A változatosság kedvéért megint nem fogom fel a szavait. Talán ha akarnám, már képes lennék arra, hogy megértsem őket, de lekötni a figyelmem az újabb és újabb lépcsőfok. Mikor fogynak már el? - mérgelődök magamban, de valahogy mindig elém kerül egy újabb. Mintha a semmiből jönnének elő és csak az lenne a feladatuk, hogy engem bosszantsanak és megnehezítsék a dolgom!
De aztán elfogynak. Én még lépnék egyet, de már nincs lépcső és csak a levegőt taposom. Szinte azonnal fordulok is meg a tengelyem körül. Na nem azért veszek hátraarcot, mert vissza akarok fordulni és újra lemenni. Nem. Csak meg akarom nézni innen is a lépcsőket. Hogy tényleg olyan veszettül sok volt-e, mint amennyinek éreztem.
Lenézve jövök rá, hogy nem kellett volna. Szédülés fog el, de mivel még mindig teljes erőből markolom a korlátot talpon maradok. Egy pillanatra becsukom a szemem és már fordulok is vissza az ajtó fele. Az előbb még csukva volt, de most... nyitva? Ja, persze! Hiszen ő nyitotta ki. Nála vagyunk. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy nagyjából egyedül lépek be a lakásba. Egy újabb mosoly jelenne meg az arcomon, ha nem kattanna a villanykapcsoló és lepné el a szememnek túl erős fény az egész helységet. Amilyen gyorsan csak képes vagyok reagálni a kezem az arcom elé kapom. Kell egy kis idő. Szükségem van rá, hogy el tudjam venni a kezem... utána pedig azért, hogy lássak is valamit. Azt hiszem megszokásból teszem, de körülnézek. Nem sok dolgot fog fel az agyam a látottakból, de azért a mozdulat megvan. Aztán érzem, hogy belém karol és újra elindulunk valamerre. Valahol a tudatom mélyén felrémlik, hogy valami olyasmit mondott, hogy fürdés...
- Nem lehetne... csak úgy... aludni? - a mondat eleje eléggé hangos, de aztán észbe kapok és alig hallgató suttogásra váltok.
Amint landolok a puha kanapén már csukódik is le a szemem. Legalábbis az, amelyiket alapból ki tudtam nyitni. Csak most fogom fel, ha a bal szememre körülbelül semmit sem látok. Persze a nagy feketeség ott van, de nem tudom kinyitni. No, sebaj. Most úgyis alvás... Vagyis... Nem számít...
Hirtelen pattan ki a szemem. Na nem fájdalmat érzek. Nem azért. Inkább azért, mert túl közel érzem magamhoz. Közelebb, mint eddig, amikor segített menni. Igaz, most is csak segít. Segít levenni a kabátot, de az agyam nem ezt diktálja. Vetkőztet! - jut el a tudatomig, mintha csak ez az egy dolog körül forogna minden. De mi más is járhatna ilyenkor egy ember agyában? Főleg egy fiatal, húszéves fiú agyában? Persze, hogy a szex! Még szerencse, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem tud elnyomni az alkohol. Vagy csak én nem ittam eleget ehhez...
Az egyetlen baj a véremben lévő alkohollal, hogy az agyam egy kis része, ahol az óvatosság és veszélyérzet van, még mindig ködös. És ezért teszem azt, amit teszek. Mert nem érzem, hogy nem helyes. A kezem emelkedni kezd és a derekán landol... vagy talán kicsit lejjebb. A tekintetem pedig le nem tudom venni a felsőtestéről. Hogy mit csinálok? Azt én is szeretném tudni... vagy talán nem... vagy mégis... Áh, nem számít!

Nem tudom, mire számítok. Az agyamba nem jutnak tiszta gondolatok, csak érzések. Ahogy érzem a testét a kezeim alatt... a melegséget a saját testembe, ahogy a vérem akaratom ellenére száguldozni kezd. Na meg persze arról az apróságról se feledkezzünk meg, hogy milyen nehéz levennem a tekintetem róla. Túlzottan tisztán látom a teste domborulatait, ebben a szűk izompólóban. Már éppen mozdulna a kezem, csúszna még lejjebb... Vagy lehet, hogy inkább feljebb, be az a bizonyos izompóló alá, amikor is megérzem a kezeit az enyémen. Azt hiszem az eddigieknél is nagyobb mosoly jelenik meg az arcomon. Még az sem érdekel, hogy tompa fájdalom hasít az alsó ajkamba. Nem számít. Csak az, hogy hallom a sóhajtását. Vagy csak hallani vélem? Nem tudom... Aztán csak az apró fájdalmat érzem.
- Áucs! - szakad ki belőlem akaratlanul is, valami sértődött gyerek hangszínt találva el. Azonnal lefagy a győzelemittas mosoly az arcomról. A kezem lehullik a testéről és reflexből dörzsölöm meg a kissé fájdalmas pontot. - Ezt most... miért? - kérdezek vissza gondolkodás nélkül. Szeretném még hozzátenni, hogy mi rosszat tettem, de belém fojtja a szót.
Miközben beszél túlzottan lefoglal, hogy a kezeimet vizsgáljam, amik az előbb még olyan kényelmesen pihentek a testén. Olyan volt, mintha a lehető legjobb helyet találták volna meg. Most viszont nagyon is hiányoznak onnan. Mintha egy kirakós két összeillő darabját szedték volna szét...
