Nem tudom, pontosan, hogy jutok el addig, hogy a vágytól felforrósodik a testem, aztán pedig egy rohadt koncertről magyarázok neki. Jó, ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy nagyon is tudom, mikor változott meg bennem valami. Akkor, amikor rájöttem, hogy mit tettem vele. Úgy tűnik, hogy ő egyáltalán nem haragszik érte, engem mégis bánt a bűntudat. Próbálok úgy tenni, mintha a koncert lenne most a legnagyobb bajom és az előbb nem történt volna semmi. Ami végül is igaz. Megálltam és visszafogtam magam. De ahogy most ott ülök mellette és hallgatom a szavait, miközben a kezem akaratlanul a combjára csúszik, tudom, hogy már megint vesztettem. Amennyire én feszengek pár pillanatig mellette, ő úgy mosolyog. Mintha pontosan értené, hogy mi játszódik le bennem és mekkora csatát vívok éppen magammal! Az egész viszont semmivé lesz, amikor küszködni kezd a szavakkal. Ha nem arra figyelnék minden erőmmel, hogy épp mit próbál elmondani, most tuti megmosolyogtatna a tény, hogy egyre többször keresi a szavakat, amikor velem van. Abból a magabiztos nőből néha tizenéves tinédzsert tudok faragni. Imádom... de ez senkinek sem újdonság.
Szeretnék közbevágni, amikor arról beszél, hogy miatta nem kell változnom. Szeretném az ujjak az ajkaira tenni és elhallgattatni. Közölni vele, hogy bármiben megváltoznék érte. Még ha k*rva sok időbe is telne. Megpróbálnám. De aztán mégis inkább csak hallgatok és néha, néha rá emelem a tekintetem. Újra kezdem magam kínosan érezni. Alig figyelek arra, amit mondok. Ezért is van, hogy elveszek a saját szavaim között. Aztán megérzem a csiklandozó levegőt a fülemnél... hallom a suttogást... érzem, hogy vezetni kezdi a kezem és itt van hivatalosan is végem.
- A koncert megvár - mondom ki a végső döntést és ezzel le is mondok arról, hogy a következő, körülbelül egy órában magára hagyjam. Nincs az az isten, amiért én ezek után itt hagynám. Amíg ki nem fulladunk, addig szó sem lehet róla.
Pont ott folytatom, ahol pár perccel ezelőtt megfékeztem a mozdulataimat. Ugyanott. A harapásom nyomainál. A kelleténél több időt töltök el ott. Gyengédséggel, szavak nélkül kérek tőle újra bocsánatot miattuk, és csak amikor úgy veszem, hogy elfogadta, akkor haladok tovább. Akkor engedem el magam és eresztem szélnek a bűntudatom. Most már nincs semmi, ami megakadályozna abban, hogy mindent beleadjak azért, hogy mind a kettőnk a mennyekben érezze magát. De főleg ő. Csak ez lebeg a szemeim előtt akkor is, amikor megszabadítom minden ruhájától. Amikor addig kényeztetem apró csókokkal, amíg nem sikítja a nevemet. Akkor, amikor veszett tempóban vele együtt jutok a csúcsra. És akkor is, amikor kínzóan hosszúra húzom a gyönyört. Egyszer sem engedem irányítani, pedig tudom, hogy veszett mód szereti, ha ő lehet a főnök. Most mégis megvonom tőle ezt az örömöt. Viszont azt hiszem, így sem lehet egy rossz szava sem.
Végül ott fekszek mellette, lüktető fejjel, égő háttal és levegő után kapkodva, mikor még egy utolsó, szenvedélyes csókot követelek tőle. Kész csoda, hogy nem kötök ki megint a földön.
- Szerezz egy nagyobb kanapét - adom ki neki a "parancsot" nagy mosolyogva. Nem mintha ellenemre lenne, hogy össze kell bújnunk, de nem éppen kényelmes, hogy félig lelógok. - Vagy egy kisebb pasit... - mondom ki a következő gondolatomat, de a hangomból még a vigyor ellenére is érződik a "meg ne próbáld!" fenyegetés.

