Ismételten csak egy visszafogott, örömteli mosolyra futja, amikor dicsérni kezdi az újdonsült apa-fia programjukat. Végülis, nekünk az csak jó, ha Hunter legalább a nappalokat átalussza, és akkor nincs rá, és a sírására gondunk. Ilyenkor nekünk is lehet némi nyugodt pillanatunk, amit azzal üthetünk el, amivel csak akarunk. Legszívesebben én is követném a példájukat, és egyszerűen csak lefeküdnék, hogy aztán fel se keljek másnap reggelig, de ez több okból kifolyólag is fatálisnak bizonyul!
Egy; három óra -ha nem több-, már fix, hogy eltelt az előző etetés óta, így várható, hogy Hunter hamarosan éhes csecsemőhöz méltóan szirénázni kezd, hogy kaját követeljen.
Kettő; akármennyire is csábító és vonzó az alvás gondolata, sokkal többre értékelem David mellett az ébren, meghittségben és beszélgetéssel eltöltött perceket. Bűn lenne olyankor magamra húzni a lóbőrt, amikor akad egymásra pár szabad percünk, amit ki kell élveznünk. Az elkövetkezendő tizennyolc évben ilyen úgyse sűrűn fog adódni...
-Nem valószínű! Ahhoz túlságosan is ki lennék ütve... Sok ez az állandó éjszakázás. - Vágom rá feltételezésére rögvest az első választ, ami hirtelen az eszembe jutott. Tényleg így van.
Ha én most elaludnék, ágyúval se lehetne kirobbantani az ágyból. Ahhoz túlságosan is kimerült vagyok. Az elmúlt napok eléggé kimerítettek ahhoz, hogy ne legyek a toppon, és hogy a kinézetemet és életkedvemet még egy valamirevaló, két lábon járó, agyfüggő zombi is megirigyelje. Akárhogy is nézzük, alig öt napja annak, hogy órák hosszán át tartó kínok után kipréseltem magamból a gyerekét, és azóta nem sok időm és esélyem volt a pihenésre.
Éppen ezért is van az, hogy kiélvezem a derekán eltöltött perceket, és úgy kényeztetem a váll masszázzsal, mint ahogy arra már régen volt példa, úgy ahogy arra is, hogy komolyabban elbeszélgessünk a családról, a jövőről, és a nagyszüleiről is egyaránt. Bírom a két öreget, bár szó, mi szó, ők se piskóta szerzetek, de őket még mindig nyugodtabb szívvel engedem a fiam közelébe, mint a csapnivaló szüleimet.
-Ha igazán szeretnek, meg fogják érteni, hogy miért pont ilyen házat választottál. Ha kell, majd én is besegítek a magyarázkodásba, és elmondom nekik, hogy mennyire boldog vagyok veled, és hogy mennyire imádom a közös életünket és a közös, takaros kis családi kertes házunkat. - Suttogom a tőlem telhető legőszintébb hangzással a kis vallomásomat, majd az utolsó pillanatokban megkapaszkodom a vállaiban, és segítek neki átfordulni a hátára.
-Tuti? Szerinted elég felkészültek leszünk mi egy vendégvárásra pár napon belül? - Akárhogy is nézzük, a hétvége már igen csak itt liheg a nyakunkban.
-Hmmm... Így a mielkényeztetett fiunk majd sok hétvégét tölthet a dédnagyszüleinél, ezzel kedvezve anyucinak és apucinak... - Vele együtt fordítom tekintetem Hunter felé, majd rögtön utána vissza rá, a szemeire, arcára, hogy aztán nem bírva magammal tovább, megkóstoltathassam vele újra a tiltott gyümölcsöt, ahogy kezeim felkúsznak két oldalt a hajába, szám pedig rátalál az övére. El se tudja képzelni, hogy mennyire piszkosul akarom már én is az egészet, de a bennem lévő gát még mindig nem enged...

Annyira jó lenne, ha ő is ide tudna feküdni hozzánk. Ki tudnám élvezni a helyzetet. Amikor viszont arról jön fel a szó, hogy nem ébredne fel a sírásra és nekem kellene a pelenkázással foglalkozni... nos, akkor már nem is ragaszkodok annyira ehhez az ötlethez. Maradhat ébren. Persze még mondok pár szót, de már nem kell győzködnie. Az ő válaszát hallva viszont elkomorodok. Aggódok is érte. Nem mintha én többet aludnék, de vele ellentétben, nekem sikerült nagyjából hozzászoknom a pár óra alváshoz. Hosszú távon ki fog készíteni, de egyelőre még egész jól bírom.
