eljesen kikészít ez a nyavalya. Erőm sincsen felkelni, de ha lenne is inkább a saját párnámba fojtanám bele magam. Azt tettem, amit a józanabbik énem sugallt és mindent kitálaltam... Kussolnom kellett volna, igaz? Végül is most már teljesen mindegy, ha egyszer nincsen mit helyrehozni, akkor minek is törném rajta magam? A játékszabályok világosabbak nem is lehettek volna. Én pedig szinte az összeset felrúgtam. Önző vagyok, mert mindennél jobban a magaménak akartam tudni annak ellenére, hogy megkért ne közeledjek hozzá, mert köztünk sosem lehet több puszta barátságnál? Kihasználtam, ami egyáltalán nem meglepő tőlem. Az sem meglepő, hogy hetek óta nem beszéltünk egymással. Nem kerestem, mert beláttam, hogy az elérhetetlen bármilyen csábító még nekem sem sikerülhet mindig felérnem hozzá. Ő pedig gondolom még mindig kínosan érzi magát azok után, hogy színt vallottam a szándékaimról, hogy mindvégig a nőt láttam benne, nem pedig a barátot, akit kellett volna. De most már ennek sincs jelentősége, mert várhatóan az egyik lázálmomba fogok belepusztulni, rosszabb esetben haldoklom még néhány napig, ameddig ha nem tudnám megesküdnék rá, hogy valaki lángszórót tart a fejemhez, legalábbis nem hinném, hogy a légkondival lenne a gond és az lenne a felelős a negyven fokos lázamért, de majd csak túlélem. Nem lenne rossz tekintve, hogy túl sok elintéznivalóm van még ahhoz, hogy máris leforgassák az életem filmjét. Kasszasiker nem lenne, de egy jó drámához mindenképpen jó alapul szolgálna. Nagyon remélem, hogy tényleg csak a láz terített le és amiatt érzem ennyire cefetül magam... Tudom, hogy elbasztam, de nem kéne, hogy még a betegségem is arra emlékeztessen, hogy egyszer akartam valamit igazán az életben, de még ezt az egy valamit sem voltam képes kiérdemelni.
Szégyen és gyalázat, hogy még a betegszabadságomat sem tudom tisztességesen kihasználni, mer hiába vetem magam az ágyba csodaszámba megy, ha tudok aludni és nem ébredek fel arra, hogy éppen készülök megfulladni, mert nem kapok levegőt vagy épp annyira kapar a torkom, hogy a köhögéssel nem bírok felhagyni.
Nem aludtam már néhány perce, csupán csak próbáltam kizárni a külvilágot. Jelen pillanatban ahhoz is túlságosan erőtlennek érzem magam, hogy kinyissam a szemem, arról nem is beszélve, hogy minden egyes mozdulat a nehezemre esik. Hallottam a magassarkú topogását, de mivel el sem tudtam képzelni ki kíváncsi rám ilyenkor fel sem figyeltem rá. De amikor éreztem, hogy mellém heveredik muszáj volt felé fordulnom és rá néznem.
- Álmodom? Mert akkor nem élem bele túlságosan magam, hogy tényleg itt vagy. - Minden olyan álomszerűnek tűnt, hogy először nem is akartam hinni a szememnek, hogy ez most tényleg megtörténik, így inkább feltettem a kérdést, bár nem tudom miféle megerősítéssel szolgálhatna annyira hihetetlen az egész.

z remek. Nem húzódnak még a homlokomon kicsi vékony repedések? Mert úgy érzem mindjárt beszakad. - De ha ez az olykor lüktető, olykor pedig hasogató érzés abba marad, olyan érzésem támad, mintha egy tomboló kazánban vetettek volna bele éppen. Szóval, mindent összevetve csodásan érzem magam. Az utóbbi napokban nem volt nehéz kizárni a gondolataimat, amelyek esetleg körülötte forogtak, a fejfájásom ugyanis megtette helyettem.
