Ugye normális, ha azt mondom, hogy nem akarok meghalni? Legalábbis a szemét légiósok keze által nem. Eddig akárhány ember mesélt nekem arról, hogy mit csináltak az elszökött, majd visszacipelt katonákkal, inkább szeretném elkerülni ezt az eshetőséget. Nem hiányzik, hogy kiszíjazzanak egy székhez, és addig verjenek míg ki nem nyitom a számat és nem adok épkézláb választ arra, miért hagytam ott őket.
Egészen idáig ki voltam biztosítva. Tele vagyok fegyverekkel, soha nem megyek minimum egy pisztoly nélkül sehova. A házam fel van kamerázva, a CIA és az FBI folyamatosan figyelteti Vegast, nincs-e pár légiós a helyszínen. Ennek ellenére most nem szóltak. Vagy nem vették észre őket, vagy csak lusták voltak szólni és inkább úgy döntöttek, innen oldjam meg magam, nem az ő dolguk ez. Akkor viszont ki fogok kelni magamból, ebben biztos vagyok.
Miután megtörtént a váratlan támadásuk, már csak arra volt időm, hogy elsütve kétszer a pisztolyomat, letudjam rázni őket magamról addig, míg nem találok egy biztos helyet ahhoz, hogy segítséget hívjak. A segítséget nem felmentőseregként értelmezem, inkább szeretnék megtudni valamit egy bizonyos személytől.
Amint lezajlik a gyors telefonálás, már indulok is Paradiséba, hogy a megbeszélt helyen megtudjak jelenni.
Óvatosan, egy profi gyalogos katona hatásosságával közlekedek a kihalt környéken, miközben minden második percben hallom az engem, idáig üldöző férfiak hangját. Egy sikátorra emlékeztető részét választom a gyárnak, majd teljesen hozzásimulva a falhoz várom meg Jasmine érkeztét, ami hamar meg is történik. Látszólag fittyet hány arra, hogy valakik a távolból az én nevemet ordibálják, valamint, hogy emberek vannak itt, rögtön kérdőre is von. Elkapva a nyakát szorítom rá szabad kezemet a szájára, s egy falhoz préselem.
- Maradj csendben! - sziszegem villogó szemekkel.
- Bízhatok benned annyira, hogy ha elengedlek nem kezdesz el kiabálni? - érdeklődök, ám még mielőtt válaszolna, meg is szabadítom száját a kezem szorításától, ezzel előkapva egy pisztolyomat biztosítom ki azt.
- Csak az igazat fogod mondani, különben szétlövöm a ketyegődet, ezzel megkönnyítve a rendőrök munkáját! Értetted? - érintem hozzá mellkasához a pisztolyom csövét, le nem véve arcáról a tekintetemet.
- Akinek dolgozol... a kedves maffiafő. Mondott rólam valamit? Elmondta, miért vagyok itt, miért vettem fel álnevet? Mert ő tudja! És biztos vagyok benne, ha ő tudja, akkor valamit már te is tudsz... említett engem akár csak egyszer? Őszinte választ kérek Cindy! - igazi nevével próbálok egy kis hatást gyakorolni rá, bár elég hozzá szerintem az, hogy mellkasához szorul a Glock csöve.

Legalább annyi eszük lenne ezeknek a nyomorultaknak, hogy nem ordibálnak és trappolnak úgy mint egy tehén csorda. Ha csendben meghúznák magukat, akkor nyilván nem venném olyan hamar észre őket és nem tudnám, hogy mikor merre kell mennem ahhoz, hogy elkerüljem a csapatukat. De nem, ők inkább játsszák a szorgos katonákat, akiknek tök mindegy, mekkora bazi hangzavart csapnak, csak elkapják azt az embert, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Persze ez nincs minden esetben így, csak az övékében. De az bizonyosan.
Jasmine még csak véletlenül se akar csendben közlekedni, valamint némán megszólalni. Hogy az milyen? Semmilyen! Ne is beszéljen, még csak levegőt se vegyen.
