Mikor reggel felkeltem, már egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a gyenge, reggeli napsugarak teljesen megvilágították a szobámat, és hogy nem arra kell ébrednem, hogy valamelyik szomszédos cellában őrült módra rázza az egyik rab a rácsokat, vagy hogy éppenséggel az egyik cellatársam már kora reggel azzal van elfoglalva, hogy minél simábbra borotválhassa lábát és egyéb testrészeit a meglehetősen hangos epilátorával, amivel még a holtakat is képes lett volna felverni. Megkönnyebbülés, hogy nem ilyen kellemetlen tényezőkre kell ébrednem már lassan egy hónapja. Nem tudom, hogy hogy tudnám eléggé megköszönni Lottynak, hogy képes volt akkora áldozatot hozni értem, hogy befogadott magához, ameddig nem sikerül talpra állnom magamtól. De, hogy ezt minél hamarabb véghez tudjam vinni, és ezáltal bizonyítani is tudjak Lottynak, és egész Vegasnak, ha már ennyire utálnak, az lesz a legjobb, ha nem habozok tovább, és minél hamarabb elkezdek munka után keresni, amit már meg is kezdtem. Már legalább hét helyen bent van az önéletrajzom, és úgy tűnik, hogy ma talán rám mosolygott a szerencse, ugyanis az egyik butikba új eladót keresnek, és a tegnapi nap folyamán rám esett a választásuk, hogy behívjanak kicsit elbeszélgetni. Egésznap mást se csináltam, csak azzal voltam elfoglalva, hogy a lehető legjobb formámat hozzam ma, hiszen nagyon fontos tud lenni az első benyomás. Órákon keresztül válogattam a ruháim közl, míg nem sikerült kiválasztanom egy harang alakú, nem sokkal térd alá érő, fekete szövetszoknyát, és egy hozzáillő, fehér, elegáns inget, ami pont ott feszül, ahol kell. A beszédet mindvégig a tükör előtt és Lottyval gyakoroltam, most pedig elérkezett az idő, hogy élőben is megmutassam, hogy mit is tudok. A házból még Lottyval együtt lépek ki – ő éppen munkába igyekszik-, a kapuban azonban elbúcsúzunk, mivel az ő útja balra, az enyém pedig jobbra vezet. Idegesen szorongatom kezemben a kis papirost, rajta az üzlet címével és egy telefonszámmal, ha netán tán baj lenne az odatalálással. Annyira sikerül belemélyülnöm ennek a fránya papírnak a bámulásába, hogy pechemre magas sarkúm vékony sarka beleakad az egyik emésztőbe a járda kellős közepén. Elfogok késni! Az első meghallgatásom, és el fogok késni! A papírt a számba veszem, egyik kezemben ügyetlenül egyensúlyozok fekete kistáskámmal, míg másik kezemmel próbálom kiszabadítani cipőm sarkát.