Csak akkor nézek fel, amikor valahol a tudatom mélyén felfogom, hogy távolabb van tőlem. Túl távol. Kissé oldalra döntött fejjel nézek rá. Egy pillanatra a világ is fordul, és én azt képzelem, hogy én irányítom az egész univerzumot. Csak Őt nem! Nagy csendben vizsgálom az arcát és a szigorú, rám szegeződő tekintetet, de sokat nem tudok leolvasni róla.
Először figyelmen kívül hagyom a kérdését. Nem mondom, hogy nem értettem meg, csak... nem válaszolok neki. Pedig azonnal szeretném rávágni, hogy Igen, segíts!, de nem teszem. Inkább továbbra is azon jár az eszem, hogy mi rosszat csináltam?
- Most morcos vagy - állapítom meg végül, hosszú másodpercek múlva. - Ne haraguuudj! - kérem a szükségesnél hangosabban. Most eszemben sem jut, hogy csendben kell maradni. Vagy legalábbis nem ártana csendben maradni. Ahogy az sem, hogy a hirtelen mozdulatokat nem most kellene megvalósítani. De mivel nem jut eszembe így cselekszek és fel is állok a kanapéról. Egy összevert részeghez képest egész gyorsan mozgok, ahogy odalépek elé, és mindenféle gondolkodást mellőzve átölelem. Ebben a mozdulatban részemről semmi olyan nincs, ami az előbbiben volt.
- Sajnálom... - beszélek bele a nyakába. - De túúl... ellne... ene... el-len-áll-ha-tat-lan voltál - birkózok meg végül, kissé nehézkesen a mai nap legbonyolultabb szavával, miközben szorosan fogják közre a karjaim. Mindent beleadok, hogy elérjem, ne haragudjon meg rám. - Ne haragudj... ne... kééérlek - beszélek továbbra is gondolkodás nélkül és kicsit elhúzom a fejem a testétől, hogy láthassam az arcát.

Nem volt elég! - mondom magamban, miközben továbbra is ölelem. Nem sok jelentőséget tulajdonítok annak, hogy mozgolódni kezd és kettőn közé csúsztatja a kezeit. Aztán túl gyorsan változnak a dolgok.
Akaratom ellenére csúszik a kezem én pedig tudatosan annyit fogok fel az egészből, hogy dőlök. Nem tudom, mi történik, vagy miért, hiszen nem éreztem, hogy különösképpen mozogna a padló... én mégis újra a puha kanapén landolok. Onnan nézek fel rá és kicsit lassan, de leesik, hogy mi is történt. Nem úgy tűnik, hogy elnézte az előbbieket, sőt! Talán még jobban is haragszik. Bánt a dolog, de kezdem belátni, hogy túlzottan elcsesztem a dolgokat, úgyhogy csak aprót bólintok a szavaira, de már csak a saját lábaimat bámulom. Valami abszurd módon úgy érzem magam, mint valami kiskutya, akit most szidott meg a gazdája. Kész katasztrófa! Én is belátom, hogy szánalmasan viselkedek, úgyhogy ezután már csendben maradok. Még akkor sem szólok semmit, de még csak rá sem nézek, amikor a nehéz pokróc rajtam landol. Azt nem mondom, hogy nem rezdülök össze, mert de. Az arcom nagyon is érzi a "becsapódást", de meg sem nyikkanok, csak azután, hogy hallom a fürdőszobaajtó csapódását.
- Ne haragudj - suttogom magam elé és nagyjából megigazítva a kissé durva pokrócot lecsukódik a szemem. Hogy alszok? Nem. Nem akarok. Még egy kicsit nem. Várok... nem is tudom, mire. Talán arra, hogy visszajöjjön és mondjon... tegyen valamit, ami után nem fogom ennyire pocsékul érezni magam. Persze nem fizikailag pocsékul... Azt hiszem, mondhatjuk úgy is, hogy a csodára vártam.
A várakozás közben viszont érezem, hogy álmosodok. Röpke másodpercekre el is alszok, de újra és újra felébredek. Aztán már szándékosan tartom magam ébren. Egy-egy sebemhez érek, így a tompa fájdalom ébren tart egészen addig, amíg már nem hallom a víz csobogó hangját... aztán már nyílik is az ajtó. Azonnal becsukom a szemem, mint aki alszik. Gyerekes húzás részemről, de azt hiszem, nem akarom látni az arcát. Nem akarom látni, hogy még mindig haragszik.
De aztán hallom a hangját is, és akaratlanul nyílik ki a szemem. Legalábbis az, amelyiket képes vagyok kinyitni. Egy hatalmasat nyelek, ahogy meglátom a pár lépés távolságot... és megrázom a fejem, jelezve, hogy nem, nincs szükségem semmit.
Hogy én mekkora egy barom vagyok! - fordul meg a fejemben a gondolat, mielőtt újra becsukódna a szemem. Végül ülve alszok el.
Azt nem mondom, hogy nyugodtan alszok, folyamatosan mozgolódok és biztos vagyok benne, hogy nem keveset nyögdécselek álmomban, egészen addig, amíg valamikor még benne a nagy éjszakában, arra nem ébredek, hogy reflexből nyelek nagyokat... Az ital-gyógyszer kombináció! - fordul meg a fejemben a gondolat. - Futás!
Ledobva magamról a pokrócot, botladozva, megküzdve a mozgó padlóval indulok el arra, amerre a fürdőszobát sejtem. Mindent beleadok, hogy csak még egy kicsit lent maradjon az, ami ki akar jönni. Csak még egy kicsit! Az ajtóig el is érek, csakhogy amint lenyomom a kilincset kapaszkodva az ajtófélfába, már ki is dobom a taccsot egyenesen a padlóra.

