Dacos gyerek módjára rágcsálom a magammal hozott almát a kellemes kinézetű rendelővel, ami bár csinos, még sincs a kedvemre. Hogy miért? Szerintem párszor már elmondtam. Nem vagyok oda a kirakodóvásárért még akkor is, ha ízlésesen van az csinálva. Illetlenül ücsörgök a doktornő székében az asztal mögött. Beleakasztva az ülőalkalmatosság poliplábaiba az enyémeket, pörgetem ide-oda magam, ezzel is elütve azt az időt, míg várnom kell a nőre. Mondtam már, hogy utálom a várakozást? Ha nem, akkor most mondom. Mikor egy bő tíz perce ideértem, az egyik recepciós hölgyemény irányított el idáig, én pedig anélkül, hogy megvártam volna a nőt, inkább berontottam ide, és rögtön magamévá tettem a forgószékét ahelyett, hogy jófiú módjára vártam volna rá az ajtó előtt, vagy a másik széken, mi most üresen mutogatja magát előttem. Annyi jó modor azért még szorult belém, hogy az amúgy kíváncsi természetemnek ellent mondva, ne kezdjek el kutakodni a fiókokba. Ki tudja mi mindent találnék itt? Egy-két óvszer, különböző gyógyszerek, esetleg egy csinos alsónemű? Már a puszta gondolattól megered az orrom vére... persze nem.
Halkan dúdolva billegetem a fejem ide-oda, miközben a lábammal hajtom a széket. Kezemben a piros alma már lassan a végét járja, de sebaj, nincs is szükségem rá. Tekintetemet végigvezetve a helyiségen, egy szemetes után kezdek el kutatni, amit hamar meg is találok. Felpattanva döcögök el odáig és nyitom fel annak fedelét, ám ahelyett, hogy kidobnám a csutkát, inkább elmegyek a szoba legtávolabbi pontjába, ahonnan egy jól irányított mozdulattal beledobom a szemetesbe a csutkán.
- Yesss! - ugrok egyet a csodálatos győzelem jegyében, majd megköszörülve a torkomat ülök vissza a székbe olyan lendülettel, hogy az továbbgurul. Lehetek őszinte? Úgy érzem most magam, mint egy kisgyerek a vidámparkban. Mondjuk ez nekem elég vidámparkos tekintettel arra, hogy életemben nem volt még szerencsém egy hullámvasúton vagy óriáskeréken ülni. Vagyis hát... hullámvasúthoz volt már szerencsém. Egyszer fent, egyszer lent a drogok zuhatagában, bár tudom ez nem olyan.
Lábammal dobolva egy adott ütemet várom a lehető legnagyobb nyugalommal a dokinőt, aki remélhetőleg mihamarabb megérkezik. Ha pedig nem, akkor viszlát!

Mivel a füvet még egy hónappal később ki lehet mutatni az ember szervezetében, nem láttam értelmét, hogy a tegnapi napot anélkül kelljen átvészelnem. Így tök természetes módon elszívtam két-három füves cigarettát, mely átsegített az amúgy tök unalmas napomon. Egész éjjel pókok kergettek, én meg jól szórakozva menekültem előlük viháncolva, akárcsak egy kisgyerek.
Hogy most jól szórakozok? Kicsit, de annyira nem, mint az éjjel "menekülés" közepette. Viszont az unalom mellett, muszáj valahogy elütni az időt, ha a dokinő még csak véletlenül se óhajt idetévedni. Azt mondták a recepción, hogy menjek Dr. Poésy rendelőjéhez, nemsokára ő is ideér. Hát... mit ne mondjak, ez a nemsokára nem nevezhető annak. Már lassan fél órája ücsörgök itt pörögve-forogva a székkel, miközben egy zamatos almát rágcsálok. Azt nem tehetem meg, hogy sört vagy valami más, bénító anyagot iszogatnék itt, így marad az alma. Egészen addig, míg el nem fogy, én pedig egy pazar dobással hajítom egyik szoba végéből a másikba, pont bele a szemetesbe.
