Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Tárgy: Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?! 01.03.15 12:19

Haverokkal találkoztam ma, amit szépen el is mondtam Charlottenak és be is lőttem egy időpontot, hogy kb. mikor érek haza. Nézem az órát a kocsmában, valahogy most egyáltalán nem érzem jól magam, így az egy korsó sör eliszogatása után felálltam. Muszáj most elmennem és ezt vagy tudomásul veszik vagy nem. Tudom, hogy szerelmem már rég alszik, maximum halkan beosonok. Ezen a terven is vagyok, bár gondolkozok azon, hogy írok neki egy sms-t, de nem. Nem akarom, hogy felkeljen, vagy idegeskedjen, amiért eljöttem előbb. Mert tudom, hogy az lesz az első kérdése, hogy mi történt, csaj van-e a dologban. Én pedig ezt kiszeretném hagyni. Lassan sétálok át a parkon, mert nem akarok rohanni, hagyom, hogy teljen az idő. De csak hamarabb értem haza, mint szerettem volna, de nem is baj. Belehelyezem a kulcsom a zárba és csendben kinyitom az ajtót. Bár, mindig ez történik, akármennyire is csendben szeretnél menni, sosem jön össze. Pechemre neki megyek a kanapé melletti kis asztalnak, ami őszintén fogalmam sincs, hogy mikor lett ez idehelyezve és lelököm róla a vázát.
- Oh, hogy rohadj meg! - Káromkodok suttogva, idegességemben, hiszen a váza eltört, tuti, hogy Charlottet felkeltettem. Kicsit fülelek, de mivel nem érzékelek mozgást, ezért elmegyek a tároló szobába, vagy mi akar ez lenni és megkeresem a lapátot és a seprűt. Így sötétben a lépcső mellett elég nehéz bármit is megtalálni, de azért tovább kotorászok és amikor megvan, akkor indulok ki gyanútlanul a helyiségből, hogy feltakarítsam a vázát.

Csörömpölésre riadtam fel. Olyan volt, mintha valaki összetört volna valamit és a hang a földszintről érkezett. Először próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy biztosan Chad érhetett haza, de mikor rápillantottam az órámra és megláttam, hogy még mennyire korán van ahhoz, hogy már itthon legyen elkezdtem ebben kételkedni. Mi van, ha valaki van a házban? Egyedül vagyok, teljesen egyedül… Mindenki tudja, hogy az ilyen esetek többsége sosem végződik túl fényesen. Kezeltem már néhány áldozatot, akit a betörő támadott meg, vagy még ennél is rosszabb dolgot tett velük… Összeszedve minden bátorságomat keltem ki az ágyból, hogy gyorsan felkapjam magamra köntösömet és halk léptekkel elinduljak lefelé a lépcsőn a hang irányában. Aztán menet közben végig futott a fejemben, hogy így nagyon is védtelen vagyok és kellene valami „fegyver” a kezembe, amivel ha kell meg tudom magam védeni. Kiérve a konyhába sötét volt, nem szándékoztam villant gyújtani, nehogy felvonjam magamra a figyelmet, de az utcai fények félhomályba borítottak mindent, ezért az első dolog, amit megláttam az a palacsintasütő volt. Most ez fog az én saját önvédelmi eszközöm lenni. Erősen szorítottam a nyelét, úgy tartva, hogy akármelyik pillanatban üthessek vele, ha szükséges lenne. Szinte lábujjhegyen járva közelítettem meg a nappalit. Ereimben tombolt az adrenalin. Annyira bepánikoltam, hogy tényleg egy ismeretlen bejuthatott a házamba, hogy szinte az agyam blokkolva lett, képtelen voltam reálisan gondolkozni, ezért mikor beléptem a nappaliba és megláttam a félhomályban egy férfi test körvonalait egyetlen egy percig sem hezitáltam. Amilyen erősen csak tőlem tellett meglendítettem a kezemben lévő palacsintasütőt és a következő pillanatban már a lábaim előtt hevert a betörőnek hitt személy.

Korábban érek haza, mint az eredeti terv, de nem bánom egyáltalán, mert fáradt is vagyok és egyáltalán nem esett már jól a haverjaim társasága. Tudom, hogy kellett volna Charlottenak írnom, de azt is tudom, hogy ilyenkor már alszik és nem akartam felzaklatni. Majd csendben beosonok. Igen, ahogy a királyfi elgondolta... Nem tudom, hogy de olyan kis asztal kerül a kanapé mellé, amit még nem láttam. Épp ezért is verem le róla a vázát, mert nem számítok rá. Csak tudnám, ez miért van itt. Végtére is, nem hallok fentről neszezést, ezért gondolom Charlotte még alszik és ez nekem csak jó. El is megyek szerzek egy seprűt, meg egy lapátot, de persze, hogy nem egyszerű ez az egész. Már épp megyek vissza, hogy az üvegszilánkokat felseperjem, legalábbis nagyjából, mikor akkora ütést kapok, hogy azt hiszem a fejem leszakad. Egyből a földön kötök ki, szinte kiesik az a kép, amikor a fejem találkozik valami súlyos tárggyal.
- Nincs pénz a házban! - Nyöszörgöm, mert ez biztos, hogy betörő lehet. De miért kell attól még leütni? Fogom a fejemet, érzem, hogy vér csorog a tenyerembe, de nem adom meg neki az örömöt, ha kell akkor megküzdök vele, mert tudom, hogy Charlotte odafent fekszik.
- De ezt tudom adni! - Nyújtom a pénztárcám, bár így a sötétben nem igazán látom, ki a támadó. Az biztos, hogy nem lehet nagyobb nálam, legalábbis amit látok. Úgy fáj a fejem, hogy mindjárt kettéhasad és azt hiszem kettőt is látok. Ha rajzfilmben lennénk, tuti, hogy csillagok köröznének a fejem felett.

