Nem erőltetem én ezt a rendőrség dolgot. Tekintve, hogy én sem rajongok értük, megértem, hogy másnak is megvannak az okaik. Végül is, nekem csak jó, ha mégsem él ezzel a lehetőséggel. Nem kell megkérnem rá, hogy ne említsen név szerint, csak legyek valaki ismeretlen srác, vagy ha van elég fantáziája, szőjön egy hihető mesét arról, hogy hogyan szabadult ki egyedül. Így egyszerűbb.
- Majd tartunk mesedélutánt, hogyha kiszedem a cérnát - intek fejemmel a lába felé egy kis mosollyal. Tudom, hogy mennyire nem akar erre gondolni, de talán inkább jobb lenne, ha megbarátkozna a ténnyel. Bár nem tudom, az ő feje, hogy működik. Lehet tényleg jobb lenne, ha nem említeném folyton? Áh, egy frászt. Élvezem én ezt és ő is mosolyog és szórakozik, ahogy poénkodunk.
- Szörnyű hát! Nem egyszer mondták már - húzom ki magam büszkén, egy olyan elégedett, jófiú mosollyal, amit talán eddig soha nem használtam. Úgyhogy most tényleg ideje volt ezt is elővenni.
Bármennyire is élvezem ezt, tudom mikor érünk komolyabb témához és mikor kell abbahagyni a vigyorgást. Van, ahol nem segít egy-egy viccelődés vagy mosoly. Mint most is, amikor arról beszél, hogy talán nem neki való Vegas. Próbálom én meggyőzni, de attól még az ő döntése lesz, hogy végül marad vagy sem.
- Ez a beszéd - mosolyodok el mégis, de most már amolyan biztatóan. Nem fair, hogyha a bátyja állandóan azon van, hogy elbizonytalanítsa és senki nincs, aki azt mondaná, maradjon, ha itt érzi jól magát. Szívesen vállalom a biztató fél szerepét. Főleg most, hogy már ott lóg a cigi a számban. Mindent képes lennék megcsinálni. Legalábbis egy percig úgy érzem. Mikor viszont arról jön fel a szó, hogy talán engem is vár valaki... na akkor annyi a jókedvnek és magabiztosságnak. Már valahogy nem is érdekel a vacsora gondolata. Nem vagyok éhes és nem akarok ingyen kaját.
- Szóval most már késő meglépni - erőltetek egy kisebb mosolyt az arcomra, ahogy leparkol kint a kocsi. Nem mintha tényleg el akartam volna tűnni. Meggyőzött, hogy nem egy kigyúrt állat a bátyja, aki nem kérdez csak üt. Ettől függetlenül örülök, hogy fél perccel az érkezése előtt sikerült elnyomni a cigit. Nem mintha nem érződne továbbra is, de azért ilyenkor legalább lehet magyarázkodni.
Mégis megfeszül a testem egy pillanatra, amikor a hátsóajtó felől hallom a lépteket, majd megjelenik a pasas. Hm oké, félni azért tényleg nem kell tőle - mondom magamban, majd eltolom magam a pulttól. Nem lépek oda hozzájuk. Ölelkezés miegymás. Inkább csak onnan figyelem a jelenetet.
- Helló! - köszönök végül én is, ha úgy alakul, akkor lehet szó kézfogásról is, de amíg nem látok legalább egy mosolyt az arcán, nem hiszem, hogy eszébe jut ilyesféle formalitás.
Szerencsére után pedig ahelyett, hogy engem kezdhetne el hibáztatni, Jenna mesélni is kezd neki. Értékelem, hogy azt nem teszi hozzá, mennyire le akartam rázni. Amikor beáll a csend, csak nézek a fickóra - Brucera -, majd Jennára.
- Gondolom nem állunk neki vacsorázni - motyogom az orrom alatt, hogy ne álljunk ott kínos csendben, miközben elsüllyesztem a kezemben maradt cigis dobozt.
- Bocs az ablak miatt, de tényleg nem akartunk kint megfagyni - teszem még hozzá egy pillanat múlva, mosolyogva.

A bicegésre összevonom a szemöldököm, de mivel nem tudom, mire fel ez a bicegés, még egyelőre hallgatok. Az ölelkezés mások előtt nekem, főleg családtaggal, nem megy. Hagyom, hogy átöleljen, én is átkarolom, de máris engedem el, főleg a lábát szeretném tudni, mitől biceg.