- Ne haragudj, de ezt eléggé nehezemre esik elhinni... - Tökéletesen tisztában voltam a játékszabályokkal, csak felrúgtam az összeset, mert ebben vagyok jó. Vállaltam a kockázatot, talán túlságosan is bíztam magamban, de elbuktam. Én mindvégig csak arra játszottam, amiről tudtam, hogy nem kaphatom meg. Én mégis akartam, mert egy önző dög vagyok. Megjátszottam, de nem tudtam tiszteletben tartani a döntését, az érzéseit. Az volt a legkevesebb, hogy ha már így sikerült összezavarnom kilépek az életéből és hagyom, hogy egyedül rendet rakjon magában nélkülem. Mert nekem már nyilvánvalóan sosem lesz ott helyem, ahol lenni szerettem volna. Így pedig semmi értelmét sem látom annak, hogy fenn tartsunk egy bizonyos látszatát a bolondját járatva egymással. A legutóbbi alkalommal világosan a tudtomra adtam, hogy nem kér a velem való kapcsolatból, ha úgy vesszük mindketten alaposan kihasználtuk egymást. Talán csak le kellene zárnunk ezt az ismeretséget és tovább lépni, élni tovább az életünket és felejteni, amiben újra mindketten önmagunk lehetünk.
- Kicsattanok. - Csak épp életkedvből szenvedek némi hiányt, plusz energiából, ami hozzásegítene ahhoz, hogy kimásszak az ágyból.
Meg sem kérdeztem, hogy megengedi-e egyszerűen csak odabújtam hozzá, fejemet a vállára döntöttem és behunytam a szemem.
- Finom az illatod...

ilágosan a tudtomra adtad, hogy ne számítsak többre... El kellett döntenem, hogy melyik lehetőséget választom. Én nem tudok csak a barátod lenni. Sajnálom. - Még ha akaratán kívül is, de választás elé állított. Én pedig választottam. Én nem tudok csak a barátja lenni, vele nem lehetek... így pedig mindent vagy semmit alapon mindent elveszítettem. De elfogadtam. Semmibe sem akartam belekényszeríteni, nem akartam, hogy magyarázkodnunk keljen... Azt hittem jót teszek neki azzal, ha elengedem, hogy érteni fogja miért nem hívom, miért nem keresem.
- Nem tudtam tovább sem téged, sem pedig magamat becsapni. - Csak álltattam magam, semmi több. Neki pedig folyamatosan csak hazudtam, mert mindvégig tisztában voltam vele, hogy nekem ez a barátság dolog nem fog menni. Addig nem, amíg nem tudom megállni, hogy vetkőztessem a tekintetemmel. Ezek a dolgok pedig mindenképpen kiderültek volna, akkor pedig jobb előbb, mint később. Én ezzel nem akartam neki fájdalmat okozni, kivételesen az őszinteséget választottam ahelyett, hogy úgy érezze csak kihasználtam. Túlságosan kellett nekem, így magammal is elhitettem, hogy minden az elképzeléseim szerint fog alakulni, de végül semmi sem történt, ahogy kellett volna. Blanca tőlem többet érdemel. Valakit, aki nem próbálja meg kijátszani az érzéseit a megfelelő pillanatra várva.
- Előfordulhat, hogy pillanatnyilag kapok levegőt, így érzem az illatodat... Blanca, legyél velem őszinte. Voltaképpen miért vagy itt? Nem azért, hogy ápolgass. - Ez nyilvánvaló, hiszen arról sem tudott, hogy beteg vagyok. Olyan jó volt érezni mámorítóan finom illatát, hogy abban a pillanatban, hogy hozzábújtam eldöntöttem, hogy még egy jó ideig ilyen közel szeretnék lenni hozzá, a szemeimet is lehunytam, egyedül egyik kezem siklott fel lassan a hasára, mintha átakarnám ölelni.

lbizonytalanítottalak, bonyolultabb lett minden, neked pedig csak megnehezítettem az egyébként sem könnyű helyzeted, mivel attól félsz, hogy a szüleid nem fognak elfogadni, ha bevallod nekik az igazat. Én ebből a képletből nem hiányzom... Azt akartam, hogy rendet tudj tenni a dolgaidban. Tisztán gondolkodva, nélkülem. - Tényleg abban bíztam, hogy csakis jót fogok neki tenni azzal, ha kilépek az életéből anélkül, hogy magyarázkodnunk keljen, hiszen volt részünk elég kínos pillanatban. Amikor megkért, hogy alakítsam a barátját egy vacsora erejéig a családjával tudtam, hogy azon az estén nem fogom tovább bírni, hogy elfog szakadni az a bizonyos cérna.