Mikor egyedül laktam, akkor sosem fordult meg a fejemben, hogy esetleg valamikor valaki pont az én házamba szeretne betörni. Elvégre nagyon is rendes környéken lakok és itt eleve kevés betörés szokott lenni. Most mégis lentről zajt hallottam. Hát ilyenkor hol van a férfi a házból, mikor szükségem lenne rá?
Valamit mégis kellett tennem, ezért úgy döntöttem, hogy jobb félni, mint megijedni és megragadtam a serpenyőt. Sötét volt, valójában fogalmam sem volt arról, hogy éppen mit is művelek, de a következő pillanatban már lendült is a kezemben lévő palacsintasütő és néhány pillanat múlva, mintha Chad hangját hallhattam volna. Ijedtemben elejtettem „a harci eszközömet” ami mellettem hangosan puffant a parkettán. Szinte futva szeltem át a nappalit, hogy a villanykapcsoló után nyúlva láthassunk is valamit a nappaliba. Ijedtemben mindkét kezemet számhoz kaptam, mikor megláttam a földön feküdni. Néhány pillanat múlva már mellette térdeltem, teljesen kétségbeesve.
- Ne haragudj! Nem hittem volna, hogy ilyen hamar haza jössz, azt hittem, hogy betörő jár a házban… - Magyarázkodtam még mindig megrémülve. Most tudatosult bennem, hogy a saját barátomat ütöttem le az imént egy palacsintasütővel.
- Jesszusom! Csurom vér vagy. – Sosem remegett a kezem a vér láttán, de így, hogy látom magam előtt véresen a szerelmemet és az imént átélt néhány röpke perc nagyon is kezdi kihozni belőlem a pánikot.
- Azonnal be kell mennünk a kórházba. – Mondtam elcsukló hangom, nagyon közel álltam a síráshoz, hiszen mindezt én tettem vele, pedig sosem akartam volna bántani.
- Fel tudsz állni, vagy hívjak mentőt? – Mert ha feltud kelni, akkor beviszem a kórházba, ha viszont nem azonnal a telefonért rohanok, hogy segítséget hívjak.

Egy valamire nem számítottam, hogy Charlotte fog lecsapni, mint valami bogarat. Azért meg kell hagynom, elég erősen tud ütni, még most is iszonyúan fáj a fejem, az állkapcsom, és az egész fogsorom. Forog is velem a világ, de itt jobb is, hogy a földön fekszek, mert ha nem, tuti, hogy elesnék. Mikor felkapcsolja a villanyt, a kezemet a szemeim elé emelem, nem esik jól ez a hirtelen jött éles fény. Jobb lett volna, ha sötétben maradunk, de teljesen meghökkent, amit mond.
- Betörő!? Tök jó környéken lakunk. - Kicsit ki vagyok akadva, de ez betudható annak, hogy úgy érzem mindjárt leesik a fejem a nyakamról.
- Tényleg? Akkorát kaptam, azt hittem leesik a fejem! Honnan van neked ennyi erőd? - Elveszem a szememtől a kezemet és megnézem a tenyerem. Ahhoz képest eléggé felszakadt a szemem alatt a bőr és tuti, hogy a monokliért sem kell a szomszédba szaladnom. Most mégis úgy érzem, hogy tiszta KO vagyok.
- Ajh, dehogy kell! Orvos vagy! - Kerekednek ki a szemeim, utálom a kórházat és ezt ő is pontosan tudja. Ha már orvos a barátnőm, csak elvárhatom, hogy szakszerűen leápoljon, ha már leütött.
- Nem kell mentő! Inkább még egy kicsit feküdnék itt. - Fejemet kicsit megmozgatom, de a nyakamba is fájdalom nyilall, amitől fintorogni kezdek. Megfogom a nyakam, és tényleg úgy hiszem, hogy simán leütötte volna a fejemet a helyéről, ha nem lenne ennyire fixen a nyakamon.
- Remélem nem törted ki a fogam. - Megvizsgálom az állkapcsomat és az arcomon keresztül a fogamat is, bár még mindig úgy zeng a fejem, hogy csodálom, hogy még nem ájultam el. Ekkor pillantok a tárgyra, amivel vélhetőleg leütött.
- Palacsintasütő?!?!?! Komolyan egy palacsintasütő?!?!?! Mást nem találtál? - Kérdőre vonom, bár jobb, hogy ezt találta meg, mint egy kést fogott volna meg, mert azt lehet, hogy nem úszom meg ennyivel, ha épp hasba szúr, vagy elvágja a torkom. De ettől függetlenül választhatott volna jobbat is.

Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. Még sosem bántottam senkit sem, azért lettem orvos, hogy másokon segítsek, most pedig mégis mit műveltem? Akaratom ellenére is bántottam azt a személyt, akit szeretek, akivel le akarom élni a hátralevő életemet.
- Azt hittem, hogy tovább fogsz maradni a haverjaid társaságában és mikor meghallottam lentről a csörömpölést egyből a lehető legrosszabbra gondoltam. – Eddig azt hittem, hogy jobb félni, mint megijedni, de úgy tűnik, hogy a lehető legrosszabbat hozza ki belőlem a félelem.
- Azt hiszem, az adrenalin miatt van… Ilyenkor nagyobb erőt lehet kifejteni. – Bevallom még én is meglepődtem azon, hogy milyen erővel ütöttem meg. Kénytelen voltam… Ha tényleg egy betöri lett volna, akit csak finoman vágok arcon akkor csak még jobban felmérgesítem és ki tudja, hogy mi történhetett volna… Hogy mit művelt volna velem.
- Attól, hogy orvos vagyok, még nincsenek itthon olyan szakszerű felszerelésem, amivel el tudnálak látni. – Ahogy nézem, össze kellene varrni a felszakadt szemöldökét, de ezt itthon nem tudnám megcsinálni.
- Szédülsz? Esetleg homályos a látásod? Hányat mutatok? – Mutattam fel három ujjamat, attól tartva, hogy úgy megütöttem a serpenyővel, hogy agyrázkódást kapott. Azért jobban megnyugodnék, hogy ha bemennénk a kórházba és ott szakszerűbben műszerek mellett diagnosztizálni tudnánk.
- Én a helyedben nem a fogamért aggódnék. – Valami komolyabb baja is lehetne, szerencsére az jó jel, hogy nem veszítette el az emlékezetét és még mindig magánál van.
- Hirtelen ezt találtam. – Mentegetőzve vállat vontam.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy néhány napig nyoma marad a sérüléseidnek? – Úr Isten! Remélem, nem fogja mindenki azt hinni, hogy megvertem volna, mert tényleg csak egy véletlenről beszélhetünk, nem hittem volna, hogy Chad ilyen hamar haza fog érni, ez lett a veszte.