És végül e menet közben nyílik ki az ajtó, mi mögül a doktornő lép be a rendelőbe.
- Kösz - vigyorodok el, majd beledobva magam a székbe, elkezdek gurulni vele ide-oda. Kérdésére halványan csücsöríteni kezdek, majd ingatni kezdem a fejemet, kinyújtóztatom a csontjaimat.
- Háát, a fejem az nem fáj, mindenem ép és szép. Nem vagyok lila foltos, nem vertem össze saját magamat, nem akartam egy konténerben aludni. Szóóóval minden oké - mutatom hüvelykujjamat, megerősítve vele az előbb mondottakat.
- Tudja dokinő.... nagyon sokáig kellett várnom önre. Már ott tartottam, hogy meg hekkelem a számítógépét, vagy az aláírását hamisítom. Nem járt volna jól vele, de lám, megjelent - kitárt karokkal nézek végig teljes valóján, ezzel is jelét adva annak, hogy mennyire örülök a jelenlétének. Szipogva vakarom meg a halántékomat, majd pattanok fel a helyéről. Na jó ennyire azért nem kell elérzékenyülni.
- És maga hogy van? Ma nem fárasztotta ki senki? Csodálom, hogy épp ésszel bírja azt a csoportot - fújtatok nemtetszésemet kifejezve. Az igazi ok persze nem ez, nincs semmi bajom a csoportjával. Inkább a féltékenység beszél belőlem, hogy ők képesek a gyors és hatásos, maradandó fejlődésre, én pedig aligha. Olyan lendülettel csapódok bele a pácienseknek idehelyezett székre, hogy kis híján dobok vele egy hátast, de még idejében betudom akasztani a lábamat az asztal alsó lécébe.
- Na? Mi a mai program?

- Áh... semmi gond, öt percet még nyugodt szívvel kibírtam volna itt egy helyben jó kisfiú módjára - vonok vállat, mintha az az öt perc olyan nagy időintervallum lenne. Valójában ebben a mai rohanó világban semmit nem számít az az öt perc. Öt perc alatt meghal egy ember, kibújik egy új a kedves mamából, lezuhan egy repülő, egy egész tömegbaleset kialakul és még sorolhatnám. Ilyen az én életem is. Versenyfutás az idővel... elég pár porszemmel több kokaint bevinni a szervezetembe, és már harcolhatnak is azért a kedves dokik, hogy visszarántsanak az alvilágból, ahol tulajdonképpen féllábbal már ott vagyok egy ideje. Aztán vagy kirúgnak onnan, vagy berántanak, és mint abban az idióta Disney filmben, elvágják az életszalagomat... édes jó Istenem, ekkora baromságot.
- Nyilván én se... - húzom el a száját kijelentésére. Félő, repültem volna innen és többet se tehettem volna bakancsos csülkeimet, ezeket az órákat viszont vétek lenne kihagyni. Lehet, hogy a kelleténél jobban örülök a doktornő jelenlétének, bár ez köszönhető az elfogyasztott füveknek és "kedvmódosítóknak", amit én csak szimplán gyorsítónak nevezek.
Tudom jól, hogy látja rajtam azt, amit én érzek. Nem vagyok százas, nem vagyok az, aki amúgy lenni szoktam. A bunkó, szűkszavú, szarkasztikus srác, sokkal inkább egy rossz kisgyerek, aki egész nap képes lenne vigyorogni. Néha nagyobbakat pislogok, hogy rendesen lássak, de semmi gond, jókedvem van és az a lényeg, hogy nem vagyok búvalb*szott.
- Ja persze... és én mégis mit mesélnék el nekik, mint történetet? Üljek ott azzal a sok mélabús szamárral, és meséljem, hogy szegény kicsi nekem milyen rossz az életem, hogy se az anyám se a bátyám nem foglalkozik velem? És, hogy gyakorlatilag általános iskola nyolcadik osztálya óta drogozok? Nem tudom, szerintem sokan elítélnének még akkor is, ha ők is a drogok, füvek fogságában élnek - magyarázom, miközben a kabátom cipzárával szórakozok. Furcsa, néha még ez ilyen butaság is jobb kedvre tud deríteni.