Amint elkapom a nyakát, már hozzá is préselem az egyik mocskos falhoz, nem engedve, sőt, egyre inkább tartom csak, hogy biztosítsam, nem fog se el menni, se valamiféle sületlenséget csinálni. Ahogy letolja szájáról a kezemet, összevont szemöldökkel kezdem el fürkészni az arcát. Szavai igazak, ennek ellenére valamiért mégis kételkedek. Hogy miért? Fogalmam sincs. Talán azért, mert Jasmine-vel van dolgom.
- Mi? - engedem el hüledezve. Lehet, hogy mind idáig biztos voltam benne, hogy tud rólam, tud a múltamról még akkor is, ha én egy szót nem mondtam neki róla, mégis szavai olyan szinten meglepnek, hogy egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni.
Végül magamhoz térve folytatom, elhúzódva tőle, leengedve pisztolyt szorongató kezemet.
- Itt vannak... valaki köpött nekik. Eljöttek, megtaláltak - fordulok ismét a hangok irányába.
- Fogalmam sincs honnan tudják, hogy itt vagyok. Felvetettem minden lehetőséget, ami szóba jöhet, utánuk jártam, de semmi... A CIA-nak pedig addig nem akarom jelenteni, míg ki nem derítem, hogy ki volt az, aki a kezükre adott - törlöm le az arcomról az időközben végigcsorgó vért, majd beharapva alsó ajkamat pillantok idegesen az egyre inkább hangosodó kiabálások felé.
- Jas, tudnom kell... ugye nem te szóltál nekik?! Vagy nem a kedves főnököd? Nem akarok oda vissza menni érted? Nem akarok! - emelem meg a hangomat idegesen.
- Ott van! Ott van! - amint meghallom, ereimben megfagy a vér, szívverésem először kihagy pár ütemet, majd veszett dobogásba kezd.
Elkapva a lány kezét kezdem el húzni magam után.
- Tünés! Fuss már! - lököm magam elé egy határozott mozdulattal, nehogy őt találják el a nekem szánt golyók, melyek sokasával pattannak le a falakról, fémkerítésekről.

- Jól van ba*d meg, felfogtam! - förmedek rá végső kétségbeesésemben. Soha nem voltam még ilyen szinten beszarva a Franciáktól. De most, hogy itt vannak és már egyszer szétrúgták a seggemet, jó lenne nem elkapatni magam végleg. Nem hiányzik nekem, hogy azt a bizonyosat is kiverjék belőlem. Nagyon nem szorulok rá, élném én a saját kis életemet a házamban, Aldric segítségével.
- Tudod, manapság senkiben nem bízhat meg az ember, emellett semmitől nem lepődik meg. Szerintem van épp elég frappáns módszered ahhoz, hogy még a CIA se vegye észre, ki vagy valójában. Vagy tévedek? - emelem meg a szemöldökömet, immáron inkább csevegő hangnemet megütve. Mintha nem menekülnöm kéne, csak bájcsevegnem egy csinos nőszeméllyel.
Viszont szavai csak meggyőznek. Ami pedig a továbbit illeti. Igaza van, tényleg nem tudhatja, miben mesterkedik a főnöke, mit csinál, mit nem. Nem kérdezősködhet. Így ejtve ezt a témát dörzsölöm meg a hajamat.
Mikor megjelennek a franciák, reflexből kapom el Jas karját, és kezdem el húzni magam után, majd előre engedve követem. Amint ő előkapja a fegyvereit, ugyan ezt megteszem én is a két Glockal, miket rögtön biztosítok is. Egy gyors mozdulattal fordulok meg, s hátra vetve magam lövök ki két-két golyót, melyek közül kettő biztosan célba is talál, megítélve ezt a kiabálásokból és puffanásokból. Földet érve megpördülök, csizmámmal határozottan megtartom magam csak, hogy ne csúszhassak tovább, majd előhúzva egy tőrt a másik lábbeliből, megpörgetem a kezemben. Az egyik fegyvert hatástalanítva csúsztatom az övembe, és felvéve a pókerarcot indulok el a férfi felé, ki veszett, feldühített bika módjára indult el felém az elmúlt másodpercben. Köszönhető fürgeségemnek és a jóval könnyebb felépítésemnek, sikerül úgy helyezkednem, hogy az ütés amit rám mér, a mellkasomat találja el az arcom vagy a nyakam helyett. Egy pillanatnyi megingás és arc torzulást követően már lendítem is a tőrt, mivel elmetszve a nyakában található létfontosságú szerveket, máris a túlvilágra küldöm. Míg fordulok egyet, egy alacsonyabb tetőrészről Jasmine felé tartó férfit leszedek a Glockal, hogy még csak véletlenül se érhessen túl közel hozzá.