Azt gondoltam, hogy egyszer a stílusom miatt leütnek, de azt nem gondoltam volna, hogy Charlotte lesz az a személy. Bár tudom, hogy haza kellett volna üzennem, hogy előbb jövök, de ki számított erre? Persze, ha nem ütöm le a vázát, akkor ez nem történik meg.
- Úgy voltam én is, de nem éreztem jól magam, gondoltam eljövök. Azért nem írtam, mert tudtam, hogy alszol és nem akartam, hogy felkelj. De nem jött össze. - Elhúzom a számat, mert inkább beszélek, mint csendben feküdjek, mert tuti, hogy kihívja rám a mentőket, pedig nem akarom. És pont erről jut eszembe, hogy nem sikerült csendben beosonnom.
- Ja, sajnálom a vázát, nem emlékeztem arra, hogy ott van. Majd holnap feltakarítom. Csak ne lépj bele! - Pillantok még mindig a darabkákra, amik ott vannak a földön. Kár, hogy nem bírtam felseperni, mert így meg kell várnunk a holnap reggelt, bár remélem, hogy nem fog addig belelépni.
- Éreztem. - Nevetem el magam, bár egyből abbahagyom, mert iszonyúan fáj az arccsontom.
- Aú. - Nyúlok a sérülésemhez, azt hiszem nevetni is el kell felejtenem egy pár napig, amíg egy kicsit össze nem forr.
- Ugyan már. Betadint láttam a hűtőben és van itthon elsősegély láda. Más úgysem kell. - Rántom meg a vállaimat, bár ő orvos, neki kéne tudnia. De azt is hihetetlennek tartom, hogy egy orvosnál ne lenne itthon ilyen alap dolog.
- Legalább egy kicsit had élvezzem, hogy orvos a barátnőm. - Teszem a fejemet a combjára, legalábbis az arcom azon részét, amelyik épségben van. Azt hiszem, hogy most azért túlzásba esik, nem ezért akartam, hogy orvost játsszon most.
- Ajj, hagyjál már! Nincs semmi bajom, csak zeng még a fejem. - Nyöszörögve eltolom a kezét, tényleg jól vagyok, csak még mindig érzem az ütés helyét. Sajog az egész arcom, a fejem zúg és fáj. Lehet egy fájdalom csillapító segítene rajta, vagy egy nagy pihenés.
- Hát, most jelenleg ez a legnagyobb gondom. De miért? Szerinted eltörted a csontom? - Felnézek rá kétségbeesetten, nem fáj, vagy szúr, ezért remélem, hogy nem tört le egy darabka. Nem merem magamnak nagyon nyomkodni, mert iszonyúan fáj, de nem hiszem, hogy eltört volna.
- Szerintem veszünk egy bors sprayt, hogy legyen itthon. De kizárólag csak akkor használhatod, ha megbizonyosodtál arról, hogy nem én vagyok! Még csak az kéne, hogy rám fújd. - Ráncolom össze a homlokom, de azt se sokáig, mert húzza a bőrt és fáj. Lüktet az egész fejem és tudom, hogy kényelmesebb lenne, ha felmennék az ágyba, de képtelen vagyok megmozdulni.
- És? - Nézek rá nagy szemekkel, hogy mit akar ezzel, mert tisztában voltam vele.
- Bár szerintem nem néhány nap lesz az. - Elhúzom a számat, azt is tudom, hogy be fog kékülni a szemem, de voltam már ennél rosszabb állapotban is.
- Ezért ki kell engesztelned! El kell jönnöd velem randizni. - Mondom határozottan, hogy muszáj ezért randiznia velem, bár tudom, hogy ez nélkül is eljönne velem, de valamit ki kellett találnom.

Még mindig annyira hihetetlen, hogy ez megtörtént. Még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer ez a nap is eljön. Ha legalább felkapcsolta volna a villanyt, akkor láttam volna, hogy ki van a nappaliban és akkor mindezt megelőzhettük volna, akkor most nem feküdne sérülten a földön.
- Csörömpölésre ébredtem, bárki más azt feltételezte volna, hogy valaki betört… - Még mindig magyarázkodok, hiszen az eszembe sem jutott hirtelen, hogy talán Chad jön haza hamarabb. Mentségemre legyen tényleg a hangra ébredtem fel és egyszerűen bepánikoltam.
- Most a váza érdekel a legkevésbé. – Hogy őszinte legyek egyáltalán nem érdekel, hogy összetörte a vázát, érte sokkal jobban aggódok.
- Ne haragudj, tényleg nem akartalak bántani. – Bűnbánóan néztem rá, hiszen attól, hogy nem szándékosan tettem, mégis megtettem.
- Jobban örülnék annak, ha hajlandó lennél bemenni a kórházba. – Miért érzem úgy, hogy egyáltalán még csak fontolóra sem vette, hogy be kellene mennie?
- Ez komoly, ha rosszul leszel kihívom a mentőket, hiába ellenkezel. – Néztem rá szigorúan, most próbálok elvonatkoztatni attól, hogy a barátnője vagyok és inkább orvos szemmel nézni a sérüléseit.
- Majd ha jobban leszel, akkor beszélhetünk az élvezetekről is. – Óvatosan a hajába túrtam, amint fejét a combomra tette.
- Szédülsz? Esetleg nincs hányingered, vagy látászavarod? – Azért bombázom a kérdéseimmel, mert szeretnék meggyőződni arról, hogy az ütéstől nem kapott-e agyrázkódást.
- Nem hiszem, hogy bármit is eltörtem volna. – Kétségbeesetten néztem rá. - Mármint ahhoz meg kell, hogy vizsgáljalak, hogy biztosan tudjam. – Erősen megütöttem, de nem hinném, hogy annyi erő volt bennem, hogy ilyen mértékű kárt tettem volna benne.
- Ugye tudod, hogy szándékosan sosem bántanálak? – Tényleg még viccelni is van kedve? Nekem pedig egyre inkább bűntudatom van, amiért bántottam.
- Nem akarom, hogy mások azt higgyék, hogy én bántottalak… - Felsóhajtottam. - Még, ha így is van. – Arról nem is beszélve, hogy ha ez kiderülne a pletykás nővéreknek köszönhetően néhány percen belül már mindenki tudna róla.
- Ha rendbe jöttél, akkor elmegyek veled randizni, de most nem akarnál felkelni? El szeretnélek látni. – Na meg látni akarom, hogy mennyire megy neki járni, mert ha problémák lesznek az egyensúlyával, akkor lesz okom csak igazán aggódni.

