Azt hittem, teljes és tökéletes az életem. Pár nappal ezelőtt viszont kiderült, hogy azért ez nem így megy. Szinte mindent megkaptam, amire csak vágyhattam. Egy dolgot kivéve. Őt. Roxy nem hajlandó velem lenni, de imád játszadozni. Nem hiszem, hogy ennyire nehéz megérteni, ez nekem milyen kínt jelent. Persze, hogy akkor este dühös lettem rá és a sokadig akarom-nem akarom huzavona után inkább elvonultam. Jót tette a friss levegőt, meg az a pár olcsó ital, amit megittam a közeli csehóban. Nem rúgtam be, nem voltam részeg, de azért volt bennem egy kevés pia. De legalább már nem feszített a vágy. Otthon első utam Hunterhöz vezetett, akitől is bocsánatot kértem, amiért csak így eltűntem és még nem is köszöntem neki. Úgy tűnt, nem érdeklik a szavaim. Tovább aludt, pont olyan békésen, mintha ott sem lettem volna. Aztán zuhany és minden nélkül, ruhástól feküdtem be Roxy mellé. Ekkor már javában elmúlt éjfél, és valószínűleg érződött is rajtam az ital, ahogy a nyakába csókoltam és átöleltem. Ez volt az én bocsánatkérésem. Nem éreztem úgy, hogy többet kellene tennem vagy mondanom, hiszen igazából nem voltam hibás.
Ma viszont tudom, hogy nem lesz elég ennyi. Nem lesz elég egy apró csók vagy egy megnyugtató mosoly, hogy meggyőzzem, bízzon bennem. Nem hiszem, hogy kitörő örömmel fogja fogadni, amikor beállítok Jack-kel a Rottweilerrel az oldalamon. Mégsem látok más megoldást arra, hogy biztonságban tudhassam őket, miközben én dolgozok. Szerettem volna még napokat, hónapokat eltölteni velük és megtanulni minden apró trükköt, ami az apasághoz kell, de ezt a lehetőséget nem mulaszthattam el. Kellett valami munka. Nem élhettünk abból a kölcsönből hosszú ideig. Ráadásul mivel ragaszkodok ahhoz, hogy minden centet visszafizessek, tényleg szükségem van valami keresetre. Ennél jobb állást én nem kaphattam volna, mint amit sikerült megszerezni. Hogy nem biztonságos? Hogy hatalmas kockázat van az egészben? Akár lehet börtön is a vége? Érdekel, persze, hogy érdekel, de nem magam miatt. Miattuk. Mégis elvállaltam. Jó pénzt keresek vele és erre van szükségünk. Nekem pedig az a fontos, hogy biztonságban legyenek, bármi is történik. Ezért kell Jack. A nagyiéknak néha úgyis csak útban van. Velünk viszont jó helyen lesz. Tudom.
- Gyere, pajti. Ismerkedj meg az új otthonoddal - beszélek a kutyához, ahogy leveszem a pórázt és engedem, hogy megrohamozza a házat. Persze nem teszi. Ott sétál még így is mellettem. Csak akkor fogja sietősre, amikor meglátja a konyhában készülő ebédet. Hagyom, hadd fedezze fel a terepet én pedig boldog mosollyal készülök csókot adni az én szerelmemnek.
- Ugye hiányoztam? - kérdezem és már kérem is a nekem kijáró csókot. - Hunter?

Az eltelt egy hét volt életem eddigi legkeményebb időszaka, de azt kell, hogy mondjam, még mindig nem edződtem meg annyira, hogy ne kerülgessen sírógörcs minden éjszakai etetésnél, és hogy ne legyek egész nap kimerült, és ennek köszönhetően baromira ingerlékeny is. De ami mégis üröm az örömben, az az, hogy Davidnek végre sikerült állást találnia -azért nem bánnám, ha az orromra kötné, hogy mi a francot is csinál-, és hogy Hunter néha megereszt egy-egy kis tündéri mosolyt, ami persze még nem teljesen ösztönös részéről -inkább csak amolyan reflexszerű-, mégis csodálattal tölt el, és képes akár egy ilyen apró-cseprő kis arcmozzanata is bearanyozni az egész napomat, és kárpótolni a rengeteg kakis pelenkáért, és a szembe pisilésekért is, amiket egyre sűrűbben csinál...
Soha nem voltam valami házias konyhatündér -inkább konyhamalac-, de mióta be vagyok zárva a négy fal közé, és tudom, hogy van egy pasim, aki mindennap, amikor hullafáradtan hazaesik a melóból, azt akarja, hogy legyen valami ehető, és meleg kaja az asztalon, kénytelen voltam az utóbbi napokban fellapozni a receptkönyveinket, amik mellesleg azt se tudom, hogy honnan vannak, mert arra tisztán emlékszem, hogy ilyen vackokat nem hoztam magammal otthonról.
