Napok óta mást sem csinálok, csak tombolok. Persze nem úgy, hogy mindenkit, aki csak szembejön az utcán, laposra verek. Azt azért nem. Iszok, lógok a haverokkal, bulizok... és azért verekszek is. Minden visszatért a normális kerékvágásba és amikor csak eszembe jut, hogy talán el kellene mennem hozzá, vagy azt érezném, hogy veszettül hiányzik legurítok pár sört. Tökéletes megoldás. Néha igaz a pár sörből az lesz, hogy teljesen taccsra vágom magam, de nem számít. Kissé nyúzottan vagyok másnap a kelleténél, és akkor mi van? Semmi. Amíg megcsinálom, amit kell a főnök nem tesz ki. Ami pedig néha még fontosabb, nem érzem magam egy rakás szerencsétlenségnek és nem agyalok azon, hogy mit csesztem el.
Aztán a tökéletes, új szabadságomnak vége. Már akkor tudom, amikor az oldalamra fordulok és kinyitom a szemem. A fejem zúgni kezd, de már kezdek hozzászokni a másnapossághoz. A hófehér boríték pedig ott virít az ajtóm előtt. Nem mozdulok, csak bámulom és egy pillanatra összeszorítom a szemeimet. Nem vagyok benne biztos, hogy el akarom olvasni. Miért is akarnám? Miért lennék rá kíváncsi? Pont most, amikor már kezdem újra élvezni ezt az egészet! De a szívem sebesen ver és tudom, hogy nem leszek képes csak úgy széttépni. Úgyhogy feltápászkodok, de mielőtt odamennék, még egy kicsit makacskodok. Csak a fiókomhoz megyek és kirángatom. Félretolom a cigit, a füzetemet és megbontok egy újabb doboz aszpirint. Szép kis készletet halmoztam fel itt az utóbbi napokban. Fő, hogy ne fogyjak ki még véletlen sem. Bevágok két szemet, aztán már ott állok a fal mellett a levéllel a kezemben és kapkodva olvasom a szavakat. Ennyit arról, hogy nem vagyok rá kíváncsi...
- Arra várhatsz! - kiabálok a levéllel. - Elegem van a hülye játékokból! Abból, hogy egyszer kidobsz, máskor meg... - elhallgatok. Rájövök, hogy egy rohadt levéllel vitatkozok.
Csendben végigolvasom a maradék pár szót, végül az egészet összegyűröm és a szemközti falhoz vágom. De egy perc múlva, mit csinálok? Na mit? Levágódom a matracomra és kisimítva a levelet újra és újra végigolvasom. A szavak szinte beleégnek a hülye, másnapos agyamba, mégsem találok benne semmi olyat, amire kíváncsi lennék. Semmi biztosat. Csak egy csomó mellébeszélés, meg győzködés, hogy menjek. Nem akarok. Az agyam ezt szajkózza, de amint eljön az idő, azon kapom magam, hogy sietve vágom be magam mögött az ajtót miután ellenőriztem, hogy a levelet a zsebembe gyűrtem. Csak tudnám minek viszem magammal?!
Percekre van csak szükségem, hogy elérjek hozzá. Nagyon is szedem a lábaimat, akkor sem állva meg, amikor a tegnap esti ivópartnerem kiabál utánam. Már azt sem tudom, ki ő, de hogy nagyon jól kijöttünk holt részegen, az biztos. Végül ott állok a ház előtt. Megjátszott mosollyal integetek a leskelődő szomszédnak, majd amint eltűnik a függönyök mögött, komoran megyek a bejárat felé. Amennyire eddig siettem, most annyira hezitálok. Akarom, nem akarom? Végül kopogok és amint hallom az ismerős hangot már nyomom is le a kilincset.
Beljebb viszont nem nagyon megyek, csak annyira, hogy be tudjam magam mögött csukni az ajtót és már dőlők is neki a falnak megjátszva a magabiztos férfit. Még a köszönést is nélkülözöm. Semmi dühös, vagy sértődött arc, csak állok előtte, mintha egy idegen lenne ott... és reménykedek benne, hogy csak én hallom a szívem izgatott dobogását.

Még akkor sem tudom, hogy mit keresek itt pontosan, amikor ott állok a falnak dőlve és adom az érdektelen fickót. Tényleg képes lennék hátat fordítani és elhúzni, amint kimondja, hogy mit is akar pontosan? Nem tudom. Végül nem is agyalok rajta, csak szótlanul figyelem, ahogy egyre közelebb jön. Úgy tűnik, ő sincs beszédes kedvében. Sőt, meg mernék esküdni, hogy ő még nyúzottabbnak tűnik, mint amilyennek én láttam magam, amikor belenéztem a tükörbe és leszedtem a soknapos borostát. Mégis látom, hogy hogy néz végig rajtam. Már most nyugtatom magam, hogy ne kiabálva szólaljak meg, ha megjegyzi, hogy megint szét vagyok csúszva. De egy rohadt szót sem nyög ki én pedig nem segítek neki megtalálni a hangját. Továbbra is állok előtte, de belül egyre jobban gyűlik az aggodalom. Mi a frász van vele?