- Pedig most igazán egyszerű lenne... Feleannyi ideig sem kellene szorítanod a párnát, így is alig kapok levegőt. - Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom az efféle poénkodásra, de az az igazság, hogy fogalmam sincs mit mondhatnék, hogy lenne-e egyáltalán még mondanivalóm neki a történtek után. Nem számítottam rá, hogy még egyszer sor fog kerülni egy ilyen beszélgetésre.
- Nagyon sajnálom, ha ezzel csalódást okozok, de nekem nincs mit mondanom. Többek között emiatt sem kerestelek meg újból. Fogalmam nem volt mit mondhatnék? Álltunk volna egymással szemben néma csendbe burkolózva kínos pillantásokat váltva? Tényleg ez az, amit akartál, ami vártál volna tőlem? - Nem hiszem. Talán túlságosan könnyen feladtam, de mit tehettem volna? Számomra egyértelmű volt mit jelent a kialakult helyzet, nem volt értelme tovább  bonyolítani. Dacoltam volna, de mégis miért? Nézzünk szembe a tényekkel. Túlságosan önzőek és rosszak vagyunk egymáshoz. Ebben pedig sosem fogunk megváltozni.
- Sok mindent eldöntöttem magamban az utóbbi időben... - Eldöntöttem, hogy többé nem fogom engedni, hogy gyengéd érzelmek kerítsenek hatalmukba. Eldöntöttem, ha a veszettség kerülget is, akkor sem tehetem ezt vele. Nem okozok neki több fájdalmat és csalódást. Bár a legnagyobbal azt hiszem már szembesült. Én is csak arra vágytam tőle, mint a többi férfi. Eldöntöttem, hogy nem fogom megváltoztatni. Eldöntöttem, hogy nem akarom, hogy szeressen.

ehogyis, az volt életem legszebb napja... - Nem hiszem, hogy ennek részleteznem kellene az okait, hiszen még halványan el is mosolyodtam. Számomra az összes nő közül, akiket valaha is módomban állt szemügyre venni hátulról, neki van a legszebb, legformásabb feneke. Továbbra is úgy gondolom, hogy férfiak tucatjait tudná elcsábítani abban a feszes, dögös bőrszerelésben. Én pedig abban a pillanatban - tisztán él bennem az emlék - bármit megadtam volna érte. de túlságosan gyorsan lerombolta bennem ezt az illúziót, pedig olyan szép volt. Kimerem jelenteni, hogy attól a perctől kezdve Blanca feneke lett a gyengém. Olyan tökéletes, hogy büntetés a férfi nem számára, mert senkié sem lehet.
- Én tehetek róla. Én akartalak annyira, hogy ezért mindent feltettem az asztalra. - A képlet roppant egyszerű. Nem tudok veszíteni, de majd túlteszem magam rajta. Jön majd valaki más, egy utána lévő, egy következő... Én pedig szépen lassan elfogom felejteni a hibámat, hogy engedtem az érzelmeim irányítsanak. Egyértelműen nagy hiba volt a részemről, hiszen mindketten elveszítettünk valamit.
- Nem tartom valószínűnek, hogy a büszkeségemnek most tudna bármi jobban fájni, szóval semmi sincs kizárva. - Bár elképzelésem sincs róla mi mondanivalója lenne még a történtek után, amit egyértelműen csak le kellene zárni, majd úgy fejezetet nyitni, mert a régit senki sem, egyikünk sem tudja már átírni, megmásítani. Minden úgy végződött ahogy. Ez ellen nincs mit tenni.
- Faragatlanság lenne nem megtennem... - Továbbra sem tudom mégis mit mondhatnék. Nyilvánvalóan azért van itt, mert mondanivalója van a számomra. Bármi is legyen az, csak vegyük elejét a kínos pillanatoknak és essünk túl rajta. A problémák nem fogják megoldani önmagukat. Én pedig akkor most már hallani szeretném mi lenne az, ami elhozta hozzám.