Tehát, lényeg a lényeg, hogy ez az első olyan nap, hogy komolyabban is hajlandó voltam belevetni magam a kotyvasztás rejtelmeibe, pedig most igazán kihasználhatnám azt az egy órát -mert ennél több ideig úgyse fog nekem nyugtot hagyni-, ameddig Hunter édes álmát alussza, én mégis itt görnyedek a tűzhely fölött, és össze vissza kapkodok, hogy valami ehető sülhessen -ez esetben főhessen-, ki a jelenleg félkész állapotban lévő spagettiből.
-Mi a... picsa?! - Morranok fel türelmetlenül, ahogy letekintek szürke, egyszerű pólómra, amin már számtalan paradicsomszósz folt díszeleg. Kezdem érteni, hogy mire való a kötény!
-Áh, ennek már holt mindegy! - Intézem el ennyivel, és egy legyintéssel, de még mielőtt visszafordulhatnék a kajához, vetek egy gyors, utolsó, elégedett pillantást Hunterre, aki az asztalon -persze a falnál, hogy esélye se lehessen leborulni onnan-, szundikál édesdeden a babahordozójába, aminek nem hittem volna, hogy egyszer majd ekkora hasznát tudjuk venni. Pár másodpercig még éberen figyelem, ahogy nyugodtan szuszog, ami után újra a kajáé (lenne) a főszerep, ha nem hallanám meg kivágódni a bejárati ajtót, és nem sokkal utána David hangját.
-Ezért ma kijár nekem minimum egy hátmasszázs! Éppen a vacsorával szarakodok, és... - A mondat persze félbeszakad, és naná, hogy döbbenten elhúzom a fejem a csók elől, amikor meglátom komótosan betrappolni azt a vérengző vadállatot a házunkba, aki éppen az asztal felé tart, ahol egy kis szaglászás után első dolga, hogy telibe hugyozza a falat.
-Ezt...nem...hiszem...el...! - Minden szónál egyre ingerültebb hangnemet öltök, ahogy a vörös köd lassacskán leszállni készül az agyamra.
-Vidd ki innen de most rögtön! Tudod, hogy mennyi genyóságot hordoz magában egy ilyen dög?! Az orvos is megmondta, hogy minimum egy éves koráig nem mehet a gyerek közelébe szőrös dög, erre te idehozol egy ilyen beszámíthatatlan vadállatot?! - A szavak csak úgy dőlnek belőlem, és csak annak köszönhető, hogy még nem ordítok torkom szakadtából, hogy nem akarom Huntert felverni.
-Egyáltalán, mikor beszéltük meg mi bármikor is azt, hogy lesz egy kutyánk?! -

Akkora mosollyal megyek haza, amekkora csak elfér az arcomon. Kezemben Jack pórázának a vége, majd az ajtóban megszabadítom ettől is és engedem, hogy induljon előre. De neki eszében sincs őrült módjára berontani. Pont úgy lépked mellettem, ahogy idefelé jövet. Okos kutya. Már most tudom, hogy jó döntés volt, amiért elhoztam a nagyiéktól. Ő lesz a legjobb házőrző a világon és akkor is vigyázni fog mindenkire, amikor én nem vagyok itt. Szükségünk van rá, csak erről még senki nem tud rajtam kívül. Hamar megbizonyosodok arról, hogy nemcsak nem tud Roxy erről, de egyenesen ellenzi. Pedig mennyire szívesen beszéltem volna arról a masszázsról, ahelyett, hogy a kitörő tornádót várom. Csak megrándul a szám széle, amikor megszólal. Odanézek Jackre, mintha nem is én hoztam volna be. Éppen megjelöli az új területét. Szuper.
- Ne már, pajtás! Viselkedj! - szólok rá elég határozottan ahhoz, hogy felém fordítsa a fejét. Esküszöm, hogy tudja, rosszat csinált és bűnbánó arcot vág. Roxyt viszont ez nem hatja meg.
- Jack nem beszámíthatatlan vadállat - kondom teljesen nyugodt hangon, miközben egyetlen kézmozdulattal magamhoz intem, mire ráérősen odasétál a lábamhoz.
- Ne rendezz jelenetet! Semmi baja nincs. Oltások, rendszeres fürdetés, mindenben része van, amire szükség lehet. Ha nem lennék benne biztos, nem hoznám Hunter közelébe - magyarázom továbbra is nyugodt hangon. Nem vagyok hajlandó felemelni a hangom vagy engedni, hogy átjárja a testem az idegesség. Igaz, hogy egy pillanatra elbizonytalanodok, amikor felhozza az orvos szavait, de Jack egy Rottweiler, nincs hatalmas bundája. Nem lesz baja Hunternek.
- Nem beszéltük meg, de én így döntöttem. Szükségem van valakire, aki vigyáz rátok, amikor én nem tudok, mert nem vagyok itt - jelenik meg egy apró mosoly az arcomon és remélem, hogy nem támad le újra, hanem átgondolja, amit mondtam. Azt nem köthetem az orrára, hogy pontosan mit is csinálok és szeretném elkerülni, hogy bármikor is tudomást szerezzen arról. Jó, hogy egyelőre még nem kaptam fegyvert. Akkor törne ki csak igazán a balhé!