Igazából nem tudom, hogy mit vártam, hogy majd Charlotte az ágyban fog maradni, amíg odalent valaki motoszkál. Lényegében jól cselekedett, csak nem a megfelelő személyt ütötte le.
- Persze, megértem, ezt én rontottam el! - Elhúzom a számat, mert ha nem döntöm le a vázát, akkor befeküdhettem volna mellé úgy, hogy nem üt le. Legalábbis remélem, hogy nem ijedt volna meg, és nem kaptam volna az ágyban is egyet.
- De akkor egyezzünk meg abban, ha bármi ilyet hallasz, inkább hívj fel! - Halványan mosolygok rá, mert ezt kellett volna most is tennie, hogy felhív és akkor elkerülhettük volna ezt. Viszont azzal is megbizonyosodhat arról, hogy én vagyok, mert akkor tudom, hogy ébren van és akkor már tudok normálisan mászkálni a házban.
- Tudom. De azt is tudom, hogy a csajok odavannak a sérülésekért. - Titokzatosan pillantok fel rá, mert tudom, hogy a csajok többségének bejönnek az ilyesfajta sérülések, bár Charlotteban nem vagyok biztos.
- Tudom, de nem fogok bemenni! Nincs semmi bajom! - Mondom határozottan, hátha ezzel el is hiszi nekem, mert én érzem, hogyha bajom van.
- Minek vagy akkor orvos, ha egyből mentőt hívsz? - Kicsit azért ezen kiakadok, hogy nem élvezhetem most, hogy orvos, mert egyből lepasszolna valakinek, pedig ezt a kis sérülést igazán el tudja ő is látni. Jól esik, hogy a hajamba túr, ezért is felejtek el válaszolni az élvezetekre.
- Miért nem hiszel nekem, hogy semmi bajom? - Persze, hogy terelem ezt a kérdést, mert nem akarom, hogy megtudja, hogy szédülök, nem is kicsit. De betudható annak, hogy sört ittam, nem? Mindenesetre, nem akarom megrémiszteni, majd elmúlik.
- Akkor vizsgálj meg! - Nézek rá, nem is kérdés, hogy mit akarok, hiszen had legyen már egy kis előnyöm, hogy orvos a barátnőm. Ráadásul nem is akárki, nála jobban úgysem ismeri senki a kórtörténetemet. Aztán megfogom a kezét és látom, hogy remeg, remélem, hogy nem így akarja az arcomat fogdosni, mert akkor okozna csak igazán nagy fájdalmat.
- Tudom. Én csak azt akarom, hogy nyugodj meg. Remegsz, mint egy kocsonya. Remélem, azért a műtőben nem vagy ilyen! - Tolom el a kezét, mert látom, hogy remeg az idegtől, pedig ha azt vesszük nem ölt meg, és mondhatni semmi bajom a felszíni sérüléseket leszámítva, ami úgyis el fog majd múlni. Sóhajtok egyet, mikor másokkal jön, akiknek gyakorlatilag semmi közük az életünkhöz.
- Semmi köze senkinek. De felőlem mondhatjuk azt is, hogy cseréltem az egyik égőt és leszédültem a létráról és ráestem a kis asztalra. Vagy akár, hogy az egyetemen történt. - Felvázoltam neki két alternatívát, hogyha akarja, akkor megbeszélhetjük, hogy kinek mit mondunk, hogy ne legyen feltűnő, hogy mindketten mást mondunk. Viszont még egy az eszembe jut, hogy megtámadtak, de azt inkább nem hozom fel neki, mert tudom, hogy hogyan reagálna rá.
- Öhm... Így fekve nem tudsz ellátni? - Kicsit azért rémülten pillantok rá, még feküdnék egy kicsit, mert nem vagyok abban biztos, hogy lábra tudok állni. Nem akarom megkísérelni, hogy összeessek, már pedig most úgy érzem, hogy nem fog menni.

Egyáltalán nem tartom hibásnak a történtek miatt és tényleg nem érdekel, hogy összetörte a vázát. Felőlem minden törékeny tárgy összetörhetne, ha most cserében Chad nem a földön feküdni sérülten.
- Reményeim szerint már sosem fogok ilyen zajokra felébredni. – Mert mi van, ha legközelebb nem Chad fog lenni, hanem tényleg egy betörő? Nekem sem kellene mindig a lehető legrosszabbra gondolni, de szerintem az én helyemben bárki azt feltételezte volna, hogy olyan személy jár a házban, akinek egyáltalán nem lenne itt semmi keresnivalója sem.
- Azok a csajok biztosan oda vannak a sérülésekért, akiknek nem az a dolgok, hogy ellássák a sérült egyéneket. – Mert én még sosem voltam oda egyik páciensem sérüléseitől sem, ahogyan most sem.
- Miért kell neked ennyire makacsnak lenni? – Talán jobban járnánk, ha még egyszer leütném és addig még eszméletlen valahogy becibálnám az autómba, hogy bevigyem a kórházba.
- Mert attól, hogy orvos vagyok még nincs röntgenlátásom és jobban örülnék annak, ha a kórházban meggyőződnénk arról, hogy minden rendben és még csak hajszálrepedésed sem keletkezett az ütés során. – Ennyire egyszerű a magyarázatom.
- Mert ismerlek. – Felsóhajtottam. - Tudom, hogy bármit megtennél azért, hogy ne kerülj be a kórházba, még akkor is, ha fáj valamid. – Ahogyan az sem kerülte el a figyelmemet, hogy nem válaszolt az előző kérdéseimre sem.
- Nincs bennem ennyi adrenalin mielőtt bemegyek a műtőbe. – Magyarázkodok már megint… De akkor tényleg nem remeg a kezem, most pusztán megijedtem és aggódok érte, ez minden.
- Egyébként pedig ezért nem szabad olyan embereket ellátni, akiket ismerek, mert túlságosan elfogult vagyok velük szemben. – Ha más feküdne itt, akkor nem lennék ennyire tompa…
- Nem kellene, hogy hazudj… - Motyogtam, mégis nem akarom, hogy mások megtudják az igazat. Már csak azért sem, mert elképzelésem sincs, hogy milyen hosszú ideig lennék a kórházban a pletyka tárgya.
- Azt szeretném, ha felkelnél. – Kedvesen utasítottam, de ezt mégis csak veheti parancsnak. Közben felkeltem, hogy az elsősegély ládikát behozzam a nappaliba, majd letettem a kanapé előtt található dohányzó asztalkára.