A fiúra pillantok utána, de csak biccentek felé. Nem mutatkozott be, így veszem a fáradtságot és felé nyújtom a kezem.
-Bruce.
Még nem teszem hozzá, hogy örülök a találkozásnak. Nagyon nem tetszik nekem ez a helyzet, de a szokásos, keleti, kiismerhetetlen arccal fogadom a helyzetet és a magyarázatot. Talán jó is, hogy van ez az arc. Ahogy hallgatom a húgom, milyen kalandon ment keresztül, bekapcsol a vészriadó. Vajon mindennapja ilyen? Ez nem egy olyan élet, amit én szeretnék neki. De ha most kimutatom a fogam fehérét, vagy kiakadok, azzal minden bizalmat, amit eddig elértem, taccsra is vágok. Mérlegelek és inkább marad a kiismerhetetlen arc. Sejtem, hogy mindent elmondott, talán egy-két neccesebb dolog kimaradhatott, de megértem.
Nagyot sóhajtok az ablak miatt.
-Mondanám, hogy van telefon, de gondolom, annak is annyi. – nem fogom kérni, hogy fizesse ki az üvegezést. Már az is csoda, hogy be tudta törni, mert nem olyan könnyű.
Se a mormogást, se a cigi elpakolását nem veszem észre. Sokkal jobban lefoglal mindaz, ami Rebecával történt.
-Meg kell nézetni a lábadat az orvossal. Máshol nem sérültél meg?
Nem mondom, hogy nem nézegetem a srácot. Nem tűnök agresszívnek, nem is lenne jó, ha hamar elveszíteném a hidegvéremet. De a húgomról van szó, és nem tart senkit sem lerendezni percek alatt. Már ha nem jobb nálam.
-Valaki… keres még benneteket? – nem úgy kérdezem, hogy húzzanak el. Örülök, hogy hozzám jöttek, nem hinném, hogy csak azért, mert ez volt közelebb. A bizalom jelének tekintem.
– Feljelentést kellene tennetek, főleg, ha láttátok az arcukat. – ha bajba kerültek, akkor ez rám is hatással van, lesz. Az viszont fontosabb most neki, hogy Rebecának nem lett komolyabb baja.

Nem emlegessek cérnát. Végül is, rendben van. Befogom és hanyagolom a témát. Ő is megteszi ugyanezt nekem, amikor sikerül olyanba tenyerelnie, amiről nem szeretnék beszélni. Végül is, így ez elég fair. Azt viszont tényleg nem várhatta, hogy ne vágjak vissza arra, hogy szörnyű vagyok. Teljesen mindegy, hogy milyen komoly dolog közepén tartunk éppen vagy vagyunk túl, ezt nem hagyhattam ki. Be kellett ismernem, hogy szörnyű vagyok. Mindezt persze vigyorogva.
Kisebb hullámvölgyeket leszámítva, egész jól elvagyunk mi itt ketten. Mikor a cigi a számba kerül, még a maradék rossz is elszáll a füsttel együtt, amit kifújok. De aztán megérkezik a bátyja és az a legkevesebb, hogy semmit nem ért hirtelen a helyzetből. Ezt persze természetes. Viszont elég gyanakvóan néz rám ahhoz, hogy egy cseppet én is feszült legyek. Végül is, az már jó irány, amikor nem esik nekem azonnal, kérdezés nélkül. És még a bemutatkozásig is eljutunk.
- David - mondom egy apró bólintással és a kézfogás után, újra visszalépek a pulthoz. Na nem támaszkodok már olyan kényelmesen rajta, mint eddig, de ez már csak részletkérdés.
Egész végig próbálok csendben maradni és befogni a szám. Csak akkor szólalni meg, amikor tényleg muszáj, vagy kérdeznek. Végül is, most nem én vagyok az, akinek magyarázkodni kell. Én nem tartozok senkinek beszámolóval - de bárcsak tartoznék! De ezzel most jobb nem foglalkozni. Visszatérek a valóságba és a legnagyobb marhaságot mondom, amit csak lehet. Vacsora. Valahogy bánnám, hogyha kimaradna, de fene se tudja, mennyire lenne élvezetes, ha megmarad a jelenlegi, feszült hangulat akkorra is.
