- Nem... randiguruként biztos megbuknék, ami pedig a stylist létet illeti... csak magamat öltözetem, mást nem. Egyedül a levetkőztetésben van nagyobb jártasságom - vonok vállat. Ezt követően ami megötlik a fejében, valóságosan megfagyasztja bennem a rohadt vért is.
Kerek szemekkel hallgatom végig amit mond, majd amint elönt a pulyka méreg, vadul megragadom Jasmine karját, és egy laza mozdulattal a mellettem lévő fémtákolmány oldalához csapom, szorosan tartva egyik kezemmel a vállát, másikkal a nyakát, mintha legalábbis meg akarnám ölni.
- Na idefigyelj rám te szerencsétlen! Most elmagyarázom neked, mivel is foglalkozok én valójában... Tudod vannak a csúnya nagy bűnöző bácsik, vagy az apró kis manó formájúak, mint te is vagy. Na, engem a CIA és az FBI azért fizet meg, hogy ezeket a bűnözőket, ha netán a törvény ellen szegülnének, vagy fegyvert fognának a társaikra, akkor messziről leszedhessem. Én nem te vagyok! Attól még, hogy te eszetlenül gyilkolsz, és egy büdös fütty szó valamint pénz elég ahhoz, hogy már menj és szétloccsants egy fejet. Én nem ölök feleslegesen, nem vagyok gyilkos! Nem kezdek el remegni az elvonási tünetektől, ha nem látok vért, valamint nem kezd el pezsegni a saját vörös nedvem, ha valaki üldöz, én pedig a túlvilágra akarom küldeni - szinte fújtatok az idegességtől, érzem ahogy egész testemet átjárja a düh.
- A katonaságnál se azért voltam, hogy embereket gyilkoljak heccből! Háborúkba jártam, ahol emberi életeket követelnek a bevetések - remegő tagjaimat csak egy nagy levegővételt követően tudom leállítani.
- És a felsoroltak csak közlöm, hogy nem egyeznek a bűnöző jelzővel még akkor se, ha naiv kis éned azt vallja. Ami pedig ezeket illeti... igen, lelövöm őket, mert emiatt nem tartóztathatnak le, mert nincs hatáskörül a rendőröknek ez ügyben. És nem fogok oda visszamenni - engedem el végül egy határozott mozdulattal, majd ellépek tőle.
- Igen, ez a legnagyobb gondom, mivel az ő kezükben vagyok. Ha itt felrobbantok egy egész várost, repülök CIA-tól és mindenhonnan.
Ezzel pontot téve a mondandóm végére, már indulok is az ajtó felé útközben magam elé terelve a nőt, hogy aztán felkaphassak még néhány robbanószert a földről.
Felháborodott kérdésére inkább nem válaszolok, csak a későbbiekre.
- A te ötleted sz*r, szóval nem foglalkozunk vele... attól még, hogy a gyilkolási vágyad és a feltűnési viszketegséged robbantgatni akar, még nem fogunk! Már nem egyszer estem ennek áldozatául, szóval azt csináljuk, amit én mondok. Addig talán életben maradunk, sőt, még ki is jutunk innen anélkül, hogy bárki szétlőhetné a seggünket... - sziszegek, ahogy gyors léptekkel haladok lefelé a lépcsőn, majd két szinttel lejjebb rábukkanunk arra az ajtóra, amit keresünk. Övembe téve a pisztolyt, félretolom az egyik nagyobb fém tartályt az útból, valamint a maradék lemezeket, melyeknek eltüntetése lehetővé teszi, hogy hozzáférjek az ajtó kilincséhet. A kilincs valamivel nagyobb, mint egy hétköznapi ajtóra való, de egy az egyben ugyan az. Ahogy feltárom a vastag fém és vas ötvözet ajtót, egy hosszú alagúttal találom szembe magam.
- Ez lesz az...

Nem hazudok, ha azt mondom, felidegesített. Oly annyira, mint talán még senki. Nem tudom.... nem értem. Nem tudom felfogni, sokan miért könyvelik el a katonákat gyilkosoknak? Miért képzelik azt, hogy bevonulnak az emberek a katonaságba, és akkor már vérengző gyilkosok lesznek? Igen, tudom nem kellenek a háborúk, nem kellenek a katonák. Ennek ellenére mindig kell valaki, aki az adott országokat rendbe teszi, ha már a politikusoknak nem megy. Ezek pedig nem mások, mint a katonák, kiknek akkor is jelen kell lenniük, az első sorban ráadásul, ha fenyegetés éri az országot, ha megtámadnák. Bezzeg ha ezek a katonák nem lennének, akkor húznák a szájukat az emberek.