- Szóval nem fog rávenni arra, hogy én is járjak ekkor meg akkor ide meg oda, mert nem fog menni... nekem ezek a különórák pont megfelelnek még akkor is, ha nem ér rá. Akkor nem jövök el, nekem csak jobb lesz, addig is eltudom valami mással ütni az időt - halk, pattanó hang töri meg a beállt csendet.
- Na hát - emelem szemem magasságába a cipzárt, majd mosolyogva megrázom a fejem - rám lehet aggasztani a rendbontó nevet - húzódik mosolyom egy széles vigyorrá, de az amilyen hamar megjelent, olyan hamar el is tűnik.
- Egy teszt? Már megint? - veszem el tőle a fehér papírt, és lecsapom az asztalra. Mikor először találkoztunk, akkor is ki kellet töltenem egy tesztet, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt, mit csinálok szabad perceimben és csak ezután mondhattam el szóban is. Közelebb hajolva a papírhoz, megemelt szemöldökkel hallgatom végig a nőt, ahogy mutogat a tollal.
- Aha... De nem vagyok hülye Miss Poésy, ugye tudja? Én magam is sejtem, mit kell csinálni - tér vissza egy pillanatra a szarkazmusom, mi legyen bármilyen jó kedvem, akkor is előkívánkozik.
- Mi az, hogy miért jár dolgozni? Nem is csak igen-nemes válaszok vannak itt - morranok fel, majd megrázom a fejem.
-A) pénz miatt.....B) pénz miatt és hogy legyen mit csinálni....C) munka öröméért és pénz miatt. Ezek nagyon hülye kérdések - karikázom be az egyiket, ha már egyszer választ kell adnom. Arra nem is figyelek, hogy mit tevékenykedik a nő, csak azzal, hogy minél inkább elfojtsam az indulataimat.

Féloldalas mosolya rögtön ismerteti velem a helyzetet. Egy földre szállt angyallal van dolgom, akinek a puszta jelenléte képes arra, hogy a leghülyébb, legvadabb emberből is bazári majmot csináljon. Kíváncsi tekintettel biccentem félre a fejem, majd enyhén elnyílnak ajkaim egymástól.
- Ugye tudja, a maga társaságában úgy érzem magam, mintha újra átélném az át nem élt szovjet csapást.... ez normális? - érdeklődök, miközben szám széle alig észrevehető mosollyá nem kanyarodik. Nem tudom, honnan jönnek néha a beszólásaim, talán a gyorsítók azok, amik kiváltják ezt belőlem. Minden esetre most komolyan így érzem magam, bár halvány lila fingom sincs, milyen is lehetett az a bizonyos "szovjet csapás". De, hogy rossz, az biztos. Persze nem azért rossz a jelen helyzet, mert olyan nagy gondban lennék, sokkal inkább azért, mert... na mindegy, mindjárt elkopik a nyelvem.
- Ez lehet, de hiába próbálom, nem megy. Még a zene se tud segíteni, olyan mintha... mintha a zenéhez is az a löket kellene, amivel a drogok szolgálni tudnak. Van, hogy magamtól fel se veszem a gitárt, de mikor egy kis fű van már bennem, akkor már nyúlok is a hangszer után - morgom - és ez mit ne mondjak, a kelleténél jobban elkeserít. Az a baj, hogy mikor rászoktam, túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam a helyzet komolyságát. De mivel most nagyfiú vagyok, épp ezért nem akarok lemondani róla. Mert mind minden hülye, én is ettől érzem magam nagy gyereknek. És mondtam már, hogy Pókember is vagyok? - vigyorodok el kíváncsian, gyermeki csillogással a szemeimben. Bevallom, a mai napig úgy érzem magam bizonyos alkalmak adatán, mint egy óvodás, aki képes örülni mindennek, még egy szőnyegre piszkító kutyának is, minek csodálatos remekművén kacag nagyokat.