- Beérem egy pizzával is - jegyzem meg végül, de a mosolyomból látni, hogy nem gondolom én komolyan. Nem várom el, hogy tényleg rendeljen és közös vacsorát tartsunk. Csak poén az egész. Ha eleinte volt benne bármi komoly is, most már nincs. Szimpla feszültségoldás.
De akkor már valahogy nekem sincs kedvem ezt folytatni, amikor Bruce részéről jönnek a javaslatok. Orvos Jennának? Nekem jó. Semmi közöm hozzá, de ez eléggé ellenére van. Meg tudom érteni. De aztán újra szóba kerül a rendőrség, én pedig teljes testben megfeszülök. Talán nem kellene ennyire nyilvánvalóan idegeskednem emiatt. Hiszen nem csináltam semmi rosszat, de attól még nem bírom a fakabátokat.
- A zsaruk úgysem tennének semmit - mondom egész halkan, bár talán nem kellene beleszólnom a dologba. A legjobb inkább az lenne, ha eltűnnék innen. A cigimet megkaptam, ezzel a tartozás letudva. Ha majd szüksége lesz rám, tudja, hol keressen.
- Én legalábbis biztos, hogy inkább lépek, és nem szaladgálok hozzájuk. Velem amúgy sem csináltak semmit. Én a hős megmentő vagyok - húzom ki magam, most már újra vigyorogva és ha senkinek nincs ellenére, tényleg elhúzok, ők pedig nyugodtan beszélgessenek jó testvérek módjára

Érti Rebeca, hogy miért húzódom el, hálás vagyok neki érte. Annak nem örülök viszont, hogy se kulcs, se kód nem maradt nála. Le kell cseréltetnem a kulcsot és a kódot már ma este meg fogom változtatni.
-Oké, majd az ablakot megcsináltatom. – sóhajtok egyet. – Az irataidat lehet pótolni. – ha már egyszer úgyis ügyesen elintézte, hogy Rebecából Jenna legyen. Soha nem fogom megszokni a másik nevét.
Az viszont, hogy ketten voltak benne a bajban, sok kérdést felvet bennem. Figyelem a kettejük közötti kommunikációt. Nem tűnnek idegeneknek egymásnak, ugyanakkor az a barátságosság sincs meg közöttük, ami jellemző a barátokra. Én meg eléggé merev vagyok. Nem annyira, mint apám, de a nyugati hagyomány nálam nem teljesen jön be.
-Rendelhetünk pizzát. – felelem komolyan. Bennem van még a feszültség, de ha tényleg és valóban segített megmenekülni a húgomnak, ez a minimum. Annak ellenére, hogy betörte az ablakomat. A legkevesebb, hogy marasztalom egy pizzára.
Előhalászom a telefont, miközben a konyhapultnál, az egyik szekrényből kiveszek három prospektust, a mobillal együtt.
– Rendeljetek, ami jól esik. Üdítőt is. Az nincs itthon. – látom, hogy ezeket mindig kólával vagy más egészségtelen itallal isszák. Én egyikkel sem élek.
-Holnap majd beugrunk az ügyeletre. – aggódom érte, nem tudom, hogy David mennyire ért mindehhez és akár be is gyulladhat.
-Rendben. – a szokásos faarc mosoly, ami a kultúrámban járatosnak nyilvánvalóan elárulja, hogy éppen homlokegyenest vélekedem minderről. Majd lerendezzük Rebecával, ha négyszemközt leszünk. Nagyszerűen tudom adni a mosolygóst. Úgyis ki fogom nyomoztatni az emberemmel. Nagyszerű munkát végzett eddig is, még ha mégis én bukkantam Rebecára, nem ő.
David lelépésével kapcsolatban Rebecára bízom a helyzetet. Zavar, hogy itt van, meg nem is zavar. Nem lenne a legjobb bizalom megnyerés, ha a barátait kivágnám egy mozdulattal a zárt ajtón, vagy megtiltanám, hogy bárkit is hozzon. Nagy kockázat, nagy veszély, de a bizalmát akarom megnyerni. Egy adott határig hajlandó is vagyok elmenni ezért.