Még mindig rosszul érint, hogy eltörtem a vázáját. Szerintem, ha jobban leszek, veszek neki egy másikat egy csokorral együtt.
- De ha mégis, akkor hívj fel! - Szeretném, ha megígérné és így is cselekedne, mert akkor ezeket a baleseteket kihagyhatnánk az életünkből.
- Ugyan már. A sérülések férfiasak. - Mosolygok, de csak szolidan, hiszen jelen pillanatban ez is fáj.
- Én vagyok a makacs, mikor te akarod rám erőltetni? - Nagyokat pislogok rá, hiszen ő akarja, hogy kórházba menjek és akkor én vagyok a makacs. Nem is értem ezt a logikát.
- De gondolom azoknak is vannak tünetei. Ha nem produkálok olyanokat, akkor nincs bajom. - Nem hiszem el, hogy nekem kell magyarázkodni, hiszen ő az orvos. Érzem ugyan, hogy feldagadt a sérülés helye, vagyis a szememnél és rendkívül lüktet, de szerintem orvos létére csak ki tudja ezt zárni.
- Azért gondolom te is tisztában vagy vele, hogy egy ilyen sérülés mennyire fájhat. Azért kaptam rendesen! - Ahogy kinézek itt a földön, amekkora erővel kaptam, szerintem ő is tudja, hogy majd szétesik a fejem. Próbálok nyugodt maradni és nem hisztizni, pedig nagyon is fáj, de nem akarom, hogy ennél is rosszabbul érezze magát.
- Pedig ez hülyeség. Mikor múltkor elvágtad a kezed, simán leápoltalak. - Megrántom a vállaimat, mert nekem nem esett nehezemre, letörölni a vért, rákenni a fertőtlenítőt és lekötni a sérülését. Nem remegett a kezem tőle.
- Akkor mit szeretnél? - Nem nagyon értem, hogy mit szeretne, mert azt nem tehetem meg, hogy amíg így nézek ki itthon ülök a négy fal közt, mert muszáj egyetemre mennem. És szeretném is be és haza kísérni, bár azt meg lehet oldani, hogy nem megyek be, csak egy utca sarokkal odébb találkozunk. Érzem a hangján a parancsolást, de ez most nem fog menni és ezt neki is be kéne látnia.
- Inkább feküdnék! - Nem érzem magam annyira jól, hogy csak úgy felpattanjak innen. Én is csodálkozok azon, hogy még mindig ébren vagyok, de remélhetőleg ez így is fog maradni. A szédüléssel pedig nem tudok mit kezdeni.
- Ápolj le itt, kérlek! - Nézek rá nagy bambi szemekkel, ha felém fordul. Tényleg nem akarok felkelni, mert beláthatatlan következményei lehetnek. Szerintem mindketten jobban járunk, hogyha most itt fekszek még egy kicsit.
- Hol sérültem? Azt érzem, hogy itt. - Charlotte látja legalább, hogy hol repedt fel a bőröm. A szemem alatt biztos vagyok, de amikor feljebb is vizsgálom magam, szerintem még a szemöldököm alatt is.
- Szerinted össze kell varrni? - Még mindig érzem, hogy folyik belőle a vér, bár ez nem jelenti azt, hogy össze is kell varrni, de ezt Charlotte jobban tudja.

Nagyot sóhajtottam, mielőtt rábólintottam volna.
- Ígérem fel foglak hívni, ha gyanús zajokat észlelnék. – Talán jobban tettem volna, ha most így is cselekszem, vagy ha rendőrt hívok rögtön… Nem is tudom, hogy mi ütött belém, hogy lejöttem megnézni mi a zaj forrása és egy serpenyővel akartam megvédeni magamat… Ebben nincs semmi logika, de az ember félelmében irracionálisan szokott viselkedni.
- Hát nem érted, hogy én csak jót akarok neked? – Kezdem elveszíteni a nyugodtságomat, ezért inkább veszek egy mély levegőt, mielőtt teljesen kiborulnék.
- Csak az a legnagyobb probléma, hogy egyik kérdésemre sem akarsz válaszolni, mindig kitérsz a válaszadás alól, ezért fogalmam sincs, hogy milyen tüneteid lehetnek. – Hiába faggattam arról, hogy szédül-e, hogy hány ujjamat mutatom, hogy van-e hányingere vagy bármi… Nem adott ezekre választ.
- El sem tudom képzelni, hogy mennyire… - Elvégre engem még soha senki sem vágott fejbe egy palacsintasütővel, szóval csak reménykedni tudok abban, hogy nem okoztam neki túl nagy fájdalmat. Mármint tudom, hogy fáj neki, de túl fogja élni.
- Fogalmam sincs, most nem is igazán tudok ezen gondolkozni. – Majd később kitalálom, hogy mit is szeretnék, közvetlen azután, hogy elláttam a sérüléseit.
Sehogy sem akarja azt tenni, amit mondok, ezért nincs más választásom, felkapom az asztalról az elsősegély ládikát, majd visszamegyek hozzá, hogy mellé térdeljek.
- Miután letöröltem a vért többet tudok mondani… - Mert így még én sem látom pontosan, hogy honnan az a sok vér.
- Ez csípni fog. – A vattacsomóra öntöttem egy kis fertőtlenítőt, majd óvatosan az arcához érintve kezdtem a véres területet törölgetni, hogy végre jobban szemügyre tudjam venni a sérüléseit.
- Első ránézésre azt mondanám, hogy nem annyira mély, hogy össze kelljen varrni. – Ez pedig jó hír, de még így is iszonyúan bűntudatom van.

Halványan elmosolyodtam, azért örülök, hogy megígéri, csak így is tegyen. Azt akarom, hogy ne féljen felhívni engem, bármi is történjen vele, mert nem akarok arra hazajönni, vagy épp a kórházba menni, hogy valami baja esett. Szerintem ugyanezt elvárná tőlem is. Érzem a hangján, hogy kezd ideges lenni, de én is. Viszont nagyobb a fájdalmam, hogy másra tudjak összpontosítani.
- Te meg miért nem veszed figyelembe, hogy mit akarok? - Nem akarok vitatkozni, mert szétrobban a fejem és lehet, hogy inkább csendben kéne ezt az egészet tűrnöm, hogy végre tudjak egy kicsit aludni és elmúljon a fájdalmam. Nem hittem volna sosem, hogy ilyen nehéz egy orvos barátnővel.
- Hármat mutattál az előbb. Nincs hányingerem, de rohadtul szédülök. Majd szét esik a fejem, úgy fáj. Ezért sem akarok felállni, mert nem tudnék. - Sóhajtok egyet és elmondok mindent, de tudom, hogy ettől csak még jobban fel fogja magát húzni, hiszen ismerem már. Remélem, hogy ezek után valamit tud kezdeni, és nem egyből mentőt akar hívni.
- Nyugi, megmaradok! - Még jó, hogy én próbálom őt nyugtatni, mikor én fekszek a földön fájdalmakkal teli. Nem is tudnék most felkelni, ezért is kérem meg, hogy itt ápoljon le. Kíváncsian várom, hogy mit fog csinálni, nem mozdulok el, elfutni meg végképp nem tudnék.
- Aú. - Szisszenek fel és elhúzom a fejem, ez most kicsit sok volt egyszerre, majd visszahelyezem a fejem, mikor már megszoktam, hogy ez ilyen lesz.
- Szerintem ezzel nem is lehet mélyet okozni. - Féloldalasan mosolygok, mert ha annyira felszakította volna a bőröm, hogy össze kéne varrni, akkor fognék csak kezet vele.
- Most már jobb? - Kíváncsi vagyok, hogy hol sérültem, hiszen már kitisztította a sebem és mert már érzem, hogy megint kezd folyni a vérem, de most a szemem felett. Ki hinné, hogy ezekből a hajszálerekből ilyen gyorsan folyik a vér. Utáltam a bioszt mindig is.