Emlékszem az álmomra. Talán inkább nevezhető lázálomnak - vagy ittas álomnak, ha van egyáltalán ilyen szó -, mint egyszerű álomnak, de emlékszem rá. Az egész olyan volt, mint valami mese, amint még régen apám mesélhetett egy-egy ember megnyúzása között. Csak ebben nem volt hercegnő, csak gonosz banya. Az én kezemben kard volt, és szemben álltam a boszorkánnyal. Csakhogy ez a boszorkány pontosan azokat a szavakat vágta a fejemhez, amiket Roxy, mielőtt átviharzott a szobájába. Hiába könyörögtem, hogy ne haragudjon, a banya arca átváltozott és ismerőssé vált... Aztán az álomba belefészkelték magukat a nyelési kényszerek. És már témánál is voltunk.
Hiába sietek, jutok el a fürdőszobáig egyetlen botlás nélkül, a vécé már túl nagy távolság. Idő előtt jön ki az ital és esküszöm hallom, ahogy csattan a padlón! Nagyokat nyelek és indulnék, hogy... hova is? Az agyam megint belassult. Mint valami hullám! Egyszer pörögnek a gondolataim, egyszer pedig a saját nevemen is gondolkodnom kell! Szóval, indulnék a... felmosóért! Vagy valamiért, amivel feltörölhetem, mielőtt felébredne, de mégis tovább markolom az ajtófélfát, amikor hallom magam mögött a lépteket. Késő! Eláraszt mindent a fény és akaratlanul is összerezzenek, ahogy hallom a saját nevem. A körmeim belemélyednek az ajtófélfába és nem merek megfordulni. De még csak megszólalni sem, hogy majd én eltakarítom. Mint valami rossz gyerek az anyjától, úgy félek tőle.
Mégis igyekszem bátornak mutatni magam és nem remegni. Biztos, hogy ez a félelem? - fordul meg a fejemben egy józan gondolat, de nem vagyok képes végigvinni. Ráfogom a félelemre. Később pedig már eszembe sem jut. Csak ülök a hideg kövön, fél kézzel szinte ölelve a vécékagylót nézem, hogy mit csinál.
- Majd én feltak... - és már jön is az újabb róka. De most egyenesen bele a vécébe. Talán mindenki jobban járt volna, ha itt alszok, nem a kanapén. - Megcsinálom - fejezem be az előbbit, miután beletörlöm a számat a felsőm ujjába.
- Fürdés - mondom, vagy talán a hangsúly alapján félig kérdésnek hangzik. Már nem tudom, mivel járnék jobban. Ha hallgatok... ha folyamatosan bocsánatot kérek... ha poénkodok... Vagy talán fel kellene dobnom a témát, hogy megyek. Reggelre biztos megtalálnám, hogy merre is vár az én megviselt matracom.
De mielőtt választani tudnék a magamnak felsorolt lehetőségek közül, újra öklendezni kezdek. Miért éppen most? Mennyi van még bennem? És mi a jó franc ez a remegés?! Nem tudom a válaszokat, de pár rövid perc múlva úgy tűnik, nincs már több bennem. Csak a sárgás valami jön ki. Semmi ital, vagy gyógyszer. Magamtól kecmergek talpra, végig a falat használva segítségnek. Támaszkodva teszek pár lépést a kád felé.

Egész büszke vagyok magamra, amiért most sem botlok meg egyszer sem a saját lábamban, miközben a kád felé tartok. De aztán egy lépés félresikerül és csak a falnak köszönhetően maradok talpon. Hogy micsoda? "...de még milyen?" - visszhangoznak bennem a szavai. Rosszat sejtek. Nagyon rosszat. De ha ez nem lenne elég, nem sok jót ígér az sem, hogy visszatol a vécéig. Nincs bennem elég erő, hogy tiltakozzak és hamarosan már ülök is a hideg fedélen. Hogy mi fordul meg a fejemben? Nem is tudom, mondjuk az... hogy gondolkodás nélkül valami vödörbe meri ki a vizet és úgy zúdítja rám. Vagy... belefojt! Más esetben tudnám, hogy nagy baromság, de most bármit el tudok hitetni saját magammal. Még csak erőlködnöm sem kell.
Egyetlen szó nélkül tűröm, hogy ott legyen előttem és a másodpercek lassítva telnek. Újra hatalmasakat nyelek, de nem azért, mert van még bennem bármi is, ami kijöhetne. Várom, hogy üssenek az utolsó perceim! Teljesen meg vagyok róla győződve, hogy végem. Elege lett belőlem, a sok bajból, amit okoztam... Amiért nem hagytam aludni! Tágra nyílt szemmel bámulok rá, de hamar csak homlokráncolás lesz az egészből.
Megértem, hogy mire készül. Engedelmesen próbálok besegíteni, miközben egyeséve megszabadít a ruháimtól. Nem mondom, hogy először nem erősödik a remegésem, ahogy lekerül egy-egy réteg, de hamar leküzdöm valahogy és attól eltekintve, hogy emelem a kezem majd leteszem, mozdulatlanul ülök. A tekintetem továbbra is rajta, így nem kerüli el a figyelmem, hogy hátrébb hajol. Akaratlanul is lenézek a saját testemre. Volt egy sejtésem, hogy valami ilyesmit fogok látni.