- Hát én azért kíváncsi vagyok, hogy egyeseket hányszor kellett újraéleszteni, hányszor kellett kimosni a gyomrukat és napokig az intenzíven tartani drog túladagolás miatt - jegyzem meg fújtatva, viszont rögtön felvidulok, mikor leszakad a cipzár a kabátomról. Na, majd visszarakom a helyére, ha lesz elég türelmem egyszer hozzá. Addig boldogulok azzal a kis csonkkal ami még rajta maradt.
Ahogy elém kerül a kérdőív, szám szélére harapva kezdem el olvasgatni, majd meg is cáfolom az állítását.
- Még szép, hogy ismeri, csak maga olyan okos, hogy megcáfolja a saját állítását - morgok elégedetlenül, ahogy koncentrálva elkezdem olvasgatni a bonyolultnak tűnő kérdéseket, melyek gyakorlatilag olyan nyilvánvalóak, hogy elolvasásukat követően már karikázom is a helyes választ.
A teára gyilkos tekintettel bámulok, majd megragadva a bögre fülét, édesítőszer és egyéb ízesítő nélkül kortyolok bele egy nagyot. Lehet, hogy forró, de most ez a legkevesebb ami érdekel. Hümmögve teszem le a bögrét az előbbi helyére, majd lökve magamon egyet, kezdek el hintázni a székkel, miközben térdemen lelkesen karikázgatom a választható opciókat.
A cseppet meg gyűrött papírt, a lehető legkisebb lelkesedés egy csepp kis szikrája nélkül adom vissza.
- Na értékeljen Miss....mire leszek én jó? Naplopónak, esetleg kéményseprőnek? Vagy egy büdös halásznak? - hintázok megállás nélkül.

A nevetése visszaránt a valóságba, arcomra kíváncsi mosolyt csal. Mindig utáltam, mikor kinevetnek, legszívesebben lekevertem volna nekik egy nagy maflást, viszont a szervezetemben dolgozó fű ezt most nem teszi lehetővé. Mind emellett egy nőt soha nem bántanék. Ezt határozottan állíthatom! Apropó, nem szokásom csak úgy fejjel szaladni a falnak, így soha nem én kezdeményezem a verekedéseket, amibe olykor belekerülök. Lehet, hogy néha én szólok be először, viszont az ütést nem én adom le kezdésként. Sokkal inkább az "ellenfél" akiknek nem tetszik csípős magatartásom.
Marad a mosoly az arcomon, ahogy válaszolok a dokinőnek.
- Igen-nem... van, hogy az, olyankor még az én végtelen türelmem ami mellesleg nincs, az se elég ahhoz, hogy kibírjam magát, de van, hogy olyan tüneményes, hogy akár egész nap elhallgatnám a szentbeszédét. Persze a kérdezz-felelek soha nem tetszett, viszont a mesélt történetekkel nincs bajom - húzom egy vonallá a számat, ahogy félrebiccentett fejjel bámulom az arcát.
- Szóval nem kell aggódnia, nem elviselhetetlen, csak én vagyok nagyon válogatós - egyre inkább szélesedő vigyorral figyelem hol őt, hol pedig a cipzárt, ami hamar megadva magát marad a kezemben. Elképedve nézek kék szemeibe a dokinak, mikor egy olyan gyenge pontomra tapint rá, amitől óva intek mindenkit.
- Ezt az egyet ne kérje tőlem Miss... a zene az velem él pici korom óta, azt soha semmilyen áron nem fogom eldobni még akkor se, ha az visz el a sírig - hangom és tekintetem olyan hirtelen sötétedik el, mintha valaki azt mondta volna hogy két napom sincs hátra az életből. Mondjuk, lehet, hogy azt még könnyebben elviselném, hisz mindenkinek meg van írva a sorsa nem? Vagy ez csak mese?
