Egy nap a pokolban…

Török. Zúzok. Csapkodok. Vehemensen túrom fel a táskáim tartalmát. Hiába.
- Mégis hol a francban van a kulcsom?
Nem zavartatom magam, nem szokásom. Úgy rikkantom el magam, hogy a szomszédok is jól hallják; már megint elvesztettem a slusszkulcsomat. Az ő legnagyobb szerencsétlenségükre. Mert így nem tudok munkába menni, és ki nem találjátok, hogy ez milyen következményeket von maga után… Na, megvan már? Igen, jól gondoljátok! Kénytelen leszek az időm hátralevő részét itthon eltölteni, káromkodva és rikácsolva, a kulcsomat keresgélve. És mivel utálom a csendet, hát természetesen zenével nyomom el a fejemben rikoltozó démonokat. Jó hangosan, bömbölve szólal meg a rádió, benne valamilyen metál zene megy, tehát immáron rajtam kívül valaki más is teli torokból óbégat. Jó, én csak üvöltök… Némi különbség azért van a kettő között.
Tehát, még mindig nagyban a kulcsomat keresgélem. A kulcs a tragacsomhoz, ami már jószerivel szeméttelepre való, mintsem a nem létező garázsomba, ahova akkor sem tenném be, ha létezne, mert jobb szeretem inkább szem előtt hagyni, hátha ellopja valaki. De nagy tévedésben vagyok, ugyanis ez a hulladék verda még a tolvajoknak sem kell. Hát igen, így jár az, aki csóró. Márpedig én olyan kicsiny költségvetésből tengetem el a mindennapjaimat, hogy illendő volna munkába indulni, ha nem akarom a mai napomat is vacsora nélkül zárni. Már nem is tudom hány napja vagyok éhes.
Gyorsan kiverem a fejemből azt a gondolatot, hogy bekapom az aranyhörcsögömet egyben, mert nekem már mindegy, csak kaja legyen. Aztán rájövök, hogy ez a kis bestia – aki a Dexter névre hallgat, a kedvenc sorozatgyilkosom után – túlságosan közel áll a szívemhez, így arra az elhatározásra jutok, hogy inkább éhen halok. Második opciónak pedig még mindig ott van, hogy valamilyen csoda folytán megvilágosodok és rám talál az elveszettnek hitt kulcs. Ámen.
(...)
Nem tudom szavakba önteni, hogy milyen folyamat megy végbe a lelkemben, amikor a diákjaim dolgozatát javítom. Egyrészt alap, hogy ilyenkor matt részegre iszom magam, hiszen józanul nem lehet kibírni azt a sok baromságot, amit a papíron olvasok. Másfelől nagy részegségemben az esetek többségében a falba, vagy esetleg alkalomadtán az asztalomba verem a fejem. Igen, igen, siralmas. A mai napig siratom a fiatalságomat, és hogy erre a pocsék pályára fecséreltem azt a drága időmet, ami már soha nem tér vissza.
Általában így néz ki egy napom; reggel idegbeteg vagyok a szökevény kulcs miatt, este pedig részeg az idióták dolgozata miatt. Kérdés még ezek után, hogy miért vagyok alkoholista? Ugyan kérem, hát nem egyértelmű?