- Nem mind mostani... - jegyzem meg, mintha magyarázattal tartoznék neki. Biztos vagyok benne, hogy a friss nyomok mellett ott vannak a régebbi sérülések is. Sikerült pár verekedésből beszereznem egy-két maradandó sebhelyet. Csakhogy most ezek nem igazán látszanak, mivel túl sok az új szerzemény.
Egyetlen szó nélkül tűröm, hogy hozzáérjen az egyik sérüléshez. Nem mondom, hogy a szótlansághoz nem kell összeszorítanom a fogaimat, de legalább csendben maradok. Látom az arcán, hogy nem tetszik neki, amit tapasztal, de én nem aggódok. Eddig is túléltem minden sérülést, ez sem lehet olyan komoly. Esetleg csak annak néz ki. Van bennem egy kényszer, hogy ezt vele is közöljem. Mondjam meg neki, nem komoly... ne aggódjon. De jobban belegondolva, miért is tenné? Nem vagyok én senkije, csak egy ismerős kölyök, akit nem is tudom miért, megszánt. Jobb ötlet híján bármennyire is erősödik ettől a tompa fájdalom, magam köré fonom a karjaimat. Így kevésbé szembetűnő a gyűjteményem.
- Mit...? - kezdek bele a kérdésbe, amikor a nadrágomnál kezd matatni. A kérdésem valami hasonló lett volna ahhoz, hogy "mit csinálsz?", de elhallgatok. Fürdés. Muszáj levenni. Ahogy a sérüléseimet vizsgálta, teljesen kiment a fejemből. A memóriám használható része úgy tűnik, az itallal együtt távozott. Azt viszont nem felejtem el, hogy mit kaptam, amikor bepróbálkoztam nála. Úgyhogy most segítőkész próbálok lenni és nem gondolni semmi pluszt bele a vetkőztetésbe.
Amikor viszont lekerül a vastag nadrág, látom rajta, hogy elbizonytalanodik. Nos, igen... Én is felfogom, hogy itt jön a kínos rész. Mindkettőnknek.
- Igen. Jó, ha marad - bólintok kissé bizonytalanul. A hangom elég halk, ráadásul a remegésem újra erősödni kezd. Bár azt hiszem utóbbinak semmi köze a le nem vett alsómhoz.
Nem mondom, hogy más, hasonló helyzetben, amikor eddig eljutunk bárkivel is zavarban vagyok, de most ez teljesen eltérő helyzet. Ha a kanapén máshogy alakulnak a dolgok. Ha nem tolja el a kezem... Áh, mindegy is.
- Maradjon - ismétlem meg már valamivel hangosabban, kontrollálva a remegést.
Viszont hiába vágyok már a meleg vízre, amitől most már a megváltást várom, továbbra is a vécétetőn ülve maradok és úgy fürkészem a szemeit. Igaz, bármit is látok bennünk, úgysem vagyok most képes értelmezni, de megpróbálom. És várok.
- Fel... állhatok? - kérdezem újra bizonytalanul. - Vagy ez... most... büntetés? - nyelek egyet. Őszintén megvallva, fogalmam sincs, miért kérdeztem meg pont ezt. Miért várok arra, hogy megtiltsa, megengedje, de okok nélkül is csak várok. Mintha a halálos ítéletemre várnék!

Eszemben sincs válaszolni. Nem akarok egy szót sem mondani. Amúgy is, mi a frászt mondhatnék? Mesélnem kellene neki a tökéletes gyerekkoromról, ahol minden nap én voltam a nagymenők céltáblája? Kösz nem. Pedig elég sok sérülés származik abból az időszakból. Nem azt mondom, hogy az utóbbi hónapokban nem szereztem ezekhez, de...
- Nem kell védelem - fejezem be hangosan a gondolatot. Tudom, hogy erre akar kilyukadni. Bármennyire is nem mondja, én valahonnan tudom. Mi másért kérdezné, hogy kik tették? Nem vagyok én senkije. Meg amúgy is, megvédem magam, nincs szükségem a segítségére... Na, jó, most van. Nélküle valószínűleg a utcán kóborolnék holt részegen. Vagy ott feküdnék a megállóban, mert felállni nem lennék képes.
Amint ezek a gondolatok végigszaladnak a fejemben, meggondolom magam. Talán az alkohol kényszerít, vagy csak beképzelem, de mintha egy pillanatra csalódottság villanna meg a tekintetében.
- Ezek csak... utcai bunyók maradványai - mentem a menthetőt. Lényegében igazat is mondok. Lényegében. Az már más kérdés, hogy ezek a harcok mennyire voltak kiegyenlítettek és mennyire nem. Nem tagadom, előfordult párszor, hogy rossz emberbe kötöttem bele, de magamnak kerestem a bajt. Persze ezek után jött a leszámolás, ahol minél kevésbé erősködtem, annál hamarabb unták meg és hagyták abba a verést.
Csak örülni tudok, amikor egész hamar cserélődik a téma. Nem mintha sokkal kellemesebb és hétköznapibb lenne az, hogy rajtam maradjon-e az alsónadrág, vagy sem... de még mindig jobb, mint a sérüléseimről beszélni. Annál szinte bármi jobb. Ami pedig nagy szerencse, hogy válaszolni képes vagyok a kérdésére. Ahogy látom a reakcióiból, helyesen. Nem szán nekem büntetést, de még csak nem is vonul el, hogy innen intézzem, ahogy akarom. Segít, ahogy eddig, én pedig tényleg minden erőmmel azon vagyok, hogy ne nehezítsem meg továbbra is a dolgát. Úgy teszek mindent, ahogy mond, és esküszöm, hogy én nem csinálok semmit, amit ne kellett volna! Ne miattam van, hogy elveszíti az egyensúlyát és a kádban landol. Én persze előtte még megpróbálom megtartani, de mivel teljesen egyedül még én sem állok valami biztosan a lábamon, elég lehetetlen feladat.