- Engem is vittek már elvonóra, de az olyan is volt... maga a halál. Azt hittem a vastag falon fogom kikaparni magam csak, hogy hazahúzhassak már a p*csába - morgom. Eltudom képzelni, milyen sz*r lehet szegény lánynak, drog, gyerek akit ráadásul elvettek tőle, aztán most most ez is. Sajnálatra méltó, elhiszem, hogy nehéz lehet vele és neki is. De az én életem se egy leányálom. Lehet, hogy gyereket nem tudtam szülni és nem is fogok soha, így azt nem lehet elvenni tőlem, de ettől eltekintve az egész fiatalságom kárba ment. A kábszerek illúziójában éltek a mai napig, általános iskolás korom óta. Hogy van-e életem? Persze, hogy nincs.
Nagyokat kortyolva a teából várom meg, mit is mond a teszt, minek felelnék meg leginkább. Az eredmény meglep... nagyon is.
- Micsoda? Cégvezetőnek? Én? - nevetem el magam legnagyobb kétségbeesésemben, kis híján belefulladva a teába.
- Még, hogy én jó lennék cégvezetőnek? Talán egy másik életben... kisasszony, ez a teszt úgy sz*r ahogy van. Nem mondom, jó lenne tényleg, ezzel szemben nem érnék el vele semmit. Az álmok álmok maradnak. Nincs semmilyen végzettségem, csak a józan paraszti eszemre hallgatok, mikor valakivel beszélek. Se matek tudásom, se fizika se pedig kémia. Így hogy vezethetnék bármit is? Egy céget főleg? - értetlenkedek néha köhintve egyet a félrenyelt teától.
- Ha kimegyünk... rágyújthatok? - emelem meg a jobb szemöldökömet, ahogy jól nevelt kisfiú módjára rávigyorogok. Nincs ellenemre a séta, rühellem ezt a helyet, mellesleg nem árt meg a friss levegő.

- Ez viszont kifejezetten idegesítő - mutatok rá, miközben morcos gyerek módjára összekulcsolom mellemen a karjaimat - Úgy mosolyog állandóan, mintha legalábbis valaki vicceket beszélne a fülébe azon a ketyerén keresztül - ezennel a fülében, magát lelkesen illegető készülék felé biccentek.
- Ha tényleg ez a helyzet, oda adhatná nekem is egy kicsit, hagy nevessek, hagy mosolyogjak én is egy kicsit, talán a javunkat szolgálná nem gondolja?
Megtartva gyermeki ábrázatomat, lehajtott fejjel sasolom őt. Olyan lehet ez a jelen eset, mint azon sértett gyerekek, akiktől elveszik a kedvenc játékukat, vagy azt mondják, hogy addig nem kap csokit, míg meg nem eszi a spenótot. Persze ezzel én is így vagyok. Addig nem cselekszek míg meg nem kapom a kedvenc játékszereimet, valamint utálom a spenótot. Én is az a tipikus "öntsünk az asztal alá minden kaját amit nem szeretek, majd a kutya biztosan megeszi" ember vagyok. Annyi különbséggel, hogy nem szokásom asztalnál táplálkozni, és kutyám sincs.
- Nem arról van szó, hogy nem kedvelem magát, csak vannak idegesítő pillanatai - fújtatok hozom ezt a keserű tényt a tudatára, bár erre most a legmegfelelőbb válasza az lenne, hogy ez velem sincs másként. Úgy viselkedek mint egy dacos kölyök, nem fogadom meg az idősebbek tanácsát, köztulajdont rongálok... persze ezt csak nagyon ritkán és csak akkor, ha már károsan nem vagyok önmagam. Igaz ez a ritka esetek egyike szokott lenni, annyira nem tudok se beszívni, se leinni magam, hogy teljesen öntudaton kívüli állapotba kerüljek.