Nagy komolyan gondolkodok el a szavain, miközben tartom magam, hogy még véletlen se találkozzak újra azzal a bizonyos padlóval. Reggel sem volt valami kényelmes, szerintem most sem lenne az. Úgyhogy szorosan hozzábújok és talán pár percig még élvezem is, hogy ha akarnánk sem tudnánk messzebb húzódni a másiktól.
- Majd következőleg kipróbáljuk azt is. Mondjuk ma este? - kérdezek rá teljesen komolyan. Nem tudom, hogy hova tűnt a koncert ötlete, vagy egyáltalán honnan veszem, hogy talán örülne, ha nála... aludnék? Khm valami olyasmi. - Esküszöm, eljutunk az ágyig! - ígérem teljesen megfontoltan. - Sőt, ha szépen megkérsz, akkor még a szüleidre sem hozom rá újra a szívbajt - húzódik nagy vigyorra a szám.
Nem mintha ehhez bármit is kellene tennie. Most bármit megígérnék neki. Tökéletesen boldog vagyok. Boldog és teljesen elégedett az élettel. Ritka pillanatok egyike, úgyhogy kiélvezem. Percekig, talán egy teljes órán át ellennék azzal, hogy egy apró mosollyal a szám szénél nézem őt és néha végigsimítok az arcán. De ő megszólal és kiver minden gondolatot és tervet a fejemből. Úgy nézek rá, mintha minden szavára ki lennék éhezve, de közben nem hagyom abba lassú simításokat. Hol az arcán, hol a nyakán...
- Éhes? - kérdezek vissza kisebb tétovázás után, majd megrázom a fejem. - Mit szeretnél? - teszem fel a következő kérdést mindenféle időhúzás nélkül. Mielőtt akár csak megfordulhatna a fejében, hogy nem engedi át nekem a konyhát, egy csókkal bírom jobb belátásra és már fel is tápászkodok mellőle.
- Az intézetben tanítottak pár dolgot. Szóval...? - döntöm oldalra a fejem, ahogy mellette guggolok. Az eszembe sem jut, hogy előzőleg már menni akartam. Ahogy az sem, hogy talán nem ártana azért a nagy főzőcskézéshez talán fel kellene kapni pár ruhát. Minek az? - Mindent megcsinálok... legalábbis megpróbálok lehetőleg a ház felgyújtása nélkül... amit csak szeretnél! - jelentem ki magabiztosan a válaszra várva.

- Persze, hogy nem elég! - mondom tettetett felháborodással. - Nem mondtam még elégszer, hogy minden porcikád kell? - kérdezem hitetlenkedve, de aztán érzem az apró csókot a mellkasomon és oda szerep. Már csak mosolygok magam elé nagy elégedetten.
- Jól van - adom meg magam. - Akkor nem jövök. Eszemben sincs befurakodni az életedbe. Majd keress meg, ha valami furcsa módon hiányoznék - beszélek teljesen komolyan és most valahogy sikerül úgy tennem, hogy a szám sarkában nem bujkál ott az a mosoly, ami mindig, amikor ilyesmivel próbálkozok.
Fogalmam sincs, hogy a másik piszkálásától pontosan, hogy is jutottunk el olyan általános dolgokhoz, mint, hogy ő éhes. De nem is számít. Azonnal kattan valami a fejemben. Talán egy elcsépelt filmben láttam régen, de nem érdekel és kapásból felajánlom, hogy majd én összedobok valamit. Nem mintha kiismerném magam a konyhában... de azért megpróbálkozok vele, amint eldönteni, hogy mit is szeretne.
- Biztos vagy te abban, hogy rám bízod? - vonom fel a szemöldököm, de már pörögnek az agyamban a fogaskerekek, hogy mi az, amit meg tudok csinálni anélkül, hogy tényleg leégetném a fél házat.
