Ezer százalék, hogy nem bírom ki gyógyszer nélkül ezt a kicseszett napot, de hangosan csak valami olyasmit motyogok, hogy nem hiszem. Ezután válaszolgatok a kérdéseire, magyarázkodok és mindent bevetek, hogy végül mehessek.
- Nem azért verekszek, mert menő! - mondom a kelleténél kicsit hangosabban és élesebben. Fogalma sincs arról, milyen érzés, amikor úgy érzed, hogy valaki más veszi át a fejedben az irányítást és ha nem teszel valamit... nem törsz szét valamit, vagy vered be valakinek a képét, akkor megőrülsz! De persze ezt eszemben sincs neki elmagyarázni. Csak menni akarok végre, nem megosztani az életemet.
Na nem mintha azért sietnék annyira mert dolgom lenne, vagy olyan rossz lenne itt. Ez a hely kész palota ahhoz képest, ahol én húzom meg magam, de mégis szeretnék mihamarabb kijutni innen és hagyni, hogy élje az életét. Ahogy én is szeretném az enyémet anélkül, hogy kapnék egy fejmosást. Mégis túl sokáig időzök, feleslegesen beszélek és magyarázkodok, ahelyett, hogy tényleg cselekednék és megkeresve a ruháimat lelépnék. De amikor végül megteszem, akkor sem jutok sokáig. Ott áll az ajtóban én pedig próbálok továbbra is határozott maradni és nem arra figyelni, hogy a keze a köntös alá csúszik - valószínűleg teljesen véletlen -, és a csupasz, sebekkel borított bőrömön érzem a meleg ujjait. Mégis az érintése elég ahhoz, hogy elillanjon a határozottságom egy pillanat alatt és úgy viselkedjek, mintha nem mondhatnék neki nemet.
Amíg ő jön és megy, addig én leülök az ágyra. Nem tudom, hogy mi olyan fontos, hogy le kell ülni hozzá, de két lehetőséget látok. Vagy valami hatalmas baromságot csináltam, amit még nem mondott el, de nem nézi jó szemmel, vagy folytatja a beszédet és próbál észhez téríteni. Egyik sem valami csábító folytatás.
Amint eltűnik a konyhában és visszajön, amíg le nem ül mellém, le nem tudom venni a tekintetem az apró aszpirinról és a nagy pohár vízről. Ott a pokoli fejfájásom kulcsa! Csak az kell és máris elviselhetőbb lesz minden fájdalom! Már nyújtanám érte a kezem, de nem úgy tűnik, hogy annyira ide szándékozik adni. Csak nézek rá és próbálok valamit kiolvasni a tekintetőből a rosszalláson kívül. Már éppen megkérdezném, hogy "Mi van?", amikor is megszólal.
- Hogy miről...? - nézek rá egy percig értetlenül. - Milyen gyógyszerfügg...? - reflexből nyúlnék a hátsó zsebembe, ahol a kis nyugtatóval teli dobozkát tarom, de ugye nincs ott semmi. Még a nadrágom sincs rajtam. A tenyerembe hajtom a fejem és próbálok még több részletet felidézni az előző estéből. Igen, bevettem azt a pár szemet... és sok valamit ittam rá... és... Nem tudom. Bármennyire is erőltetem az agyamat, nem jut eszembe több dolog a gyógyszerekkel kapcsolatban, csak a fejem fájdul meg még jobban.
- Nem vagyok függő - mondom magam elé bámulva. - Ha arról van szó... arról a kis dobozról, ami nálam van... vagy volt... - megrázom a fejem. - Nem függőség. Még... régről maradt meg. És tegnap kellett belőle a maradék - mondom és csak egy pillanatra nézek rá, utána már állok is fel az ágyról. Nem fogok neki mesélni a múltamról! A kezelésekről! A gyógyszerekről! Semmiről! Akkor inkább kibírom aszpirin nélkül a mai napot, de nem fogok beszélni! Nem vagyok valami nyamvadt nyápic alak, aki nem képes elviselni a fájdalmat és bármit megtesz egy szem fájdalomcsillapítóért.

Nem sokáig bírom a tekintetét. Egyszerűen úgy érzem magam, mint valami kihallgatáson és megőrjít a szemembe fúródó tekintete. Muszáj lesütnöm a tekintetem, de ott meg csak azt az apró tablettát látom, ami a megváltás lenne, ha végre megkapnám! Ha végre... ideadná. De hamar sikerül elterelnie a figyelmemet, amikor felfogom a szavait.