Soha nem szerettem dolgozni, mindig is fárasztónak tartottam, főleg, hogy a kaszinó és hossteskedés miatt állandón éjszakába kellett járnom. Akkoriban még a gondolkodásmódom teljesen más volt, mint mostanság. Hülyeségnek és időpocsékolásnak tartottam, hogy éjszakákat dolgoztam át, és mindig csak annyit kaptam, hogy jusson a rezsire és valami ehetőre is. Mostanra viszont szerencsére már teljesen más elvek szerint élek –amiben talán ez az ötévnyi börtön is elősegített, amit bár elfelejthetnék örökre-, és már annak örülni fogok, ha találok magamnak egy olyan munkát, aminek a segítségével sikerül szépen lassan talpra állnom. A mai naptól egyenlőre nem várok sokat, nem fogok összetörni, ha nem én kapom meg a munkát, hiszen rengeteg lehetőség áll még a rendelkezésemre ezen kívül is. Odakint még kapok egy-két biztató szót Lottytól, amik által némileg könnyebben indulok el. Úgy érzem magam, mintha kivégzésre mennék, pedig az egész csak egy pár perces meghallgatás lesz. Pár perc… igen, ez a pár perc is bőven elég lesz arra, hogy annyit mondjanak „Köszönjük, elmehet”, ha meglátják, hogy nem rég szabadultam. Már pedig ezt aligha kerülhetem el.
Szüntelenül bámulom a kis papírt. Csak néha nézek fel róla, hogy ellenőrizni tudjam, hogy merre vagyok, és hogy milyen messze van még a hely, ahova most is igyekszem. Túlzott odafigyelésem azonban elég kínos helyzetbe kever, pontosabban azzal, hogy cipőm sarka beleakad az egyik emésztő tetejébe. Egyik kezemmel rögtön segíteni kezdek magamnak, hogy kiszabadíthassam cipőmet, ám ezzel a fél lábon történő ácsorgással csak annyit érek el, hogy szerencsétlen pozitúrában dőlni kezdek. Ha még most seggre is esek –amire elég sok esélyt látok-, tényleg hagyhatom az egészet a fenébe, ugyanis kétlem, hogy egyhamar el tudok innen szabadulni.
-Francba… - Sziszegem fogaim közt, mikor egy idegen férfi mellém lép, udvariasan felajánlva segítségét.
-Borzasztó hálás lennék, de nem tudom, hogy hogy lehetne kiszedni. – Dörzsölöm meg nyakamat fülig vörösödött arccal.
-Jézusom, ez… ez nem lehet igaz. Ez borzasztóan kínos! – Fújtatom zavartan, és úgy döntök, hogy inkább nem nézek rá, hanem helyette vetek egy pillantást az időre. Csalódottan tudatosul bennem a tény, hogy az élet megint valami ócska tréfát űz velem.
-Elkéstem… - Motyogom kétségbeesetten az orrom alatt, majd inkább segédkezni próbálok a férfinak, minthogy azon idegeskedjek, amiről már lecsúsztam…
-Most biztos azt gondolhatja, hogy „jaj, a hülye tyúk! Minek jár ilyen cipőben, amikor nem is figyel az orra elé, hogy tudja, hogy hova lép?”. Végül is, teljesen jogos lenne, ha ezt gondolná. – Kezdek követhetetlen hadarásba, amit általában csak akkor teszek, ha valami igazán kellemetlen helyzetbe sikerül belesodornom magam és egy vadidegent is. Mindeközben szüntelenül rángatom a bokámat.