De egy slukk rám férne. A fiókhoz lépek, ahol tartani szoktam mindig egy dobozt, de nem találom, ahogy kihúzom. A szekrényt nyitom ki felette. Ekkor leesik, hogy miért volt olyan ismerős a cigifüst szaga. ~Nagyszerű.~ Nagyon szívesen előrángattam volna a két jómadarat, de egy doboz cigin nem fogok parádézni. Inkább kiveszem az evőeszközöket és tányérokat, hogy mire megérkezik a pizza, amit ajánlok, hogy hamar ideérjen, addigra tálalva legyen. Nem vagyok házias. De egy reggeliért nem fogom iderángatni a bejárónőt.

Meg nem tudnám mondani, hogy Bruce éppen mire készül. Nem tudom, mi az álca és mi a valódi érzelem. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, de talán nem is akarom tudni. Elég a saját néha zsongó fejem. Az viszont egyértelműen zavar, hogy emiatt nem tudom eldönteni, maradnom kellene, vagy menni. Az a megbeszélt vacsora jól hangzik. Ha egyedül vagyok, úgysem szánom rá magam, hogy bármit egyek, hacsak nem muszáj. Akkor is abból gazdálkodok, ami van. Úgyhogy nagyon is ígéretesen hangzott az ingyen kaja. De mégsem vagyok benne biztos, hogy megéri várni rá és itt maradni velük. Egyértelműen lesz mit megbeszélniük, nekem pedig eszemben sincs beleszólni. Ez az ő ügyük, én csak egy mellékszereplő vagyok, aki kissé belemászott a dolgokba. Legalábbis én így látom a helyzetet. Ezért is maradok csendben, amíg átbeszélik a lényeges részeket. Aztán a kis beszólásomnak köszönhetően újra a vacsoránál kötünk ki. Bármennyire is mehetnékem támadt, maradok.
- Gomba. Azt hanyagoljuk, ha lehet - vágom rá kapásból. Nem vagyok valami válogatós - nem is igazán engedhettem meg magamnak, hogy az legyek -, de a gomba az gomba és én utálom. Inkább egy falatot sem eszek, ha lesz gomba a pizzán. Több kikötésem nincs. Amúgy sem akarok úgy viselkedni, mintha én lennék itt az előkelő vendég, akinek semmi sem jó.
Akkor viszont már muszáj megszólalnom, amikor a rendőrséget említik. Ez már rám is tartozik. Semmi kedvem az őrsön kikötni, akkor sem ha nem én lennék nyakig bajban. Talán ezt így, ahogy van ki is mondanám, ha nem érezném az, hogy Bruce már amúgy sem bírja a fejem. Azon kívül, hogy Jenna engedélyével lenyúltam a cigijét, nem tettem semmi rosszat. Na jó, ott van még az ablaküveg, de az sem teljesen az én hibám. Szerencsére sikerül meggyőzni a bátyust, hogy hagyjuk a zsarukat.
- Ha nem lesznek fakabátok és a bátyád sem bánja...? - nézek oldalra Brucera és remélem, hogy most az egyszer le tudom majd olvasni az arcáról, hogy mit is szeretne. Maradjak, vagy húzzak a fenébe. Ha utóbbit látom rajta, azt sem fogom zokon venni. Csúnyábban is dobtak már ki pár helyről még régebben. Nem vagyok valami sértődős. Mielőtt viszont bármelyik válasz mellett döntene, csak előszedem a zsebembe süllyesztett cigis dobozt.
- Bocs, de Jenna jött nekem egy dobozzal. Nem bánod? - kérdezem, de közben félig felé nyújtom a cigiket. Végül is, ha más nem, lopok magamnak, ahogy az egész hajcihő előtt tettem.

-Miután szeretném, hogy az üveg javítás után is egyben maradjon. – meredek Rebecára. A többi részét majd akkor beszélem meg, ha nincs más szemtanú. Nincs eszemben sem litániát zengeni, sem veszekedni vele. Azzal tudom, hogy semmire sem fogok menni. Márpedig nem fogom ennyiben hagyni a dolgot.
-Inkább azt mondom, én mit kérek. Garnélás pizzát. Sajt nélkül. – a nyugati ételek tele vannak egészségtelen adalékokkal. A természetes ízeket szeretem, nem tudok fűszereset enni, mert csak azt érzem. Davidre tekintek, érdeklődő tekintettel.