- Jó-jó értettem, nem kértem a részleteket - ráncolom az orromat, ahogy eszembe jutnak azok a kínszenvedéses órák, mikor a földön vonaglottam s csak az tartotta bennem a lelket, hogy nem végezhetem úgy mint a faterom annak idején. Mikor viszont úgy mosták ki a gyomromat, hogy magamnál voltam, hát..kkhmm... azóta soha nem is voltam úgy beállva, mint a gerely. Mindig óva intem magam tőle, persze akad, hogy túllövök a célon, viszont koránt se olyan durva módon, mint akkor, azon az egy éjszakán.
Olyan szarkasztikusan és egyben meglepetten kezdek el beszélni, mintha többszörös diagnosztizálás után se akarnám elhinni, hogy egy halálos kórban szenvedek. Persze a jelen helyzetünk koránt se ilyen veszélyes, mi több jó! Ha egy kicsit megemberelném magam és nem lennék olyan szétesett roncs, mint amilyen, akkor még a legtöbb embert meg is bírnám magam mellett. De tekintettel egyedi természetemre, akaratosságomra, makacsságomra, ez aligha fog bekövetkezni. Vagy mégis? Akkor viszont nagyon tepernem kellene.
- Tévedés - vágom rá határozottan.
- Attól még, hogy azt mondja a teszt, hogy megfelelő, ideális munka lenne számomra, nem jelenti azt, hogy úgy is van. Lehet, hogy kellő intelligenciával rendelkeznék hozzá, és csak egy kicsit kéne csiszolni a modoromon, tüsire vágni a hajamat, öltönybe, ingbe, nyakkendőbe és flancos, fényezett cipőbe bújtatni. Emellett persze ott van még az iskolai tudnivalók fejlesztése... nos ez így oké, el is lehetne adni. De az, hogy bele is éljem magam, és valóban úgy végezzem a melót ahogy azt illene, nem biztos, hogy eltudnánk érni. Alapjáraton kitartó, határozott személy vagyok, de mivel a szutyok, a söpredék legalján nevelkedtem, és élek is benne még mindig, mivel a kutya nem ajánlotta fel a segítségét, hát mit tudnék tenni? Nem lenne türelmem hozzájuk, ahhoz, hogy egy céget irányítsak és mozgassak... - sóhajtom kelletlenül, ezzel is beismerve a saját gyengeségemet.
- Mellesleg még szép, hogy lenne hozzá érzékem! Apámnak építkezési vállalata volt, a bátyám ügyvéd... ami pedig az anyámat illeti, hát nem tudom, több diplomája van, bár ez nem rí le róla már nem azért - jelenik meg előttem az a nő, aki az anyámnak vallja magát. Bagós, bűzlik a naponta összeszedett férfik kanszagától, miniszoknyája korcájánál kibuggyannak a zsírpárnái, melyek egy-két éve még biztosan nem voltak ott.
- Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor én magam is vihettem volna valamire nem igaz? Számtalan emberről hallottam már, akik a semmiből lettek nagy emberekké. A gond csak az, hogy ez Vegas! A bűn városa, hol ha le akarsz szokni a drogozásról, és a legközelebbi kukába kivágod az összes zacskó porodat, a következő sarkon már tolonganak a dílerek és próbálják rád tukmálni a szereiket... így nem lehet leszokni doki! - egy pillanatra én magam is meglepődök, hogy az elmúlt fél perc alatt mennyi határozottságot, komolyságot tudtam csempészni a hangomba. Hát, én is tudok felnőtt módjára viselkedni, hihetetlen tudom.
- Csak sima cigi - tartom fel mindkét kezemet magam elé védekezésképpen, majd megrázva a fejemet tápászkodok fel a székből, és indulok el a nő után. Két lábamon rugózva kezdek el hunyorogni, ahogy a nyakik felhúzott kabátban ácsorgok. Bár nincs meleg, a Nap mégis úgy tűz, mintha próbálná megtörni a rideg szeleket, bár sikertelenül. Az épület üvegablakain látom, ahogy az égitest arany glóriát varázsol a fejem köré köszönhető szőke tincseimnek. Farmerom zsebébe süllyesztem a kezeimet, ahogy hunyorítva kifújom a levegőt.