kkor ne tedd. - Kivan zárva, hogy ennyivel elengedjem. Egyik kezemmel megtámasztva magam emelkedtem fel az ágyon, amíg a másikkal tarkójánál fogva húztam vissza hozzám, hogy ajkaira tapadhassak, ezúttal hosszasabban elmélyítve a csókot. Ha belegondolok, hogy milyen hosszú kín keserves időszak volt, amíg csakis sóvárogtam utána, most képtelen vagyok elengedni. De nem akarok életem hátra levő részében azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha... Szóval, mostantól mindent megfogok kockáztatni. Pontosan tudom, hogy az utóbbi időben, hónapokban, években - erről fogalmam sincs - nem igazán kerül ilyen közeli viszonyba férfival, de túlságosan mohó vagyok, mégis... Bízom benne, hogy tudatni fogja velem, amikor már túl sokat akarok.
- Derítsük ki együtt. - Sosem gondoltam volna, hogy ez a mondat egyáltalán elfogja hagyni a számat, most mégis komolyan gondolom. Nem érdekel semmi és senki más... Én csak őt akarom. Nem számít meddig tart, ha kudarcot vallunk, akkor is akarom. A barátságunkban nyilvánvalóan kudarcot vallottunk. Ezt most nem kellene elrontanunk.
- Mi lenne, ha kitépnénk egy fejezetet a történetből és újraírnánk? - Erről sem hittem volna, hogy valaha ki fogom mondani. Én mindenben csak egyetlen alkalom erejéig voltam érdekelt, később pedig elmúlt a varázs, nagyjából olyan gyorsan, amilyen hevesen rám tört.
- Randi, egy ital, mozi, vacsi... Tudom, hogy tudod pazarul csinálok palacsintát. - Mosolyodtam el a végére. Nem vagyok az a randizgatós típus, de ettől függetlenül nem tekintem kihívásnak. Letudom venni a lábáról, ha arról van szó. Márpedig mindegyik nő erre vágyik, különbség, hogy van aki tagadja, van aki csak álmodozik róla és van aki tesz is valamit, hogy észrevegyék mire van szüksége. Én azt hiszem pontosan tudom mire van szüksége.

éged akarlak levenni a lábadról, de mivel bizonyára elvárod tőlem, hogy a nehezebb módon tegyem meg, kicsit tovább fog tartani. Ami pedig a családi vacsorát illeti... Na az tényleg túlságosan jól sikerült. Nem félsz attól, hogy innen már nincs megállás, hogy a szüleid többet várnának tőled, de nem fogok bírni tartani a tempót? - Túl sok kérdés egyszerre, de ezek lényeges kérdések abból a szempontból, ha jól átgondolta, hogy adni szeretne egy esélyt kettőnknek. Mi még csak az alapoknál vagyunk és ki lépésekben fogunk haladni, vagyis ahogy neki megfelel, de a szülei mindezt másképp tudják. Elméletileg mi már hónapok vagy a fene se tudja mióta együtt vagyunk... Számolnunk kellene azzal is, hogy a szülei valamivel már előttünk járnak, nekünk pedig még be kellene hoznunk a lemaradást, ami megint csak nem egy-két hét alatt fog megtörténni.
- Közvetlenül miután leszek már olyan életképes állapotban, hogy kimerjek menni az utcára. - Mert jelenleg egy horrorfilmbe is smink nélkül beleillenék. Így mégsem mehetek ki emberek közé, kitörne a pánik a városban.
- Szerintem ezt is későbbre kellene tartogatnunk... - Jegyeztem meg egy huncut mosollyal. Nem mondhatja, hogy ez nem az volt, aminek látszott, vagyis ebből aligha magyarázná ki magát. Nekem nagyon is úgy tűnt innen, mint aki vetkőzik, de még csak arra sem hagyott időt, hogy megkérjem lassabban csinálja, mert máris kezdem jobban érezni magam.
- Hát... Ez kínos. - Ennek okait pedig nem hiszem, hogy részleteznem kellene. Egy a legvadabb álmaimat megszégyenítő nő fekszik velem egy ágyban meglehetősen hiányos öltözékben, én meg ennél pocsékabbul meg sem tudom mondani mikor voltam. Szóval igen, ez nagyon kínos. Fogalmam sincs, hogy fogom a továbbiakban elviselni a nyavalyámat, de ha kell ezentúl dupla dózisban fogom lőni magam, hogy mi előbb megint a régi lehessek.

dőnk az van, amennyit csak szeretnél. - Véleményem szerint eddig is elég türelmes voltam, vagyis azt hiszem bírni fogom még egy kicsit. fogalmam sincs hogyan kellene erről beszélnünk, hogy egyáltalán kellene-e, vagy akar-e...