Nem akar bemenni a kórházba, persze ez a döntése nincs túlságosan a tetszésemre, de úgy látszik el kell fogadnom, mást most nem igazán tehetek.
- Mert nem vagyok biztos abban, hogy amit akarsz, az jó is lenne a számodra. - Ennyire egyszerű az egész. Chad makacs, nem akarja azt tenni, amit mondok, ha még mindig az orvosa lennék, akkor most még ennél is mérgesebb lennék rá, de most úgy aggódok érte, mint a barátnője… A barátnője, aki orvosi tudással rendelkezik.
- Tartok attól, hogy koordinációs zavaraid lennének egy esetleges agyrázkódástól, azért akartam annyira, hogy fel kellj, de ha szerinted most nem menne, akkor nem erőltetem. – Remélem csak a benne lévő alkohol mennyiség miatt szédül és a hirtelen jött ütéstől, nem pedig azért mert annyira erősen sikerült eltalálnom, hogy agyrázkódást okoztam számára.
- Minden jel erre utal. – Bizakodóan mondtam, sőt még egy mosolyt is magamra erőltettem, még ha iszonyatosan aggódok is érte jelenleg.
- Sajnálom, tudom, hogy csíp… - Motyogtam, de még mindig azon voltam, hogy az arcáról a vattacsomóval leszedjem a vért, hogy rálátásom legyen a sérüléseire.
- Eddig arra sem gondoltam, hogy egy palacsintasütő lehet önvédelmi fegyverként használni. – Persze annak csak örülni tudok, hogy a tárgy viszonylag tompa és nem tudtam vele mély nyomokat hagyni.
- Jobb, de már most látszik, hogy mennyire be fog dagadni. – Arról nem is beszélve, hogy mennyire csúnya kék és zöld foltos fog lenni a véraláfutások végett.
- Ahogy eláll a vérzés leragasztom a sebhelyeidet. – Hajoltam le hozzá, hogy egy gyors puszit nyomjak az ajkaira. Ezután óvatosan a hajába túrtam.

Elhiszem, hogy ő az orvos, és tudja, hogy mit kell tennie, de én egyáltalán nem akarom ezt. Azt hiszem kezdi megszokni, hogy én ilyen vagyok. Utálom azt a kórházi szagot, ami megcsap, ha csak belépek az épületbe.
- Hát... Mivel én érzem, csak tudhatom. - Sóhajtok egyet, mert én tudom, hogy mennyire vagyok jól. Még nem vesztettem el az eszméletem, szerintem ezután már nem is fogok. Így a további ellátást Charlotte is meg tudja tenni itthon. Felesleges ezért bemenni a kórházba és nem is akarok.
- Gondolkoztam azon, hogy az alkohol miatt lehet, de egy pohár sört ittam csak, nem nagyon tudom elhinni, hogy főként ettől szédülnék. - Rántom meg óvatosan a vállaimat, mert szerintem eléggé közrejátszik az is, hogy fejbe vágott. De akkor sem tudok lábra állni. Legalábbis most még nem. Visszamosolygok rá, hiszen nem tud csak olyan könnyen megszabadulni tőlem, ez látszik most is. Ahogy viszont rám rakja a fertőtlenítőt elveszem a fejem, mert túl sok volt így egyszerre. De utána már hagyom, hogy csinálja.
- Minden lehet önvédelmi fegyver, csak jól kell használni. - Amit Charlotte meg is tett. Azt hiszem mondható, hogy jól használta, hiszen úgy érzem, mintha neki futottam volna a falba, teljes erőmből.
- Szerintem ezen már túl vagyok. Legalábbis, ahogy érzem, szerintem már feldagadt. - Érzem, hogy fel van dagadva és fáj is, meg lüktet. Ez az egész annyira rossz, mert már kezdek alig látni a jobb szememre.
- Miért csak akkor? Ki tudja mikor fog elállni. - Azért a meleg vért még mindig érzem, hogy folyik a sebeimből. Azt hittem a tapasz azért van, hogy elállítsa a vérzést. Viszont már nem bírom, így a puszit viszonzása utána nagy szemekkel pillantok fel rá.
- Kaphatok fájdalomcsillapítót? - Szépen nézek rá és remélem, hogy ad annak a tudatában is, hogy ittam. Úgy érzem, mintha égne a fejem, a lüktető fájdalomról nem is beszélve.

Szinte vele egy időben felsóhajtottam és elkönyveltem magamban, hogy bármiféle erőlködés a részemről most feleslegesnek bizonyulna. Leállok azzal a témával, hogy be kellene mennie a kórházba, ahol vannak műszerek és jobban megvizsgálhatnék, viszont ha bármiféle aggodalomra is lenne okom semmiféle ellenkezéssel nem tudná már elérni nálam, hogy ne hívjak neki mentőt, vagy vigyem be saját magam.
- Egy pohár sörtél még nem kezdesz el szédülni. – Nyilvánvaló, hogy mi váltotta ki nála a szédülés, nem más, mint az, hogy megütöttem. Ezzel eddig is tisztában voltam, hogy szédülhet az ütés következtében, de eddig nem igazán akarta velem megosztani a tűneteket.
- Szerintem egyikünk sem hitte volna, hogy ez lesz… A palacsintasütő, meg minden… - Persze, hogy aggódok érte, szeretem és féltem, de jobban bele gondolva annyira abszurd ez a szituáció, hogy lassan már viccesnek is lehetne nevezni.
- Igen, de ettől sokkal rosszabb fog lenni, lesz egy szép kis monoklid, de idővel majd szépen elmúlnak a véraláfutások. – Sajnos semmi mást nem tudok most mondani, ami biztatónak hangozhatna.
- Oké, akkor most azonnal kapsz rá egy ragtapaszt. – Meg akartam várni mikor már nem vérzik ennyire, mert ha átvérzi a ragtapaszt, akkor le kellene cserélnem és el tudom képzelni mennyire fájdalmas lehet még az is, hogy a ragasztós felét megpróbálom szép finoman leszedni az arca azon területéről, ahol megütöttem.
- Mivel nem sok alkohol van a szervezetedben ezért persze. – Gyorsan elláttam a sérüléseit ragtapasszal. - Az egész estét a földön feküdve szeretnél tölteni? Nem lehet túl kényelmes. – Szép lassan felkeltem, majd felé nyújtottam kezeimet, hogy segítsek neki felállni abban az esetben, ha már hajlandó felkelni.