Az addig oké, hogy jól belém rúg, ezt még el tudom viselni. De az, hogy még képen is köp, már több a soknál.
- Ez még egy pasitól is undorító... nem hogy egy állítólagos nőtől - fogamat csikorgatva törlöm le az arcomról a köpetet, amit elkapva a lány karját, beletörlöm az arcába. Nem csak beletörlöm, bele masszírozom.
- Köszönöm, de ebből köszönöm, nem kérek. Élj te a saját váladékodban jó? - förmedek rá, ezzel ott is hagyva, hagy duzzogjon kedvére. Biztos vagyok benne, hogy igazam van, nem érdekel a véleménye.
- HA időben eltűnnénk. Minden bizonnyal mi lennénk az elsők, akik felrobbannak ebben a kib*szott gyárban, mivel fogalmam sincs, hogy mennyire érnek még ezek a rohadt rakéták, nem tudom melyik jó és melyik nem, nem vagyok tűzszerész, akármilyen furcsa is. De ha te meg akarsz halni, akkor csak tessék, szólj, kikötözlek ide és ha gondolod, jól körbe raklak a rakétákkal és már el is húztam a csíkot. Mondom, csak szólnod kell - villannak meg kékjeim. Lehet, hogy egy őrült gyilkológép, aki az emberek életének kiontásában lelei örömét, és most a segítségemre van, de ennek ellenére rohadt idegesítő, és csak árnyéka régi önmagának. Vagy még az se.
- Szar... - ennyit mondok csak, ahogy vállamat szorítva, ugyan is még mindig vérzik, haladok lefelé a lépcsőn, elérve az ajtóig, mit rögtön szabaddá is teszek.
Mihelyst megemlíti a kutyákat, melyek felénk tartanak, megragadom a kilincset, mit csak egy nagy rántás kíséretében tudok kinyitni.
- Befelé! Menj már! - taszítok egyet a lányon, majd én is átlépem a rozsdás, fém küszöböt, ezzel be is zárva magam után az ajtót.
- Menj beljebb egy kicsit - guggolok le, hogy a rakétákat összekötve letudjam tenni a földre egy olyan helyre, mit meg fog mozdítani a robbantás, és nyilván eltorlaszolja nekünk az ajtót. Előkapva zsebemből egy öngyújtót, meggyújtom a hosszú drótot, majd kiegyenesedve intek Jasnek - gyerünk, fél percünk van! - ezzel futólépésben indulok el az alagút mélye felé.

- Ha most ezzel akarsz nyervogásra bírni, vagy lelkiismeret furdalásra, akkor biztosítalak, hogy rohadtul rosszul csinálod - nézek rá agresszív, kéken villogó tekintettel, s téve rá, hogy ezzel csak még inkább fent fogja hordani az orrát, eltávolodok tőle annyira, hogy még csak az illatát se érezzem.
Bevallom az elmúlt időben kénytelen voltam rájönni arra, hogy a lehető legjobban irritál nem csak a személyisége, de a jelenléte is. Ha tehetném megfojtanám egy kiskanál vízben, de... de az a gond, hogy valamiféle vonzalom is kezd bennem kialakulni. Nem szerelem, ebben biztos vagyok. Inkább amolyan "meg akarom mutatni neki, hogy akkor is én vagyok a jobb" jelző, magyarán szólva fitogtatni akarom az erőmet. Komolyan, mintha legalábbis valamiféle állat lennék.
Nincs szükségem rá... legszívesebben most eltenném láb alól. De jelenleg ő az egyetlen olyan személy Vegas környékén, aki képes hideg vérrel gyilkolni, és ha elég sok mindent tudok meg az itt leélt életéről és csapatáról, akkor majd feladhatom az FBI-nak. Mert még mindig él bennem ez a vágy.
- Bevezetik... de tűzszerész nem mindenkiből lesz - adok választ megrovón, mintha legalábbis kötelező lenne tudnia erről.