- Kérlek bébi, csak gondolt át! Teljesen ártalmatlan. Te is ismered. Akkor sem bántott, amikor betörtünk a nagyiékhoz. Akit ismer, azzal kedves - fogok újabb magyarázatba és próbálom átkarolni a derekát és ezzel kiharcolni a megbocsátását. Szeretnék már témát váltani és odamenni a fiamhoz, hogy köszöntsem. Egyelőre csak egy pillantást tudtam rá vetni, de ez kevés. Egész nap nem láttam! Persze hallani a hangját, azt hallottam. Esküszöm tegnap éjszaka hisztisebb volt és többet sírt, mint bármikor máskor. Remélem azóta nyugodtabb.

Tudhattam volna, hogy ez lesz. Jót akarok, nem szeretném, ha védtelenül maradna az én világom két legfontosabb embere, de ezt ő nem látja. Nem érti. Nem akarja. Fogalmam sincs, mivel tudnám meggyőzni, de nem adom fel. Jack maradni fog és idővel Roxy is belátja majd, hogy szükség volt rá. Remélhetőleg nem több nap múlva, hanem mondjuk ma este. De amikor újabb szavak hagyják el a száját, már tudom, hogy nem ma fogja megérteni. Nem is holnap.
- Nem is úgy értettem, hogy akkor most összenyalja az arcát! Én is pont úgy szeretem Huntert, ahogy te és nem akarok rosszat neki. De Jack attól még marad és hasznos lesz - jelentem ki, ahogy visszavágok neki. A hangomon még mindig uralkodok, de már nagy akaraterő kell hozzá.
- Nem házi kutya lesz. Amúgy sem ahhoz szokott. Kint a kertben lesz a helye - magyarázom, miközben újra és újra figyelmeztetem magam, hogy ne kiabáljak és ne engedjem, hogy átragadjon rám is az idegesség. Jót akartam és azt tettem, amire szükség volt. Meg kell értenie. Muszáj.
- Felelőtlen? Én nem... - kezdek bele, de inkább elhallgatok, ahogy egy pillanatra meginog a magabiztosságom. Nem hiszem el, hogy képes ezt mondani. Mindent, de tényleg mindent meg akarok tenni értük, de ha nem hallgat meg, ha minden apróságon felkapja a vizet, akkor mit tehetnék? Húzódjak a sarokba és kerüljem őt, amikor csak tudom, hogy ne balhézzon? Ezt ő sem várhatja el tőlem. Inkább próbálom menteni a kialakult helyzetet és a lehető legkevesebb biztos ténnyel elmagyarázni, hogy erre nekik van szükségük. Nekem szórakoztató kisállatnak hoztam - Jackre amúgy is mindent lehet mondani, de azt nem, hogy kicsit -, sokkal inkább azért, hogy legyen egy házőrzőnk. Valaki, aki ilyen téren helyettesít.
- Azért, mert nem vagyok itt! Ez Vegas, jól tudod, és hiába nem a belváros, attól még... bármi lehet. Utálom, hogy nem tudok itt lenni és szemmel tartani titeket! Nem vagyok nyugodt, hogyha egyedül vagytok - beszélek és most már az én hangom is erőteljesebb egy-egy szónál. Nem, még mindig nem kiabálok, de érezni a feszültséget a hangomban. Szinte alig tűnik fel Hunter nyöszörgése. Inkább csak azt látom, hogy Roxy arra kapja a fejét. De mivel nem hangzik fel sírás, így én még ennyit sem teszek. Nem azért, mert nem érdekelne vagy nem szeretnék már ránézni és beszélni hozzá, hanem mert fontosabb dolgom van. Most, ez, fontosabb.
- De, marad. Mert szükségünk van rá. Kell, hogy vigyázzon rátok! - ismétlem meg újra és újra azt a mondatot anélkül, hogy tényleges magyarázatot fűznék hozzá. Nem igaz, hogy most az egyszer nem dönthetek én. Hinnie kell nekem, hogy jobban tudom, mint ő. Engedtem neki, nagyon sok mindenben, de most nem. Viszont nem kiabálással és veszekedéssel szeretném mindezt elérni. Ezért is próbálom magamhoz húzni és megölelni. Reménykedek abban, hogy majd minden jobb lesz ezáltal. Egy kicsit csökken a feszültség és megérti, hogy nagyjából mi játszódik le bennem. De hamar kiderül, hogy ez így nem fog menni. Amint meghallom a következő szavait, leengedem a karjaimat és már nem próbálkozok semmivel. Egy pillanatig csak állok vele szemben, egyetlen szó nélkül.