- Valami ilyesmire gondoltam... De nyugi, nekem ehhez több időre van szükségem, mint neked. - Számomra ez túlságosan komoly és nagy döntés lenne. Egy olyan kérdés, amelyen még évekig nem szándékoztam gondolkodni. Nem szeretnék idő előtt lemondani a szabadságomról. Szerintem őrültség eldobni a fiatalságot csak azért, hogy mi előbb elkötelezzük magunkat. Ennek semmi értelme. A húszas éveink azért vannak, hogy élvezzük, hogy bulizzunk, hogy tomboljunk, hogy legalább egyszer semmire se emlékezzünk, hogy minél többet hibázzunk, minél több eszement dolgok elkövessünk. Nos, szerintem ebben egész jó vagyok.
- Ne bókolj. - Ezek szerint nagyon pocsékul festhetek. Viszont nem kellene itt maradnia. Nem kell, hogy bónusz nyavalyával menjen haza, mert ha végre megint életképes formába kerülök nem őt szeretném ápolgatni.
- Talán nem kellene vetkőznöd... - Erre még betegen sem tudok nem odafigyelni. Egyébként ilyenkor legyengül a koncentrációkészségünk is, vagyis kivételesen nem vagyok okolható amiatt, mert könnyedén elterelhető a figyelmem. Különben meg nincs igaza, mert nagyon is összpontosítok a gyógyulásomra. Máris sokkal jobban vagyok... Ha folytatja talán még arról is megfeledkeznék, hogy egyáltalán beteg vagyok.
- Nem, nem feledkeztem meg. - Azóta nem változott olyan sok minden, mert akkor is a legdögösebb nőnek tartottam, akivel valaha is találkoztam, de még csak rá sem szabadna néznem, mert kísértésbe esek. Kettes pont alatt, nem voltam beteg, így kevésbé szenvedtem, mint most. Az ellenálló képességem is jobb volt. Végül pedig akkor nem kifejezetten az fontolgattuk, hogy esetleg mégis próbáljuk meg együtt, inkább csak a másnaposságunkon szerettünk volna túltenni magunkat.
- Annyira azért nem kínos. Nem is igazán arra gondoltam, hogy levetkőztél. Inkább arra, hogy mikor egy nő levetkőzik a hálószobámban nem kimondottan beszélgetni szoktunk. - Aranyos tőle, hogy maradni szeretne, de ebben az állapotban nem vagyok valami felemelő társaság és látványom se lehet túl szívderítő. Fogalmam sincs miről tudnánk beszélgetni anélkül, hogy ne feszengenénk. Éppenséggel egy tucatnyi dolog lenne, de most valahogy egyik sem tűnik olyan fontosnak, hogy szóba hozzuk. Nem tudom, hogy hirtelen minden egyszerűbb lett, vagy még bonyolultabb.

egnyugtatlak, ha azt mondom, hogy nem vagyok az a nősülőd típus?  Ha azt mondom, hogy öt randival a leghosszabb kapcsolatommá avanzsálsz? - Így belegondolva igyekszem megerőltetni az elmémet, de egyetlen olyan lány sem jut eszembe, akivel tovább tartott volna egy-két hónapnál vagy olyan kapcsolatom, aminek esélye lett volna komolyra fordulni. Az valahogy számomra sosem feküdt igazán. Az elvárások, a kötelezettségek, a felelősség, az ígéretek... Én sosem tervezgettem a jövőm, aki pedig velem próbálta ezt megtenni mindig belebukott. Én mindig is makacs voltam. Néhányszor falnak ütköztem, na és? Találtam egy másik, de akkor is az önfejűségem győzedelmeskedett. Nem bírom, ha irányítani akarnak.
- Sakkozni fogunk? - Kérdeztem, majd halkan felnevettem. Utálok sakkozni. Idegszáltépő egy játszma, amihez kíméletlen sok türelem és összpontosítás kell, mindig lépésekkel az ellenfél előtt járni, más különben veszítettél. Én pedig nagyon utálok veszíteni. Én, Én, Én, Én... Én már csak ilyen önző vagyok. Pedig mentségemre szóljon van testvérem, szeretem is nagyon. A titkunk, hogy nem szólunk bele egymás életébe kérés nélkül.