A következő percben viszont a nagy mosoly, ami már jó ideje ott virított az arcomon nyom nélkül eltűnik. Tudhattam volna, hogy nem olyan jó ötlet teljesen elengedni magam és mindent kimondani gondolkodás nélkül. Főleg, hogy jól ismerem és tudom, hogy az marad meg a fejében, ami teljesen mellékes.
- Nincs mit mesélni róla. Volt és kikerültem onnan - vonok vállat nemtörődöm módon és tényleg szeretném ejteni a témát. De közben tudom, hogy ez puszta reménykedés. Nem fogja annyiban hagyni. Pont ezért készülök magamban arra, hogy kimondjam, amit megállapítottunk; nincs jó vége a kérdezz-felelek játéknak.
Bármilyen komoly is a hangulat erre a pár percre, a következőben felnevetek. Úgy igazán jókedvűen. Ha nem látnám visszafordulva a tekintetét, akkor is pontosan tudnám, hogy hogy néz.
- Így megfelel? - pózolok neki elég idióta módon, mielőtt eljutok a konyháig. Még az sem rontja el a kedvem, hogy tovább kérdezget.
Én viszont hallgatok. Hallgatok, mert a hűtő ajtaján támaszkodás és a kutakodás túlzottan leköti a figyelmem... és azért is, mert nagyon mélyre kell ásni ahhoz, hogy jó emlékeket találjak.
- Ott szedtem fel életem első csaját - vigyorgok rá hátra. - Pontosabban akkor, amikor kis milliomodik alkalommal próbáltam megszökni. De ezt a sztorit nem akarod hallani - mondom magabiztosan, mikor végre megkaparintom a hűtőből azt, ami nekem kell.
- Egyszer eljött hozzám a nagybátyám. Én meg elküldtem a fenébe - fogok bele egy újabb random sztoriba. - A felügyelőm meg eltátotta a száját, amikor hallotta, hogy milyen rohadt szépen tudok beszélni. Az volt az első alkalom, hogy megszólaltam... - fejezem be és zárom le véglegesen az egészet. Nem akarom emlékezni és még többet felidézni.

- Akkor majd megtalálom a módját, hogy nyilvánvalóvá tegyem - bólintok magabiztosan, vigyorogva. Még nem tudom, pontosan ezt, hogy fogom csinálni, de abban biztos vagyok, hogy megoldom. Mindenki tudni fogja, hogy ő az enyém és minden apró porcikájára igényt tartok.
- Igen, az vagyok. Honnan is gondoltam, hogy lehet olyan helyzet, hogy hiányoznék neked - viszem tovább a szép kialakított sztorit, de itt már sehol sincs a színészkedés. Csak szórakozok és ezt ő is jól tudja. Nem is vehetne komolyan egy akkora vigyorral az arcomon, ami most megjelent rajta. De még ez sem ér fel addig, amekkora elégedettséget érzek, hogy sikerült egy kicsit felpiszkálnom és elhitte minden szavam. Teljes győzelem. Azt hiszem, erre minden kétséget kizáróan mondhatjuk.
De aztán persze, hogy el kell rontani a hangulatot. Én is hülye voltam, hogy egyáltalán említettem bármit a múltamból, de ő meg... tudhatná már tényleg, hogy soha nincs jó vége az ilyennek. Mégis kérdez és kérdez! Mi másra is számítottam? Valahogy mégis kikeveredek ebből az egészből. Még pózolok is neki, amikor úgy hozza a helyzet és csak még őrültebb vagyok, mint bármikor máskor. Ez van, hogy jól érzem magam. Még az sem zavar - ugyan miért is zavarna? - hogy hozzám vágja a párnát.
- Szóval mégsem tetszik annyira a látvány, ha dobálózol. Ezt megjegyeztem - fordulok hátra egy pillanatra és utána már ott is vagyok a konyhában és a hűtő ajtaján támaszkodok nagy gonddal. Mégis boldog vagyok. Csak tudnám mit fogok én itt alkotni?!
