosít, miután kelletlenül adok neki egy pimasz választ. Na nem bánom, válaszoljuk meg ezt is emberi módon. Illetve próbáljuk meg.
-Hogy hogy élek most… nehezen. Anyám garzonlakásában tengetem mindennapjaimat. Míg neki ott van a hálószobája, ahol kénye kedve szerint verheti ki a pasijai f*szát, addig én a nappaliban ücsörgök és hagyom, hogy minden létező pontomat felsebesítse annak a kicseszett kanapénak a nyomorék rugója. Hát nem egy leányálom. Egy közeli gyárban dolgozgatok… csak dolgozgatok. Fémfeldolgozók, én pedig ott vagyok velük, mikor nincs jobb dolgom. Bár ez a hét nagy részében nem jellemző, mindig el tudom magam valamilyen módon szórakoztatni csak, hogy ne kelljen bemennem azokhoz a hibbant bolondokhoz . Anyám miatt kellett Vegasba jönnöm – adom meg a pontos paramétereket, arra persze ne számítson, hogy majd adok neki utca és ház számot is.
-Annak idején nem ezt az életet képzelted el magadnak igaz? – na jó, kérem! Valaki toljon már ide egy ágyat!
-Mégis, ki az a hülye, aki ilyen életet képzel el magának? – kérdezek vissza, mire csak egy kíváncsi pillantást kapok. Édes öcsém… mi a fene folyik itt, ez itt a kandi kamera? – Esetleg maga? Mert én aztán nem!
-Mik a céljaid? Le szeretnél szokni mindenről, amit most használsz? Szedsz?
-Nem! Nem! Nem fogok leszokni róluk. Ez az egyetlen jó dolog az életemben. Hála nekik már látom a hangokat, nem is kell a fülembe dugni azt a nyamvadt fülhallgatót – sziszegem, mint valami vipera, akit nem kívánatos személy látogatott meg a vackában. És ez jelenleg se áll messze az igazságtól. Nincs szükségem arra, hogy egy szőke csinibaba kioktasson az élet nagy kérdéseiről. Állítom, hogy röpke húsz év alatt többet éltem meg, mint néhány ember nyolcvan alatt. Verések, késelések, túladagolások, kórház, rokonok halála, gyilkosság… elbocsátás az iskolától, alaptalan vádak miatt egy hónap szabadságvesztés. Most mondja meg nekem valaki. Megéli ezt a legtöbb ember nyolcvan év alatt? Nem hiszem!
-Esetleg még valamire kíváncsi a doktornő?
-Többször kellene találkoznunk.
-He? – biccentem félre a fejemet, miután a lábaimat végre leteszem a földre, ezzel megemberelve magamat.
-Segítségre szorulsz, és én meg tudom neked adni! Ez így nem élet Jonah, szükséged van valakire, aki elirányít a jó út felé az élet rögös útvesztőin, aki melletted van – magyarázza halál nyugodtan.
-Maga könyvet írhatna… hagyja már abba a bölcselkedést… élet rögös útvesztője, hagyjon már! Kíváncsi még valamire, vagy mehetek?
-Hallottam, hogy zenélsz… ez igaz? Milyen zenét játszol? – túl sok infó… megint túl sok az infó.
Beletúrva szőke tincseimbe, fújtatva igazítok egy nagyobb példányt a fülem mögé, majd szememet forgatva választ adok.
-Ja… zenélek. Asszondják’ valamiféle rock zenésznek is elmehetnék. Éneklek, gitározok és dobolok, emellett kiló számra döntöm magamba a gyorsítókat… vicces mi? Ez az én életem doki nő! Nem tud rajta változtatni – ezzel felpattanva belököm az asztalhoz a forgószéket, majd megrohamozva az ajtót, feltépem azt és elhagyom az intézményt.