Sietnem kell és minél jobb benyomást kell majd keltenem, még pedig nem is kicsit! Legalább annyira, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy börtönben voltam. Nem akarom, hogy egy néhai „bűnözőt” lássanak bennem, és hogy most már ez alapján ítéljen mindenki, aki ismer vagy meglát az utcán. Förtelmes érzés úgy végig menni az utcán, hogy mindenki téged figyel, az emberek összesúgnak a hátad mögött, neked pedig úgy kell tenned, mintha teljesen hidegen hagyna a dolog, holott tudod, hogy nem más, mint egyedül te vagy a téma. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fognak ilyen olyan hamis híresztelések megjelenni rólam az újságokban… És akkor most még nagyon úgy tűnik, hogy a cipőm is keresztbe akar tenni nekem, hogy ég csak véletlenül se sikerüljön véghezvinnem azt, amit már tegnap óta buzgón tervezgetek. Rég voltam már ilyen idióta és szó szerint szorult helyzetben.
Az emberek, akik elmennek mellettem az utcán, csak kárörvendő vigyorral a képükön megbámulnak, de, hogy segítsenek az már egyiknek se jut az eszébe.
-Hé, uram, elnézést… - Szólok oda az egyik férfinak, aki –mintha észre se venne-, elviharzik mellettem. Magamra maradtam, be kell látnom, hogy egy olyan múltú nőnek, mint amilyen én is vagyok, senki nem fog önkéntesen segíteni. Szitkozódva próbálom kirángatni cipőmet a rácsok közül, mikor is hirtelen a szerencse rám mosolyog egy ismeretlen férfi alakjában.
-Annyira sajnálom, hogy feltartom, biztos lenne jobb dolga is, mint egy bajba jutott nőnek segíteni. – Nyögöm sajnálkozóan, szemeimben bűntudat tükröződik, ahogy egy pillanatra a férfira emelem a tekintetem, aki meglehetősen… jóképű… na, mondjuk ki. Ez a tény pedig, nos, éppen elég arra, hogy még hülyébben érezzem magam. Miért velem történik ez az egész képtelenség? És már az állásinterjút is fújhatom… Ahogy kéri, abba hagyom az izgága, értelmetlen mocorgást, és hagyom, hogy bevesse az ő trükkjét, ami lényegesen jobbnak bizonyul az én előző próbálkozásaimnál. Hitetlenkedve figyelem a jelenetet, ahogy megfogja a bokámat, és igen csak gyengéd mozdulatokkal elkezdi kikapcsolni a cipőm, ogy aztán kiléphessek belőle. Hihetetlen, hogy ez a férfi nem csak, hogy hozzám szólt és még segített is, de volt bátorsága… hozzám érni, fizikai kontaktust kezdeményezni velem, amit eddig a kiszabadulásom óta csak is Lotty tett meg. Fél lábon állva várom, hogy a cipőm is kiszabadulhasson a rácsok közül, ami igen csak hamar megtörténik. A cipőm átnyújtása és a tegeződés felajánlása alatt hitetlenkedve nézek bele az idegen szemeibe, amiért képes volt segíteni.
-Ömm… köszönöm! – Szólalok meg pár másodperces hatásszünetet követően, aztán visszabújok a cipőmbe, ezennel már figyelve, hogy semmibe ne léphessek bele.
-Ha már így… tegeződni szeretnél. Akkor… - Mintha villámcsapás érne, állítom meg a bemutatkozásra nyújtott kezem, és harapom el mondatom végét. Ha most bemutatkozom neki a teljes nevemen, azonnal itt hagy.
-… Mona vagyok. – Toldom meg gyorsan a megkezdett mondatomat egy zavart, ideges mosollyal együtt, így várva a kézfogásra. Remélem, hogy az izzadó tenyerem nem fog annyira feltűnni neki.
-Mit szólnál egy italhoz? Az állásinterjút már úgyis fújhatom. – Ajánlom fel neki.

Miért teszi ezt velem az élet? Pedig mióta kijöttem, egy olyan dolgot sem követtem el, amiért joga lehetne a sorsnak ahhoz, hogy így verjen! Ha jobban belegondolok, még a börtönbe kerülésem előtt se tettem semmi szabályba ütközőt –tudatosan legalábbis nem-, mégis hidegre lettem rakva olyan dolgok miatt, amikről nem is tudtam. Most pedig a cipőm, ráadásul az egyik kedvencem! És még drága is volt. Meglehetősen drága…
Továbbra is bosszankodva igyekszem kiszabadítani beszorult cipőmet, mikor is egy sikertelen segítségkérés után valaki a segítségemre siet. Első látásra szimpatikus férfinak tűnik. Nem nézem ki belőle, hogy hátsószándéka lenne azzal, hogy most kisegít a bajból. A legtöbb embert valószínűleg csak is úgy segítene, de ő nem. Pillantásunk egy röpke pillanatra találkozik, mikor az épségben maradt cipőmet kiszedi a rácsok közül, miután még abban is segített, hogy kibújjak lábbelimből. Elvörösödve, beharapott alsó ajakkal egyetemben veszem ki kezéből, és teszem a földre, hogy visszavehessem, ezennel már gondosan ügyelve az apró részletekre, vagyis arra, hogy ne lépjek ismét olyan helyre, ahova nem kéne. Nem lenne túl szerencsés, ha megint segítenie kellene, és a következő ilyennél tönkre is menne a cipőm. Elég volt nekem ennyi mára, köszönöm szépen! Arról pedig szót se ejtenék inkább, hogy lekéstem az egész állásinterjút…
-Oh hát… - Hebegem-habogom, amikor kinyögi, hogy nem vár köszönetet amiért segített nekem.
Mosolyát tanulmányozva talán még bele is pirultam egy cseppet… Rég nem nézett már rám így férfi, ezért is új és nem tudok egyenlőre mit kezdeni a dologgal. Mintha újra egy naiv kis tinédzser bőrébe bújtam volna.
-Nos, örvendek Anthony! – Mondom egy zavart vigyorral arcomon, mindvégig azon izgulva, hogy ne tűnjön fel neki, hogy mennyire is izzad a tenyerem. Megejtve a kézfogást, egy cseppet megnyugszik a lelkem, és mikor nem figyel –nem túl nőies módon-, de gyorsan megtörlöm vizes tenyereimet a szoknyámban, aztán nem teszek mást, csak bámulom idegesen cipőim orrát. Most az a rész következik, hogy elköszönünk, és mind a ketten tovább indulunk, nem tévedek, ugye? De mégis csak meg kéne neki ezt köszönnöm valahogy. Bár még eddig soha nem hívtam meg hímneműt semmire, most még sem jut jobb az eszembe, így hát lányos zavaromban felé fordítom tekintetem, és felajánlom neki, hogy meghívom egy italra.
-Nem muszáj, hogy alkohol legyen. Lehet valami üdítő is vagy egy kávé, tea, bármi! Egyébként pedig, kötelességemnek érzem, hogy megháláljam. – Mondom fellelkesülve, szemeiben kérleléssel és csillogással. Ez lenne talán az első igazán jó cselekedetem azóta,mióta szabadultam. Nem akarom, hogy ezt bárki is megvonja tőlem.
-Ha nem jössz, bánhatod. Lehet, hogy csupa jóból maradsz ki. – Vonom meg a vállam, hiszen mégis csak ez az igazság. Közben már azért kacsintgatok az út túloldalán lévő kávézó felé, úgy hogy ő is lássa, és hogy ne tudjon ellentmondani.