Futtában közelítem meg Jas-t, egy intés kíséretében adom tudtára, hogy ideje menni. Ahogy előre fordulok csak egy kézzel találom szembe magam, mi egy betontömb mögül nyúl ki, és elkapva a nyakamat vág nagy csattanással az aszfalthoz.
- R...rohadj meg! - szorítok rá kezére, s még mielőtt bármit tehetne, kinyújtott ujjakkal, nagy lendületet véve csapok bele karjának egy olyan pontjába, amit ha nagy nyomás ér, teljesen lebénul tőle ideiglenesen.
- Kellett neked kekeckedni - tápászkodok fel a torkomat szorongatva, két golyót is eresztve a fejébe.

- Nem mondtam, hogy lesed minden rezdülésemet, de kinézném belőled, hogy egy szabad órádban csak úgy feladsz. Okát nem tudnám megmondani, de eltudom képzelni - nézek vissza hasonló gyilkos csillogással szemeibe, mint ahogy azt ő maga is teszi. Ha érkezésem és időm lenne rá, akkor most kinyomnám azokat az irdatlan nagy szemeket, melyekbe annak idején beleszerettem, de inkább nem csúfítom el bájos arcát. Kár lenne érte.
Azt mertem remélni, hogy mivel nem találnak minket - igen immáron kénytelen vagyok többesszámban beszélni - tovább állnak és elmennek egy másik irányba. Csak, hogy akkorát tévedtem, mintha azt mondtam volna, az éjszaka uralkodó csillaga a Nap.
Míg Jasmine-n a lelkesedést és gyilkolásvágyat látom, addig én inkább az ellenkezőjét élem meg. Ma már volt szerencsém összeakadnom egy francia lábával valamint öklével, egyáltalán nem olyan kellemes az. Ha megtehetették volna, már rég halott lennék, ebben biztos vagyok. Egy katona elég ahhoz, hogy hatástalanítson egy átlag embert, a gond csak az, hogy én is katona vagyok és voltam, nem olyan könnyű eltenni láb alól. De az, hogy több mint tízen jöttek el értem, jókorát nyomott az esélyükön, így meg van rá az esély, hogy már a holnapot se érem meg. Ha nagyon elfajulnának a dolgok, akkor kénytelen leszek jelenteni a CIA-nak vagy az FBI-nak.
Hallom felcsendülni Jasmine fegyvereit, majd ugyan ezzel a lendülettel, a törékenynek ható lány, már el is tűnik egy fal mögött. Ez valamelyest könnyít a helyzetemen, tekintettel arra, hogy biztonságban lehet.
Míg egy nagydarab férfivel hadakozok a földön, addig újabb lövések sorozata töri meg az éjszaka csendjét, minek hallatán meghűl az ereimben a vér. Kicsavart nyakkal fókuszálok azon fal felé, hol az előbb láttam Jas-t, de szerencsére csak egy halott férfit pillantok meg.
Micsoda gyilkológép...
Felpörgetve az eseményeket kapok elő egy kés nagyságú tőrt a csizmámból, majd a férfit megrohamozva kikerülöm, és ahogy megfordul, egy könnyed mozdulattal vágom el a nyakát. Szinte hallani lehet, ahogy a levegő sípolva, reszketősen árad be és ki a vágáson. Undorító. Amint elindulok egy sikátor felé, egy erőteljes kéz ragadja meg a nyakamat és vág a földhöz olyan erővel, hogy a fogaim is összekoccannak. Ez az állapot persze nem tart sokáig, máris likvidálva a férfit talpra kínlódom magam, a fejemet ért ütéstől még mindig kábultan. Összeszűkített szemekkel nézek végig a sötét bőrű férfi elnyúlt testén, s kénytelen vagyok megállapítani, őt ismertem. Hihetetlen, hogy még azok is képesek egy ember életére törni, akik annak idején a barátjának mondták magukat. Az elmélkedésből a lány kiabálása ránt ki, majd az ezt követő lövés, és test tompa puffanása.
