Úgy összességében egy teljesen átlagos lánynak mondanám magam. A 168 centimmel nem számítok alacsonynak, de túl magasnak sem. A világosbarna hajzuhatagom szintén nem nevezhető különleges adottságnak. Az egyedüli különlegesség, amit talán kiemelnék magamon, az a zöld szemem, és a szép ívű ajkam. Az arcom sem gyakori jelenség, ami miatt gyakran meg is fordulnak utánam az utcán. Persze hogy mindez ellensúlyozva legyen, az alakom már korántsem annyira tökéletes. Jó, azért nem kell aggódni, nem vagyok elhízva, vagy ehhez hasonló. Karcsú alkatom van, s a rendszeres testedzésnek köszönhetően szépen megmunkált izomzat borítja testem. Ám meg kell hagyni, hogy nem vagyok az a fajta műmellű, plasztikázott cicababa sem, akik után döglenek a pasik. Mindenből van, ami a nőiességhez kell, de csak mértékkel. Nem hordok dinnyéket a melleim helyén, és ha már itt tartunk, a sminkem sem egyezik meg azzal a bohóc maszkkal, amit egyesek magukra kennek. Egyszóval; természetes szépség vagyok különleges arcvonásokkal.

Hadd ne kezdjek bele a megszokott, sablonos történetbe… A kutyát se érdekli, hogy hol születtem és mikor. Megszülettem, ez a lényeg. Részeges, erőszakos apa, naiv anya – a szüleim. Az erőszakba születtem bele, s ennek köszönhetően hamar megtanultam, hogy milyen az élet igazi arca. Kemény, sanyarú, és végül, de nem utolsó sorban, ami a legfontosabb; csak magadra számíthatsz. Túl hamar kellett felnőnöm, amit így utólag visszagondolva egy cseppet sem bánok, hiszen nagyjából emiatt vagyok még mindig életben. Értem ezt arra, hogy kisgyerekként is csak magamra támaszkodhattam. Anyám elesett volt, védtelen, apám majdnem mindennap megverte. Sokszor már én védtem meg őt, és nem fordítva, pedig az esetek többségében én is kaptam egy kiadós verést, noha semmi rosszat nem tettem. Egyszerűen csak apám berúgott, és kötekedős kedvében volt, én pedig az útban voltam, akárcsak anyám. Eleinte nem is értettem, hogy miért van ez. Hogy miért kell rettegnem, miért kell minden áldott nap a torkomban gombóccal ébrednem. Aztán idővel hozzászoktam mindehhez... az érzéshez, a tudathoz, hogy erről szól az életem, és hogy a kilátásaim megegyeznek a nullával. Anyám helyzete még rosszabb volt. A naivitásán kívül számos egyéb olyan tulajdonsággal rendelkezett, amik megnehezítették az életünket. Például nem akart elválni, még annak ellenére sem, hogy naponta megverték. Ragaszkodott apámhoz, szerette őt, és némán tűrte a megaláztatást, a testi-lelki terrort, amiben nem csak neki volt része, hanem a saját lányának is. Hamar rájöttem, hogy az anyám áldozattípus, így nem is tudtam haragudni rá emiatt, noha egy percig sem értettem, hogy mi tartja még vissza a szökéstől. Gyerekként nem volt választásom, nem tudtam mit tenni, vele kellett maradnom.
A fordulópont akkor következett be az életemben, mikor apám egyszer tényleg nagyon felöntött a garatra, és konkrétan halálra verte az anyámat. Én ott voltam, mindent láttam. De ne, ne sajnálj! Utálom, ha sajnálnak, és már különben is túl vagyok rajta.
A mai napig emlékszem arra az éjszakára, amikor feltépte az ajtókilincset, és üvöltve kirángatta anyát az ágyából. Mire kiszaladtam a szobámból, anyám már a földön volt, apám felette, és ott rugdosta az élettelen testét. Mikor meglátott engem, már tudtam nagyon jól, hogy én következem.  Talán a sokk hatásának tudható be, vagy csak már egyszerűen megelégeltem az egészet, de nem vártam meg, míg odaér hozzám, hanem a konyhába szaladtam és a kezem ügyébe vettem a legelső kést, amit találtam. Apám persze egyből rám vetette magát… dulakodni kezdtünk, aztán holtan rogyott össze a padlón. Leszúrtam. A saját apámat. Lehet, hogy szörnyeteg vagyok, de akárhányszor visszagondolok arra az éjszakára, azt kell mondjam, nem bántam meg. Nem bántam meg, és megtenném újra, ha lehetőségem lenne rá. Ugyanakkor nem tartom magam gyilkosnak, hiszen önvédelemből tettem. Persze ezzel nyugtatgatom magam a rémálmaim után is, amikor újra és újra lejátszódik bennem a történet.
Mindösszesen 12 éves voltam, mikor is megtörtént az eset. Ezután árvaházba kerültem, ahol még inkább megtapasztaltam azt, hogy az ember saját magán kívül másra nem számíthat. Kemény világ volt az ottani is, de én talpraesett voltam, és ha kellett, kiálltam magamért. Egyébként sok jártasságomat a gyermekotthonban sajátítottam el. Többek közt a verekedést is, amiben kiemelkedően jónak bizonyultam.
Összességében a hánytatott sorsomtól függetlenül az életem nem mondható rossznak. Legalábbis én mindig így fogtam fel. Igazi kis túlélő vagyok, történjék bármi, én megyek tovább. Céltudatosan előre. Nem számít, hogy mi történt, nem adtam fel. Nem is szokásom feladni.
Az érettségi után a rendőrtisztire jelentkeztem, ahol értelemszerűen olyan kiképzésben részesültem, ami lehetővé tette a későbbiekben azt, hogy jómagam is rendőr lehessek. Tanulhattam volna tovább nyomozónak, de nem akartam. Sőt, a többséggel ellentétben én a gyilkossági osztályra sem vágytam soha. Számomra tökéletes az a hely, ahol jelenleg vagyok; az erkölcsrendészeten, ahol a hozzám hasonló bajbajutottakon segíthetek, ha szükséges. Próbálom legálisan megszabadítani a világot az olyan mocskoktól, mint amilyen az apám volt.