Egy pillanat múlva már ez a legkisebb bajom. Újra előkerül az intézet téma. Meséljek. Valami jót. Könnyű azt mondani. Mégis a konyhában téblábolva előkaparok egy-két apróságot.
- Vele. De igazából már a nevére sem emlékszem! - nevetek fel kissé kínosan. - Tudom, az első nagy alkalom... de fogalmam sincs, hogy hívták. Az intézetben mindenki tudta róla, hogy csak játszadozik mindenkivel és egy nagy r*banc, de kit érdekel az akkor, ha pár napig a TE r*bancod? - vonok vállat vigyorogva. - Az enyém volt és én élveztem, hogy pár napig nem én voltam az az őrült szerencsétlen, akit zsaruk kísérgetnek dokihoz. Arra az időre az voltam, akié A Nagy Ő - mosolygok az emléken, miközben csak bámulok magam elé, mint egy idióta. Aztán megrázom a fejem. Elég ebből. Mégis tovább haladok és mesélek. Majd gondolkodás nélkül válaszolok.
- Tizenhárom. Pont aznap - húzódik furcsa grimaszra a szám. Csak pár szót mondok az egészről, mégis úgy szippant magába az emlék, hogy semmi beleszólásom nincs. Látom az akkori önmagam... a szobát... De mielőtt nyakig elmerülhetnék, megérzem a valóságot. Roxyt, ahogy odalép mögém és visszaránt a jelenbe.
- Hogy mi van?! - kérdezek vissza nem túl kulturáltan. - És eszedben sem volt hamarabb szólni, mert veszettül élvezed, igaz? - szorítom magamhoz a párnát. Nem mintha túl szégyellős lennék, de ez azért... Talán mégsem kellene. Egyetlen szó nélkül kapom ki a kezéből a boxeremet és pár másodperc fél lábon ugrálás után már fel is veszem. De közben már fontolgatom magamban a következő lépést, ami... mondjuk úgy, hogy lehet ki fogja csapni a biztosítékot nála. Mégis teljesen komoly vagyok és amikor kérdez, fapofával válaszolok.
- Nem eszünk semmit. Megyünk és köszönünk a szomszédoknak - húzódik vigyorra a szám és úgy ahogy van, plédestül, ellenkezést nem tűrve kapom ölbe és nagy léptekkel indulok meg kifelé, hogy feltépve a bejárati ajtót nagy hanggal kiabálhassak és üdvözölhessem az éppen arra járókat.
- Ő az enyém és senki másnak nem adok belőle! - mondom kiáltva a legnyilvánvalóbb tényeket, nem zavartatva magam. - Hogy is volt? - nézek le rá egy pillanatra. - Á, igen! És minden egyes porcikája az enyém! A lábujjától a füléig... amit úgy szeret, ha csókolok és harapdálok - teszem hozzá azért már valamivel csendesebben, de annál nagyobb mosollyal.

Teljesen fapofával hallgatom a fura magyarázkodását. Máskor élvezném, ahogy küzd a szavakkal és próbálja megfogalmazni, hogy mit akar. De most csak állok ott és nem engedem, hogy bármit is kiolvasson belőlem, ami valami vallomásfélével lenne egyelő. Nem kell arról tudnia, hogy ha úgy vesszük, két első alkalmam is volt... Ez már úgysem számít. A végén viszont már mosolygok és nem bírom szó nélkül hagyni a dolgokat.
- Nem volt gáz a tiéd. Te legalább tudod ki volt. Látod, én már a nevére sem emlékszem - vonok vállat mosolyogva és már jöhet is a következő téma. Utána pedig az ő nagy vallomása.