- Azt ugye tudod, hogy nagy szarban vagyunk? - rázom meg egy nagy lendülettel a kést, hogy minden vércsepp eltűnhessen róla. Szorosabban tartva a markolatánál, egy zsákutca felé indulok el, minek első konténerére már fel is ugrok.
- Menjünk erre jó? A tető nem biztos, hogy engem elbír, majd megyek a falon. Te viszont menj a tetőre - húzom fel magam a vaskos falra, majd a kezemet nyújtom Jas-nek, hogy felhúzhassam magamhoz. Remélhetőleg nem fog megint fanyalogni.

Szememet forgatva rázom le magamról Jas szavait. Tisztában vagyok vele, hogy amit mond, azt be is tartja, nem éri meg veszekedni vele. Ennek ellenére teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy ha sokáig fogjuk itt ba*ni a rezet, akkor soha a büdös életben nem jutunk ki innen élve.
Amint megjelennek a légiósok, már szét is válunk, hogy kellő mennyiségben küldhessük őket a túlvilágra. A gond csak az, hogy rá fognak jönni a főhadin, hogy nem vagyok egyedül és, hogy megállás nélkül öljük a katonákat, így gyakorlatilag még keményebben fogják rám küldeni az embereket addig, míg tényleg bele nem kell szólniuk a hatóságiaknak. Márpedig kénytelen leszek jelenteni nekik, különben itt fog megpusztulni egy mesterlövészük a helyszínen anélkül, hogy csak annyit mondhatott volna: Pá!
A felrepedt halántékom mellé társul még egy kis vállfájás, gerinc bántalom, de gyakorlatilag teljesen ép maradok addig, míg a nyakamat el nem kapják. De ezen is kénytelen vagyok hamar túltenni magam, ha nem akarom szitává lövetni nem csak a saját, de Jasmine testét is.
Szerencsére a lány nincs túl messze tőlem, így míg egy-egy katonával küzdök, addig ő a rám támadókat könnyű szerrel le tudja szedni rólam.
Pár perc leforgása alatt, elnémul minden. Rajtunk kívül csak egy-egy nyávogó kóbor macska az, ami elrontja a csodálatos, vörös testnedvvel és emberi hullákkal megrakott aszfaltos utak látványát. Félre értés ne essék, nem vagyok én olyan elfuserált barom, hogy élvezném a látványt. Minden esetre megkönnyebbülni megkönnyebbülök, hogy immáron tízzel, hússzal kevesebben vannak.
- Nehogy azt mond, hogy nem élvezted! - vigyorodok el letörölve egy adag vért a szám széléről, közben felvetve az ötletet, hogy talán el kellene tűnnünk innen, mielőtt ismét elszaporodnának.
Látszólag nincs kibékülve a gondolattal, hogy meg kell fognia a kezemet, míg én felsegíteném, így nem is próbálkozik, én pedig nem fogok neki könyörögni. Ha nem kell a segítségem nem kell, menjen csak a hülye makacs feje után. Azt persze megvárom, hogy feljusson a tetőre, de mivel muszáj haladni, kiegyenesedek annyira, hogy a fejemet ne láthassa meg senki. Csak ezután töri meg a csendet egy hangosabb robaj, majd Jasmine felém közeledő teste, pisztolyának vakon ellőtt tölténye, mi milliméterekre kerüli el a lábamat.
- Az Istenbe Jasmine! És még te mondod magad bérgyilkosnak? - förmedek rá, miközben az ereszről lóg alá. Elégedetlenül csóválva a fejemet guggolok le, majd ugrok le halkan, nesztelenül az aszfaltra, hogy összekaparhassam a leesett fegyvert. Amint lehajolok érte, hangos dörrenés töri meg a csendet, majd egy halk nyöszörgés, ami... ami bizony belőlem jön.