-És neked?
Gomba. Szeretem, de abból is azt, amit otthon lehet kapni. Sokkal finomabbak, mint a vizes és íztelen bolti ócskaságok a multik polcain.
-Rendben, holnap beviszlek, reggel.
Nagyon jelentőségteljes mosollyal pillantok hugira. Nem jelentéktelen. Áll valaki a háta mögött, aki elég sok mindent el tud érni. Ezt is majd megbeszéljük később.
-Igen, nem bánom. – bólintok végül.
Viselkedése normális, és eddig az ablakon kívül más kárt nem csinált. Feszült nem vagyok, sosem voltam, ha igen, nem mutatom ki. Az nem a kultúrám eszméje, hogy a negatív érzéseimet kimutassam. Talán egyedül az ordítás igen. Én inkább mást kedvelek.
-Igen, ezt sem bánom. – tekintek a dobozra, felé tartott tenyérrel, ami a visszautasítást jelenti ebben a kultúrában. – A teraszon lehet dohányozni. – burkoltan jelzem, hogy a házban viszont nem.
-Rágyújtok. Csatlakozol? – tekintek Davidre. Míg a pizza megérkezik, addig el tudunk szívni egy cigit, bőven belefér. – Felárral kérj azonnali kiszállítást. – minden pizzéria meg tudja tenni, de nem akarja, mert neki úgy kényelmes. Hát akkor kap felárat és máris megvan a terülj terülj asztalkám.
Felmarkolom az öngyújtót és a kamrából kiveszek még egy doboz cigit. A teraszra megyek, akkor tűzzel megkínálom Davidet is aztán rágyújtok én is.
-Szép kis kalamajkát csináltatok. – fújom ki a füstöt. – Most futottatok össze?
Ismét eregetek egy adag füstöt.
-Köszönöm, hogy segítettél … a húgomnak. – majdnem Rebecát mondtam, de gyorsan lenyeltem.

Nem ragaszkodok én annyira ahhoz a vacsorához, de attól még... most komolyan, lehet nemet mondani egy ingyen pizzára? Naná, hogy nem! Úgyhogy bármilyen furcsa is a hangulat, maradok még. Persze azt nem árt tisztázni, hogy ki nem állhatom a gombát.
- Nekem jó közösen - vonok vállat, hiszen tényleg mindegy. Egy teljeset most úgysem ennék meg, úgyhogy tökéletes jó úgy is, hogy osztozunk rajta.
Amíg viszont Jenna lerendeli a pizzát, én már csak odaállok Bruce elé, hogy ha nagyon berágott, akkor visszaadjam a cigijét. Annyira nem ragaszkodok hozzá, hogy emiatt haragudjon. Akkor sem, hogyha ezután soha többet nem találkozok vele.
- Értettem - mondom azért kissé halkan. Gondolhattam volna, hogy nem díjazza a bent cigizést, de végül is, csak egy fél szálat szívtam. És mentségemre legyen szólva, előtte megkérdeztem Jennát, nem csak meggyújtottam.
- Ha nem leszámolás lesz az üveg miatt, akkor igen - próbálom oldani a hangulatot, de csak valami vérszegény mosoly ül ki az arcomra, miközben megindulok utána. Kint azonnal szedem elő a már félig elszívott szálat és miután tüzet ad, már egész elégedetten fújom ki a füstöt.
- Nem volt szándékos - tudom le ennyivel a nagy magyarázkodást. Bocsánatot már kértem tőle ezelőtt, nem szándékozok elismételni. - Igen. Elég nehéz lett volna elmenni egy kiabáló csomagtartó mellett - mondom mosolyogva, bár ahogy Jennának, neki sem hiszem, hogy ez olyan poénos, mint nekem. Úgyhogy gyorsan komoly képet varázsolok magamra és inkább a cigimmel foglalkozok és csak aprót bólintok a köszönetre. Aztán Jenna megjelenik.
- Kibeszélni? Dehogy, most adott el nekem pár dolcsiért - vágok egy hatalmas vigyort, de egyértelműen csak poénkodok. Úgy látszik, a füstpamacsokkal együtt a feszültség is lassan csökken. Legalábbis bennem mindenképp.
