Mivel olyannyira magammal voltam elfoglalva, hogy nem figyeltem a körülöttem lévő világra, így az sem tűnt fel, hogy a közelemben van némi mozgolódás. Úgy éreztem, hogy a problémáim megfojtanak, és nem akad senki, akivel megoszthatnám őket. Apám nem házasodott újra – valószínűleg nem is örültem volna neki -, lány testvérem meg nem volt. Így természetes, hogy nem is igazán tudtam tanácsot kérni másoktól, mert azt hiszem, hogy a bátyám pont nem az a személy volt az életemben, akitől okos dolog lett volna. Megmaradt szülőmről már nem is beszélve, hiszen nem volt éppen minta állampolgár. Pontosan ő volt az oka annak is, hogy annyira reménytelennek láttam a helyzetemet, hogy képes voltam a halott anyám sírkövéhez beszélni.
Guggoló helyzetem miatt egyébként az a kis csoportosulás sem láthatott, akik nem messze tőlem ügyködtek. Egy ideig nem is eszméltem rá, hogy ezen a viszonylag kései órán nem magányosan vagyok a temetőben. Egészen biztos, hogy még akkor leléptem volna, amikor ezt észreveszem, de így jártam. Valószínűleg nem ez lesz a szerencsenapom, de talán valamelyik testőr még az előtt fog megtalálni, hogy fejbe vágnának egy lapáttal, hogy azután eláshassanak.
Ez a gondolat nem valami fényes, mégis ez volt az első, ami eszembe jutott. Közvetlenül az után, hogy hangokat hallottam, és a fejemre telepedő ködön át sikerült felfognom, hogy mindez mit jelent. Először csak a homlokomat ráncoltam, értetlenül felvonva a szemöldökömet. Ezt követően azonban egy kicsit fentebb emelkedtem, hogy közvetlenül a sírkő mellett nézhessek el, vajon kik azok. Más is ezt az időpontot választotta a látogatásra, vagy esetleg rosszban sántikálnak. Amilyen peches tudok lenni időnként, biztosan az utóbbiról lehetett szó. Már csak azért is, mert éppen vitatkozónak tűnt a hangszín így távolról is, nem pedig szomorkodónak.
Végül győzött a kíváncsiság. Valószínűleg ez volt életem legostobább döntése – ami határozottan nem jellemző rám -, de jobban akartam látni, hogy mi folyik ott. Bátortalanul pislogtam ki a sírkő mögül, de néhány fa eltakarta a kilátást, így kintebb merészkedtem. Még mindig tisztában voltam vele, hogy nem okos húzás, de annyi baj legyen, legalább addig sem azon törtem a fejem, ami amúgy is aggasztott. Persze, csináltam én magamnak így is a gondot, nem mintha nem lett volna elég az, amit nemrégiben megtudtam az apámról. Most már annak is szemtanúja akartam lenni, hogy valami illegálist csinálnak mások.
Minden bátorságomat összeszedve odaosontam egy fa mögé, de hogy mi értelme volt, azt még én magam sem tudtam. Hátam szorosan feszült neki a törzsnek, ahogyan próbáltam a lehető legjobban hozzálapulni. Féltem attól, hogy mi lesz most, végül is, én nem vagyok egy harcedzett vadmacska, hogy csak úgy leterítsek mindenkit a saját testi épségem érdekében. Míg ez kavargott a kis buksimban, kilestem immár a fa takarásából, és amit láttam, attól meghűlt a vér az ereimben. Kis híján felsikoltottam, talán valami hangot is kiadtam végül, mielőtt sikerült betapasztanom a saját számat. Rettegés csillant a szememben, amit néhány másodperc erejéig szorosan be is hunytam. Mély levegőket vettem, táskámból pedig próbáltam előbányászni a telefonomat, több-kevesebb sikerrel. Hogy mégis mit akartam vele most? Természetesen lefotózni őket, ha nem vettek észre máris. Talán hangosabb voltam, mint ahogyan gondoltam, vagy esetleg közelebb helyezkedtem el hozzájuk, mint az biztonságos lett volna számomra.

Én naiv azt hittem, hogy lehetek olyan szerencsés, hogy nem vesznek észre. Abban bíztam, hogy majd szépen halkan el tudok surranni, így aztán fogalmam sem volt arról, hogy mégis mivel hívtam fel azoknak az őrülteknek a figyelmét, akik egy temetőben próbáltak meg elásni egy hullát. Mert biztosan erről volt szó, hiszen láttam ott feküdni valakit. Próbáltam magam néhány másodpercig meggyőzni, hogy csak hallucináltam és a képzeletem játszik velem, de nem jött be. Hamarosan már fel is tűnt mellettem az, aki eddig ásta a gödröt, én meg akkorát ugrottam ijedtemben, hogy nekiestem a fa törzsének, és kis híján, a fenekemen landoltam.
Csak kétségbeesetten ráztam a fejemet, hogy nem láttam semmit, ám hang nem jött ki a torkomon. Nem akartam elhinni, hogy lehetek ennyire szerencsétlen, ráadásul ez a srác nem is tűnt olyan ijesztőnek. Mit lehet ilyenkor tenni? Lehet, hogy esélyem sem lett volna elfutni, ráadásul ők többen voltak, gyorsabbak, és akkor talán nagyobb bajom is lenne. Végül, amikor mégis léptem egyet és megfogta a karomat, először a kezére, majd az arcára néztem megrettenve.
- Eressz el! Kérlek! – kezdtem könyörgésre fogni, ajkam megremegett a félelemtől. – Nem láttam semmit! Nem mondok senkinek semmit, ígérem! Csak eressz el! – próbálkoztam tovább. – Nem, nem akarok közétek ülni! – hárítottam az invitálást. Hogy tudott ennyire nyugodt és könnyed lenni? Egyszerűen nem értettem. Én nem érzékeltem a bizonytalanságát, maximum egy kicsit. – Neked ez komolyan jó? – kérdeztem kétségbeesetten, valahogy akartam rá hatni, megpróbálni megfogni. Még ha esélytelen is volt a szabadulásért való küzdelmem, hiszen elkezdett magával hozni.
- Te normális vagy? - teljesen kiakasztott azzal, amit mondott. – Jó buli hullát ásni? – megrökönyödtem azon, amit mondott. Te jó ég, itt valami nagyon nem stimmelt! - Ez egy temető, nem szórakozóhely – próbáltam én felvilágosítani, de addigra már lassan oda is értünk. Félénken lefelé néztem, ide-oda kapkodva a tekintetemet. Nem volt semmi esélyem arra, hogy elfussak előlük. Most már annyi sem, mint amennyi a fa mögött állva lett volna. Mi lesz így velem? Magamban máris azon imádkoztam, hogy bárcsak megtalálna valamelyik testőr a mobilom jele alapján, és hamarosan felbukkanna. Esküszöm, hogy soha többé nem megyek nélkülük sehová!
- Nem mondok senkinek semmit, esküszöm, csak engedjetek elmenni! – kezdtem rá megint, miután ott voltam a többiek között. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, és úgy remegtem, mint a kocsonya. Az ilyen helyzeteket abszolút nem nekem találták ki. Naivitásra vallana, ha még bíznék a szerencsében, igaz?