Azt hiszem, ez csak egy egyszerű baleset lenne, ha nem vonná el a figyelmem az a szemét, a víznek köszönhetően átlátszó top. Akármennyire nem vagyok teljesen józan... ezt a látványt nem lehet nem észrevenni. Amivel önmagában azt hiszem nem is lenne gond, csakhogy én akaratlanul is közelebb lépek. A előbbiek következtében a kiömlött vízen megcsúszik a lábam, de megkapaszkodok a kád szélében és nem törődve azzal, hogy ő is ott van a kádban, nem átlagos akrobatamutatványokkal kísérve, bemászok a kádba. Már majdnem sikerül, amikor a lábam beakad a perembe, úgyhogy a maradék nehézségeket lecserélve, végigcsúszok a kádban. Egy pillanatra a fejem is víz alá kerül, amit fogalmam sincs, hogy sikerül kivitelezni, de adag folyadékot nyelek le. Amint újra felülre kerül fejem úgy teszek, mintha mi sem történt volna, pedig már a tiszta víztől is úgy csípnek a frissen szerzett sebeim, hogy üvölteni tudnék. De végül nem teszem. Valahogy... kibírom.
Ugyanolyan pózban ülök Roxy mellett, mint ő és nézek körülbelül fél centiről a szemeibe. Nem mondom, hogy nincs ott a késztetés, hogy még egy kicsit közelebb húzódjak és megkockáztassak egy csókot. Biztos vagyok benne, hogy látszik is rajtam a szándékom, mert újra és újra az ajkaira téved a tekintetem. Nem tudom, hogy mi tart vissza attól, hogy cselekedjek. De abban biztos vagyok, hogyha egy kicsit is úgy mozdulj, hogy közelebb jön, nem hezitálok tovább.

Várok, várok és várok, de a tekintetem akkor sem tudom elszakítani róla. Egyszerűen képtelen vagyok. Teljesen megbabonáztak azok a csábító ajkak. Máskor biztosan képes lennék parancsolni magamnak, a testemnek, de most nem megy. Még akkor sem megy, akkor sem tudom elszakítani a tekintetem és a szemeibe pillantani, amikor hallom a hangját. Az eddig dühös vagy kissé aggódó hang most a legédesebben csalogató hanggá változik én pedig úgy hallom, mintha egyenesen a fülembe suttogná a szavakat. Hogy megakarom-e...? Persze, hogy akarom! Még szép, hogy...
A szám önkéntelenül nyílik ki résnyire. A mellkasom úgy emelkedik és süllyed, mintha most futottam volna le a maratont. A vérem hangosan, egyre szaporább ritmusban dobol a fülemben. Kétlem, hogy ezután bármit is meghallanék. Még a saját gondolataimat is elnyomja a folyamatos dübögés. Nagyot nyelek, amikor érzékelem, hogy mozdul. Eszembe sem jut, hogy talán csak szórakozik velem... hiszen egyszer már visszautasított, de most... most ő kérdezte! És közelebb jött, és én...!
Javamra legyen mondva, nem támadom le. Nem vetem rá egyből magam az ajkaira. Nem. Csak szépen lassan szelem át azt a leheletnyi távolságot kettőnk között. De még mielőtt hozzáérnék azokhoz a puha ajkakhoz, reflexből emelkedik a kezem és simítok végig az arcán, végül elérve a nyakáig és a tarkójáig. Most már képes vagyok felnézni a szemeibe. Csak egyetlen rövid pillanatra. Keresek bennük valamit. Talán azt a bizonyos csillogást, amit eddig jó párszor odaképzeltem, amikor a hangja haragos volt. De nincs ott semmi ilyesmi.
Újra lejjebb vándorol a tekintetem. Már egészen közel vagyok. Szinte érzem minden egyes lélegzetvételét az arcomon. Már csak egy... és igen. A szemem lecsukódik és már csak érzek. Érzem a bőrét a kezem alatt. A haját, ahogy kissé vizesen rátapad a kézfejemre és érzem azokat a varázslatosan puha ajkakat. Nem mondom, hogy olyan sok összehasonlítási alapom lenne, de fogadni mernék, hogy az övé a legédesebb! Kész álom ez... egészen addig, amíg nem vetem be jobban magam. Amint mozdul a szám, éles fájdalom hasít belém és hangosan jajdulok fel.
A varázslatos pillanatnak vége. Nem húzódok messzire, de mégis elég távol ahhoz, hogy lecsússzon róla a kezem. Úgy pislogok magam elé, mint aki nem érti a hirtelen fájdalmat. Az egyik ujjammal óvatosan érintem meg a fájdalom kiindulási pontját és felszisszenek.

El sem hiszem, hogy mosolyog! Fogadni mernék, hogy kimondottan élvezi a helyzetet és tökéletesen jól mulat azon, hogy nekem pokolian fáj a szám! Dühös vagyok? Talán egy kicsit az lennék, ha nem lenne ott a gondolataim legszélén a csók... a puha ajkainak az emléke. De ott van, úgyhogy amint csitul egy cseppnyit a fájdalom, egy visszafogott, apró mosoly jelenik meg az arcomon. Próbálom elkerülni az újabb fájdalmat.