Már éppen megkérdezném, hogy mi van azzal a pizzával. Lehet, hogy csak tíz perc telt el, de én sokkal többnek érzem. Lassan elnyomom a cigim és körülnézek, hogy hova dobhatom a csikket. De csak a mozdulat feléig jutok. Fogalmam sincs, hogyan élte túl az úszást a telefonom, de most elég élesen szólal meg.
- Bocs - nyögöm ki és már megyek is arrébb, hogy felvegyem. Ha Roxy hív, akkor csak fontos dolog lehet. Pár szó és már le is tesszük. Hunter beteg és most én is kellek. Bármennyire utál éppen, kellek.
- Szívesen megvárnám a pizzát, de... mennem kell. Felszaladok a ruhámért és... Sziasztok - indulok meg és perceken belül már a bejárati ajtó csapódik mögöttem. Tudom, nem éppen a legillendőbb távozás, de akkor is! A fiam beteg és... és... sietnem kell és kész.

/Köszönöm /

-Lehet róla szó. De akkor a nagy méretűt rendelt. – Davidre tekintek. Az éhség az éhség. És régen nem ettem, bár a pizzáért sosem voltam oda túlzottan.
-Nem az üvegre gondoltam. – azon már rég túlléptem. Ha valaki bocsánatot kér, mert hibázott, akkor azon túl kell lépni. De úgy látszik, mintha ők ezt nem értenék meg. Csupán próbálok beszélgetni, de feszengnek itt előttem, mint két tini kölök a szülők előtt, akiknek vaj van a fülük mögött. Soha nem fogom megérteni ezt a kultúrát. Kicsit erélyesebben fújom ki a füstöt.
-Van ám hangja, ha kiereszti. – mosolyodok el. Nem is baj. Örülök, hogy meg tudja védeni magát.
Rebeca felé fordulok, ahogy meghallom a hangját. Látom, hogy biceg.
-Ülj már le. Még a végén felszakad a seb megint. – tekintek előbb a lábára, majd a szemeibe.
David jó fejnek tűnik, ahogy Rebeca szokta ezt mondani. A telefon alatt csendben pöfékelek. Nem tartozik rám, hogy mit beszélnek telefonban.
-Gyere máskor is. – csak ennyit tudok mondani. Hogy jó ötlet-e, nem tudom. De nem akarok dolgokat hagyni elúszni. És jobb szem előtt tartanom a húgom barátait, haverjait, mint elüldözni.
Pöfékelek tovább, de félig sem tart a cigi. Eloltom az asztalon lévő hamutartóban.
-Ezt jól eltoltam, mi? – túrok bele a hajamba zavartan mosolyogva, hátrakönyökölve a korlátnak. – Mattaku. – halk káromkodás csupán, amit kiadok.
– Nem fogom megakadályozni, hogy találkozzatok. Elég felnőtt vagy már ilyenekben. Ide is jöhet, az én házam a te házad is. – de vajon mennyire jó ez?
Beindulok, messziről hallom már a pizzást.
-Maradj, majd én kimegyek. – pár perc múlva a tálcával és az innivalókkal jövök vissza. Leteszem a konyhapultra. Nem mutatok ki se mérget, se dühöt. Elvégre már lezártuk a témát, és ilyenkor tovább kell lépni rajta. Ez így jó. Az arcom nyugodt, ahogy leülök.
-Van bővített változata a mai kalandodnak? – számonkérés hangsúlya nélkül, érdeklődve kérdezem. Hallgatok egy rövid ideig, láthatóan akarok még kérdezni valamit.
-Milyen gyakran történnek veled ilyesmik? És én miben tudok neked segíteni? Sajnálom, hogy akkor nem voltam ott. – hogy mire értem, sok mindenre lehet érteni. És bőszen remélem, hogy Rebeca nem húzta a szobájába a csíkot, vagy hagyott faképnél.

Tehát szleng. Ennyivel is gazdagabb lettem.
-Nem vagyok tökéletes. – mint ahogy túl érzelgős sem. De az, hogy Rebeca itt van velem és a karjaim között, az sokat jelent nekem.
-Amíg nem vered ki a ház oldalát, nem robbantod fel és nem motoros bulit meg hangos, falkiverős és belövős bulit szervezel, addig minden rendben. – mintha még nem nőtt volna ki a dacos kamasz korszakból. Vannak, akik sosem nőnek ki ebből, csak reménykedni tudok abban, hogy azért később jobban lenyugszik ilyen téren.