- Nem volt semmi bajom! Nem vagyok olyan, mint az apám! - mondom gondolkodás nélkül és csak utólag jövök rá, hogy kiabálok. A kezem erőteljes remegésbe kezd én pedig mindent megteszek, hogy ezt leplezzem.
Inkább próbálom felidézni a tegnapi eseményeket. Rájönni, hogy egyáltalán honnan tud a gyógyszerről. Bármire, amihez nem kell egészen visszamenni a múltba és egy másik városba. Végül lassan, de lenyugszok és mintha semmi nem történt volna az előbb magyarázkodni kezdek és újra belefogom a mondókámba, miszerint nem vagyok függő, de a szavak most csak suttogások. Részben azért, mert szégyellem magam, de képtelen vagyok bocsánatot kérni, részben pedig azért, mert tudom, hogy vissza kell fognom magam. Nem vagyok őrült és nagyon jól tudom, hogy nincs szükségem gyógyszerre. Régen sem volt, de akkor senki nem kérdezte meg, hogy akarom-e szedni. Csak adták és ha kellett, lenyomták a torkomon. Az a tegnapi... kivételes volt. Nem vagyok függő és nincs szükségem semmilyen dilibogyóra.
Ahogy abban is tökéletesen biztos vagyok, hogy nem mondok el neki semmit! Ezt egyértelműen eldöntöm és tartom is magam ehhez. Eleget kaptam én régen szánakozó pillantásokból és az "én megértem" meg "tudom min mész keresztül" kezdetű szövegből. Nem akarom újra hallani egyiket sem. Úgyhogy csak állok az ágy mellet és próbálom szabályosan, lassan venni a levegőt. Csak amikor már biztos vagyok benne, hogy teljesen megszűnt a kézremegés, akkor nyújtom a kezem a felém tartott pohárért és aszpirinért. Bármennyire is szeretném tartani magam és most már azért is azt mondani, hogy nem kell, kénytelen vagyok belátni, hogy baromság lenne, ha elutasítanám.
Víz nélkül csúszik le a gyógyszer, de a látszat kedvéért abból is iszok pár kortyot, amit még utána is bámulok, mintha valamiért különleges lenne. Közben persze hallom a szavait, amiből kiderül, hogy megkapom az engedélyt. Mehetek és szinte egyszerre üvölti minden fájó porcikám, hogy éljek a lehetőséggel és tűnjek el, én mégis csak a pohárral a kezemben a konyháig jutok. Két kezemmel támasztom a pultot, ahol landol a maradék vízzel telt pohár.
Végül újra a szobában kötök ki. Pontosabban a szoba küszöbén. Onnan nézem egy hosszú másodpercig, ahogy fekszik az ágyon. Egy pillanatra elfelejtek mindent és csak őt látom. Se múlt, se idegeskedés és valami csoda folytán megjelenik bennem a késztetés, hogy meséljek neki. Mindenről. De hamar észbe kapok és csak pár szó csúszik ki a számon.
- Az a kávé talán jó lenne...

Meglep, hogy megfordul és látom a mosolyát. Olyan igazi, boldog mosolyt. Nem hittem, hogy így fogja fogadni, hogy még egy kicsit maradok. Talán, valahogy mélyen én is örülök, hogy így döntöttem. Legalább még egy kicsit élvezhetem az itteni kényelmet és azt, hogy nem kell folyton azt néznem, mikor esik le egy újabb darab a mennyezetből, vagy járnom az utcát, mert az biztonságosabb, mint... otthon. Mintha ezt a szót mondhatnám arra a helyre! De mivel ott húzom meg magam egy kis melóért cserébe, így csak az az otthonom.
- Csak, hogy tisztázzuk - emelem fel a mutatóujjam és fordulok utána, amikor elhalad mellettem - nem a kávé miatt maradok - mondom komolyan de valami apró mosoly csak megjelenik az arcomon. Már sehol sincs az előbbi idegeskedés. Mintha újra győzedelmeskedett volna az igazi énem. A nyugodt, aki teljesen ura minden cselekedetének és nem rémíti meg minden kérdés, amit nekiszegeznek.
Egyetlen szó nélkül indulok Roxy után a konyhába, majd a nappaliba. Egy másodpercre hezitálok, hogy leüljek-e mellé - ugye az előbb is kérdezgetés lett a vége -, de végül úgy döntök, hogy megkockáztatom. Nem hiszem, hogy újra faggatni akarna. Legalábbis nagyon remélem. Megvárom, amíg ő ízesíti a kávéját és én csak utána fogok bele. Fogalmam sincs, hogy szeretem. Igazi, rendes házi kávét még nem ittam. Csak nagyon ritkán egy-egy kórházit, amikor ott jártam... De annál nem nagyon volt választék, hogy mivel kéri az ember. Örült, ha nem csak elnyelte a gép a pénzt. Mindenből pontosan annyit teszek a saját kávémba, mint ő. Bízok abban, hogy az úgy finom, ahogy ő csinálja.