- El innen - adom meg az általam kiszabott kritériumot. A többi nem is érdekel, csak minél távolabb innen. A kórház mindig baljóslatú előjelnek számít nálam.

Én magam is látom, hogy nem sok rételme van annak, ha állandóan játszom a morcos, megsértődött kölyköt főleg úgy, hogy kiderült, vannak normális, épelméjű emberhez méltó gondolataim is. Csak néha meg kell kicsit erőltetnem magam, és már meg is ered a nyelvem.
- Igen, ezt nagyon jól tudom. Csak az a gond, hogy egyenlőre még nincs miért mosolyognom. Majd ha lesz konkrét oka, akkor biztos nem fogom abbahagyni, ha egyszer sikerül eljutnom odáig - sóhajtom beletúrva szőke fürtjeimbe - ha majd eljutok odáig, hogy ne a fű legyen az, ami kihozza belőlem az őrült valódimat, akkor fogok nevetni is... ezt bizton állíthatom - hangom komoly, de így is bujkál benne valami, ami egy kis maró gúnyt tartalmaz. Ha valamilyen szer lennék, akkor tuti, hogy a hipó lennék. Ez az, amivel össze lehet hasonlítani. Néha marnak a megjegyzéseim, és képes vagyok arra, hogy feketét és szürkét fehérré varázsoljam. Ehhez pedig nem kell több, csak az kis szín, amihez elegendő egy jó társaságba szorult, remek természetű ember, ki a fakó fehéret megszínezi.
- Ne változzon miattam doki. Akinek változnia kell az én vagyok - villan ismét gonosz csillogás a szememben, amit egy kíváncsi és lelkes mosoly követ.
Ezután jutok csak el arra a szintre, hogy megmutassam végtelen bölcsességemet egy húszéves, drogos testbe szorult srácként. Nagyon ritkán állok szónoknak, akkor viszont őszintén beszélek, nem félem kimondani valós véleményemet még akkor se, ha az kemény, kegyetlen összességek egyvelege. Mindenki aki ismer tudja jól, hogy ami a szívemen az a számon és azt is, hogy kicsit felvágták a nyelvemet, így nem mindig jó stílusban adom elő magam bölcselkedéseim közben.
- Megesik - vonok vállat - de akkor ezt jól jegyezze meg és raktározza el emlékképként az agyában, mert nem sok ilyen lesz erről biztosíthatom - magyarázom ahogy a cipzárt a farzsebembe süllyesztem, mielőtt elhagynám.
- Ügyesen? Hát... ha nem akarok minden vitát kék-zöld-lila foltokkal végezni, akkor kénytelen vagyok jól érvelni nem? - némi kíváncsiság költözik a tekintetemben egy pillanat erejéig, de ezzel tova is száll. Nem sokáig szoktam megragadni egy adott vélemény nyilvánítás láthatóságánál, de garantált, hogy azt megjegyzik az emberek.
- Hát nem tudom, megpróbálni megpróbálhatom egyszer, valamikor. De nem biztos, hogy el is érek vele valamit. A barátjának pedig gratulálok - fűzöm hozzá miközben feltápászkodok, így a dokinő fölé magasodva, majd felhúzom nyakik a kabát cipzárját. Nem szándékozok megfagyni odakint. Viszont kénytelen vagyok továbbhúzni a fém szerkezetet, mivel hidegebb van kint, mint gondoltam. Egyik lábamról a másikra rugózok míg el nem indulunk. Hunyorogva a Nap erőteljes, de gyenge sugaraitól bámulom hol az aszfaltot, hol pedig a sétáló embereket. A nő kérdésére felé sandítok. Alsó ajkam szélét rágcsálva kezdem el törni a fejemet a válaszon. Hogy milyen céljaim lennének? Ez egy jó kérdés. Kiegyenesedve pillantok fel az égre.