Kezem lassan emelem a kulcscsontomhoz, mi alól forrón szivárog a vörös nedű. Persze a meglepettség az, ami először letaglóz, a bennem dúló adrenalin nem is engedi, hogy érezzem a fájdalmat. Abban viszont segít, hogy automatikusan kibiztosítsam a saját Glockjaimat, melynek egyik, egy fejlettebb példányából kiengedve egy, majd még egy golyót, rögtön fejbe találom a tőlem nem túl messze álló férfit.
- És különben is b*szódj meg! - ordítok az immáron hulla formát öltött négusra, közben visszafordulva a falhoz, hogy valamilyen úton módon feltudjam húzni magam. Amint a nehezével megvagyok, vállamra szorított kézzel indulok el Jas felé, hogy odaadhassam neki a menet közben összeszedett pisztolyát.
- Most pedig... tünés - lihegem sarkon fordulva, egy pillanatra meginogva a nem túl széles falperemen. Annyi szerencsém van, hogy a golyó nem maradt bennem.

- Ó ebben biztos vagyok szivi - kaján vigyorral a képemen veszem szemügyre arcát, az azon csillogó két nagy szemet.
- Tudom mondanom se kell, de azt majd nézesd meg. Nem hiányzik, hogy elfertőződjön, egy ilyen lepratelepen pedig nem lenne meglepő - emelem meg a kezemet, ezzel is megmutatva a már rátapadt mocskot, a telep szennyét és a saját, valamint a lelőbb férfiak vérét mutogatva ezzel. Nem szép látvány, egy napig hipózni fogom magam, az is biztos.
Minden flottul megy addig, míg Jasmine alatt meg nem csúszik egy nyilván már elmozdult cserép, és elkezd villám sebességgel lecsúszni a tetőről, nekem pedig érkezésem sincs, hogy utána kapjak. Csak arra tudok koncentrálni, hogy időben ellépjek a pisztolya tölténye elől, mikor az a levegőbe lő.
- Mi az, hogy balfék? Ba*d meg, ha te kibírnál öt évet náluk, akkor komolyan mondom nem csak hosszába, de keresztbe is megraklak jó? - förmedek rá a lehető legundorítóbb szavakkal ezzel is tetőzve ingerültségemet. És ezután még engem küld le a cseszett pisztolyáért, mikor elég lenne elengednie az ereszt, máris egy konténeren landolna, onnan pedig tiszta az út. Ennek ellenére majom módjára ugrok le a falról, hogy összekapirgálhassam a nyamvadt pisztolyt, mikor is egy dörrenés kíséretében a kulcscsontom alatti lágy részbe belefúródik, majd átszakítva minden útjába kerülő húst, izmot és csontot, az egyik falban áll meg a franciák híres kilenc milliméteres ezüst golyója. Egy pillanatra köpni, nyelni nem tudok, csak azzal vagyok elfoglalva, hogy azt az adrenalin löketet, amit órákkal ez előtt kaptam, most feltudjam hasznosítani, és ép kezemmel a férfira lőhessek, kinek a töltény végül a fejében talál megnyugvást. Fújtatva, remegve mászok vissza a falra, a parancsoló szavak hallatán pedig megadom amit kér.
- Azt hinné az ember, hogy nő létedre majd visítva... visítva megrohamozod a kismacskákat, hogy hazavihesd őket... - nyögöm hozzásimulva a falhoz, úgy haladva tovább, egy csinos kis vércsíkot húzva magam után a mocskos vakolaton - szégyen és gyalázat - morgom, az élettelenül lógó kezemre összpontosítva, ezzel övemből előkapva a Glockot, hogy azt kibiztosítva, legalább ép kezemmel tudjam tartani, védeni magam. Még így is jobb mint a semmi. Ami pedig a karomat illeti... hát, ha nem a franciák ölnek meg, akkor majd a vérveszteség. Szerintem sokkal kellemesebb végzet.