(Előzmény: Magán játékok; Gabriel Sadik & Nevil Turner Denverben )

Hosszú volt az út. Nem tudom mennyi ideje tartottunk már a cél felé, de nem figyeltem végig Nevil-t a hátam mögött. Az eredeti terv szerint ő átellenes irányba indult volna, de aztán arra jutottunk, semmi jele, hogy bárki is követne. Talán néha túlzásba is viszem az elővigyázatosságot, de láttam én már egyet s mást az életben, sőt, csináltam is egyet s mást, és ismertem olyan embereket, hogy jól tudjam a dolgok hogyan működnek. Egyetlen apró hiba és már borul is a kártyavár, csúszik az életed, és pillanatokon belül jobb esetben a sitten találod magad, rosszabban a föld alatt. Bár nem merném lefogadni így előre, hogy mindkét esetben nem ugyanaz a végkifejlet. Most mégis valahogy biztonságban éreztem magam. Talán a tervezett cél miatt, hisz ez a város egy bűnbarlang. Egy massza ahol mi csak apró porszemek leszünk a hatalmas mederben. Hát úgy legyen! - sóhajtottam valahogy gondolatban miközben elértük a városhatárt jelző táblát. Oké, akkor most nem ártana első körben valami szállást találni. Az a legfontosabb. Lepukkant, kültéri motel, nyugodt, csendes... épp a magamfajtáknak való. Nem túl nagy a nyüzsgés, nincsenek kíváncsi tekintettek, mindenki csak a maga dolgára megy, leszarja kik élnek körülötte. Igen, épp valami ilyesmire volt szükségem, és hogy is találhatnék rá a legjobban, mint hogy egy helyit kérdezzek meg. Ne legyen túl rendezett, ne legyen túl öreg. Fiatal se, mert itt egyből szemet szúrna, ha egy lestrapált motoros egy kislányt fűzöget. Nem kell a felhajtás. Legyen különleges, kirívó, és süssön róla hogy nem az a fajta, aki ha feltűnik egy rossz arc, azonnal rohan a rendőrségre. Próba-szerencse. Ebből áll az élet vagy nem? Vagy nyersz vagy veszíthetsz. Én jobban szeretem, ha nyerhetek.