- Köszönöm - csúszik ki a számon meggondolatlanul. Oké, azt hiszem, ezt nagyon nem kellett volna! Próbálok úgy tenni, mint aki semmit sem mondott. Egy kicsit mozgolódok, de nem valami nagy a hely. Nem tudok úgy helyezkedni, hogy ne érjek folyamatosan hozzá, így inkább abbahagyom.
Ő persze sokkal ügyesebb ebben. Mire észbe kapnék, már ott térdel velem szemben és fel is teszi a kérdést, amit persze nem értek meg elsőre. Vagyis nem vagyok benne biztos, hogy jól értem. Vajon még mindig ennyire ködös lenne az agyam alkoholtól? Egy szimpla, valószínűleg ártalmatlan kérdést félreértek? De nem, rájövök, hogy nem értettem félre.
- Iiiigen - nyújtom el a szót, majd tartok egy kis szünetet. Szeretném rávágni, hogy nagyon is sokszor, de végül nem teszem. Csakis az igazság hagyja el a szám. - Néhányszor... - sütöm le egy pillanatra a tekintetem, mintha szégyellnivaló lenne. Nem mondom, hogy nem voltam már ezzel-azzal, de a csók nem sokszor tűnt lényegesnek. Egyik sem jelentett sokat. Akár férfi volt, akár nő az illető. Nem a csók volt a lényeg, hanem inkább a sürgető vágy. Csak egy éjszaka és kész. Mindig olyanok, akik nem számítottak igazán. Ha bármelyiket is komolyan gondolnám, mégis mit kezdenénk? Abba a kis pince... vagy kazán... vagy tudom is én milyen lakásszerűségbe nem vihetem...
Mielőtt túl sokáig merülnék el a gondolataimban, újra felszisszenek. Az eddig egész kellemes, simogató érzés a testemen hirtelen fájdalomhullámba megy ágy. Úgy érzem, az egész fejem a vérem ritmusára lüktet a fájdalomtól. Reflexből kapom a fájó pont felé a tekintetem és egész hamar mozdul a kezem is, amivel rászorítok Roxy csuklójára és elhúzom a kezét. Nem tudatosan cselekszek. Ez csak amolyan önkéntelen dolog.
- Izé... sajnálom - engem ez a csuklóját és veszettül szégyellem magam. - Inkább... majd én befejezem. Meg tudom... csinálni - beszélek kicsit akadozva, miközben felé nyújtom a kezem, hogy odaadja a szivacsot.
Aztán még mielőtt bármi mást is tennék, a fájó pontra koncentrálok. Bármilyen piszkosul is fáj, nincs ott semmi különös, csak egy apró - vagy annyira nem apró - sérülés, ami a tiszta víznek köszönhetően már a rászáradt vér nélkül látszik. Nem valami szép, de volt már rajtam rosszabb is.

Gondolkodás nélkül bólintok rá a szavaira. Nem igazán figyelek arra, hogy mit mond, még mindig túl erős a fájdalom, pedig már csökkent. Mégis utána nézek, ahogy kisétál a fürdőszobából. Nem mintha ma már nem bámultam volna eleget, de javamra legyen mondva, pasiból vagyok. Ez mindig, szinte mindenre tökéletes kibúvó. Amint eltűnik a szemem elől, a kezemben tartott szivacsra nézek. Úgy bámulom, mintha a halálos ellenségem lenne. Lassan kezdem mosni az eddig kimaradt részeket, mígnem eszembe nem jut egy-két sérülésnek a története. A régebbieké, amiket csak azért szereztem be, mert hagytam magam.
A következő pillanatban nem tudom, mi üt belém, de teljes erőből kezdem sikálni a bőrömet. Nem élvezem a fájdalmat, nem azért teszem, egyszerűen csak... fogalmam sincs. Talán az állna legközelebb az igazsághoz, ha azt mondanám, hogy haragszok magamra. Amiért régen hagytam magam. Vagy amiért ma este baromságot csináltam. Igen, most már, hogy valamivel tisztább a tudatom, tudom, hogy hülyeség volt részemről. Nem sokáig csinálom, de miután abbahagyom az egész bőröm ég és lüktet. A szivacsot a vízbe dobva fekszek végig a kádban egészen addig csúszva, amíg a fejemet is el nem lepi a víz.
Csak akkor dugom ki a fejem és húzom magam ülő helyzetbe, amikor már úgy érzem, nem bírom tovább levegő nélkül. De legalább most már a fülemben lüktető vér átvette a fájdalom helyét. Sokkal jobb. És éppen időben, mert hallom a közeledő lépteket. A vizes hajamat kiseprem a szememből és úgy nézek a belépő Roxyra.
- Királyi... lakosztály? - ismétlem a szavait kicsit hitetlenkedve. Fogalmam sincs, pontosan mire gondol, de meg sem várva, hogy válaszoljon, már próbálok is kikászálódni a kádból anélkül, hogy újra elcsúsznék. Kapaszkodok, amibe csak tudok, és végül már kint vagyok. Egyetlen hasra esés nélkül.
A következő percekben egyedül állok a saját lábaimon. Szintén sikerrel, viszont mivel kiszálltam a vízből, újra előjön a remegés, de egyszerűen tudom leplezni először a törölközéssel, majd amikor rám kerül a beígért köntös, már nem is olyan vészes a dolog.