- Férfi vagyok... Három ruhadarab. Adj mindössze harminc másodpercet. Felismerhetetlenné teszem őket. - Talán húsz másodperc alatt is menne, csak akarnom kell.
- Akkor lapozzunk. - Eddig tilos lett volna férfi szemmel néznem rá. Most viszont már nem is tudnék másképp. Azt is tudom, hogy kénytelen leszek várni még egy kicsit, leszámítva, hogy eddig is azt tettem, hogy a végére szerettem volna már érni a történetnek vagy inkább csak egyszerűen véget vetni neki. Most viszont visszacsöppenünk a dolgok kellős közepébe.
- Ez nagyon aljas volt. Azt hiszed befogom érni egy kiengesztelő puszival? - Oké, ez tényleg nagyon aljas volt. Egy pillanatig fel sem fogtam mit művel, de azt tudtam, hogy nem azt, amire gondolni szeretnék. Fájt.
- Nyilvánvalóan azért nem szoktunk beszélgetni, mert valami egész mát művelünk, amihez nem kell túl sok beszéd. Különben is, sok beszédnek sok az alja... Egyébként meg nem fogod kibírni, hogy ne szólalj meg. - Nem cukkolni akarom, de valaki, aki folyton beszél, hogy a fenébe bírná ki, hogy csendben maradjon... Öt percig sem bírna lakatot tenni azokra a csábító ajkaira. Már megint eltúloztam. Mondjunk durván kettő és felet.

em valószínű. - Jegyeztem meg mosolyogva. Sokkal inkább esélytelen. Még ha sikerülne is megtörnünk a jégcsap szívünket, nekem akkor is sok időre lesz szükségem egy ilyen elhatározáshoz, hogy feladjam a szabadságom egyetlen nőért. Ő már így is többet jelent számomra, mint eddig bárki... Viszont ki kell várnunk, hogy amíg el jön azaz időszak, amikor szükségét érzem egy jegygyűrűnek egy kapcsolatomban.
- Blanca, nem fogom többször megnézni a Szerelmünk lapjait. Egyszer kénytelen voltam, attól féltem, hogy árvíz keletkezik a nappaliban. - Frászt kapok a romantikus filmektől. A Szerelmünk lapjai közben pedig attól tartottam minden percben, hogy a következőben a képernyő is csöpögni kezd az érzelmektől, én pedig kidobom a taccsot. Egyáltalán hogy lehet ilyen ábrándokkal szédíteni egy a nőket?
- Nem kell minden tizenöt percben emlékeztetned rá, hogy szarul nézek ki, úgyis érzem magam. - Tényleg nagyon szarul érzem magam, de olykor mégis sikerül elterelnie a figyelmemet erről a felemelő állapotról, amiből alig várom, hogy kimásszak. Utálok betegnek lenni... Sosem volt igazán jellemző rám, hogy anyunak két hetenként velem kell sorban állnia a gyerekorvosnál. Ebből a szempontból nem voltam problémás gyerek, de miden másban igen.
- Csak nehezen kiengesztelhető vagyok. Betegen visszaélni a helyzettel pedig nagyon csúnya dolog volt. - De persze egy bűntett sem maradhat következmények nélkül. Elfog még jönni a visszavágó ideje, előbb mint gondolná. Nem terveztem egész héten az ágyban haldokolni.
- Nagyon... Be nem áll a szád. - Azt hiszem a pofátlan mosolyom még idő előtt lebuktatott. Meg kell hagyni tényleg eszméletlenül sokat tud beszélni, hogy néha követni sem tudom, csak bízom benne, hogy ami öt perccel z előtt elhangzott az nem kérdés volt.
- Remek. Akkor már kezdek kihűlni. - Ezek szerint attól már nem tartanunk, hogy egy váratlan pillanatban meggyulladnék, nem fogok elevenen elégni.

zt kell mondjam, hogy azt a legtöbb nő kevesebb beszéddel, kevesebb ruhában szokta csinálni. - Egy férfit eléggé sokféleképp kilehet engesztelni, csak épp egyik módszerhez sem kell ennyi ruha, sok beszédnek pedig sok az alja. De be kell vallanom kezd kíváncsivá tenni mégis hogyan szeretne kiengesztelni. Miden bizonnyal nem a jól bevált engesztelő szex lenne a középpontban. Ilyesmire nem kell számítanom. Jól tudom, hogy a legutóbbi alkalommal sem volt komoly a szándéka, inkább csak elkeseredésében adta volna meg nekem, amit akarok tőle. Szóval, érdekelne mitől olyan biztos benne, hogy neki menne szex nélkül is?