Még továbbra is az ízesítéssel vagyok elfoglalva, amikor hallom a kérdését. Először nem igazán tudok mit válaszolni. Egyszerűen csak... nem tudom, mit felelhetnék.
- Gondolom, megisszuk a kávét, veszem a ruháimat, még egyszer megköszönök mindent és eltűnök - mondom majd úgy teszek, mint aki teljesen belemerül a kávéjába. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket a szavakat várta, de... nem tudom, mi lenne ilyenkor a jó válasz. Megígérni, hogy többet nem verekszek? Vagy nem iszok? Nem akarok olyat ígérni, amit tudom, hogy nem fogok betartani.

- Miért maradok...? - kérdezek vissza kissé meglepődve, csak hogy húzzam az időt, amíg kitalálok valamit. Eszemben sem volt azt mondani, ami a valóság. Nem azért, mert itt jobb, mint nálam vagy az utcát járni. - Reménykedek még egy csókban - vigyorodok el, ahogy megállok pár lépésre tőle a konyhában. - A tegnapira nem emlékszem tisztán - mondom, mintha teljesen hétköznapi témáról lenne szó, és amint látom, hogy mindent magához vesz és megindul, továbbra is követem.
A kanapén ülve próbálok minden erőmmel a kávéra koncentrálni és reménykedek abban, hogy a válaszom elég lesz neki és nem kezd újra faggatózásba. Mégis valahogy meg sem lepődök, amikor jobban kifejti az előbbi kérdést. Ahelyett, hogy azonnal válaszolnék, csak iszok a kávéból és mivel nincs rajtam elég sérülés, összeégetem a számat is. Éljen! Inkább leteszem a csészét az előttünk lévő asztalra, és egyetlen gyors mozdulattal dőlök hátra a kanapén, amitől körülbelül az összes friss sebem felvisít és majdnem én is. De aztán múlik a hirtelen jött fájdalom, az arcomról eltűnik az előbb megjelent grimasz és a fejem megtámasztva a plafont kezdem el nagyon komolyan vizsgálgatni. Válaszolni fogok neki, ezt tudom, csak még abban nem vagyok biztos, hogy mit.
- Nem tudom. Amit eddig...? - kezdek bele egy sóhajt követően, már mindenhova nézve, csak rá nem. Anélkül is tudom, hogy vörösen villog a feje felett a képzeletbeli "rossz válasz" lámpa. - De nem fogom megölteni magam - mondom és ezzel nem csak őt győzködöm, hanem magamat is. - A gyógyszer úgyis elfogyott, pár apró sérülésbe meg nem lehet belehalni. Úgyhogy nem kell koszorú - vonok vállat, mint akit igazából nem érdekel a dolog, aztán különös módon elvigyorodok. - Amúgy sem egyszerű temetést akarok majd. Azt akarom, hogy a testem elégessék. Ahogy a Jedikét! - mesélek nagy beleéléssel. Mintha nem is a halálról lenne szó, hanem valami vidámparki élményről. - Egyszer láttam a filmet. Még az intézetben a többi gyerekkel. És akkor eldöntöttem, hogy engem olyan hatalmas máglyán égessenek el! - fejezem be végül egy suta pillantást vetve rá oldalra. Már most nem tudom, hogy miért mondtam ezeket el neki. Csak úgy jött... én pedig azt hiszem beleuntam, hogy mindent hallgassak el előle. Legalábbis az ilyen apróságokat nem szükséges titkolnom...
Ezután viszont csak hallgatok. Kivételesen nem azért, mert át kell gondolnom, hogy mit feleljek arra, hogy találkozni akar még velem... Egyszerűen most tényleg nem tudom a választ. Hogy én mit akarok!
- Talán... majd valahol... - mondom ki a legelső értelmesnek tűnő választ. - Ahogy eddig is találkoztunk néha... majd ezután is - mondom egy bólintás kíséretében és újra felülve rendesen a kávéért nyúlok azzal a szándékkal, hogy most már az ízét is érezzem, ne csak még több apró égést szerezzek.

Agyonveretni... Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmit fog mondani. Ő nem tudja, hányszor hagytam már én magam mögött valakit úgy, hogy éppen hogy csak élt. Persze körülbelül ennyiszer kaptam én is meg nagyon is durván a magamét, de...