A menéshez viszont még mindig kell egy kis segítség. Bár már azt hiszem nem az alkohol miatt. A fejem az, ami még mindig veszettül húz erre és arra. Nem vagyok magabiztos, ahogy teszem egyik lábam a másik után. Mégis elérünk a... hálószobába? Megtorpanok. A küszöbön állok és nem vagyok hajlandó belépni. A fejemet rázom.
- Nem kell ágy - mondom, de a tekintetem le nem veszem a puha és hívogató ágyról. - Elég a kanapé... vagy egy matrac. Megszoktam - beszélek gondolkodás nélkül. - Nem kell...
De érzem, hogy a keze nem enged és nekem ahhoz nincs elég erőm, hogy tiltakozzak és továbbra is a küszöbön állva húzzam az időt. Megyek vele. Kénytelen vagyok, ha nem akarom, hogy a földön vonszoljon végig. Amikor megállunk az ágy mellett, úgy gyengülnek el a lábaim, mintha parancsot kaptak volna. Én pedig landolok félig ülve, félig fekve a puha ágyon. Nem érdekel, sem a takaró, se más, egyszerűen csak beleszagolok a párnákba. Nem tudom eldönteni, hogy azért tetszik az illatuk, mert az ő illatát érzem rajta, vagy mert... mert jó.
Végül nem agyalva ezen, kényelmesen végigfekszek az egésznek a tetején, de mielőtt Roxy megfordulhatna és kimehetne, a keze után nyúlok. Viszont, amint megáll, elengedem.
- Köszönök... mindent. Hogy kibírtad velem és... nem hagytál ott - mondom őszintén egy pillanatra a szemeibe nézve. Mielőtt folytatnám a beszédet az ágynak a legszélére húzódok. - Elférsz. Mellettem - mondom és nem várva meg a válaszát becsukom a szemeimet.

Mellettem marad? Amíg el nem alszok? Nem tudom miért, de a tény megnyugtat, hogy itt lesz velem. Pedig nem ez volt a célom. Egyszerűen csak nem akartam, hogy amíg én a puha ágyában alszok, addig ő kénytelen legyen a kanapén tölteni az éjszaka hátralevő részét. Nem akartam még rosszabbá tenni az estéjét. Eddig is szép kis listát tudhatok magaménak. Tudom én jól, hogy ha erre emlékezni fogok, amikor felkel a nap, pokoli bűntudatom lesz, nem akarom bővíteni még egy dologgal.
De azt hiszem, a célomat így is elértem. Továbbra is az ágy legszélén fekszek, csukott szemmel, és érzem, hogy az ágyra fekszik... ül...? Lényegtelen. Ott van és én bízok abban, hogy elnyomja majd a fáradtság és azt a pár órát a saját ágyában alussza végig. És én nem leszek az útjában, nem leszek rosszul, így nem kell velem foglalkoznia.
A beálló csendben meg sem próbálok ébren maradni. Valószínűleg akkor sem menne, ha akarnám. Hallgatom a nagy csendet és lassan elalszok. Azt hiszem, nem álmodok semmit, viszont nagyon is jól alszok. Nem vagyok rosszul, nem remegek vagy fázok. És a fő, egyszer sem érzem az oldalamba fúródó rugót, amit már a matracomnál megszoktam. Évek óta nem aludtam ilyen jól és nyugodtan, mint most. Se rémálmok, sem örökös forgolódás. Abban viszont egy percig sem kételkedek, hogy párszor lecsúszik a kezem és lelóg az ágyról. Még így, hogy alszok, tudat alatt akkor is próbálok az ágy legszélén maradni és nem útban lenni.
A reggel viszont kevésbé kellemes. Sőt, mondhatni, hogy inkább pokoli. Még ki sem nyitom a szemem, máris a fejemben hasít a fájdalom, arról nem is beszélve, hogy amint megmozdulok, azt sem tudom eldönteni, hogy pontosan melyik testrészem és hol fáj. Mégis a hátamra fordulok és amint nyitom a szemem bámulom az ismeretlen plafont. Azon gondolkodok, hogy vajon hogy aludhattam ennyire mélyen, és ki volt az a varázslatos lény, aki helyrepofozta a plafont és eltüntette a már málladozó vakolatot. Aztán rájövök, hogy még valami nem stimmel. Amin fekszek, az nem az én kemény, ezeréves matracom.
Hirtelen ülök fel. kockáztatva a fejfájás egy erősebb fokozatát, és nézek körül. Próbálom megállapítani, hogy hol vagyok. Nem otthon vagyok, ez tény. Mégis hiába erőltetem meg az agyam és próbálom felidézni az előző estét, csak homályos részletek rémlenek. Legalábbis onnantól kezdve, hogy bevettem azt a pár szem nyugtatómat, amit még a doki adott amikor utoljára nála jártam.

Fogalmam sincs, mennyi időre van szüksége az agyamnak, hogy beinduljanak azok a nyavalyás fogaskerekek és legalább nagy vonalakban emlékezek az előző estére. Mégis nem a saját emlékeim adják meg a választ, hanem a szobába belépő Roxy. Igaz, még így is szükségem van egy percre, de szépen bevillan pár emlék, mint valami diafilm képkockái.
- 'Reggelt! - túrok bele a hajamba remélve, hogy kevésbé fogom úgy érezni, hogy azonnal szétrobban a fejem. - Kár. Pedig lehet, hogy segítene az a csók... - próbálok viccelni és elvigyorodni, de az egész próbálkozás eredménye egy fájdalmas grimasz.