- Első sorban nem csak a gimit járnám ki, és érném be egy érettségivel... - kezdem a válaszadás - és bár nem vagyok egy Caruso, azt hiszem elmennék egy jobb énektanárhoz és megkérném, hogy faragjon belőlem valakit... vagy valami színitanoda. Fogalmam sincs - teszem hozzá egy sóhaj kíséretében. Hihetetlen, hogy mennyire céltalan bolyongok a nagyvilágban, hol gyakorlatilag nem lehet már megélni egy egyszerű érettségivel. Minden esetre álomnak mind ez megmarad.

Halk sóhajt hallatok, a nő megjegyzését követően. Már ott tartok, hogy válaszolok neki valami értelmeset, ennek ellenére nem jutok el odáig. Magamba fojtom a szót, mielőtt valami olyat mondanék, amit aztán megbánok. Nem szeretnék szerencsétlen nőben lelki sérüléseket okozni tekintettel arra, hogy ő csak jót akar. Túl szende szüzecske ahhoz, hogy az én lelki fajtalanságommal kelljen foglalkoznia és, hogy azt tanulja meg elviselni még akkor is, ha tudja, milyen is vagyok valójában.
- Miért ne vallanám be? Annyira hülye, hogy ne látnám be, azért még nem vagyok doki. Én magam is tisztában vagyok azzal, hogy ezzel csak a saját életemet rontom el. Az én szerveimet rongálom és lökdösöm el magam a halál kapujához vagy tovább. Mind végig tudtam ezt, csak nem tudok tenni ellene. Egyedül nem - mindig erős férfinek tartottam magam, de erre még én se vagyok képes. Egyedül nem fogok tudni leszokni, hiába próbálnám meg, mert már volt erre példa. Reménytelen. Elkeseredésemben széles vigyor jelenik meg az arcomon, de szemeim egyáltalán nem a jókedvet tükrözik, sőt.
- Maga félre ért engem - kezdem - tisztában vagyok a hibáimmal. Tudom jól, mit rontottam el hat éve, mit nem kezdtem el átalakítani három éve és mi az, amit most csinálok, de nem szabadna... és mint emellett fel is vállalom őket akkor is, ha nem akarom.
- Való igaz, épp ezért próbálok odafigyelni arra, hogy ne bőszítsenek fel annyira, hogy elég legyen csak elpattannia az egyik húrnak bennem - vonok vállat kelletlen sóhaj kíséretében.
- Egész életemben az volt a gond a tanárok bevallása szerint, hogy bár az eszem meg volt hozzá, mégis lusta voltam nekiállni tanulni. És ez természetesen így volt, nem tagadom... jobb volt haverokkal lógni, szórakozni. Végül nem is csoda, hogy bár a bizonyítványaim nagyon rosszak lettek, az érettségik és felvételik szintjén viszont igen jól produkáltam... a gond csak az volt, hogy ezt akkor még nem láttam be magamnak. De mit csináljak, hétköznaponként Pókember voltam, hétvégenként pedig playboy... - ezúton sokkal élet telibbnek hat a vigyorom, mint percekkel ez előtt.
- Szóval igen, lehet, hogy sikerülne... csak ilyen állapotban, nem tudok magammal mit kezdeni - ezzel jelen esetben a drogokra célzok.
- Nem. Épp ez az, hogy nem járok énektanárhoz, én magam vagyok a tanárom - magyarázom, ám igen jót mulatok rajta, ahogy gyanúval telten ráncolja a homlokát.
- Miért, tán' olyan meglepő lenne, ha járnék tanárhoz? Van amit én is megengedhetek magamnak nem? Hogy szórakoztatom én a rajongóimat, ha nem tudok énekelni? Nem bazári vagy cirkuszi majom vagyok, kell nekem valami, amivel tudok élvezeteket robbantani - vakarom meg szőke tincsekkel fedett tarkómat, majd erőt véve magamon kapok elő egy cigarettát, amit hamar meg is gyújtok. Az illem kedvéért arrébb araszolok a hölgyeménytől, hogy ne rá fújjam a füstöt.