- Nem. Vagyis szándékosan nem. Soha nem ez a cél - mondom magam elé bámulva.
Fogalmam sincs, erről miért akarom őt meggyőzni. Nem tudom, miért számít a véleménye. Hogy mit gondol rólam. Min változtat az, hogy egy balhés kölyöknek tart-e? Nekem attól nem lesz sem jobb, sem rosszabb, mégis... Mégis próbálom meggyőzni, hogy nem vagyok én olyan rossz. Anélkül persze, hogy bármilyen valós magyarázatot adnák a cselekedeteimre.
- Ki kéne törnöm... - ismétlem a szavait színtelen hangon, miközben inkább azon jár az eszem, hogy ki kéne törnöm valaki nyakát inkább. Persze a valóságban nem tenném meg. Nem akarom megtenni! Nem vagyok gyilkos csak... csak tudnám ki vagyok. Vagy mi?
- Az intézet... mondjuk úgy, hogy... - kezdek bele a magyarázkodásba, de a mondat félbemarad. Idő kell, hogy valamilyen módon úgy rakjam egymás mellé a szavakat, hogy azok ne sajnálkozást váltsanak ki belőle. Biztos vagyok benne, ha bármelyik ismerős mondatot meghallanám, újra elveszíteni a nyugodt énem és olyat mondanék, amit biztos megbánok később. - Apám nem vigyázhatott rám tovább - mondom jól megválogatva a szavakat. A magyarázat második fele már könnyebben meg. - Anyám meg... ő meg nem akart - vonok vállat és visszatérek az előbb az asztalra rakott kávámhoz. Egyértelmű, hogy nem akarok többet beszélni erről. Már így is túl sokat mondtam ezzel a pár rövid mondattal.
- Majd forgalmasabb helyen verekszek - mosolyodok el egy korty kávé után. Már nemhogy nem égeti a számat a kávé, de még csak éppen, hogy meleg. A következő pillanatban úgy öntöm le a maradékot a torkomon, mintha sürgetnének. Azt hiszem inkább én akarok minél hamarabb menni. Nem tudom, hogy miért, de érzem, hogy egyre többet beszélek. Olyan dolgokról, amiket mikor Vegasba jöttem megfogadtam, hogy soha, senkinek nem mondok el! Nem tudom, mit tesz velem, amiért mégis beszélek, de nem akarok addig maradni, amíg ki nem derítem.

Elég komolyan elgondolkodok azon, amit mond. Az edzőtermen és a bokszon Az egyetlen baj, hogy nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék bármilyen szabályt is betartani. Persze ezt nem közlöm vele, csak egy apró bólintok, jelezve, hogy megértettem amit mondott és átgondolom, aztán majd meglátjuk. Egyelőre csak egy erős talán lenne az, amit mondani tudnék, annak meg nem soká értelmét látom. Majd még eldöntöm, hogy mi legyen. Egy esélyt talán megér majd a dolog, de mondjuk egy óra gondolkodást mindenképp.
A következőkön viszont túl sokat is agyalok. Apán... és az egészen, amit kimondok. Valamilyen különös módon az jut az eszembe, hogy talán vissza kellene mennem és meglátogatnom. Beszélnem vele. De szerencsére ezt az őrült gondolat elvetem, amint meghallom Roxy következő szavait.
- Igen. A múlt. Nem is akarok vele foglalkozni - mondom, de a hangom még számomra is túl bizonytalan. Ráadásul furcsán érzem magam. Mintha már attól, hogy ennyit elmondtam, keresztül látna rajtam és minden további titkommal... a múltam minden egyes részletével tisztában lenne. És ez nem tetszik. Túlzottan sebezhetően érzem magam. Főleg, hogy a tekintete folyamatosan engem vizsgál.
Aztán elfogy a kávé, és vele együtt a semmibe vész az előbbi komoly téma. Jobb is így. Nem tudom, hány a múltamhoz kapcsolódó kérdésre tudtam volna még válaszolni anélkül, hogy ideges lettem volna, vagy megjelentek volna bennem a fránya démonjaim. A verekedés. Az már egy sokkal jobb téma. Kevesebb a kockázat, főleg mivel az nekem szimpla szórakozás. Szükséges és kötelező szórakozás.
- Mit kapnék? - érdeklődök. A kelleténél megint viccesebbre veszem a dolgot, de nem várok választ. Nagyon is jól tudom, hogy nem azt a bizonyos csókot, ami a részeg és földről összeszedetteknek jár. - Oké, tudom. Semmi olyat, aminek örülnék - mentem a menthetőt, és kissé távolabb húzódok tőle. Egész komolynak nézne ki a dolog, ha nem bujkálna a szám szélén az a nyavalyás apró mosoly.