Látom a remegő kezét. Látom, ahogy emeli és közben makacsul kerüli a tekintetem. Tényleg kezd megrémiszteni. Szeretném a kezeire tenni az enyémet és megkérni, hogy nyögje ki végre, hogy mi van. De végül nem szakítom félbe a keresésben. Újabb papír? Értetlenül bámulok rá, de neki továbbra sincs eszében rám nézni. Remek. Végül is miért is tenné? Minek az?
Elnyomom magamban az aggodalmat, aminek a helyét azonnal idegesség veszi át és belevetem magam a nyavalyás papírokba. Az első, ami szemet szúr, hogy ez valami hivatalos sz*r, nem ócska levél. Nagyjából végigfutom az adatokat.
- Mi a fene ez? Válási papírok? - kérdezem tőle, de tudom, hogy szinte lehetetlen, hogy választ kapjak, úgyhogy tovább olvasok.
Megértem. Mégis hitetlenkedve bámulok rá. Lassan engedem le a kezeimet magam mellé. A fejem zúg. A gondolataim kavarognak és én képtelen vagyok megállítani őket. A kezem úgy szorítja a rohadt papírokat, hogy egy perc múlva már zsibbad.
- Most csak szórakozol velem. Ez egy újabb idióta játék a sok közül, amit állandóan játszol. Ez... - mutatok a papírokra, ahogy felemelem őket és vigyorogva rázom a fejem. Pedig tudom, hogy igaz. Minden egyes szó igaz és csak a tényeket írja le. Mégis egész végig azt várom, hogy elnevesse magát és beismerje, hogy csak vicc az egész.
- Nem. A-a - rázom a fejem, majd teljes erőből összeszorítom a szám, hogy még véletlen se mondjak többet. Nem akarok olyasmit mondani - se tenni! -, amit megbánhatok.
Az egész testem bizsereg, ég, tombol. Egy pillanat alatt pattanásig feszülnek azok a bizonyos húrok bennem és elég egy szó, hogy elszakadjanak. De én azt nem fogom megvárni. Hülye játék, amit játszik, de én nem fogok részt venni benne. Továbbra is a fejemet rázva, gondolkodás nélkül tépem apró darabokra a papírt minden bizonyítékkal és már húzok is a fenébe. Eszemben sincs maradni. Belőlem nem csinál bolondot! Lehetetlen, hogy én... nem, Nem, NEM!

Valamiért meglep, hogy pillanatok alatt előtör az az énje, amit már jól ismerek. Ettől viszont nekem nem jön meg a kedvem, hogy maradjak. Szó sem lehet róla. Ő nem tudja, de k*rvára nem lesz jó vége, ha most itt tart. Most viszont még csak állok előtte és hallgatom, ahogy ordítani kezd... mert ez olyan jót tesz az én nyugalmamnak is.
- Persze. Az enyém is. Aha - mondom nem éppen kevés hitetlenkedéssel a hangomban, de egyelőre még nyugodtan. Legalábbis nagyjából, de érzem, hogy nem sokáig bírom magam tartani. Már most remeg a kezem az elfojtott dühtől.
Szeretném elkapni a csuklóját és megállítani. Eltolni magamtól és tartani azt a rohadt pár lépés távolságot! De helyette csak nézek rá... nézem azokat az izzó szemeket és végül egy pillanat alatt fordulok el tőle, hogy elinduljak az ellenkező irányba. Nem játszunk ilyet. Nem fogok ott állni előtte és hagyni, hogy addig üvöltsön, ameddig csak bír. Minél jobban kiabál, annál kevesebb rá az esély, hogy én nyugodt maradok. Annál kevesebb, hogy itt leszek vele és nem csinálok semmit, amit megbánhatnék. Úgyhogy irány a konyha, csak azért, hogy menjek valamerre.
- Miért lenne az én rohadt gondom? Eddig is megoldottad egyedül, nem igaz? Kitettél, mint egy megunt kutyát és egy k*rva szót sem szóltál! Pont most kellenék, igaz? - vágom a fejéhez, ahogy megfordulok és a pultra csapok, mire még a poharak is összekoccannak. Mégsem érzem, hogy elég nagyot ütöttem volna. Még csak le sem zsibbadt a kezem.
Hogy mi a következő lépés? Kiabálás helyett csak a hűtő felé fordulok és nem törődve olyasmivel, hogy csak egy vendég vagyok, akit ugye bármikor kitehet - mint, ahogy már megtette párszor -, valami alkohol után kezdek kutatni. Csak azért, hogy lefoglaljam magam és ne engedjek a fejemben kántáló hangnak. Inkább iszok, ha találok valamit ahelyett, hogy megpróbálnám elfogadni azt, hogy mindeni szó igaz volt azon a rohadt papíron. Mert az nem történhet meg. Belőlem nem lesz apa, az egyszer biztos!

