Ahogy kiérünk a kocsihoz, Mona rögtön kimutatja véleményét róla. Hát, tényleg egy szép példány, ráadásul még ez az egyetlen, amit az utakon látni lehet. Többek között oka ennek az, hogy csak jövőre fog a piacokra kerülni, én jelenleg egy prototípusban ülök. Szerencsém van, hisz ezeket fejlesztik tovább, rontják a minőségét. Így lehet, hogy jóval drágábban kaptam meg, mint amennyiért valóban adni fogják, de megérte. Nyugodtan mondhatom, hogy nekem van a legjobb Lexus LS 460-asom, 2013-as kiadásban.
- Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére, szóval elvárom ezt tőled is! Fejed ne verd bele ha lehet oké? - ércelődök vele egy cseppet, ám ahogy kinyitja az anyósülés felöli ajtót, befogom a számat, inkább elnémulva figyelem alakját. Nagyot nyelve, egy fejrázás kíséretében térek vissza a jelenbe. Megkerülve a kocsit, beülök a volán mögé. Elégedett mosoly jelenik meg a szám szegletében, ahogy végigsimít a műszerfalon.
- Hmm mindig is tudtam, hogy jó ízlésem van - vigyorgok, majd beindítom a kocsit, mely halkan adja ezt tudomásomra. Előző autóm motorja a kelleténél hangosabb, zajosabb volt, bár ez a cabrio velejárója volt. Erős motor volt benne, amihez ugyan ilyen erős hang is társult. Természetesen nem volt vele bajon, hisz így dukált, de egy idő után zavaró volt, hogy nem csak, hogy a saját hangomat nem hallottam, de magát a zenét se. Persze nem ez volt az első számú oka annak, hogy lecseréltem, sokkal inkább a helyhiány. Azok után, hogy néha nekem kell Ericet óvodába hordanom vagy épp munkatársaimat az irodába, illett már egy nagyobb járgányban vendégül látni őket nem? Tehát az első lépéseket ezzel le is tudtam...
Amint a lányt hazadobtam, egy bő tíz perc múlva már a fürdőszobában tököltem azzal, hogy valami normális fazonban letudjam borotválni a pofázmányomról a felesleges szőrt. Derekamon egy egyszerű fehér törülköző illegette magát, míg lábam körül ott ugrált a papucs nyulam, aki akkor se hagy élni, ha éppen sietnem kell valahova. Vagy épp ezért nem hagy békén? Így megkapta az adott répa adagját, és már le is volt kenyerezve.
A törülközőben való rohangálásom is csak addig tart, míg ki nem pakolom a kiszemelt ruha áldozataimat a szekrényből. Szinte bűzlenek a friss illattól. Túl erős ez a mosópor... na mindegy, majd egy vödör kölni ellensúlyozza ezt. Kis híján egy fél flakon dezodort magamra fújok, ennek úgy se fog túl sokáig tartani a hatása. Amint felveszem magamra a fehér nadrágot, sötétszürke felsőt, hozzá egy... hát.... halványlila fogalmam sincs, hogy milyen színű zakót. Inkább a szürkére hasonlít, ennek ellenére van benne valami, amitől nem szürke. De szép, nem azért.
Szóval, amint ezzel végzek, már robogok is a fürdőszobába, hogy egy kis kölnit fújjak magamra. Ééééés tádám! Hiányzik a cipő.
Egy bő húsz perc elteltével sikerül csak eljutnom a parkolóházig, ahonnan kijelentkezve már rá is gördülök a Monához vezető főútra. Leparkolva a ház előtt, kiszállok a járgányból, minek oldalának támaszkodva, a karórámmal bíbelődve várom meg a lányt. Nem tudom mire számítottam. Tudtam, hogy nem egy topis tréningnadrágban fog megjelenni, sokkal inkább valami elegáns, nőies darabban, de az, hogy egy karmazsinvörös, ráadásul testre feszülő darabot ölt magára, hát az... nem kicsit veri ki a tűrőképességem biztosítékait. Nagyokat pislogva nyalom meg kicserepesedett számat, majd inas módjára ajtót nyitok neki. Mindjárt behorpasztom a kocsi ajtaját... hol egy limuzin? Vérbeli parasztnak érzem magam mellette egy fehér cipőben, nadrágban és sötét pulcsi-zakó párosításban.
- A... ömm P... szóval - köszörülöm meg a torkom ahogy kis híján kiszúrja a szememet a lába… meztelensége úgy értem, kecsessége.
- A Paris étteremre gondoltam, ha az megfelel kegyednek… ömm neked – nagyokat pislogva meresztem a szemem, de végül elkapva róla a tekintetemet, inkább a szélvédő mögé próbálok koncentrálni.
Egy bő tíz perc elteltével érjük el a kívánt helyszínt, hol nem bízva a sofőrök odafigyelésére, magam parkolom le az autót egy kijelölt, szabad helyre. Amint kiszállok, becsapom magam mögött az ajtót, majd megkerülve a kocsit, udvariasan kinyitóm a Mona felöli ajtót is, hogy gond nélkül kiszállhasson. Mióta vagyok én ilyen udvarias? Beriasztva a járgányt, elindulunk a puccos étterem felé, amit jelenleg megengedhetek magamnak. Az, hogy Mona ezzel hogy áll, hát azt nem tudom, minden esetre én fogok fizetni. Ez már biztos.