- Igen, őrült vagyok. Pont, mint az apám. Meg akarom betegíteni a saját fiam. Persze. Miért nem mondod inkább azt, hogy tűnjek a házból, mert én is rossz hatással vagyok Hunterre? Amúgy sem kell sok, hogy elhiggyem - mondom, de most már egyre erőteljesebb a hangom és már könnyedén nevezhető kiabálásnak. Minderre persze Hunter felsír, én pedig kapásból felé fordítom a fejem. Szinte azonnal abbahagyja és csak szipog. Mintha félne tőlem. Remek. Nem lépek oda hozzá, sokkal inkább Roxy felé teszek egy lépést és a pultnak szorítom, miközben a kezeim közrezárják, ahogy a hideg lapot markolom.
- Csak mondd ki, még egyszer, hogy őrült vagyok. Csak mondd ki, hogy pont olyan őrült lesz a fiam, ha a közelében maradok és már itt sem vagyok. Gyerünk! - kiabálok, pedig ilyen közelségben nincs szükség hangos szavakra. Hunter persze nem értékeli az ordibálást és azzal mutatja ki, hogy túlkiabál. Mégsem akarom felvenni. Nem, mert akkor olyan lesz, mint én. Minél többet töltök a közelében, annál rosszabb. Viszont Roxyt sem engedem oda, amíg nem válaszol.

Hasznos? Hogy lehetne hasznos? Néha megugatja a járó-kelőket, de ezenkívül semmi mást nem várhatunk el tőle, ráadásul plusz költségekkel jár. Etetni és itatni kell, és ha már annyira higiénikus kutyának tartja, akkor ott a fürdetés is, és nem hiszem, hogy jelenleg olyan kicsattantóan jó anyagi helyzetben vagyunk, hogy megengedhessük magunknak még a drága kutya kajákat, és samponokat is. Ez az egész egy kész agyrém!
-Tudod, azt gondoltam, hogy tök jó lesz ez a nap. Te szépen hazajössz, én addigra végzek a kajával, együtt megvacsorázunk, megfürdetjük Huntert, és onnantól kezdve Miénk az este, erre muszáj magaddal hoznod Jacket is, hogy végképp el legyen cseszve az este... - Igazából már egyáltalán nem látom értelmét annak, hogy továbbra is megpróbáljam megértetni vele, hogy mit tett azzal, hogy idehozott egy kutyát, és hogy ennyire közel engedte a gyerekhez. Arról meg inkább ne is beszéljünk, hogy látszólag egyáltalán nem érdekli az, hogy én mit akarok, és hogy attól sokkal nyugodtabb lennék, ha ez a dög kikerülne a házból.
-A-a! Ha rajtam múlik, ebben a házban sehol se lesz neki helye! Vidd vissza oda ahonnan hoztad. - Hangom továbbra is erélyes, akaratos, és kitartok a döntésem mellett, miszerint nem kell ide semmilyen szőrös háziállat, elvagyunk mi anélkül is. Ha eddig nem törte ránk senki se az ajtót, ameddig David dolgozott, akkor ezek után sem fogják! Ez a környék egyébként is túl nyugodt és csendes ahhoz, hogy bármi is történjen. A belváros az a hely, ahol mindennaposak a halálesetek, és rablások, de ez kit érdekel, amikor mi még csak meg se közelítjük a városnak azon részét?! Én csak egy nyugodt, békés kertvárosi életet akartam a pasimmal és a fiammal, erre most minden felborulni látszik...
-Még egyszer mondom, hogy itt nem eshet semmi bajunk! Na meg különben is, ha jól emlékszem, még mindig börtönőr a szakmám, és még mindig amatőr boxoló vagyok, és konyítok egyet, s mást az önvédelemhez. - Ellenkezek továbbra is szilárdan, kitartóan, és jelenleg annyira dúl bennem a felhalmozódott feszültség, amit nem merek Hunter miatt kiabálás formájában kiadni magamból, hogy azt se veszem észre, hogy mikor inog meg egy kicsit a szavaim hallatán.
-A kurva életbe! Állj már le ezzel a hülye szöveggel. - Csapok rá a pultra, mintha ezzel legalábbis bármit elérhetnék, de azonkívül, hogy Hunter nyűglődni kezd, semmi sem történik. Attól még Daviddel ugyanúgy mások lesznek az elképzeléseink ezt az egész kutyás dolgot illetően, és dögöljek meg itt helyben, ha nem csúszott már megint valami gebasz a számításba, és azért akarja, hogy Jack itt legyen... Nagyon szívesen számon kérném erről, úgy ahogy még sok minden másról is, de ő jön az ölelés, és már csak az jár a fejembe, hogy mennyivel jobban élvezném az egészet, ha nem akarnánk éppen feltépni egymás torkát, és ha nem lenne ez a kutyás téma, és ha nem mondtam volna ki meggondolatlanul azt, ami mindig is mélyen érintette, és ami az egyik legfőbb ellensége.