Hirtelenjében azt sem tudom, hogy mit kezdjek magammal, amikor kijelenti, hogy az összes arra járónak tökéletes belátása van a konyhába. Nem ellenőrzöm, csak kicsit később, hogy igazat mond. Ekkor pedig már kész is a visszavágás. Ha a szomszédok műsort akarnak - de ha nem akkor is -, megkapják. Legalább meglesz a következő hétre a szaftos pletyka. Érdekel is engem, hogy Roxy nem rajong azonnal az ötletemért? Hát persze, hogy nem! Ahogy az sem, hogy mindent belead, hogy meggyőzzön vagy elmeneküljön, mielőtt elkaphatnám. De mit sem érnek a próbálkozások. Még miatta sem fogok kihagyni egy ilyen lehetőséget. Majd én megtanítom neki, hogy hogyan kell élvezni ezt a rohadt életet!
Egy perccel később már kint állok vele az ölemben és nagy hanggal kiabálok. Mondanom sem kell, veszettül élvezem. Ahogy azt is, hogy még mindig nem adja fel és próbál elhallgattatni.
- Azt inkább nem részletezném, hogy mennyire! Azok már tényleg hálószoba... vagyis kanapé titkok! - kiáltom vissza az öregasszonynak nem szégyenlősködve egy cseppet sem. Még szélesebbé válik a vigyorom, amikor látom, hogy milyen idegesen húzza el a függönyét és tűnik el a szemem elől.
Aztán elkomorodok egy pillanatra. De tényleg csak annyi időre. Hogy hallották-e a hímneműek? Úgy nézek le rá, mintha most követte volna el élete legnagyobb hibáját azzal, hogy ezt a kérdést feltette a "közönségünknek".
- Hozzá ne merjen más érni ahhoz, aki az enyém! - mondom ki a nagy mondatot, nem éppen kevés hangerővel. - Aki megpróbálja, az nem él sokáig... mert ő az enyém... és szeretem - halkítom egyre lejjebb a hangom minden egyes szóval. - ... és ő is szeret engem - fejezem be végül már szinte suttogva az ajkaiba, miközben a szemeiben válasz után kutatok. Várom, hogy megtaláljam, tényleg szeret-e és nem csak úgy mondta akkor, a tóparton.

Nem tudom, pontosan mit vár, mint mondjak, de azt hiszem jobb lesz, ha hozzászokok az ilyen helyzetekhez. Ha jól gondolom, erre mondják, hogy nők. Nem éppen kis grimasszal. Lehetetlen kitalálni, hogy épp mi jár az eszükben, nemhogy eleget tenni a ki nem mondott kérésüknek. Úgyhogy csak bólogatok. Ez a legjobb válasz, amit adhatok neki. Ezután viszont már csak a jó rész marad. Az, amit gondolkodás nélkül végigvihetek. Pontosabban őt vihetem végig az egész nappalin, ki a szabadba, hogy tudathassak mindent a világgal. Mindent, amint gondolok, vagy érzek iránta.
- Igen, az vagyok - suttogom nem kis mosollyal. Csak tudnám mi a fenéért élvezem annyira, amikor közli velem, hogy mekkora idióta vagyok. Mástól nem tűrném el, de tőle egy hatalmas dicséretnek számít és szeretem hallani. - ... és te mégis mellettem vagy - mondom ezt a keveset csak neki.
Az már kevésbé tetszik, amikor ő is kiabálni kezd. Tudom, hogy nem kellene felhúznom magam rajta. Tudom, hogy csak viccnek szánja, mégis megrendülök egy pillanatra, ahogy belegondolok, hogy akár igaz is lehetne... hogy akár... K*rva gyorsan be kell fejeznem ezt a gondolkodást. Pont ezért kezdek újra ordítani és figyelmeztetni mindenkit, aki hallja. De a hangom fokozatosan halkul, és egyre inkább csak neki szól. Vagy csak bizonytalanabbá válok? Nem, nem hinném. A csókkal együtt már meg is győzöm magam. Nem voltam bizonytalan. Csak ez már az volt, amit nem a világnak kiabál az ember.
- Igen. Kételkedek - vágom rá kapásból, egy másodpercet sem hezitálva, ahogy elindulunk befelé. Kicsit nehéz szemrebbenés nélkül hazudni neki, amikor az ujjai az enyém köré fonódnak, de mégis megteszem.