Az persze még csak véletlenül se jut el a tudatomig, hogy miről is karattyol, így felvont szemöldökkel pillantok rá.
- Mit mondtál? - véleményem szerint ez sokkal szebb kifejezés, mint a Mi? vagy a Mi van? De körülbelül ugyan olyan idegesítő is. Végül elhaladva mellette simulok hozzá egy vele szemközti falhoz, arcomhoz tartott pisztollyal, hogy még idejében aktiválni tudjam, ha szükség lenne rá.

- Micsoda szívós maca vagy te... mondjuk ez már a gimiben megmutatkozott. Kicsi a bors de erős, mi? - ugráltatom a szemöldökömet kihívóan, ám mint akinek lebénultak az arcizmai, inkább fel is mondok e bájos kis művelettel, helyette elindulunk a tető felé, hova felsegíteném Jas-t, ha hagyná.
Kíváncsian méregetem, ahogy lóg lefelé az ereszről.
- Valóban? Évekkel ez előtt még nem ezt mondtad, sőt! Inkább tartottad magad csak, hogy szórakoztassalak kicsit... vagy inkább ne idézzem a múltat? - villantok gyilkos vigyort, ahogy leugrok a falról, majd odafigyelve arra, hogy senki ne vegyen észre, már nyúlok is a fegyverért.
Legközelebb véresen, kilyukasztva baktatok vissza a falhoz, majd felhúzva rá magam indulunk tovább, mivel biztos vagyok benne, hogy eljutott a franciák fülébe a lövés. Mellesleg ez a környék kong az ürességtől, a magas falaktól, így minden a duplájának erősségével verődik vissza a falakról.
- Szóval stólára van szükséged? Miért nem ezzel kezdted? Kedves főnököd biztos megajándékozna egyel, nem gondolod? Szép perzsa macska stóla. Csinos is az - morgom az orrom alatt, ahogy haladunk előre. Engedelmesen követem Jas-t az épületbe, s csak akkor érzem magam igazán kiszolgáltatottnak, mikor belegondolok abba, hogy hagyom, hogy egy nő uralkodjon felettem. Manapság tényleg ők viselik a nadrágot? Hihetetlen...
Felszólítására megtorpanok, s hagyom, hogy lerángassa vállamról a kabátot. Arcizmaim megrándulnak, de éltem már meg ennél is rosszabbat. A helyzet viszont az, hogy hülyék vagyunk mindannyian bakker! Mi a p*csáért foglalkozunk mi azzal, hogy milyet éltünk már meg, mennyivel rosszabbat a jelenlegi gondjainknál? Az akkor volt, és lehet, hogy túléltük, de mi van akkor, ha pont a mostanit nem fogjuk? Mindig a mostani a legrosszabb, nem ami már volt. Nem is értem, hogy lehetünk mi emberek ilyen naivak.
- Ki gondolta volna, hogy képes vagy feláldozni értem a ruhádat, Cindy? Mert én nem - nyögöm, miközben nekivetem hátamat a falnak, ezzel egy hatásos kis terepszemlét tartva. Míg ő a vállamon tátongó lyukat nyomkodja, addig én hol a plafont, hol pedig az ajtókat nézegetem... mintha...
- Ennek a gyárnak minden szintje ugyan olyan igaz?... - teszem fel a kérdést inkább magamnak, mint Jasnek.
- És annak idején ez egy rakéta gyár volt - összevont szemöldökkel futtatom végig tekintetemet a felső csővezetéken.
- Akkor viszont... kell, hogy legyen egy alagút is a gyár alatt, ami kivisz innen minket, valahova... valahova Vegas környékére. Talán... talán ahhoz a hosszú útszakaszhoz, ami átviszi az embert innen, oda - csak akkor tűnik fel az akadozó beszédem, mikor megrázva a fejemet, ismét Jasre próbálok fókuszálni.
- Meg kell keresni a lejárót... - ezzel kivéve a kezéből a rongyot elhajítom, majd visszahúzva vállamra a kabátot, már indulok is a lépcsőkig, hogy onnan lefelé haladva megtaláljuk azon csatorna részt, ami innen eljuttat minket Vegasba. Csak találjuk meg minél hamarabb.