Pedig általában jól tűröm a fájdalmat, zokszó nélkül viselem a fejfájást... a másnaposságot, de most úgy érzem magam, mint akit laposra vertek és úgy kapartak fel a földről. A poén az, hogy tényleg így történt. Elég sok minden rémlik most már. A gyűrűs fickó, Roxy, ahogy megjelenik és... valahogy ide hoz. És igen! A csók - szóval nem csak úgy poénból említett csókot! - , ami után iszonyatosan fájt a szám!
A gondolatra reflexből nyúlok a számhoz és érzem a sebet. A többi sérülést nem látom a rajtam lévő köntöstől, de biztos vagyok benne, hogy ott vannak. Érzem őket egytől egyig. Persze ez nálam megszokott. Szinte mindig ott van valami sérülés. Máskor kevesebb, most több. Ez a rohadt fejfájás viszont...
- Egy doboz fájdalomcsillapítót? - emelem fel a tekintetem és hunyorogva nézek rá. A háta mögül beszűrődő kevés fény szinte kiégeti a szemem. Legszívesebben fordulnék egyet és a fejemre húznám a takarót, amíg újra el nem alszok, de nem teszem. Ülök és próbálom tűrni a tegnapi hülyeségem eredményeit.
- Nagyon nagy barom voltam? Őrülten viselkedtem? - kérdezek rá kissé tartva a választól, miközben kikászálódok az ágyból. Amint talpa állok, csak akkor érzem magam, hogy mennyire össze lettem verve. Szinte az egész testemen húzódik és ég a bőr. A fejemmel már nem is törődök. Az a rosszabbnál is rosszabb. Most belegondolva nem hiszem, hogy megérte a tegnapi...

Gyógyszer nélkül kell kibírnom a napot? - jut el a tudatomig a felismerés. Nagyon nem hiszem, hogy az menni fog. Nálam nincs semmilyen gyógyszer, pénzem nem hiszem, hogy van arra, hogy vegyek, és nem fogok itt letérdelni, hogy csak egy keveset is de kikönyörögjek belőle. Nem fogok! Nem...
- Egy szemet? - nézek rá egy pillanatra szinte könyörgőn. Ennyit arról, hogy nem fogok neki könyörögni. De a fenébe is, nem tudja, milyen pokolian fáj mindenem! Legalábbis nem hiszem, hogy tudja... Persze nem hibáztatnám, ha ennek ellenére egyet sem adna, de muszáj megpróbálnom, hátha mégis meggondolja magát. Még ha erre baromi kicsi is az esély.
Amikor már talpon vagyok és rákérdezek a tegnapi napra, tudom, hogy hiba volt. Az egész nyomorult este, hát még az, hogy most megkérdeztem! Meg sem kell szólalnia, már látom a tekintetén, hogy nagyon is súrolta a viselkedésem a tűrőképességét. Amikor pedig beszélni kezd és újabb képek villannak fel a fejemben a szavai után... Nem mondom, hogy nincs őrült bűntudatom az egész miatt.
- A kádba esés? - kérdezek vissza kicsit bizonytalanul. - Az annyira nem őrült. Szimpla baleset... - teszem hozzá valami magyarázatként, de rájövök, hogy talán nem kellett volna válaszolnom. De mi mást mondhattam volna? Ide egy "bocsánat" vagy "sajnálom" ku*va kevés.
- Ezek szerint, nagyon sokszor küldtél el tegnap a pokolba... - állapítom meg eléggé suttogva, de remélem, hogy ez a megjegyzés elvonja az előbbiről a figyelmét és nem fog úgy nézni rám, mint aki mindjárt elengedi magát és felpofoz.
Ahogy itt állok vele szemben, kezdem úgy érezni magam, mint egy rossz tízéves gyerek, akit az anyja most hord le azért, mert széthagyta a játékait. Vagy mert behúzott egyet valamelyik idiótának az osztálytársai közül! Persze a valódi anyám tenne erre! Legyen inkább a soha nem létezett, kissé szigorú nővérem! De az ember nem csókolja meg a saját nővérét... Áh, kész agyrém ez az egész gondolatmenet. Inkább be is fejezem és hallgatom a fejmosás további részét.
- Az csak kivételes volt. Általában nem keveredek részegen verekedésbe - magyarázom, de azt hiszem inkább csak magamat győzködöm arról, hogy nem, nincs igaza. Nem süllyedtem olyan mélyre. Nem vagyok annyira padlón, hogy képtelen legyek magamtól talpra állni. - Ha verekszek... akkor józanul szoktam.
Na jó, kénytelen vagyok magamnak is bevallani, hogy ez szánalmas magyarázat és a részeg- és sima utcai harcban nincs sok különbség. Mielőtt újabb beszéd következne a részéről, inkább elindulok felé... pontosabban az ajtó felé, de ahelyett, hogy elhaladnék mellette, megállok.
- Köszönöm, hogy elviseltél. És sajnálom, hogy bajt okoztam - darálom, mint valami jól betanult szöveget. Pedig nem igazán volt eddig rá példa, hogy bárki is kihúzott volna a sz*rból és hálával tartoznék neki. Na jó, talán egy ember, de az egészen más helyzet volt. - A ruháim... és utána már itt sem vagyok - mondom egy pillanatra lesütve a tekintetem. Nem azért beszélek így vele, mert hálátlan vagyok, egyszerűen csak azt hiszem, hogy minél előbb azt szeretné, hogy visszaálljon minden nála a normálisba... Én pedig, hogy nem érezzem ilyen piszkosul szerencsétlennek magam.