Aztán már húzom is el a kezem és nagy léptekkel hátrálok tőle, miközben vigyorogva széttárom a karom.
- Tudom, hogy szeretsz. Hamarabb tudtam, mint te. Ha nem így lett volna az első perctől fogva, nem viselted volna el a baromságaimat - lesz még szélesebb a vigyorom, ahogy közlöm vele a nagy igazságot, amibe lehet, hogy ő még csak bele sem gondolt eddig.
Közben végig, nagy elégedetten lépkedek előtte hátra. Aztán olyan szépen vágódok hanyatt, ahogy azt a nagy filmekben szoktak. Nem tudom, pontosan mi volt az utamba, de nagyon csúnyán szidom, miközben a másnaposságtól már amúgy is fájó fejem tapogatom. Közben eszemben sincs venni a fáradtságot ahhoz, hogy felkeljek a földről. Jó helyen vagyok én ott.

Csak nagy vigyorogva rázom a fejem egész végig, amíg beszél. Ő is nagyon jól tudja, még ha nem is vallja be magának, hogy nem akarna megvédeni, nem akarna kihúzni a sz*rból, ha nem szeretne. Akkor nem akarna vigyázni rám. Na nem mintha egy percig is szükségem lenne védelemre! Nem! Eddig is túléltem... mégsem vágom a fejéhez ezt az egészet. Most valahogy nem zavar a gondolat, hogy vigyáz rám. Én is vigyázok rá. Ez pedig így van rendben. Aztán kimondja azt a szót, amit most nagyon nem akartam tőle hallani. Amit soha nem kedveltem különösképpen, de most... úgy nézek rá, mint ahogy akkor kellett volna, amikor idiótának nevezett. Az tetszett. Ez nem. De mégis mit teszek? Nem kezdek veszekedni. Nem vágok sértődött arcot. Nem. Az... gyerekes lenne - nem mintha ez kizáró oknak számítana. Úgyhogy csak becsúsztatom az egyik kezem a pléd alá és megmarkolom a fenekét. Érezni a bőrét és tudni, hogy újra és újra megkaphatom őt, elég ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha hónapok óta nem lettünk volna együtt. Biztos, ami biztos alapon neki is egyértelművé teszem, hogy min is jár éppen az eszem. Na meg, hogy bizonyítsam, nagyon messze vagyok én már attól, hogy "kölyök".
Nem kell látnom ahhoz a tekintetét, hogy tudjam, benne is egyből fellobban a tűz. De én szemét módon nem törődök vele. Nem olyan könnyű persze figyelmen kívül hagyni, mégis megteszem és tovább játszom a szerepet, ami tényleg élvezek. A nagy, boldog, idióta, szerelmes pasit. Egészen addig, amíg el ne vágódok a földön.
- Csak ismerlek - nyögöm ki a választ kicsit megkésve, miközben továbbra is a fejem tapogatom és dörzsölöm. Nem mintha ettől kevésbé fájna.
Egy pillanattal később viszont már el is felejtem a felerősödött lüktetést. A földön kiterülve nézek fel rá. Látom a tekintetében, hogy valamire készül, de eszemben sincs mozdulni. Csak apró félmosolyra húzódik a szám és csak úgy süt rólam mennyire imádom, amikor ezt csinálja. Amikor egyszer-egyszer magához veszi az irányítást én pedig szó nélkül játszom az "áldozat" szerepét. Mintha nem tudnám kapásból kiszabadítani a kezeimet. Mintha nem tudnám egy pár másodperc alatt átfordítani és felülről mosolyogni le rá.
- Nem éppen... az az... izé volt... - beszélek nem túl értelmesen. De azt hiszem megbocsátható, amikor épp a nyakamat csókolja.