Mióta kezdetét vette ez az egész perpatvar, most érzem először azt, hogy hibáztam, nem kellett volna azt mondanom amit, és hogy néha jobb, ha az ember megtanul kussolni.
Hatalmas szemeket meresztve pislogok rá, testtartásom feszültté válik, arcomon pedig egy pillanatra átsuhan a megbánás.
-Nem! Nem vagy az, te nem vagy őrült, és Hunter se lesz az! Hagyd abba... - Már egyáltalán nem olyan erőteljes, vagy éppen parancsoló a hangom, mint amilyen az előző vitánk során is volt. Inkább könyörgő, és bocsánatkérő, de őt ennyi nem hatja meg. Most ő az, aki átveszi az ordító, önmagából teljesen kifordult fél szerepét, és üvölteni kezd, amire Hunter is rákontrázik.
-Hagyj békén, eressz el! - Sipákolom kétségbeesetten, majd taszítok rajta egyet a mellkasánál, és így végre kiszabadulhatok közüle és a pult közül.
-Kicsim... - Nyöszörgöm magam elé, ahogy kinyújtott karokkal elindulok a keservesen síró Hunter felé, de a rohadt dög az utamat állja, és úgy kezd el ugatni és vicsorogni rám, mintha valami idegen lennék. Te rohadt kis korcs!
Ekkor pattan el az utolsó ér is az agyamba, és hirtelen irányt változtatok, hogy megfogva Jack nyakörvét, annál fogva ráncigálhassam ki az udvarra, kifele menet még direkt lökve is egyet vállammal Daviden...

Nem így akartam. Nem ezt akartam. Tényleg nem akartam bajt. Pont azért hoztam Jacket, hogy minden rendben menjen ezentúl is, de ő nem hisz nekem. Azt viszont könnyedén eléri, hogy röpke pillanatokra, amikor nem a dühömet próbálom visszahozni, bűntudatom támadjon. Mégis mindezt hamar elhessegetem és csak azzal törődök, hogy ne emeljem meg a hangom. Nem mintha erre képes lennék a végtelenségig. Egyetlen szó nélkül lenyelem azt, hogy elrontottam az estét, amit olyan tökéletes eltervezett. Ahogy végül arra sem mondok semmit, hogy a kutya nem maradhat. Ez nem jelenti azt, hogy visszaviszem a nagyiékhoz. Nem. Erről szó sem lehet, ha nem látom értelmét újra elmondani neki, hogy Jack marad. Kint lesz a hátsó udvaron, de marad. Azt viszont már nem tudom szó nélkül hagyni, amikor emlékeztet rá, mi is a munkája, mivel foglalkozott, mielőtt egy család lettünk.
- Tudom, hogy meg tudod védeni a fiunkat is és magadat, de akkor is...! - kezdenék bele újra, hogy kell valaki aki vigyáz rájuk, de nincs semmi értelme. Láthatóan bármit mondok, ő nem fogja azt látni, amit én. Persze ha legalább egy pillanatra nyugodtan, tiszta fejjel belegondolnék, megérthetném. Hiszen nincs mitől tartania addig, amíg nem tudja, amit én. Amíg nem közlöm vele, hogy pontosan milyen munkát is kaptam és ez mi mindennel jár. De ezt nem akarom vele megosztani. Még nem. Talán soha nem részletezem majd. De most biztos nem. Egyetlen apró részletet sem árulok el, hiszen a szavai minden eddigit kivernek a fejemből. Na nem a káromkodása az, ami ennyire letaglóz. Még ahhoz sincs semmi köze, hogy Hunternek láthatóan nem tetszik, ahogy a szülei vitáznak. Sokkal inkább az az oka, amikor azt feltételezi, hogy megőrültem. Pár pillanatra szükségem van, mire vissza tudok vágni. Ez is csak azért kell, hogy ne kövessem el újra azt a hibát, amit előző alkalommal, mikor szinte ugyanezt vágta a fejemben. Nem fogom megütni. Nehogy őt, de senkit és semmit! A szavaimat viszont már nem tudom szabályozni. Kiabálva törnek ki belőlem és már a vitának semmi köze ahhoz, hogy Jackkel beállítottam.
- Nem, nem így gondolod. Őrültnek hiszel. Mindig is így volt és így is lesz. Mert az vagyok. Ezért sír Hunter, ha felveszem, és ezért bömböl most is. Emiatt nézel olyan árgus szemekkel, amikor mégis az én kezemben van - mondom és most már képes vagyok mindenféle őrültséget bebeszélni magamnak. Ez már régen nem arról szól, amit látok, inkább csak, amit látni vélek. Mindent felerősít az őrült, tomboló tudatom és ez az oka, hogy ilyesmiket mondok. Ahogy az is annak köszönhető, hogy a pultnak nyomom őt, miközben elvárom tőle, hogy meggyőzzön arról, amit soha nem fogok elhinni.