Ráfordultam egy kis utcára, ugye hol máshol is keressem az ilyen embereket, és biztos voltam benne, hogy Nevil a távolból követett. Sosem vesztettük egymást szem elől, ha épp úgy hozta a helyzet. Mázlim volt, mert azonnal ki is szúrtam valakit, ott is állt egy kirívó lány a zebránál a járdaszélen. Láttam én hogy nagyon viszket a tenyere, már menne... a régi motoros már felismeri a lázadót, mégsem lépett le az úttestre. Ez az én szerencsém! Egyből megkörnyékeztem.

- Helló! - torpant meg előtte a Harley épp a zebra közepén, pont a lábai előtt. - Tudnál segíteni nekem? - néztem kedves mosollyal a szemeibe. Régi, begyakorlott mozdulat. Ha valami kell... tűnj kedvesnek!

- És mitől is? – mosolyodom el szélesen ahogy meglátom a cseppnyi zavart az arcán. Oké, most nem a szememet legeltetni jöttem, sőt, perpillanat elég könnyelműség is lenne, de ha egyszer tényleg nem rossz a kicsike… Mégis inkább visszatérek az eredeti témára.

- Szükségem lenne egy motelre. Nem tudod merre találok véletlenül a közelben? – adom elő tisztán és érthetően a tényeket, vagy bejön, vagy nem. Ha nem, megyek tovább, még ha eléggé bánnám is a későbbiekben. Nagy ez a város. Kicsi az esélye, hogy újra szembe jön, de bíztam a szerencsémben. Ha nem lenne már rég nem itt kergetném az életet, hanem alulról szagolnám az ibolyát Frisco egyik kietlen szegletében.

Az emberek jönnek… mennek, néhányan lesúlytó pillantással méregetve engem és a motoromat, de kicsit sem érdekel. Sosem adtam olyanok véleményére akiknek fogalma sincs róla milyen is a kőkemény élet. Sőt! Úgy egyáltalán senkinek se adtam a véleményére. Ezért egyetlen pillantásra sem méltatava a tömeget, csak azt a bájos pofikát néztem. Gondolkodik? Lehet. Akkor talán mégiscsak mázlim lesz!

Az első szavaira elmosolyodom. Értem én a témát, mégis szeretem tisztázni a tényeket. Hogy miért? Rossz szokás. Vagy talán csak bevett, de ahogy tovább beszél inkább csak rá figyelek.

- Nem állt szándékomban. - mosolygok még mindig enyhén elrántva az állélemet ahogy hirtelen szemöldökhúzással kérdez vissza. - Olyan motelt keresek, amiii... mondjuk úgy... - gondolkoztam el elnézve előre a messzibe, miközben a dudát már vadul nyomják a hátam mögött. Elég nagy az út, nem? Kerüljön ki! - külvárosi... csendes... és nem botlom mindenhol idióta szerencsevadász öltönyösökbe. - kerestem vissza a szemeibe, hátha így már világosabb a tervezet. Szép szemei voltak. Ez már elsőre feltűnt. Na, de hát láttam én már bőven szép szemeket, ezek mégis valami különlegeset tükröztek. Mégis... hiába próbáltam, képtelen voltam megfejteni őket.

- Hm. – kezdek el hümögni, mikor úgy néz ki nagyon nem jtutnk egyről a kettőre – És esetleeeg… el is árulod? – emelem meg az egyik szemöldököm enyhe kérdéssel, két kezem szorítva még mindig a kormányon, egyszer-egyszer felmorogtatva a gázt a hátam mögött, hadd idegesítsem még a jónépet. Jól van Gabe, ideje lesz lakatot tenni magadra, ugye kerüljük a feltűnéseket. Vagy legalábbis jó lenne…
Nevil, viszont szintén türelmetlen. Átellenben az úton, ahol csak lehúzódott, egy köztes parkoló mellett amíg én végre dűlőre jutok, jól hallottam ahogy ő is a dudába tenyerel. Remek! Még ez is csak sürget. Mégsem sandítottam oda vagy fordítottam felé a fejemet, egyszerűen csak vártam a lány válaszát. Meg is mutatja, vagy úgy kell kihúznom belőle…