- Nem! - vágom rá nemes egyszerűséggel és már ott sem vagyok. De nem is tudom pontosan mi beszél belőlem. Én csak... nem akarom ezt az egészet. Nem akarom elhinni, mert... ez így nincs rendben. Nem nekem való.
Nagyban kutakodok a hűtőben, miután szépen kikiabálom magam. Csak el akarom terelni a figyelmem. Le akarok foglalni a kezeimet és ha lehet legalább egy kicsit lezsibbasztani az agyam azzal, amit ott találok. Teljesen mindegy milyen pia, csak erős legyen. Kell. Ahhoz az sem elég, hogy bele merjek gondolni ebbe az egészbe, ahhoz viszont igen, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
- Már teljesen mindegy. Akkor kellett volna magyarázkodnod! - mondom neki, ahogy valamennyire visszafogom magam. Épp csak annyira, hogy ne zengjen az egész ház a hangomtól. - Arra nem gondoltál volna, hogy megölellek és próbállak megnyugtatni?! - kérdezek vissza kapásból és idióta grimasszal. Nem tudom, hogy mennyire így történt volna, de nem olyan lehetetlen, mint ahogy azt ő gondolja. - Szeretlek... szerettelek b*ssza meg! De én mást sem tudok, csak őrjöngeni, igaz? - rázom a fejem csak azért, hogy befogjam végre és meg tudjam húzni a piát.
De mit történik? Na mi? Persze, hogy kikapja azt a rohadt üveget a kezemből és a falhoz vágja.
- Ez meg most mire volt jó? - kérdezem kiabálva, ahogy a falon végigfolyó bort nézem.
De utána újra az övé minden figyelmem, miközben üvölt és sorra teszi fel azokat a tetves kérdéseket. Mintha akármelyikre tudnék most rendesen válaszolni.
- Leléphetek és le is fogok! - ordítom gondolkodás nélkül, ahogy elveszítve a fejem egyre közelebb lépek hozzá és hátrálásra késztetem. - Miért is kellene maradnom? Nem az enyém! - mondom ki az egyetlen olyan indokot, amiről most nem fog tudni meggyőzni. Ez az "apák" titkos lapja, nem igaz? - Az előző alkalmat leszámítva nem is voltunk együtt ősidők óta! Te viszont az az időszak felére sem emlékszel! Nem tudod, hogy találtam rád egyik este! Hogy hányan másztak éppen rajtad! Ki tudja mi volt még előtte? - teszem meg felé az utolsó lépést, amíg a háta ne koppan a falnál.
A kezem ekkor már javában ökölben, de annyira még észnél vagyok, hogy ne üssem meg. Nem egy vadállat vagyok, csak őrült, akit azzal, hogy nem engedett el, most zárt ketrecbe. Állok előtte, a mellkasom hihetetlen tempóban emelked és süllyed, miközben és a dühtől remegek. Már azzal sem vagyok tisztában, hogy egy perccel ezelőtt miket vágtam a fejéhez. Nem... emlékszem. Azt viszont tudom, hogy a következmények meg sem fordulnak a száguldó gondolataim között. Nem jut eszembe, hogy mi lesz ennek a vége. Ahogy az sem, hogy mit csinálok ha látom lendülni az öklét, vagy éppen elbőgi magát. Mert ezt szokták csinálni a terhes nők, nem? Sírnak vagy hisztiznek.

Vannak pillanatok, amikor képtelen vagyok megszólalni. Nincs mit mondanom. Hogy nem nekünk való a szülőség? Persze, hogy nem. De én fejben el sem jutok addig, hogy megértsem, mint jelent ez az egész. Képtelen vagyok felfogni, hogy mit jelent ez az egész. Egy gyerek, akiért ketten lennénk felelősek. Valaki, aki talán a szemeimmel együtt a démonjaimat az örökölné.. és a kettőnk makacs természetét. Valaki, aki... nem. Nem tudok belegondolni. Ezért is van az, hogy csak hallgatok és ettől csak még jobban gyűlik bennem a feszültség, ami akkor tör ki végleg, újra megszólalok.
- Azért, mert nem tudom, mit érzek! - beszélek idegesen, de most nem üvöltök mindent beleadva. - Amikor elolvastam a papírt? Nem, akkor el akartam húzni a p*csába! Pont azért, hogy ne legyen ez! Csak annyi kellett volna, hogy eltűnsz az utamból és engeded, hogy lelépjek! - kiabálok újra, de már nem tudom, hogy megszokásból emelem-e a hangom, vagy inkább így adom le a feszültséget.
Azt viszont tudom, hogy amint nincs ott az üveg bor a kezemben, hogy lekösse a figyelmem és valami megnyugvásféléve kecsegtessen, végen van. Úgy üvöltök és kényszerítem hátrálásra, mintha már semmi nem lenne bennem a józan énemből. Pedig én irányítok. Nem teljesen, de még én. Mégis úgy viselkedek, mintha a démonjaim tennék. Látom megcsillanni a félelmet az ismerős tekintetben, de nem foglalkozok vele. Nem tudok. Csak kiabálok, egymás szavába vágunk és észre sem veszem, hogy már nem tud hova hátrálni előlem.