Most csak annyira lenne szükségem, hogy kimondja, menjek el. Egyetlen szó nélkül eltűnnék. Bármennyire is fájna később, megtenném és többet nem látna. Csak az a rohadt szóra van szükségem, hogy minden, amit a hónapok alatt elnyomtam, most felszínre törjön. De ő mást mond és ellök magától, én pedig utána sem nézek. Maradok pont ott, ahol vagyok, a pultot támasztva, miközben teljes erőből szorítom a szemem és próbálok megnyugodni. Nem kaptam választ. Olyat nem, amit eljutott volna a ködös agyamig. Próbálom kizárni a hangokat. A sírást, a kutya ugatását, az ideges lépteket. Mindent. De nem igazán sikerül. Ennek köszönhető, hogy meghallom az ajtó nyílását. Egy pillanatra a düh helyét a pánik veszi át. A csukott szemem előtt megjelenik a kép, ahogy Roxy felkapja Huntert és elviharzik vele. Megfordulok, de a fiam még most is ott sír, ahol eddig volt. Senki nincs ott vele, én pedig gondolkodás nélkül lépek oda hozzá. Most először nem hezitálok, hogy felvegyem-e. Olyan fájdalmasan sír, hogy még az előbbi veszekedés sem jut az eszembe. Egyszerűen csak kiveszem a székből a fiam és igyekszek megvigasztalni. Lassan járkálni kezdek a konyhában a hátát simogatva, mire a sírás mérséklődik. Még ekkor sem tudok mosolyogni vagy megnyugodni igazán, és tudom, hogy Roxy amint visszajön, a kezébe adom az apróságot és... és utána fogalmam sincs, mi lesz.

Nem szerettem volna mindebbe belemerülni. Csak jót akartam nekik, erre újra kitört a háború közöttünk. Pont úgy, mint régen. Olyan dolgokat vágunk a másik fejéhez, amit nem gondolunk át. De nem is mi lennénk, ha nem ezt tennénk. Baromság volt azt hinni, hogy Hunter születésével mindketten gyökeresen megváltozunk és többé nem lesznek mindent elsöprő veszekedéseink. A különbség csak annyi, hogy ezúttal már van egy újabb pont, ahol támadni tud és ami által előjönnek a régi félelmeim. De már nem számít. Már semmi nem számít.
- Nem keveredtem semmibe! Olyan rohadt nagy kérés, hogy elviselj egy kutyát, annak cserébe, hogy nyugodt lehessek? - kérdezem már én is javában kiabálva. Nem hiszem, hogy olyan nagy kérés lenne ez részemről, de ekkorra már eljutok oda, hogy semmit nem tudok. Már tényleg csak üvöltünk egymással, amíg valamelyikünk el nem vonul lenyugodni.
Nem lett volna rossz, ha ez még azelőtt megtörténik, hogy kicsúszna a száján az a bizonyos vád, miszerint megőrültem. Hónapokba telt, mire letettem minden ilyesmiről és elvetettem még a gondolatot is, hogy Hunternek miattam lehet valami baja. De nem, most ő felhozta és minden kitör belőlem. Már képtelen vagyok visszafogni magam, annyira elönti az agyam a kétségbeesett düh. Még a szavait sem fogom fel. Látom, hogy mozog a szája, de semmit nem hallok. Hunter sírása is csak alig képes áttörni a ködöt. Pedig egy részem jól tudja, hogy le kellene állni. Befejezni a dühöngést és engedni Roxynak, hogy ellépjen tőlem, de a végtagjaim nem hallgatnak rám. Egy kis idő múlva mégis engedek, amikor ellök magától. Az apróságig nem jut el, de kis idő múlva, amikor elfog a pánik, az ajtócsapódás hangját hallva, én lépek oda a fiamhoz. Kézbe veszem és járkálni kezdek vele, ahogy próbálom megnyugtatni. Hamar, nagyon hamar megszűnik a sírás. Ez az első alkalom, hogy nem úgy kellett noszogatni, hogy vegyem őt fel. Ráadásul most először hagyja könnyedén abba a sírást a karjaim között. Mégsem vagyok képes mosolyogni. Egyre csak az jár a fejemben, hogy tényleg őrült vagyok és senkinek nem jó, ha itt vagyok, közel hozzájuk. Mégis képtelen vagyok rászánni magam arra, hogy pakoljak és eltűnjek. Túlzottan szeretem őket.
Mégis alig láthatóan összerezzenek, amikor meghallom az ismerős hangot a hátam mögött. Abbahagyom a járkálást - amúgy sincs már rá szükség -, de nem fordulok meg. Akkor sem, amikor megérzem az ölelő karokat. Kényszerítenem kell magam, hogy megszólaljak.
