– Mr. Thorel – a dohos szoba csöndjét, amelyet meghitt félhomály lengett körbe, egy nő felettébb kellemes hangja törte meg, mire a hatalmas bőrfotelben ülő férfi felpillantott az ébenfa íróasztala mögül, tekintetét pedig a fiatal hölgyre függesztette, akit csupán félig lehetett látni az ajtó takarása jóvoltából, de arcán most is, mint ahogyan más alkalmak során, kedves mosoly ült. – Jól érzi magát? – Kérdezte, s hangjában mintha némi aggodalom vegyült volna valamilyen más különös érzéssel, amelyet nem lehetett meghatározni. – Hozhatok Önnak valamit? Esetleg egy fekete teát vagy egy erős kávét? – A nemrégiben nevén nevezett férfi ültő helyzetében dőlt hátra, mint ahogyan máskor szájának szegletében most is kedves mosoly játszott, noha szeme tompa csillogásából alig észrevehető, jól leplezett fájdalmat lehetett felfedezni, melyet nemrégiben elhunyt feleségének a halála okozott, akit mindennél jobban szeretett, s most szívét adta volna csak azért, hogy ő élhessen helyette, hiszen magát hibáztatta, hogy ilyen sorsra juttatta kedvesét, mert megakadályozhatta volna a szerencsétlen balesetet, ha nem engedett volna kedvese kérésének. A bűntudat savként marta szét lelkét.
– Köszönöm kedvességét és aggodalmát, Miss. Dalton, a helyzethez mérten jól vagyok – bólintott, mintha csak önmagát akarta volna megerősíteni ebben, s talán így is volt, mert a látszat ellenében most olyan megkeseredettnek érezte magát, mint még soha egész eddigi életében – illetve köszönöm, nem kérek semmit sem, ha úgy gondolja nyugodtan távozhat, akár haza is mehet, nemsokára úgy is öt óra. – Felpillantott a falon csüngő méretes órára, amely egy igazán ritka tizennyolcadik századi darab volt. Mintegy másfél óra volt még hátra a munkaidőből, az idő alatt rengeteg mindent el lehetett volna intézni, még is most úgy érezte, hogy szívesebben lenne egyedül a munkahelyének fullasztó csöndjében, s kellemes illatában, ahol még mindig érezte a feleségének a rózsa illatát, hogy egy kicsit egyedül lehessen és végre teljesen tisztázni tudja a gondolatait.
– Biztos benne, Mr. Thorel? – Egy kicsit beljebb lépett az ajtón, miután szélesebbre tárta maga előtt, fejét egy kissé oldalra billentette, mintha csak kételkedett volna benne, s ez a tett a férfi ajkára mosolyt csalt, hiszen egyetlen egyszer már eljátszotta, hogy elengedte a nőt aztán alighogy kiért a vaskapun úgy döntött, hogy még visszahívja, s úgy látszott tanult ebből az esetből, nem véletlenül méregette zavartan a férfit.
– Igen, teljes mértékben – jelentette ki határozottan – ne aggódjon, nem fogok tíz percen belül telefonálni, hogy jöjjön vissza. Menjen haza elvégre hosszú hetünk volt, azt a néhány aláírást pedig már én magam is el tudom intézni.
Miss. Dalton jól láthatóan kételkedett szavahihetőségében és éppen eévett tétován nézett rá, mintha valóban nem tudta volna teljes mértékben eldönteni, hogy a férfi valóban komolyan beszélt-e vagy pusztán ismételten csak ugratta, hogy leellenőrizhesse a munkamorálját, ami huszonhét éves korára igencsak jó eredményeket mutatott, noha kezdetben nem egészen a titkárnői állásra pályázott, voltaképpen csak egy féletlen szerencsétlenségnek köszönhette, hogy emellett a férfi mellett kötött ki. Három évvel ezelőttig valóban nem is gondolta volna, hogy végül asszisztens lesz egy olyan kevéssé ismert és még kevésbé elismert vállalatnál, amely paranormális jelenségekkel foglalkozott – már csak azért sem feltételezte volna, mert egész életében nem hitt a szellemek létezésében, s a hasonlókban sem azonban realitásának falait az életében bekövetkezett változások alaposan megrengették, így most itt van és úgy érezte, hogy – édesapjával ellentétben – ez volt életének a legjobb döntése.
Azonban csakhogy visszakanyarítsuk történetünket a hatalmas asztal mögött ülő úriembehez, aki csak bátorítóan mosolygott a nőre, ismételten megszólalt azon a kellemes mély baritonján, amellyel még a leghitetlenebb ügyfeleivel is képes volt elhitetni, hogy bár a szellemek anyagtalan energiamezőből álló lények, képesek felölteni fizikai formát – márpedig sokakat puszta vak hitetlenségből sem lehetett meggyőzni.
– Nem fogom kirúgni, hogy ha az engedélyemmel távozik – biztosította a nőt továbbra is nyugodt hangon – fiatal még, menjen szórakozzon néhány barátnőjével, egy ilyen hét után Önre is ráfér a pihenés. Mellesleg én magam is hamarosan távozom.
Mielőtt a nő ellenkezni kezdett volna Arthur elkomorodó tekintetével pillantott rá, így a nő rájött, hogy igazán csak akkor játszana az állásával, ha tovább maradna, így hát egy bólintás kíséretében búcsút mondott a hét következő napjáig. Amint meghallotta, hogy a nő távozott és becsukta maga mögött az ajtót, felállt, kezeit a háta mögé fonva az ablakhoz sétált, s nyugodt tekintettel figyelte, ahogyan a nő néhány perccel később távozik. Egyedül maradt az irodában a gondolataival, amelyek vaskosan telepedtek meg elméjén.

2014. március 29.
Aggódó pillantással méregette a feleségét, ahogyan naphosszakat csak magányosan üldögélt egy helyben, s az ablakon elkábulva figyelte az esőcseppeket, amelyek utat törve maguknak az áttetsző anyagon, majd pedig elvesztek az aljában. Laposan és tompán pislogott, profiljáról nem sok mindent lehetett leolvasni, csupán az ürességet, mint aki nem tudta volna, hogy hol van és mi történik körülötte. S hiába próbálta faggatni a nőt, hiába kérte, hogy árulja el mi a baja, amaz nem volt hajlandó egyetlen egy szót sem mondani. Nem tudott mit tenni, tehetetlen volt, s ez az érzés megőrjítette oly annyira, hogy egyre ritkábban ment haza, mert nem bírta elviselni, hogyan a felesége egyre inkább, napról-napra csak árnyéka önmagának. A cselekedetei, amelyek egykor örömet jelentettek a számára, már nem jelentettek semmit sem. Egyre többet sírt, éjszakánként a félelemtől kiabált, de sohasem mondott semmit, pedig Arthur igazán próbálta kiszedni belőle, minden pszichológiai tudását latba vetette… Mit sem ért. A nő okos volt, tudta, hogy mit tett volna vele, s ezért tudott is védekezni. Aztán, amikor egy napon hazament furcsa ideges érzés telepedett a szívére. Felkutatta az egész házat, a pincétől a padlásig. A még meg nem született kislányuknak a szobájába bukkant rá. Ott volt a felesége, felakasztva. Nyakára a kötél úgy feszült rá, mintha az lett volna a béklyója, a keze pedig véres volt. Már rászáradt a ruhájára is. Szörnyű látvány volt.

Megrázta a fejét. Tudta, hogy nem lett volna szabad elvinnie a feleségét arra az átkozott helyre, ahol az elveszett lelkek úgy bolyongtak, mint homok a sivatagban. Ő okozta a halálát.