Aztán mindennek vége lesz. Ahogy elrohan beáll a hirtelen csend, de az én agyam még mindig zúg a véremben pedig tombol az adrenalin. Csak bámulok utána. A fejemben suttognak a démonok. Menjek utána. Most üvöltsek, hiszen nem fog közbeszólni. De én ehelyett mit teszek? Lesöprök egy adag poharat a pultról és hangosan csapva be magam mögött az ajtót, elhúzok a jó büdös francba. El ebből az őrületből.
A legközelebbi kocsmáig, ahol kiszórom az aprót a pultra. Meg sem kell szólalnom a kocsmáros már lök is elém valami löttyöt, de a pénzt nem veszi el. Motyog pár szót valami rossz napról és magamra hagy, én pedig lehúzom az italt. Már öntené a következőt, amikor megrázom a fejem. Nem fogok lerészegedni. Az túl egyszerű lenne és túl... gyáva. Viszont ott ülök még vagy egy teljes órát, az üres poharat forgatva a kezeim között.
- Apa leszek... - suttogom magam elé. Remélve, hogyha hangosan kimondom, kevésbé lesz rémisztő a felismerés.
Nem igazán jön be a módszer. Ugyanúgy bizarrul hangzik, hiába mondom már ki vagy századjára pár percen belül. Végül lecsapom a pultra a poharat - furcsa módon nem törik szét -, és nagyon is lassú léptekkel indulok ki a szabad levegőre. Haza akarok menni. Lenne bőven dolgom. Talán le is pihenhetnék kicsit, ugyanis a fejem még mindig zúg. De helyette megyek cél nélkül előre. Valamikor, percek múlva előkaparom a zsebemből a megviselt cigis dobozom és elszívom az utolsó szálat. A végére hol kötök ki? Persze, hogy pont ott, ahonnan elindultam. Szinte látom magam, ahogy kirobogok és becsapom magam mögött az ajtót. Most viszont, sokkal nyugodtabban állok ugyanúgy a bejárat előtt és a lehető leghalkabban nyitok be.

Remélem ő is tud róla, hogy mekkora baromságokat hord össze. Ez az egész Marokkó dolog úgy hülyeség, ahogy van. Mégsem közlöm vele. Van más, ami miatt kiabáljak vele. Nem mintha az sokkal értelmesebb és megalapozott lenne. Nem. De ebbe már nem gondolok bele. Ahogy akkor sem gondolkodok, amikor ő megcélozza a vécét én pedig még összetörve pár poharat búcsúzóul, elhúzok a fenébe. Egy részem reméli, hogy voltam elég hangos ahhoz, hogy hallja az egészet. A másik viszont nem érti, hogy miért viselkedek ekkora a tapló módjára. Miért akarom még jobban bántani? Vajon már tényleg nem szeretem? És mi lesz ezzel az egész gyerek dologgal?
A kocsmában ülve már bánom, hogy úgy széttéptem a papírt. Most, hideg fejjel jó lenne újraolvasni az egészet, de már túl késő. Több, mint egy teljes óra eltelik, mire rászánom magam, hogy szembenézzek azzal, ami elől úgysem menekülhetek. A cigi már javában a számban lóg, mire visszaérek hozzá. Nem tétovázok, de azért amennyire lehet elhúzom az időt, hogy bemenjek oda. Tudom jól, hogy mivel fogom magam szembetalálni. A bajárat mellett a papírfecnik. A konyhában a falnál az üvegszilánkok és a vérnek is beillő bor. A pult mellett a törött poharak. Nem hiszem, hogy nekiállt volna mindent feltakarítani. Azt viszont még csak megtippelni sem tudom, hogy vajon Ő mit csinál? Nagy adag aggodalommal, de a lehető legcsendesebben lépek be a nappaliba. Minden pont úgy van, ahogy gondoltam, de őt nem látom. Halkan teszem be magam mögött az ajtót. Bármennyire is mardos a bűntudat, nem kezdem el összeszedni a törmeléket. Csak megyek a hálószoba felé. Eddig még soha nem tettem be oda a lábam engedély nélkül, de most igen. És itt fogy el a tudomány. Állok ott és nézem őt, ahogy kicsire összehúzta magát és a párnát ölelgeti. Érzem, hogy a kezem remeg, de most nem az idegességtől. Nem tudom az okot és így talán még rosszabb.
- Visszajöttem... - suttogom nem is tudom miért, ahogy újra és újra visszatéved rá a tekintetem.
Nem igazán várok választ tőle. Ahogy azt sem, hogy nagy mosollyal a nyakamba ugrik. Nem valószínű, hogy ez meg fog történni. Jól elcsesztük. Mind a ketten. Felesleges lenne újabb szavakat pazarolnom. Helyette csak odamegyek hozzá és elhelyezkedek az ágy szabad oldalán. Félig ülök, félig fekszek és beszéd nélkül is próbálom tudtára adni, hogy most már itt vagyok. Azt viszont nem merem megkockáztatni, hogy magamhoz húzzam. Nem sűrűn van ilyen, de most tényleg nem merem. Szeretném, ha magától tenné. Én visszajöttem. Idefeküdtem mellé. Ez az én bocsánatkérésem. De neki is muszáj lesz tenni egy apró lépést ahhoz, hogy elfelejtsük az egész veszekedést és megpróbáljunk... Nos, fogalmam sincs, utána mi a következő lépés.