Nagyon jól tudom, hogy mi jön majd ezután. Már ismerem a módszert. Kiélvezi, hogy ő irányít, miközben egyre lejjebb halad majd. Ilyenkor persze azt kívánom, hogy bár szabad lenne a kezem! Bárcsak meg tudnám érinteni! Végigsimítani azon a gyönyörű testen, aminek már minden részletét ismerem.

Annyira tökéletes minden, amit csinál, hogy pár perc múlva már csak ő létezik számomra és az érintése. Minden más mosódott és másodlagos. Mikor elengedi a csuklóm, már eszembe sincs változtatni a helyzeten. Hagyom, hogy továbbra is irányítson, miközben a kezeim bejárják a testét. Az sem zavar, hogy a körmeit szinte belevájja a bőrömbe. Imádom, amikor ezt csinálja! Amikor... bármit csinál rajtam! Csak nyöszörgök valamit, amikor egy pillanatra abbahagyja, de nem állok le. A kezeim továbbra is újra és újra végigsimítanak rajta.
- Hagyd a fenébe... - kérem, de neki eszébe sincs. Nagyot sóhajtok és a kezeim mellettem landolnak. Csalódott vagyok, hogy oda a hangulat és már csak a múlté a vágy, ami eddig hajtotta. Mindkettőnket hajtott. De nem nagyon tehetek semmit.
Aztán a csalódottságom átvág meglepettségbe és aggódásba, mikor egy nagy káromkodás kíséretében eltűnik a szemem elől. Szinte azonnal felpattanok a földről és megyek utána, valahogy mégsem lepődök meg azon, hogy amint lenyomnám a kilincset, már kattan is a zár. Fogalmam sincs, mi a frász történt, de kitartóan posztolok az ajtó előtt, néha bekiabálva neki, de egyszer sem érkezik válasz.
- Hát ez remek! - túrok a hajamba és egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy teszek mindenre és betöröm az ajtót. Lehet, hogy túlreagálom, de... nem érdekel! Valami nagyon nincs rendben. Az meg pláne nincs, hogy úgy döntött, nem hagyja, hogy mellette legyek, hanem inkább bezárkózik előlem!
Aztán mozgást hallok bentről és újra aggódóan nézem az ajtót, miközben jár a szám. Nem tudom, pontosan mit mondok, de beszélek és remélem, hogy kinyitja az ajtót. Pár perc múlva belátom, hogy arra hiába várok úgyhogy a falnak dőlök. Inkább, minthogy fel-alá járkáljak, mint valami őrült. Végül nyílik az ajtó én pedig reflexből állok elé és aggódva nézek végig rajta. Ha azt mondom, hogy kicsit nyúzottnak tűnik, akkor még szépen fogalmaztam. El nem tudom képzelni, hogy mi történt, de az alapján, ahogy a kezembe nyomja a ruháimat és nem épp kedvesen elküld a fenébe, nem szedek ki belőle többet. Hiába értetlenkedek. Hiába próbálom rávenni, hogy akár egy pillanatra is, de nézzen a szemembe. Semmi.
Nem tudom miért nem makacsolom meg és maradok. Apró lépésekkel hátrálok és végül a bejárati ajtó külső oldalán találom magam, még mindig egy szál boxerban. Értetlenül bámulok magam elé. Valahogy most nem olyan érzés egy szál alsóban itt álldogálni, mint az előbb volt, amikor ő az ölemben volt. Esküszöm a fejemben hallom a szomszédok kárörvendő nevetését, mire meg is fordulok, de sehol senki.
- Most meg mi a f*sz van? - kiabálok be az ajtón keresztül, de semmi válasz nem érkezik. Végül mielőtt belátnám, hogy felesleges itt dekkolnom akár órákon át... nem fog visszaengedni és nem is fogja megmagyarázni, hogy mi történt, amiről én nem tudok.
- P*csába! - rúgok bele végezetül az ajtóba. Azon sem csodálkozok, hogy az egy kis részen megreped. Szinte fel sem tűnik. Egy másodperccel később a dühtől remegve magamra kapom a ruháimat és már ott sem vagyok.