- Ó, hidd el nagyon jól van a kis drága... nem kell őt félteni, úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, talán még annál is jobban - ez viszont igaz tekintettel arra, hogy többször álltam már a megvakulás, mint az impotenssé válás szélén. Nem is tudom melyik okozott volna nagyobb szívbajt a számomra. Jó, soha nem voltam egy olyan hímnemű egyed, aki bármelyik nő bugyijába biztos utat akar találni. Talán életemben, ha öt nővel lefeküdtem idáig. Elvégre... huszonhárom éves vagyok, nem harminc! És időm se nagyon volt arra, hogy bárkivel is k*féljek, mikor csak kedvem tartja.
Mikor kitérünk a macskás témára, arrogáns vigyorral bököm oldalba.
- Ó, pedig nagyon jól mutatnál egy gazdag orosz úr oldalán, vörös estélyiben, ezüst perzsa stólával a nyakadban. Nagyon csinos lennél - nem tagadom, feltűnik, hogy Jasnek is fájdalmai lehetnek a vállát illetően, de jelenleg kénytelen vagyok azzal foglalkozni, hogy valamiféle logika útján kihámozzam, hogy kerülhetünk ki innen anélkül, hogy a franciák megint a nyakunkba esnének jól megélezett kés társaságában. Nem szeretnék elvágott nyakkal lődörögni az utcákon. Mondjuk ez aligha menne már.
- Ebben biztos vagyok. A szívességet te hírből se ismered - szisszenek fel, ahogy hozzáér a lyukhoz a ruha. Csak ez után kezdek el azon gondolkodni még pontosabban, hogy milyen helyen is vagyunk, hogy juthatunk ki innen a legegyszerűbb módon.
- Vannak még itt rakéták, ebben biztos vagyok, az is az - mutatok rá egy közel két méter nagyságú tömbre, elhúzott szájjal. Nem tudom, de véleményem szerint életveszélyes az, ami itt folyik. Elég lenne belelőni, nem csak a gyár és a környéke, de bizonyosan az egész város romba dőlne.
Jasmine ötlete hallatán viszont meghűl bennem a vér.
- Jas, ugye tisztában vagy vele, hogy ezek nem tűzijátékok? Ezek nem egyszerű, két centiméteres rakéták! Itt a legkisebb rakéta is egy méter nagyságú! Mellesleg tűzszerészek nélkül nem is nyúlhatunk hozzá... a végén még engem vennének elő a CIA-nál, hogy mi a francot csináltam, szóval nem, nem fogunk robbantani! - ezzel tekintélyt parancsoló hangnemben ott hagyom őt, támassza csak a falat kedvére, ha egyszer ilyen köpcös a szépségem. Ahogy lépkedek az egyik leszakadt ajtó felé, szinte érzem ahogy a vállamból folyik a vér egészen a nadrágom övéig, de mindent leszámítva, teljesen éber vagyok, egészséges és karcolás mentes.
- Jól van... erre van egy lejárat... ha innen lejutunk, akkor nyilván meg fogjuk találni az alagutat is, ami levisz a folyóhoz - nyögdécselem, ahogy megtámasztom magam a falnál, majd előcsúsztatva nadrágom övéből az egyik Glockot, újra töltöm benne a tárat.
- Gyerünk, már nincsenek messze - intek az ajtó felé ezzel előre engedve Jas-t. Ha megteszi, és előre megy, én pár kisebbnek bizonyult rakétát felkapok a földről, valamint egy nagyobbat. Alaposabban áttanulmányozva őket, míg haladok lefelé a lépcsőn, sikerül rájönnöm arra, hogy a nagyobb és két kicsi még működő képes, szóval nincs szükség noszogatásra ahhoz, hogy felrobbanjanak. Azok, amik így nem lépnének üzemben, a benne elhelyezett por miatt úgy is beindulnának.
- Majd ezt az alagúthoz rakjuk. El tudjuk zárni vele az útjukat. De előbb jussunk is el odáig...