Ajánlatomra kapok egy idegesítő vigyort, mire csak forgatva a szemeimet, elégedetlenül fújok egyet, ezzel imitálva "idegesítő vagy b*szd meg" véleményemet. Ha nem lenne egy lyuk a vállamon, miből egyre csak szivárog a vér, akkor talán még bele is mennék az "idegesítsük egymást, mert miért is ne?" játékba. De addig, míg fent áll az elvérzésem lehetősége, addig nem.
- Nem lövünk le állatokat! Ők csak a gazda parancsát követik, nem az ő hibájuk, hogy azok, amik! - ezzel taszítva rajta egy jókorát lököm be az alagútba, miután kénytelen vagyok felkiáltani, ahogy a fülem mellett süti el a fegyvert.
- Mellesleg meg lehet oldani bizonyos dolgokat anélkül a sz*r nélkül is! És ny*ld ki magadnak! - színtiszta agresszióval rivallok rá, ahogy beérünk az alagútba, és becsapva magam mögött az ajtót gyújtom meg a bombák végét, mik lassan de biztosan hatásba lépnek.
A félperc merész kijelentés volt a részemről. Úgy néz ki valamivel át voltak itatva a bomba zsinórjai, ugyanis a kelleténél hamarabb, úgy tizenöt másodpercre a meggyújtást követően már robbantak.
A légáramlat és magának a bombának az ereje, határozottan csap neki minket a fém falnak. Szinte hallom, ahogy tarkóm nekivágódik a fémberendezésnek, ám ennek ellenére is Jas-t keresem a tekintetemmel, kit elsötétedő látásomnak köszönhetően el is veszítek.
Körülbelül fél perc az, amit eszméletlenül töltök, ha nem több, de még mindig hallom a bombák utómunkálatát, ahogy fém és acél válik el egymástól az alagút mennyezetén, falécek tömkelege dől el, mi mellé társul még Jasmine sípoló hangja is.
Nyögve támasztom meg magam a fal egyik oldalán, másik kezemet pedig próbálom arra használni, hogy a hűvös, csúszós padlóról feltoljam, inkább felküzdjem magam álló helyzetbe. Jobbomat szinte nem is érzem a sebnek hála, s immáron sajgó fejem is hozzátársul kínjaimhoz. Végül visszahuppanva a földre, morogva mutatom ki nemtetszésemet. Mintha egy sebzett állat próbálná magát menedékbe vonszolni, sikertelenül. Oldalra billenve, kimerülten terülök el a földön, ködös tekintettel bámulva a plafont, attól várva a megoldást.
- Jas... - sóhajtom ismét megpróbálkozva felállni - el kell tűnnünk - hörögve húzom fel magam ülő helyzetbe, előrebicsakló fejjel. Immáron az a legkevesebb bajom, hogy vérzik a vállam, mivel nem is érzem a fájdalmat. A fejem sajgása, a benne dúló zsivaj sokkalta erősebb, és nem engedi, hogy tisztán tudjak gondolkodni, vagy akárcsak felálljak.
- Jól vagy? - keresem tekintetemmel egykori barátnőmet, kit tőlem nem is olyan messze sejtek feküdni, ülni, állni.

- Jasmine, átlátok rajtad... az, hogy mindig felemlegeted a múltat, nem fogsz lelkiismeret furdalásra bírni. Lehet, hogy akkor rosszul cselekedtem. De az, hogy látom, mi lettél, ki lettél, ki vagy, aligha tartom magam vétkesnek - magyarázom, s csak most tudok igazán hálás lenni a katonaságnak azért, hogy nem vagyok olyan, mint akkor. Sőt! Most nem ütnék meg egy nőt se, legalábbis akkor nem, ha annak nem jár ki. Ha olyan a helyzet, amilyen a jelenlegi is, ha egy katonanő vagy egy bérgyilkos ugrana a nyakamnak, akkor persze nem félnék megmutatni, ki is vagyok valójában mivel tudom, hogy ő ennek szenteli az életét, és nem fog zokon venni egy nagyobb ütést se.
Újabb megjegyzésére csak megrázom a fejem, és felhorkanva mutatom ki nemtetszésemet, de nem fűzök hozzá semmit, mert nem éri meg ismét vitába bocsátkozni vele azzal a tudattal, hogy ő még akkor is képes vitatkozni, kiabálni és támadni, ha nincs igaza.