Meglep, hogy egyáltalán bármilyen választ is kapok. Azt hittem, úgy tesz majd, mintha itt sem lennék. De talán ez már haladás. Egy lépéssel közelebb a... megoldáshoz? Talán. Vagy talán a következő gondunkhoz. De ahelyett, hogy ilyesmin járna az eszem, de odamegyek mellé az ágyra és várok. Valamire. Én sem tudom pontosan, hogy mire. Talán arra, hogy eldöntse, újra kitesz, vagy inkább újra nekifutunk ennek az egésznek.
- Tudod, hogy nem csak én hibáztam. Nem én kezdtem kiabálni... - beszélek, de hamar abbahagyom, mert rájövök, hogy ezzel most nem jutunk sehova.
Úgyhogy csak csendben figyelem, ahogy végre nem a hátát mutatja nekem. A keze érintése a térdemen pedig újabb löketet ad arra, hogy nyugton maradjak és ennek köszönhetően lassan megszűnik a kezem remegése is. Csak amikor végigsimítok a haján akkor jövök rá, hogy miért remegett. Véres. De nem emlékszem, hogy mit csináltam vele. Biztos a kocsmába menet volt valami. Nem igazán emlékszek az odavezető útra. Mindegy. Nem számít.
- Szóval... mit is kellene... megbeszélnünk? - teszem fel a lehető legidiótább kérdést a világon. Nagyon is tudom, hogy mit kell megbeszélni. Inkább azt nem tudom, hogy ebbe, hogy lehet belefogni.
- Tudod, hogy mindig, mindent megoldok - nyelek nagyot. - Megoldunk - csúszok lejjebb és teljes testtel felé fordulok. Aztán nagyokat pislogok és most először vágok bűnbánó képet. Látszik rajta, hogy nem éppen ujjongott azidő alatt, amíg nem voltam itt. A vörös szemei akkor is elárulják, ha ő minden erejével azon van, hogy eltitkolja.
- Na gyere ide! - kérlelem és nem várva arra, hogy mozduljon, magamhoz húzom és védelmezően ölelem magamhoz. Ez mind szép és jó lenne, ha nem pont én lennék az, akitől meg kellene védeni. Ha nem én bántanám folyton.
- Szeretlek... csak néha hülye vagyok... - suttogom, hogy biztosítsam, most már rájöttem, mit érzek, majd egy apró puszit adok az arcára. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni, ha újra sírni kezd, hiába vagyok mellette. De... majd próbálkozok. Valamivel.

Nem tudok mit kezdeni a könnyekkel. Tényleg nem. Csak ölelem és hagyom, hogy teljesen odafészkelje magát hozzám. Tehetek egyáltalán bármi mást? Ha igen, valaki igazán megmondhatná, hogy mit. De addig is, amíg nem kapok tanácsot, csak szorítom magamhoz. Egész addig egész jól érzem magam, amíg vissza nem ránt a kérdésével a valóságba és ezzel együtt útjára nem indítja a hangokat a fejemben.
- Nem tudom. Tényleg... nem tudom - nyögöm ki nagy hallgatás után és tanácstalanul nézek magam elé.
- Tényleg ott van? - fordítom hirtelen a fejem felé, hogy lássam a szemeit, majd lejjebb siklik a tekintetem, egyenesen a hasára. - Na jó, ez a fejemben kevésbé hangzott idiótán - magyarázom egy apró mosollyal.
Anélkül, hogy megszólalna is jól tudom én, hogy hülye kérdés volt. Fene se tudja, miért mondtam ki hangosan. Az egész közjáték után egy pillanatra viszont újra a szemeit keresem. Mintha engedélyt kérnék arra, hogy én is odatehessem a kezem. Nem mintha lenne az egésznek bármi értelme. Benne dolgoznak a hormonok, de én viselkedek idiótán. Neki van kifogása, nekem nincs. Szép, mondhatom...
- Te mit szeretnél? - kérdezek vissza hirtelen. Azt hiszem, ha eléggé próbálkozok, bármelyik verzióval meg tudok majd birkózni. Meg amúgy is, nem akarok én lenni az, aki először dönt. Aki először kimondja, hogy mi is legyen ebből az egészből. - Azon kívül, hogy... maradok - nyelek nagyot - nem hiszem, hogy másban nekem kellene dönteni - hallgatok el egy nagyon is hosszú percre, ahogy ülő helyzetbe tornázom magam. Ezzel pedig összevérezem a takarót.
- Rohadt életbe...! - emelem magasba a kezem. - Mindjárt jövök, gyors megmosom. Egy perc - mosolyodok el és újabb puszit nyomok az arcára, mielőtt magára hagynám.