Mindjárt gondoltam, hogy az a sör nem okozhatta nekem a szédülést, nagyon is közrejátszik, hogy leütött. Igazából már úgysem lehet visszacsinálni, így szerintem teljesen mindegy, hogy bűntudata van. Bár én nem haragszok rá, szóval nem is kéne, hogy az legyen neki, de ismerem már őt. Viszont sosem gondoltam volna, hogy egy palacsintasütővel fognak megütni, pláne, hogy az a személy Charlotte lesz.
- Kár már ezen rágódni. - Legyintek egyet, mert tényleg nem haragszok rá és szerintem el is felejthetnénk. Nem hiszem, hogy valaha is fel fogom neki emlegetni, hogy megütött, mert tudom, hogy nem szándékosan csinálta.
- He-he, de most mond azt, hogy nem leszel rám beindulva, amiért férfias monoklim lesz. - Gonoszan elmosolyodok, persze, hogy az a célom, hogy bevallja, tetszeni fog, hogy van egy monoklim. Legalábbis eddig a filmekben és a való életben is azt vettem észre, hogy a csajok beindulnak a sebekért.
- Még nagyon vérzik? - Nézek rá, bár érzem, hogy kezd megint folyni rajtam, ahogy letörölte. Nem tudom, hogy vajon mennyi ideig kell törölgetni, hogy elálljon a vérzés, de gyorsabb most leragtapaszozni. Bár az is lehet, hogy egyszerűbb lenne ha az egészet leragasztaná.
- Köszi. - Halványan mosolygok rá, mert alig várom, hogy megkapjam a gyógyszert. Széthasad a fejem és úgy érzem, hogy egyre jobban fáj.
- Igazából olyan jól elhelyezkedtem itt, hogy fel sem tűnik, hogy kényelmetlen. Bár inkább csak hideg van, ahogy jön ki belőlem a sokk. - Rántom meg a vállaimat, de azt hiszem, hogy tényleg igaz van. Jobb lenne az ágy odafent, így erőt veszek magamon. Az egyik kezemmel nyúlok felé, és próbálok lassan felkelni, de egyből megszédülök és ránézek Charlottera, ahogy összeesésemben letérdelek. Vissza is ereszkedek, de most már legalább ülök.
- Szerintem inkább négykézláb mennék fel. - Nézek fel rá, bár most kezd csak igazán forogni a világ. Lehet nem így kellett volna neki kezdeni. Mindenesetre fogom és elkezdek négykézláb mászni a lépcső felé, ahol felmászok. Egészen az ágyig megyek. Remélem, hogy Charlotte jön utánam és mikor már az ágyban vagyok, ránézek.
- Velem alszol? - Nagy bambi szemekkel kérem, hogy feküdjön be mellém, és ha ez megtörtént, akkor amíg a hátán fekszik, hozzá bújok. Odamászok, fejemet a mellei alá helyezem és nem engedem, hogy forgolódjon. Kicsit bevackolom magam, majd lehunyt szemmel próbálok a földön maradni, mert úgy forgok, mintha részeg lennék. Ha simogatja a fejem, akkor még hamarabb is el tudok aludni. Direkt úgy fekszek, hogy a sérülésem legyen felül, hogy ne azon aludjak.

Attól, hogy nem haragszik rám még szörnyen érzem magam a történtek végett. Szánt szándékkal sosem bántanám, sőt még sosem fordult meg a fejemben, hogy valamilyen módon is kárt tegyek bennem, most pedig mégis miattam fekszik vérezve a padlón. Azt hiszem, ezzel a tettemmel igazán kiérdemelhetném a hónap legrosszabb barátnője címet.
- Ezek szerint tényleg nem haragszol rám? – Mert a történtek után minden joga meglenne mérgesnek lenni, de mégis remélem, hogy tudja nem akarattal tettem ezt vele.
- Már számtalan monoklit láttam és valahogy egyik alkalommal sem indultam be. – Ez a hátulütője annak, hogy ha egy orvos a barátnőd, nevezhessük ezt is amolyan szakmai ártalomnak. Elhiszem, hogy más nők talán tényleg begerjednek erre, de én már immúnis vagyok.
- Már nem annyira. – Sőt, ahogy egyre inkább lenyugodtam úgy távozott belőlem az iménti adrenalin löketem is, most már a kezem sem remeg, ezért végre rendesen el tudom látni a sérüléseit.
- Az ágyban sokkal kényelmesebb fog lenni. – Ezzel arra is céloztam, hogy tényleg itt lenne az ideje annak, hogy felkeljen. Összerezzentem miután képtelen volt felkelni. Nehezemre esett távol tartani magam a telefontól, hogy mentőt hívjak, és végig nézni, hogy mit művel négykézláb.
- Lehet, hogy agyrázkódásod van, ha már ennyire szédülsz, hogy nem bírsz talpra állni. – Úgy kellett vissza tartanom a belőlem kikívánkozó könnyeket, mert ha tényleg agyrázkódást szenvedett, arról csak kizárólag én tehetek.
- Ezek után nem mondhatok nemet, nem mintha akartam volna. – Betakargattam, majd mellé bújtam az ágyban. Szótlanul feküdtem mellette, míg egyik kezemmel finoman simogattam haját. Most egy kis pihenésre van szüksége, remélhetőleg holnapra már sokkal jobban fogja érezni magát, egészen addig simogattam, míg álomba nem zuhantam.