- Higgadj már le te szerencsétlen! - ordítok rá, ahogy a kutyák jelenlétében ismét kivillantja gyilkos hajlamait, és már lő is az állatok felé. Még időben sikerül taszítanom rajta egy jókorát, így a fülem mellett dördül el a pisztoly. Az erős hang hallatán felkiáltva kapok a fülemhez, de kénytelen vagyok túltenni magam rajta, ha ki akarok innen jutni mihamarabb.
A menekülés mindig a fő erényeim közé tartozott, legalábbis ami a harcokat illeti. Persze nem vagyok egy gyáva mocsadék, nem szaladok el mint egy sírós kislány, minden egyes alkalommal. De képes vagyok beletörődni abba, hogy ketten nem fogunk tudni egy egész hadseregre való franciát eltenni láb alól. Már riasztottam a CIA-t, de azok aligha akarnak jelentkezni. Lehet, hogy csak az a gond, hogy fémmel és acéllal fedett helyen vagyunk, lent a föld alatt, itt pedig nem fogja a térerőt a szerkezetük, de még az enyém se.
Rohanvást haladunk az alagút vége felé, mikor a meggyújtott bombák berobbannak, és erőteljesen vág minket egy-egy fém falfelülethez. Ahogy tarkóm találkozik a fallal, a fülem rögtön vijjogó csengést kezdeményez, s a gerincemen nyilalló fájdalom szalad végig. A vállammal már nem is tudok foglalkozni, noha még mindig érzem az abból szivárgó vörös nedűt.
Tisztán hallom a heves szívdobogásomat, azt, ahogy a fém nyikorogva, sikoltozva válik el a fémtől.
Akárhányszor próbálkozok a felállással, sikertelennek hat. Először visszacsúszok a fal mentén a földre, másodszor elterülök, mintha KO-val győzött volna az erősebb, ezen esetben a robbanás mindent elsöprő ereje. És bármennyi ellenszenvet táplálok Jasmine iránt, megint csak ő az első gondolatom. Tudom jól, hogy remek kiképzést kapott, és még a jég hátán is megélne, ha netán erre kerülne sor. Ennek ellenére a bennem bujkáló férni - nem a katona! - tudja, hogy egy nőről van szó.
Nyögve, akadozó hangvételben érdeklődök állapota felől, s amint választ kapok, vicsorogva, elszántan próbálok ülő helyzetből feltápászkodni, mi bár sikerül is, mégis olyan küllemet tudhatok magaménak, mintha Quasimodo testébe zártak volna. Csillagok szikráznak a szemem sarkában, ahogy felállva elsötétül minden, és így próbálom lassú, biztos léptekre bírni magam.
Csak még egyet! Csak még egyet kérlek...
Megpillantva Jas-t a fémszerkezet alatt, elgyengült végtagokkal bukok előre, és térdre zuhanva, homályos tekintettel nyúlok az arcra felé.
- Érzed a... lábaidat? - érdeklődök, ám meg se várva a válaszát, belekapaszkodok a fémlapba, amit erőnek erejével megtudom mozdítani de csak annyira, hogy ha képes rá, ki tudjon csúszni alóla.
- Csússz ki...! - utasítom nyögve ezzel is jelezve, nem fogom tudni tovább tartani - Jas, gyerünk már! - sürgetem remegő kezekkel, szinte kiabálva. Ha sikerül neki, elengedve a fémet, dőlök előre, hogy megtudjam támasztani magam mi csak addig sikerül, míg a csinos csillaglányok ismét táncot nem lejtenek a fejem körül. Tudjátok, mint a mesékben. Elterülve a földön keresem meg egyre sötétedő tekintettel a lány arcát, hogy lássam, rendben van. Lehet, hogy megélek még az esőerdőkben, a sivatagban és mindenhol, nagy teherbírással, de a vérveszteség és egy esetleges fej vagy gerinc sérülés, engem is eltud tenni láb alól.