Nem tudom, miért akarom ennyire megérinteni a hasát. De megteszem. Csak egy pillanatra. Még túl ijesztő a tény, hogy tényleg ott van bent és a miénk. Attól, hogy már nem őrjöngök, még mindig nem bírtam felfogni. Úgyhogy egy pillanat múlva már újra őt ölelem inkább. Az sokkal megnyugtatóbb. Mind a kettőnknek.
- Te sem tudod... gondolom ő meg nem válaszol... - húzódik valami hülye grimaszra a szám egy kisebb sóhaj kíséretében. Muszáj lesz nekünk dönteni, de fogalmunk sincs, hogy mi lenne a helyet lépés. Egyáltalán itt most van olyan?
Már éppen rákérdezném, hogy mennyi időnk van dönteni, amikor egész szép kis beszédbe kezd. Nem mintha ezzel túlzottan megkönnyíteni a dolgomat. Már a felénél jár, amikor rájövök, hogy nem lettem okosabb.
- Gyerekek? - vágok közbe gondolkodás nélkül és nagyon is elkerekedett szemmel nézek rá. Eddig nem csak egyről beszéltünk? Vagy én maradtam le valamiről?! De aztán rájövök, hogy csak túlreagálom. Már ha létezik ilyen helyzetben olyan.
Aztán lassan megnyugszok és inkább ülő helyzetbe tornázom magam. De utána már nem tudok a további szavakra figyelni. Most kivételesen nem azért, mert zúg a fejem a sok infótól. Azért, mert baromira nem akartam, mégis összevéreztem a takarót. Akaratlanul is félbeszakítom és pár pillanat múlva már a fürdőszobában vagyok, ahol a csap alá dugom az egész karom. A víz csobogásán túl is hallom a lépteit, és hogy benyit. Aztán a hangját, ahogy befejezi. De a válaszom továbbra is csak a hallgatás. Nem azért, mert nincs mit mondanom, hanem mert át kell gondolnom. Nagyon át kell.
- Fogalmam sincs, mit csináltam vele - húzom el a szám és vállat vonok. - Tényleg nem tudom.
Egyetlen szó nélkül engedem neki, hogy rendbe tegye a sérülést, miközben a tekintetem az arca és a hasa között váltogatok. Magamban még most is visszhangoznak a szavai. Próbálok valami értelmes beszédet összehozni.
- A pénzt szedjük ki az okok közül. Majd szerzek melót. Valami rendeset. Ha más nem, van pár rokonom... - bólintok aprót, kissé bizonytalanul és egy pillanatra a tekintetem a karomra téved. Alig érzem, hogy bármit is csinál vele. Ennyire nem számítana most semmi, hogy még fájdalmat sem érzek?
- Nem hiszem, hogy te ne lennél jó anya... ha úgy döntünk. Már velem is úgy viselkedsz - emelem meg a karom. - Elég gyakran. Amivel az idegeimre mész. Állandó gondoskodás és számonkérés - sorolom, de most nem azért, mert újabb vitát szeretnék. Csak... ezt csinálja egy jó anya... azt hiszem.
Ezután viszont hallgatok. Az én részemről nem igazán tudok mit mondani. Fogalmam sincs, mihez kezdenék egy gyerekkel. Még csak rokongyerekre sem vigyáztam soha! Az intézetben szaladgált pár, de mikor volt az már! Na meg mi közöm volt nekem hozzájuk? Semmi.
- Nem tudom, mit kezdenék egy gyerekkel. Ez az apaság dolog... Mi van, ha olyan őrült lesz, mint én? - nézek fel a szemeibe mély aggodalommal. Majd csak azért, hogy ne kelljen tovább ezen agyalnom, elhúzom a karom és bekötöm saját magamnak. - Viszont ha nem... ha a démonjaimat nem örökölné... akkor talán... - elhallgatok. Nem tudok kimondani végleges döntést. Sem azt, hogy tartsa meg... sem azt, hogy ne.

- Figyelek én. Te említettél gyerekeket... - morgom az orrom alatt, de az egész csak színjáték. Azt hiszem, ez a kevés viccelődés most bőven belefér. Attól félek, hogy ne tennék, rövid időn belül újra ott tartanánk, hogy üvöltünk a másikkal és bekattanunk. Én jobban, mint amennyire alapból.
Percek múlva már újra a komoly résznél járunk. Talán jól is jön, hogy a takarón meglátott vér kizökkent egy kicsit és mozoghatok. Segít. Mindig is jobban ment a gondolkodás, hogy közben lefoglaltam magam valamivel. Amikor már nagyban a karommal foglalatoskodik én pedig ott gubbasztok azon a nem éppen kényelmes szennyes kosáron, már sikerül is annyira összeszednek a gondolataimat, hogy beszélni tudjak. Lehetőleg úgy, hogy nem csak értelmetlen félmondatok hagyják el a szám.