- Tudod jól, hogy képtelen vagyok rád haragudni... - beszélek, még ha nem is teljesen a kérdésére válaszolok. A lényeg benne van a szavaimban. Azt hiszem, most kellene nekem is bocsánatot kérnem, amiért egyetlen szó nélkül beállítottam Jackkel, de abból az lenne, hogy magyarázzam meg, miért tettem. Azt pedig nem szeretném. Még biztos nem. Ezért csak megfordulok és egy csókot lehelek az ajkaira, hogy biztosra vehesse, nem haragszok rá. Majd ezután át is adom neki Huntert, aki furcsa mód, nyöszörögni kezd. Mi a fene? Ez fordítva szokott lenni. De ettől függetlenül nem veszem vissza és elérem, hogy az ujjai ne kapaszkodjanak olyan görcsösen a pólómba és elengedjen.
- Szeretlek, bébi... bármit is mondok vagy teszek néha - fogok bele mégis valamiféle bocsánatkérésbe. - Most viszont megyek és ledobom ezt az átizzadt göncöt - beszélek és elindulok a fürdőszoba felé. Még el sem érem az ajtót, már hallom, hogy Hunter újra sírni kezd. Emlékeztetem magam, hogy nem rám van szüksége. Biztos csak éhes. Úgyhogy nem fordulok meg, csak megyek tovább.

Kezdem érteni, hogy pontosan miért borult ki. Talán tényleg nem kellett volna egyetlen szó nélkül idehoznom Jacket. Talán. De ha megbeszéljük, akkor jött volna a miért, amire nem igazán találtam még ki megfelelő magyarázatot. Azt hiszem, akkor sem kerültük volna el a veszekedést. Bár lehet, hogy nem fajult volna addig a dolog, hogy olyat vág a fejemhez, amit nem gondol át, én pedig nem veszítem el teljesen az eszem. De semmi nincs garantálva, ráadásul most már nem éri meg ezen rágódni. Úgysem változtathatunk már semmin. Meg sem próbálom győzködni magam arról, hogy nem ártok Hunternek azzal, hogyha felveszem és én nyugtatom meg - vagy legalábbis próbálkozok vele. Furcsa módon egész hamar felhagy a sírással. Ennek ellenére nem vagyok meggyőzni. Tudom, hogy amint felbukkan újra Roxy, a kezébe adom az apróságot. Nem akarom én fogni. Nem akarok ártani neki semmilyen módon. Valószínűleg ez az elmélet a legnagyobb baromság a világon és mégsem tudok tőle szabadulni. Talán eltemethettem egy időre, de az egész veszekedésünknek köszönhetően képtelen vagyok újra figyelmen kívül hagyni. Azzal viszont jól boldogulok, hogy egy mosolyt fessek az arcomra és egy csókot adjak azokra az édes ajkakra, amikor felbukkan. Nem haragszok rá, ez nem hazugság.
- Persze. Elfelejtem - mondom és a tőlem telhető leghitelesebben játszom a szerepet. Igen, ez már hazugság. Tudom, hogy nem leszek képes csak úgy elfelejteni. Nem hiába adom neki oda Huntert és megyek tőlük távolabb egy piti indokkal. Az a zuhany bőven ráért volna. De jobb így.
Persze végig magamon érzem a tekintetét és az ajtóból még visszanézek rá és mosolygok, mielőtt eltűnnék a szeme elől. Viszont amint csukódik mögöttem az ajtó már sehol a jókedv. Megnyitom a vizet, de jó egy percig csak bámulom magam a tükörben. Talán az őrület jeleit keresem. Talán csak apám vonásaira ismerek saját magamon. A lényeg viszont az, hogy nem tetszik, amit látok. Legszívesebben beleütnék a tükörbe, de visszafogom magam. Nem akarok magyarázkodni, sem belefogni valami lelkizős beszédbe, ahol arról próbál majd meggyőzni, hogy nem vagyok olyan, mint az apám és Hunter is csak jó tulajdonságokat örökölt. Persze. Ezt nem tudhatja. Én sem tudhatom. Ez az, ami zavar.
Végül belátom, hogy nem állhatok órákon át a tükör előtt, úgyhogy mindent ledobok magamról, jó férfihoz mérten a fürdőszoba közepén hagyva a ruhákat és beállok a víz alá. Teljesen elmerülök a saját gondolataimban. Állok ott és hagyom, hogy végigfolyjon rajtam a víz. Nem mozdulok, csak akkor, amikor meghallom a szavakat. Kinyitom az eddig becsukott szemem, de esélyem sincs tiltakozni - nem, mintha akarnék! Hagyom, hogy a csempének szorít.
- Tíz perc? Mire is van...? - kérdezek vissza, de a mondat elhal. Még csak most lépett be, de attól, ahogy végignéztem rajta, már dobolni kezdett a fülemben a vér. Ha nem az enyém lenne, ha nem az én nőm állna itt, akkor sem bírnék ellenállni neki. Látni, ahogy az a vékony top átázik pillanatok alatt! Azt hiszem, nagy bajban vagyok!