- Nem lenne jobb, ha akkor táncolnál meztelenül a szoba közepén, amikor értékelni is tudnám? - Mert adott esetben nagyon is hálás tudnék lenni azért, amiért volt olyan elragadó, hogy elbűvölt egy laza sztriptízzel. Még így is biztosra veszem, hogy megmozgatná a fantáziámat, de ha esetleg kivárná amíg teljesen rendben leszek kénytelen lesz megkötözni, ha azt akarja, hogy végigtudjam ülni a kis műsort anélkül, hogy hozzáérnék vagy felpattannék, hogy félbeszakítsam, mert nem tudom csak nézni tovább, de ha valóban képes lenne hátrakötni mindkét kezem, akkor egy szájkosár is ajánlott.
- Ahhoz előbb kellene valami tömény a bárszekrényből. - Ha jól emlékszem nem volt épp józan, amikor egy dezodoros flakonnal a kezében énekelt, az asztalon pedig egy Vermutos üveg volt. Akkor is határozott meggyőződése volt arról, hogy borzalmasan rossz az énekhangja, akkor most engem mégis miért akar kínozni vele?
- Különösebben annál, mint amikor a konyhapulton ülve követelőzve húztál magadhoz, vagy amikor a szobádban elkezdtél vetkőzni, hogy csak essünk túl rajta? Nem. - Ebbe inkább bele sem kellene gondolnom, hogy mikor csókolhatom megint, miközben felültetem a konyhapultra, Blanca pedig derekam köré fonja a lábait, vagy mikor fog megint olyan hívogatóan, ellenállhatatlanul vetkőzni nekem. Egy legközelebbi alkalommal már nem fogom megkérni, hogy hagyja abba. Sőt, sokkal jobban örülnék, ha már az én ingemet gombolgatná olyan szorgosan.

ddig csak egyetlen nőnek szerettem bele a fenekébe öt másodperc alatt. - Komolyan, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy nő tökéletes fenekére fogom azt mondani, hogy megpillantani és beleszeretni, de velem, velünk pontosan ez történt. Húsz év leforgása alatt, mióta az eszemet tudom és emlékszem rá sosem láttam ilyen szépet, formásat és feszeset. Most legszívesebben lefognám, hogy ne tudjon védekezni és úgy belekóstolnék... Azt hiszem sokszor szeretném még látni rajta azt a szexi bőrcuccot.
- Nagyon remélem, hogy igen. - Nem is voltam túl pofátlan, de van amit a betegség sem képes száműzni a gondolataimból. Nem feltétlenül kell, hogy meztelenül táncoljon a szoba közepén, kezdheti ruhában, a többit pedig majd megoldom. Gondoskodom róla, hogy szépen lassan mindegy egyes ruhadarab lekerüljön róla, amíg Ő nekem táncikál. Mintha csak a tekintetemmel vetkőztettem volna le.
- Megígéred, hogy az első randinkon azt a szexi bőrszerkót fogod felkapni magadra? - Még az is belefér, hogy visszafelé beugrunk egy önkiszolgálóba valami vacsiért, ha esetleg úgy alakulna, hogy nálam marad, akkor pedig ugyanúgy haladhatok mögötte a bevásárlókosárral a kezemben - a második keresztnevem a Gavallér -, miközben Blanca telepakolja mindennel, amivel kell, amire csak fájhat a fogunk, ha én vásárolok be alap, hogy a felét elfelejtem, még akkor is, ha listám van róla. Na szóval, én pedig akadálytalanul tapadhatok tekintetemmel a fenekére.
- Szerinted eltudnád ezt feledtetni velem? - Addig egész biztosan nem, amíg csak ezen közös emlékeink vannak, amíg csak ezekre tudok gondolni vágyakozva, amíg úgy nem dönt, döntünk, hogy felelevenítsük őket. Én nem akarom elfelejteni. Tudom, ennek nincsen semmi értelme, de valami oknál fogva azt akarom hinni, hogy a kapcsolatunkban, amivel pusztán csak másokat szerettünk volna megtéveszteni volt valami valós is. Valami, amit nem játszottunk meg.