- De találni fogok melót, úgyhogy nem lesz rá szükség - bólintok a szavai után most már sokkal magabiztosabban. Na nem mintha lenne konkrét tervem! De megoldom valahogy.
- Tudnád szeretni, nem igaz? Más nem hiszem, hogy kell - húzom mosolyra a szám, de kezdem belátni, hogy komoly érvekkel nem fogom tudni meggyőzni. Sőt, talán semmivel. Bármennyire is hiszem, hogy ő azért meg tudna ezzel birkózni, kétséges, hogy el is tudom vele hitetni. - Tudnád... igaz? - ismétlem meg a kérdést már sokkal komolyabban. Azt hiszem, egy pillanatig mégsem vagyok olyan biztos abban, hogy mit válaszol majd.
De aztán ahelyett, hogy várnám a választ vagy éppen tovább húznám a sok hülyeséget, ami a számból elhangzik, elhúzom a karom és befejezem, amit elkezdett. Közel sem olyan profi, mint ahogy ő meg tudta volna csinálni - fél kézzel azért nem olyan könnyű -, de tökéletesen lefoglal. Legalábbis addig, amíg ő ezt hagyja. Ami nem túl sok idő.
- Persze - mosolygok fel rá. Nincs kedvem vitázni. Még ilyen dolgokon sem. Ez nem azt jelenti, hogy elhiszem, amit mond és megváltozik a véleményem magamról, amit nagy nehezen elfogadtam. Nem. Csak ma már így is túl sokat veszekedtünk. Nem éri meg még ezen is. Elég, ha én őrlődök és idővel számba veszem a "mi lesz ha..." kezdetű mondatokat.
Talán már most elkezdeném járatni az agyam, ha nem csúszna még ki pár szó a számon, amire ő azonnal lecsap. Lassú mosolyra húzódik a szám, ahogy továbbra is a szemeit figyelem. Nem lehet félreérteni azt, ami lezajlik benne. A tekintetéből minden változást ki lehet olvasni. Vagy csak nekem megy más ilyen jól.
- Szóval te szeretnéd... megtartani őt - vonom le a következtetést rövid időn belül. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ennek én örülök-e. Az biztos, hogy egy apró mosolyt sem sikerül az arcomra varázsolni. De tiltakozni sem kezdek azonnal. Se őrjöngés, se örömujjongás, csak egy nagy sóhaj és egy, a hasára tévedt tekintet.
A nagy csendben a kezére teszem az enyémet és elhúzom az arcomtól. Nem azért, mert el akarom lökni magamtól és most fogok újra megfutamodni. Csak szeretném az ujjamat az övé köré kulcsolni, miközben tényleg próbálok összeszedni pár értelmes szót... érvet... hogy megerősítésem vagy épp lebeszéljem az egészről. Csak tudnám, mit is szeretnék igazán!

- Tudom, hogy érted - szólalok meg a kelleténél egy cseppet hangosabban. Nem vitatkozni akarok, nem rá haragszok. Magamra. De ettől még nem hiszek abban kevésbé, hogy valamit találok majd. - Megoldom - ismétlem a már jól betanult szót. Talán túl sokszor hangzott már ma el, de nincs más, amit mondhatnék. Amivel biztosíthatnám, hogy minden rendben lesz. Megoldom, megoldom, megoldom... megoldjuk.
Talán túl sokat pörög ezen az agyam. A gondolataim között más sincs, csak az, hogy vajon tényleg képes leszek-e megoldani. Neki teljes magabiztossággal mondom, de belül nem hiszem el még a saját szavaimat sem. Végül túl hangossá kezdenek válni a gondolataim. Ezért is jó, hogy egy kicsit lefoglalom magam azzal, hogy én fejezem be a kötést. Közben néha felpillantok rá és mosolygok. Az egész valahogy nem az igazi. Inkább bátorító és biztató mosoly, mint boldog, de próbálkozok. Csak egy-egy apró bólintok, amikor válaszol. Tudná szeretni. Akkor biztos, én is.
Már most úgy kezdek gondolkodni, mintha döntöttünk volna. Mintha megegyeztünk volna abban, hogy megtartja. Maradjon. De valami mégsem stimmel már az elképzeléssel sem. Valami ott motoszkál az agyam legmélyén és csak akkor jövök rá, amikor eljutok addig, hogy választani kellene. Piszkosul félek attól, hogy olyan lesz, mint én. Nem akarom, hogy meg kelljen küzdenie azokkal a démonokkal, amikkel nekem. Nem akarom... ezért nem tudok biztosat mondani. Talán jobban félek ettől a kockázattól, mint attól, hogy milyen apa lenne belőlem. Az tény, hogy nincs előttem minta, de azért van pár szép emlékem, nem igaz? Régiek és kopottak, de azért vannak.
- Tudom, hogy komolyan mondod - mosolyodok el újra egy pillanatra és tényleg elhitetem vele, hogy minden szavát elhiszem. Pedig az egész kialakult helyzet egy hatalmas, rossz vicc. Éveken át azért küzdöttem, hogy magamnak és mindenki másnak bebizonyítsam, nem vagyok őrült. Most pedig, hogy végül megbirkóztam a ténnyel, ő győzköd, hogy nem vagyok az. Miatta volt, hogy elismertem magamnak. Miután megütöttem. És most ő állítja az ellenkezőjét. Ez az egész tényleg egy rohadt rossz vicc.