- Nem. Valóban nem. De tény, hogy ilyen voltál akkor is, csak most alakult ki benned a leginkább - morgom, s komoly tekintettel fürkészem az arcát. Nem fog tudni felidegesíteni megint úgy, mint percekkel ez előtt. Nem fogom hagyni, hogy mindig ő legyen az, aki behúzhat magának egy kis csíkot, hogy ő nyerte a szó csatát, mivel eljutottunk a fizikai agresszióig a jóvoltomból. Néha nekem is nyernem kell, nem fog befolyásolni még akkor se, ha foggal körömmel kapaszkodik ebbe a lehetőségbe. Tény, hogy idegesítő, hisztis és különben is, haljon már meg, ennek ellenére nem engedhetem, hogy felidegesítsen. Tűrnöm kell!
Ahogy előtte haladok, néha a hátam mögé pillantok. Nem bízok meg benne. És attól tartok olykor, hogy Glockot felém tartva teszi rá ujját a ravaszra, és arra vár, hogy valami olyat tegyek vagy mondjak, ami nem tetszik neki és akkor puff! Nekem végem. Nem üldözési mánia, szimplán nem bízok meg benne. Nem tudok és kész.
- Az van, hogy most befogod a szádat és bemész oda, mielőtt komolyabb kárt tesz a formás valagadban - ezzel nem cicázva tovább, belököm a nyíláson, ezzel berántva magam mögött a szerkezetet.
Ezután folyamatos futás az idővel zajlik az éterben. A bomba idő előtt robban meg, talán azért, mert idős, vagy szimplán elszámítottam magam, amit kétlek. Egy ilyennek nem szabad tíz másodperc alatt berobbanni, biztosítania kell a készítőt és a csapdaállítót arról, hogy majd eltud menekülni, mielőtt robban. Hát, ez a kedves szerkezet nem várat magára túl sokat, kimutatja foga fehérjét ezzel hatástalanítva bennünket is.
Hála neki, a fémfal tövében kötök ki csengő füllel, sajgó fejjel és gerinccel, képtelenül arra, hogy felálljak.
Mikor viszont meglátom őt a fémlap alatt, erőt veszek magamhoz, minden agysejtemmel arra koncentrálok, hogy felállhassak anélkül, hogy visszatérnék vízszintesbe. Lassú, suta, esetlen mozdulatokkal lépkedek a lány felé, kitől először a lába felől kezdek el érdeklődni. Ha az mozog, nagy gondja nem lehet, legalábbis bénulási, gerincsérülési biztos nem.
- Nem olyan könnyű az - ezzel összeszorított fogakkal emelem meg a fémlemezt, hogy Jas kimászhasson alóla. Amint ezt megteszi, elhomályosuló tekintettel térdelek le akkora lendülettel, hogy összekoccannak a fogaim. Mielőtt még eldőlhetnék, csuklómon megérzem a lány kezét és erőt véve magamon tartom térdelő helyzetben testemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy most hajtsam pihenésre a fejem. Ha már belekevertem ebbe Jasmine-t ki is kell vinnem.
Szinte hagyom magam, hogy kezemet átdobja a válla felett, hogy rávéve arra, álljak fel, elhúzhassunk innen. Csak most jut el a tudatomig, hogy milyen kimerült is vagyok, hála a franciáknak. Négy napja folyton a nyomomban vannak, se kaja, se víz, se alvás, most pedig még egy lövést is sikerült begyűjtenem. Úgy érzem magam, mint egy kivéreztetni szánt disznó.
Nem megy... nem tudok felállni.
Kezem lecsúszik a lány válláról, majd törökülésben üldögélek tovább, és amint beugrik, hogy a vállamra erősített táskában van adrenalin injekció. Azt leküzdve a hátamról nyitom ki remegő kezekkel, majd egy védettebb zsebből előkapok egy fekete kicsi dobozt.
- Add, hogy nincs... eltörve - ezzel felpattintva a fémdoboz fedelét, két ampullányi gyorsítót kapok elő két tűvel, mit beledugva a jelzett helyre, érszorító nélkül, remegő kezekkel adom be magamnak először az egyiket, majd a másikat is. Ez rövid pillanatok alatt nem duplázni, hanem négyszerezni fogja az adrenalin szintemet, mi elég lesz ahhoz, hogy felálljak, és a saját lábaimon hagyjam el a romos, törmelékes alagutat. Erőszakos sóhaj tör fel a tüdőmből, ahogy elhajítva az üvegeket, felpillantok Jasre és várva a hatást, elpillantok a válla felett. Az adrenalin túltengés úgy csap le rám, mintha legalábbis a legerősebb drogot adtam volna be magamnak. Fülemben hallom a vérem tombolását az ereimben, a szívem veszett sebességben kezd el működni.