-Bajba? Milyen bajba? – a szósz kicsit csöpögősebb, mint gondoltam, erre van a konyharuha vagy textilszalvéta, amit mázlimra, már korábban az ölembe tettem, így azt avatja fel.
A félbeharapott szóra már mosolygok. Szándékom szerint az első mézes madzagnak szántam volna, de nagyon is logikus lépés. Másrészt: tipikusan az a bátyj vagyok, aki imádja kényeztetni a hugit. Sokkal több minden felett szemet hunyok nála és a javát keresem mindig. Mert szeretem és fontos nekem. Szeretném, ha boldog lenne. Csak még azt kéne tudnom, hogy az neki mit jelent. Mert amit eddig megtudtam, az részben nagyon nem fedi le azt, amitől mondjuk én boldog lennék. Éppen ezért örülök most felhőtlenül.
-Igen. Nagymotort még úgysem vezethetnél, de robogó vagy kis motor szerintem tökéletes. Például az olaszoknál is nagy divat a… kismotor. – nem tudom, minek hívják azokat, de megszokott, ha arra pattannak fel.
-Akár lehet karácsonyi ajándék is, csak akkor előbb kapnád meg. – határozottan válaszolok.
Az átölelés és a puszi meglep, felé fordulok a karjai között, de inkább finoman ráteszem a kezem és nekidöntöm fejének a fejem egy időre.
-Úgy köszönd meg, hogy nem balesetezel vele és vigyázol rá. – azért aggódom érte. Néha olyan csélcsap tud lenni, hogy akár egy egyenes úton is el tud zakózni, jelképesen gondolva. Vagy éppen nem.
A pizza saját részemről elfogyott, töltök még egy kis üdítőt. Felhúzom azt is, de még nem mozdulok meg.
-Majd kapsz hozzá szerelődobozt. – mosolygok. Tudom, hogy nem tudná megjavítani, de egy kis csipkelődés nem árt.
Mint ahogy azt is tudom, hogy fog még ajándékot kapni. Nem nagyon ünneplem a karácsonyt, nyugati szokásnak tartom. De így már jó érzés megtartani. Talán még fát is veszek. Talán veszünk. Apáékhoz is haza kéne mennem, de… nem, valahogy egyáltalán nincs kedvem. Jobban élvezem az itteni szabadságot, mint gondoltam volna.
-Én kérhetek karácsonyra valamit, vagy meglepi lesz? – teszem fel a nagy kérdést. Majd felkuncogok.
-Nekem te vagy a legértékesebb ajándék, hogy itt leszel. – viszonzom a puszit.
Felhajtom az üdítőt, de kissé már sok a szénsavas. Esküszöm, több van benne, mint a sörben.
A használt holmikat a megfelelő tárolóba és a megfelelő kukarészbe dobom.
-Szerintem ugorj bele egy nagy forró fürdőbe, rád fér. Majd a sebeddel vigyázz. – fogom meg a kezét és vonom magam után, már ha kissé vonakodna vagy elbambulva. Egy pillanatra rájövök, hogy a lépcső most neki nem éppen a legjobb.
-Figyelj… - és felkapom a karjaimba, úgy megyek fel a lépcsőn.
Az emeleten szinte teljesen a másik irányba vezetem, ahol az én helységem van. Elsőnek úgy tűnik, mintha nagy, egybe nyitott terek lennének, de ez is, mint a lenti rész, óriási hazugság. Csupán csak pár ajtót kell elhúzni ehhez és máris teljesen elszeparált részeket kapni.
Leteszem az ajtaja előtt, már ha addig nem püfölte szét a hátam, bár akkor sem áll szándékomban letenni.
-Pihenj. Ha bármire szükséged van - ~ …rám… ~ - akkor a szobámban leszek.
Puszit nyomok a homlokára és a szobámba megyek. Jó lesz egy kis pihenő mindannyiunknak. Az ajtómnál megállok és lefelé veszem az irányt inkább. Megváltoztatom a kódot és ráhúzom a zsalut a betört üvegrészre és bezárom, hogy be tudjak riasztani majd éjjelre.
Aztán fenn sóhajtva dobom le a gönceimet és ülök az ágyra. Még egy cigi kéne.