Hiába tapad a számra, úgy érzem, nem kaphatok belőle eleget. Ráadásul még ettől a kiváltságtól is hamar megfoszt, hiszen a csók félbeszakad. Egy pillanatig minden eddigi gondolatom átalakul és azt hiszem, ez egy újabb játék. Újabb felvonása annak a műnek, amikor rám veti magát, majd valami olyasmit motyog, hogy ez neki még nem megy és álljak le. Az őrületbe kerget!
De nem. Nem áll le! Sokkal inkább lejjebb halad, én pedig belegondolni sem merek, hogy mi következik. Már az is elég lenne ahhoz, hogy hozzám se kelljen érnie és... Egy nagy sóhaj tör fel a torkom legmélyéről, ami inkább nevezhető valami állatias morgásnak. Oké, hiába is tagadnám, veszettül hiányzott már ez az egész. Egy kis törődés... Mégis van mélyen bennem valami, ami arra ösztönöz, hogy húzzam fel és ne engedjem, hogy csak nekem legyen jó. Ez még azelőtt van, hogy elérne a céljáig. Onnantól viszont már üres a fejem és egyetlen kósza gondolat sem vibrál odabent.
Az hiszem egy teljes percre sincs szükségem ahhoz, hogy teljesen elmenjen az eszem. Az utolsó pillanatban viszont felhúzom magamhoz. Imádtam volna, ha befejezi, amit elkezdett, mégis...!
- Veled akarom! Veled, bébi! - mondom, vagyis inkább nyögöm a szavakat, ahogy a kezem megindul a testén. Az egyik azon ügyködik, hogy levegye róla a topot, a másik pedig a gerince mentén csúszik lejjebb.
- Csak engedd, hogy... - kezdek bele, de végül feladom. Feleslegesek ide a szavak. Tudhatja, hogy mit akarok. Ha most nemet mondd, azt nem fogom jól viselni. Viszont ha szavak nélkül utasít el és visszatér ahhoz, amit csinált, nem lesz még egyszer elég erőm ahhoz, hogy megállítsam.

Meglepetés... figyeljek... lazítsak. Még akkor is ezek a szavak visszhangoznak a fejemben, amikor elveszi az útból az ujját és megcsókolhatom. Idő, amíg a vágy annyira elködösíti az agyam, hogy mindent kiűzzön onnan és csak a sürgető érzés maradjon. Ha nem tudnám, hogy leheletlen, azt gondolnám, hogy az egész testem lángra gyulladt. Megőrülök. A vágytól. A hiányától. Megőrülök érte! Úgy, ahogy van, akarom. Jobban, mint eddig bármikor. Mikor már épp azt hinném, hogy van elég akaraterőm ahhoz, hogy megállítsam és felhúzzam magamhoz, mindig valami olyat tesz odalent, amitől minden szertefoszlik és csak egy nyögés az egyetlen, amire képes vagyok. Végül mégis csak megteszem. Képes vagyok megállítani és kinyögni pár szót. Azt hiszem, ezeket nem lehet mondatoknak nevezni, de a lényeg bőven érthető.
- Bizonyítsd! - mondom határozott hangon, valami morgással keverve, annak ellenére, hogy megveszek a fájdalmas lüktetéstől. Azt akarom, hogy folytassa. Folytassuk. Most! AZONNAL! Teszek is azért, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy szeretném. Itt már nincs szükség időhúzásra, mégis próbálok gyengéd lenni vele. Az egyik kezem a gerince mentén játszadozik, míg a másik kihasználva a helyzetet, a térde alá csúszik. Már épp felemelném, hogy az ölembe kapjam és a szemközti csempével borított falnak nyomjam, hogy teljesen átvegyem az irányító szerepet, amikor bekövetkezik, amitől tartottam. Megszólal. Az első gondolatom, hogy megint leállít. Felvillan az utóbbi idők össze visszautasítása, de most szerencsére más történik.
- Bébi... - nyögöm ki, de ez csak egy erőtlen, utolsó tiltakozás részemről. Semmi erő nincs a hangomban, a kezem pedig már kapaszkodót keres csak a csúszós csempén, ahogy újra megindul lefelé. Ezután már nincs megállás. Hiába akarom tartani magam és hiába ragaszkodok ahhoz, hogy együtt fejezzük be, nincs elég erőm ahhoz, hogy még egyszer megállítsam.
Végül egy nyögéssel vegyítve hagyja el a neve a számat. Nem mondhatnám, hogy sokáig bírtam, de ki az, aki elítélne ezért! Ennyi idő megvonás után az is csoda, hogy eddig kibírtam. Kielégülten vigyorgok magam elé, még mindig levegő után kapkodva, miközben azt várom, hogy újra a karjaim között tudhassam és olyan szenvedélyes csókot adjak neki, amivel kifejezhetem a hálámat ezért az egészért. Most eszembe se jut, hogy nem úgy alakult minden, ahogy szerettem volna.
Ráadásul a veszekedésünk is a múlt ködébe vész. Szeretem őt és ezen nem változtat semmit, amit idegesen a fejemhez vág. Semmi nem képes változtatni ezen! Soha.