- Most menjünk - imbolyogva bár, de fel tudok állni. Sajnos ennek a cselekedetemnek most az a hátránya, hogy ha elmúlik, állni se fogok tudni, mivel a már amúgy is kimerült testemet tovább hajszolja az adrenalin.
Na essünk túl rajta!
Felállva indulok el az ajtó felé, mihez a robbanásnak hála, hamarabb eljutottunk, mint szerettünk volna. Nekidőlve a fémnek, kapaszkodok bele a berozsdállott méretes kilincsbe, amit lenyomva, nagy nehézségek árán, de kitudom nyitni az ajtót. A friss levegő meghökkentő mód jólesik a tüdőmnek, így rögtön annyit szívok be magamba, amennyit csak tudok. Előre engedve Jast, zárom be magam mögött az acél ajtót, majd elindulva a folyó partja felé, szótlanul haladok előre.

Nincs erőm tovább veszekedni vele. Nem akarom jártatni feleslegesen a számat, mert tudom, sz*rik a fejemre, és aligha fogja belátni a saját hibáit úgy, mint én. Nem a szokása, és ez előtt kénytelen vagyok fejet hajtani. Nem fogok tudni elérni nála semmit.
A robbanás bár nem tesz túlzott károkat az épületben, ezzel szemben mi megkapjuk a magunkét, és nagy nyekkenéssel kenődve fel a falra, játszom el fejben a csillagok degradált táncát. Nagy lélekjelenlétre van szükségem még ahhoz is, hogy összeszedve magam, eljussak Jasmine-ig, hogy levarázsoljam róla a méretes fémlemezt, mi nem a harminc kilós kategóriába tartozik. Nem elég, hogy nehéz, és gyakorlatilag likvidálta személyemet a robbanás, de még fogást is nehezen találok a lapon. Egy rozsdás kitüremkedést fogok meg, és annál fogva emelem meg a fém lemezt, mit csak annyira tudok megmozdítani, hogy kicsúszhasson alóla.
Amint ez megtörténik, eljutok arra a szintre, hogy már csak másodpercek választanak el attól, hogy átlépjek a kábulat oldalára, ezzel elterülve a földön. Ha nem lenne Jas, meg is történt volna, de azzal, hogy elkapja a kezem, és ösztönöz a felállásra, nehezen ugyan, de képes vagyok cselekedni. Kénytelen vagyok belátni, hogy csak halálos versenyt futok az idővel. Így nem fogok innen kijutni, ebben biztos vagyok. Épp ezért hagyom, hogy elgyengült térdeim földre kényszerítsenek, hogy a táskámból elővegyem az adrenalinbombáimat, melyeknek annyira a hasznukat fogom venni, hogy elhagyjam az alagutat. Ha most itt adnám fel, azzal csak a franciák életét könnyíteném meg. Viszont biztos vagyok benne, hogy napokig aludni fogok.
Jas már ellenkezne, hogy majd kint csináljam amit akarok, de ez most nem várathat magára.
Innentől kezdve gyakorlatilag felgyorsul az idő, s már csak azon kapom magam, hogy a folyó partjánál állunk. Fülem csöngése csak annyit enged meg nekem, hogy hallhassam a lány hangját, amint valakitől kér valamit. Hogy mit, nem tudnám megmondani. Sután, imbolyogva indulok meg a folyóhoz, minek elérve a szélét, térdre rogyok. Edénnyé formálva a kezemet, merek belőle egy keveset, és magasról lesz*rva azt, hogy nem túl tiszta a víz, nagyokat kortyolok belőle, majd még egy adaggal megmosom az arcomat. Jasmine ténymegállapítása, hogy itt fognak hagyni nekünk egy kocsit, megkönnyíti a helyzetemet.
- Hát... remélem tudsz vezetni - kapom le magamról a kabátomat, majd az ingemet is, hogy láthassam a lövést a vállamon. Igen, teljesen átvitte a vállamat, nem maradt bennem a golyó. Ez talán a nap legjobb híre, nem fogok ólom mérgezésben meghalni. Viszont ez aligha segít a helyzetemen, mivel ugyan úgy vérzik, és nyilván elég sok minden sérült odabent. Izmok, hús, csont... Ingem ujját leszakítva mártom bele a folyó vízbe, majd határozottan szorítom rá a sebre, minek köszönhetően hörögve hunyom be a szemeimet.
