Amióta Cécile velem van és ő is tud vigyázni a gyerekekre, azóta teljesen visszatértem az irodai munkához valamint ahhoz, amit nem otthon kell végezni. Azóta megoldottam már két ügyet is, amiből persze nyertesként kerültem ki a védencemmel együtt, így mondhatom, némi kelletlenséggel és depresszióval bár, de ismét teljes értékű életet élek. Kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy két éhes szájat kell etetnem, és immáron van mellettem egy csodálatos nő, akit úgy láncolok magamhoz, mintha a napfénytől is óvni próbálnám mert ez tényleg így van. Először elveszítettem Monát, és bár visszataláltunk egymáshoz, a sorsunk mégis bevégeztetett és elenyészett, nem vagyunk többet egy síkon. Így ezek után hogy a fenébe ne ragaszkodnék úgy Cécile-hez, mintha az életem múlna rajta? Tudom nem szabad páciens-orvos kapcsolatot nevelgetni, de már koránt se ebben a stádiumban vagyunk. Már nincs szükségem pszichológusra. Csak egy lelki társra, akivel leélhetem a maradék életemet, ami még hátra van és ami nekem rendeltetett.
És bár teljesen Cécile-é vagyok, a mai napig akadnak álmaim Emilyvel, melyekből úgy ébredek fel, mintha a medencénkben mártóztam volna meg. Ruhástól mindenestül. És már nem a tündér szépségű Mona van mellettem, hogy éjszakákat virrasszon át velem a hajamat simogatva, hanem egy szőke bombázó. Aki nem mellesleg Emily jó barátnője volt.
Nagyjából a temetés utáni napok óta nem rúgtam ki a hámból, csak dolgoztam és drámáztam megállás nélkül, mikor pedig jobbra fordultak a dolgok, elengedtem a páromat, mindenemmel azon voltam, hogy megszerezzem magamnak Cécilet. Így bár jól esett Colin mai meghívása egy szórakozóhelyre, mégis némi kétségbeesés és értetlenség ülepedett le a háttérben. Biztos ezt akarom?
...
Igen, még szép, hogy ezt akarom! Inni kell, mert inni kell és holt részegen - na jó annyira azért nem! - hazakúszni, hogy másnap ordítsak a másnaposságtól.
Colin hívását követően máris jelentkeztem Cécile-nél egy szívességgel. Még nem lakunk együtt, ezért mikor együtt akarunk lenni, akkor át kell hozzám jönnie, szóval nem szólhatok oda neki a nappaliból a konyhába, hogy "hé, ma vigyáznod kéne a kölykökre, mert elhúzok éjszakára!". Szívességet kérek tőle ezzel, amit persze ő el is fogadott, és már úgy sürög-forog körülöttem, mint egy gondos menyecske.
Még bőven egy szál seggben ugrálok ide oda - bokszer és zokni párosítás -, mikor kopogás érkezik a bejárati felől, mit megrohamozva, már engedem is be az illetőt aki természetesen nem más, mint Colin.
- Hé, ember?! Nem úgy volt, hogy ott találkozunk? - értetlenkedek széttárva a karomat, ezzel is utalva a kinézetemre.