- Tudom, hogy sok... - mondok végül csak annyit és hallani a hangomból a tehetetlenséget. Annyira szeretnék neki segíteni, hogy többet tudjon aludni, de egyedül még nem hiszem, hogy meg tudnék birkózni minden feladattal. Még csak ma jutottam el addig, hogy Hunter ne ordítson torkaszakadtából, ha én veszem kézbe! Hol van még az, amikor egy egész napon át jó apja tudjak lenni és mindent megadjak, amire csak szüksége lehet? Az etetés miatt még jó ideig nem tudok egyedül megoldani mindent.
Úgyhogy tényleg fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy ki tudja magát pihenni. Bármennyire is szeretnék segíteni, nem tudok. Egy halk sóhajjal hagyom annyiban a témát, majd ő az, aki vált. Idő, amíg felelni tudok neki. Hogy a nagyiék jöjjenek ide. Kicsit talán tartok attól, hogy mit mondanak majd, de azért rábólintok a dologra.
- Tudom, hogy mellém állnál, ha erről lenne szó. Mindig is ezt tetted - mondom mosolyogva, ettől függetlenül viszont még nem nyugodtan meg teljesen. Úgy érzem, hogy túl sok minden van, amibe bele tudnak kötni. És ha újabb köteg pénzt adnak, hogy változtassunk? Cseréljünk le bár bútort? Mit fogok mondani? Nem hagyják majd, hogy elutasítsam, de el sem fogadhatom.
Hiába rágódok ezeken, nem most lesz az, hogy minderre választ találok. Úgyhogy felajánlom a most hétvégét. Jöjjenek akkor. Legyünk túl rajta és akkor majd végre kiderül, hogy talán csak én reagáltam túl mindent és simán fog lezajlani. Odáig lesznek Hunterért és minden csodás lesz.
- Mondanád valaha is azt, hogy akkor most vagyunk felkészülve? - kérdezek vissza szinte azonnal, most már az ismerős szempárba nézve. Én biztos, hogy hónapok múlva sem lennék kész arra, hogy itt lássuk vendégül őket. Nem ilyen élethez vannak szokva, nem ilyen házhoz. Mégsem visszakozok és nem ajánlok más időpontot.
Bármennyire is aggódok emiatt, azonnal mosolyra húzódik a szám a lehetőség hallatán, hogy az apróság lehet majd a nagyiéknál. Nem hangzik rosszul, bár valahogy nem tudom elképzelni, hogy mindez egyhamar bekövetkezik. Ránk van még szüksége Hunternek, nem rokonokra. De később, pár hónap, egy év múlva... imádni fogjuk, hogy lesz ilyen lehetőség.
- Tökéletes lesz... - kezdek bele, majd félbemarad a mondat. Nem tudom befejezni. Képtelen vagyok beszélni, ahogy az ujjai a hajamba túrnak és megcsókolok. Szinte azonnal elveszi az eszem, mégsem annyira, hogy ne törjön fel bennem egy emlék. Az, ami ma már többször is megtörtént. Eltolt. Mindkét alkalommal megállított én pedig nagy szenvedés árán tudtam csak elnyomni magamban a vágyat a visszautasításokat követően.
- Mi lenne, ha... nem csinálnád ezt? - kényszerítem magam, hogy kimondjam a szavakat, miközben vele az ölemben felülök. Nem nézek rá. Sokkal inkább elnézek mellette a semmibe. Nem értem, miért csinálja. Nem értem, miért játszadozik. Reménnyel kecsegtet, elveszi az eszem, aztán pedig eltol.
Most is elérte, amit akart. Úgy ég a testem, mintha valós lángok nyaldosnák. A szívverésem már ennyitől felgyorsult és hiába próbálom nyugtatni, nem igazán sikerül.
- Döntsd el, hogy akarsz, vagy sem? Megadod magad, vagy az utolsó pillanatban meghátrálsz? - teszem fel a kérdéseket és próbálom eltitkolni a bennem lévő megbántottságot, ami vegyülni kezd valamiféle idegességgel. Végül nem várom meg a válaszát.
- Szükségem van egy kis friss levegőre - jelentem be és ő az ágyon köt ki, miközben én próbálom úgy igazítani a nadrágom, hogy nem legyen túl feltűnő, milyen szűk is lett. Majd a tiszte levegő segít lenyugtatni a háborgó vágyaimat.