- Gyere, megnézem a sebedet - intem magamhoz a lányt, mivel tudom jól, őt is meglőtték még akkor, mikor kint voltunk az épület előtt.

Nem csalódtam magamban. Lehet, hogy ha nem én lennék, hanem egy másik menekült katona, akkor az mást mondanak, és ennek épp ellenkezőjét állítaná. Ezzel szemben inkább büszke vagyok, hogy több mint húsz, velem hasonszőrű katona ellen tudtam magam tartani napokon keresztül, és voltam annyira megfontolt, fürge és tapasztalt, hogy nem tudtak nyakon csípni. Sok mindent megéltem öt év alatt, és most ennek megkoronázása képen tartani fogom magam addig, míg végelgyengülésben nem fogok elhullni. Ennek viszont sajnos lóg a lába, mivel napok óta nem ettem, nem aludtam, így már csak az adrenalin injekció az, ami teljes mértékben ébren, talpon tart és nem engedi, hogy akárcsak egy pillanatra is elaludjak még akkor se, ha annyira vonzónak bizonyul. Érzem, ahogy a föld hívogat le, le és le, viszont nem engedve a kísértésnek rántom ki az ajtót a keretéből, ezzel kitérve a kék ég alá, mi teljes mértékben csendes és békés. Nincs egy nyomorult francia se a környéken, nem hallom a kutyák csaholását. Persze tudom, nincsenek messze, viszont anélkül nem találnának ide, hogy ismernék a pontos koordinátákat. Nem sokat jártak Vegas és a környező városok földjein, így nyilván nem fognak egy könnyen a nyomunkra akadni.
Kiérve, rögtön megcélzom a vizet, minek hasznát véve kortyolok párat, majd megmosom az arcomat, a felfrissülés reményében. Megjegyzésemre biztató válasz érkezik, mire csak biccentve válaszolok.
- Nem tudom, hogy most mire célzol... - pillantok hátra a vállam felett - arra, hogy ilyen hidegben képes vagyok levetkőzni és nyakon önteni magam vízzel, vagy, hogy gáz, ahogy kinézek azok ellenére, hogy légiósként mindent túl kell élnem - magyarázom hosszasan, és megengedve magamnak egy kaján vigyort, meg is villantom azt. Ahogy a vizes rongy eléri a vállamat, először felszisszenek, majd fújtatva tisztítom tovább. Ha már vérzik, akkor legalább az elfertőződést kerüljük el.
Tiltakozását elfogadom. Ha nem akarja megmutatni, akkor nem fogja, én nem erőltetem. Tudom milyen makacs, ha valamit a fejébe vesz, akkor az úgy is lesz. Én pedig nem fogok könnyes szemekkel, térden állva könyörögni neki. Ha azt akarja, hogy lerohadjon a karja, akkor csak tessék.
Alig telik el pár perc, meg is érkezik az autó, én pedig nem csak meglepett, de elégedetlen bénasággal tápászkodok fel a földről, és indulok el felé a szememet dörgölve.
- Semmi nem elpusztíthatatlan attól még, hogy golyóálló - magyarázom rogyadozó térdekkel, és szinte megváltásnak érzem, ahogy hátsóféltekém találkozik az anyósüléssel. Egy pillanatra elégedett morgást is hallatok, végül berántva az ajtót, mellőzve a biztonsági öv adta lehetőségeket, belesüppedek az ülésbe. A nap legkellemesebb része, nem tagadom.
- Olyan vadmarha vagy, mint én... ki is tanított téged vezetni? - veszem szemügyre az arcát egy vigyor kíséretében - amennyi legalábbis telik tőlem - majd köhögve párat, ismét visszatérek a vállamat és mellemet tarkító sebhez.
- És most mik a terveid? Bosszút állsz? Belekevertelek az én ügyembe, most elviszel valami sötét és kietlen helyre, majd fejbe lősz? Vagy várj... ez túl gyors lenne... jól megkínzol igaz? - vonom fel a szemöldökömet tettetett lelkesedéssel. Ha jobban belegondolok, meg van a lehetősége, amivel viszont nem szeretnék élni.