Csak akkor tűnik el és váltok kissé komorra, amikor azt mondja, mennie kell. Valahogy az utolsó pár percben teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyok... és hogy ez baromira nem a valóság. Nem az én életem. Úgyhogy ideje visszatérnem a fájdalmas valóságba és sietve elindulni a ruháimért amik remélhetőleg ott vannak a fürdőszobában. Legalábbis nagyon remélem, mert ha nem akkor bolondot csinálok magamból, mivel egy szó nélkül indulok el arra. A konyhát érintve leteszem az üres csészét és még mielőtt eltűnnék a fürdőszoba ajtaja mögött, még kikiabálok.
- Finom volt a kávé! Köszönöm! - és már kapom is magamra a ruháimat. Igaz, nem olyan gyorsan, mint szeretném. Amint ledobom magamról a köntöst a figyelmem egy hosszú pillanatra elvonja a friss sebek hada. Eddig nem láttam, hogy milyen piszok összevert vagyok, csak éreztem, de valahogy nem gondoltam arra, hogy tényleg ilyen ramaty a helyzet.
Gyorsan megrázom a fejem, mielőtt túl sokáig bámulnám magam és a lehető leghamarabb magamra veszem a megviselt ruháimat. Mielőtt kilépnék a fürdőszobából a halántékomnál húzódó kisebb vágásra söpröm a hajam, hogy ne legyen annyira feltűnő és már megyek is.

Valahogy egyik felsorolt választható lehetőség sem nyeri el a tetszésem. De abban biztos vagyok, hogy elég hosszú amiből választhatok, és egyik kellemetlenebb és fájdalmasabb a másiknál. Egyik sem olyan, aminek örülnék. Annak viszont örülök, hogy nem kérdez vissza és faggat arról, hogy mi lenne az, aminek ténylegesen örülnék. Jobb a békesség. Amúgy sem akarom most letesztelni a tűrőképességét. Ki tudja, a tegnapi után lehet, hogy ma elég neki egy kevés és kapok egy szép sallert pofátlanságért. Még jó, hogy az ember gondolatait nem büntetik!
Visszatérve a kegyetlen valóságba, már változnak a gondolataim és közel sem jár értük semmiféle büntetés. Főleg, mivel elég kevés a gondolkodás most, inkább cselekszek. Minél gyorsabban magamra akarom kapni a ruháimat és hagyni, hogy menjen a dolgára. Amikor már ott állok az ajtóban előttem pedig ott áll ő, újra a bűnösebb gondolatok közül fordul meg pár a fejemben. Az egyik, kevésbé büntetendő az, hogy nem akarok menni! De mivel muszáj így hamar kitisztítom a fejem, de még mindig nem mozdulok. Ahogy ő sem mozdul az ajtóból.
- Ez amolyan vigyázzak magamra... szöveg... lenne? - kérdezem, de a mondat végére a szavak már csak nehezen akarnak jönni. Túl közel van. Annyira, hogy egy kicsit kellene csak előrébb hajolnom és meg tudnám csókolni... átölelni... bármi... De nem bírok. Úgy érzem, ha bármit is teszek, megszűnik a varázs, felébredek a tündéri álomból...
De ez anélkül is bekövetkezik, hogy én mozdulni tudnék. Nyílik az ajtó és a hűvös szél azonnal megcsapja a forró testemet. Mondanom sem kell, nem a legkellemesebb ébresztő.
- Tud... - kezdek bele, de a szavak nem jönnek úgy, ahogy szeretném. Nagyot nyelek és próbálok úgy tenni, mint aki nem csalódott. Mint aki nem élte magát teljesen bele és nem képzelte tovább egy pillanat leforgása alatt a dolgokat. - Tudsz róla, hogy kegyetlen vagy? - kérdezem egy fájdalmas sóhaj után és a szemeit fürkészem. Fogadni merek, hogy piszkosul élvezi!
Végül választ sem igazán várva megfordulok és sietve eltűnök a szeme elől. Most valahogy sokkal gyorsabban jutok le a lépcsőn, mint ahogy előző este fel. Mégis az utolsó lépcsőfokon megbotlok és majdnem hasra esek. Kellett nekem visszanézni rá akár csak egy pillanatra is. Saját magamat szidom az idióta viselkedésemért, amikor becsukom magam mögött az udvar kapuját.