- Mennyi időnk van? Dönteni...? - teszem fel talán a most lehető legnagyobb kérdést, majd hagyom, hogy válasz helyett megcsókoljon. Az egész felér egy apró áramütéssel. Mintha nem egy hete, hanem hónapok óta nem éreztem volna az ajkait. Már az is eléggé megdobta a vérem, amikor az ujjai végigszántották a hajamat, ez viszont... ahogy érzem a teste közelségét... egy pillanatra mindent kiver a fejemből.
Azt viszont nem, hogy mit mondott előzőleg az ágyáról. Én pedig megígértem, hogy következőleg eljutunk oda is. Úgyhogy nem szakítva meg a csókot, felkapom őt és hagyom, hogy reflexből kulcsolja a lábát a derekam köré. Szinte vakon indulok meg előre. Emlékezetből célozom meg a hálószobát, de mire odaérünk már elönti az agyam a vágy. Szinte ledobom az ágyra, majd fölé mászok. Csókolom és nem éppen ráérősen fosztom meg a felsőjétől. Érzem, ahogy az egész testem lüktet, de főleg egyetlen pont. De aztán a csókokkal elérek a hasáig és eszembe jut minden. Amit eddig elködösített a vágy, most tisztává válik. Úgy jut el a tudatomig a felismerés, az ok, hogy miért vagyok ma itt, mintha most hallanám először. Az egész gyerek-téma elég arra, hogy egy pillanat alatt elvegye a kedvem. Mégis adok még egy csókot az ajkaira és utána már csak mellette fekszek a kezét szorongatva.
- Szóval meddig kell döntenünk? - teszem fel újra a kérdést, nagyot nyelve, miközben elmerengve a plafont bámulom. Mennyivel jobb és mégis unalmasabb, mint az enyém. Itt nincs se pók, se egymással versengő repedés.

Nem vagyok benne biztos, hogy miért is állok le. Hiszen annyira kívánom! Még egy pillanat alatt elmegy tőle a kedvem, amikor eszembe jut, hogy a hasában, amit éppen csókolgatok, ott van ő. A tény pedig hideg zuhanyként ér és azonnal lehűti az egész testem. Egy utolsó csók és már ahelyett, hogy felette tornyosulnék, mellette fekszem és úgy teszek, mintha az egész meg nem történt közjáték lett volna. A plafont tanulmányozva beszélek és várom a válaszát.
- Két hét...? - kérdezek vissza. Máskor ez tengernyi időt jelentene, de most úgy érzem, hogy két hét alatt nem lehet dönteni. Ez... semmi! Mégis látszólag nyugodt maradok és még egy rezdülés sem mutatja, hogy kicsit kétségbeestem. Újra. Ráadásul elbizonytalanodtam. Annyira, de annyira egyszerűnek tűnik most kimondani, hogy nem kell. Nekem nem. Kezdjen vele, amit akar és kész.
Mégis hallgatok csak és furcsa módon még el is mosolyodok egy pillanatra, ahogy az apró csókjai a mellkasomon, kirángatnak ebből a belső őrületből. Ezelőtt már ennyitől elvesztettem az eszem és nem tétovázva kerültem fölé. De most csak fekszek ott és annyit teszek, hogy nem engedem nagyon elhúzódni. Felé fordulok és végigsimítok az arcán. Mosolygok.
- Nincs semmi baj - beszélek, de magam sem tudom eldönteni, hogy ez most egy baromi nagy hazugság, vagy a színtiszta igazat mondom. - De most nem... nem hiszem, hogy menni fog - vallom be és kissé idegesen kezdem harapdálni a szám. Régen erről nagy nehézségek árán szoktam le, de most úgy tűnik, újra elkezdem. De ugyan ki hibáztatna érte?
Hosszú pillanatokig csak nézek rá. Keresem a tekintetét és próbálom tartani a mosolyom. Aztán rájövök, hogy talán magyarázkodnom kellene. Nem akarom, hogy teletömje a fejét egy csomó hülyeséggel, aminek aztán lehetetlen lesz meggyőzni az ellenkezőjéről.
- Ugyanolyan gyönyörű vagy... - kezdek bele. - De nem tudom kiverni ezt az egészet a fejemből. Este... vagy majd máskor - nézek el mellette a semmibe.
Még magamnak sem ismertem be, de este ki kell kapcsolnom. Ez a nap túl sok lenne, ha nem tombolnám ki magam. Talán inkább mellette kellene maradnom, de tudom, hogy nem leszek rá képes. Lehetek akármilyen szemét állat a szemében, ma este nem leszek itt mellette. Nem tűnök el örökre. Csak egy rohadt estét kérek még. Úgy, hogy semmin ne kelljen agyalnom. Egy kicsit... szabadon.