Tudom, hogy mennyire lelkis, bár nem akarom, hogy bűntudata legyen, de tudom, hogy ezt úgysem lehet elhitetni vele. Pedig én tényleg nem hibáztatom és nem is haragszok rá, mert ezt én rontottam el, akárhogy is nézzük, és Charlotte nagyon is helyesen cselekedett. Mert akár lehetett volna, hogy nem én vagyok és akkor egyedül egy betörővel nem nyerő helyzet.
- Nem! És szeretném, ha te sem őrölnéd ez miatt magad! - Szinte parancsolom, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Azt akarom, hogyha velem van, akkor mindig boldog legyen.
- Jó, de ez rajtam van. Hahó! A pasid vagyok! Legalábbis remélem még az vagyok. - Kicsit meglengetem a kezem a szemei előtt, hogy azért ismerjen fel, még mindig a pasija vagyok és rám beindulhat azért, mert monoklim lesz. Jó, hogy már nem vérzik a szemem, bár még mindig olyan érzésem van, mintha a meleg vér folyna rajtam.
- Tudom. - Halvány mosolyt erőltetek az arcomra, mert tisztában vagyok vele, hogy az ágyban jobb, de attól még odáig el kéne jutni. A talpra állásom sikertelen, így megpróbálkozok elmászni az ágyig.
- Majd elmúlik. - Legyintek megint a kezemmel és folytatom az utam az ágyig. Fent nagyon hamar bújok Charlottehoz és élvezem, ahogy simogat. Így hamar el is alszok.

~ Alvás után ~

Jó sokat alszok, egy pár órát biztos. De a legelején azért még nyöszörgök, mert iszonyúan fáj és sehogy sem bírom a fejem úgy helyezni, hogy jó legyen. A szédülés sem akar megszűnni. Végül tényleg sikerül elaludnom és már nyugodt az éjszakám. Mikor felkelek, ránézek a szerelmemre, bár nem tudom, hogy mióta van fenn, de jó őt látni.
- Jó reggelt, Cica! - Köszöntöm, de inkább nem tennék hirtelen mozdulatot, így ha közelebb hajol hozzám, akkor viszonozom a csókját, ha nem, akkor csak simogatom a hasát.
- Jól aludtál? - Érdeklődök és remélem, hogy nem forgolódott azért, mert bűntudata van. Azért már legalább a szédülés és a fejfájás is elmúlt. Az arcom, úgy érzem, azóta lejjebb ment a duzzanat, de nagyon is csúnya kék-zöld foltos, bár én még ezt nem látom, de nem is akarok tükörbe nézni.

Szerintem nem fogom elégszer a tudtára adni, hogy mennyire sajnálom a történteket. A véraláfutások az arcán biztosítani fogják számomra, hogy jó néhány napig ne feledkezzek meg arról, hogy egy serpenyővel a kezemben mennyire harcias tudok lenni. Azt hiszem évek múlva ez majd egy vicces kis történet fog lenni, amit gyerekeinknek, majd később unokáinknak fogunk mesélni.
- Igyekezni fogok... - Persze mondani tényleg könnyebb, de azért valamilyen szinten hatalmas súly esett le rólam azzal, hogy tudom nem okol a történtek végett és nem is haragszik rám.
- Még az vagy, vagy te máshogy gondolod? - Nem is értem, hogy miért mondja, hogy reméli, hogy még az... Nem azért ütöttem le, hogy ezzel fejezzem ki, hogy elegem van már belőle és szakítsunk.
- Azért ígérd meg, hogy ha rosszabbul fogod magad érezni akkor szólni fogsz nekem. Megígéred? - Tényleg aggódok érte, ilyenkor nem csak a barátnője vagyok, hanem a volt orvosa, aki tisztában van az eddigi betegségeivel, sérüléseivel, bármivel ami a kartonjában szerepel.

***

Előbb felkeltem, mint Chad és ahogy a reggeli napsugarak bevilágították a szobát úgy tűnt fel egyre inkább, hogy milyen csúnya foltok borítják az arcát. Tényleg "szép" monoklija lett és egyre inkább bűntudatom van miatta. Mintha minden végtagom elzsibbadt volna, de mégsem keltem ki az ágyból, nem akartam felkelteni.
- Szia. - Ismét hajába túrtam, ahogy mocorogni kezdett, tudtam hogy ébredezik. Finoman megcsókoltam, olyan óvatosan, ahogyan csak tudtam, nem szándékoztam még ennél is nagyobb kárt tenni benne.
- Engem inkább az érdekelne, hogy te hogyan aludtál? - Aggódtam érte és nem igazán tudtam elaludni, túl sokszor keltem fel az éjszaka folyamán figyeltem, ahogy alszik, gyakran még a pulzusát is megnéztem, de óvatos voltam ezért nem kelt fel rá.

Csak egy mosollyal nyugtázom, hogy próbálkozik. Tudom, hogy már most mardossa a bűntudat, de ezt nem akarom. Tényleg nem okolom és nem is haragszom rá, ez most így jött ki, visszaforgatni az időt nem tudjuk. Örülök, hogy még mindig a pasijának tart.
- Nem, csak... - Beharaptam alsó ajkamat, mert nagyon rossz dolgok fordultak meg a fejemben. - Nem akarom, hogy gondolkozóba ess a szakításon, azért, mert leütöttél és ennyire bűntudatod van. - Óvatosan fogalmaztam, mert tudom, hogy mennyire ki tud borulni és semmiképp sem akarom, hogy megforduljon ez a fejében. Továbbra is szeretem őt és azt akarom, hogy ez így is maradjon.
- Ígérem! - Határozottan mondtam, hogy megnyugodjon, mert tudom, hogy addig úgysem hagyna békén. Viszont már könnyedebben alszok el az ágyban, sokkal jobb, mint lent a parketta.
Ébredés után, olyan jó, hogy Charlotte van mellettem. Viszonozom is a csókját és úgy el lennék most egy kicsit az ágyban. A hátamra fordulok és úgy nézem a plafont. Annyira jó, hogy elmúlt a szédülés és a fájdalom, annyival másabbnak érzem magam.
- Jól. Kicsit olyan volt, mintha részeg lettem volna. De a fájdalmon a gyógyszer sokat segített. - Mosolygok rá, mert tényleg jól aludtam, leszámítva az elejét, mikor forogtam, mintha részeg lettem volna. Visszafordulok felé, majd egy puszit nyomok az arcára és végül letérek a nyakára.
- Viszont engem ki kell engesztelned a tegnapiért! - Suttogom a fülébe, már nem igazán van bajom, csak épp nem kelnék fel innen, legalábbis a mai nap még nem. Visszatérek a nyakához, közben egyik kezemet a vállától végig húzom a testén, a mellét nem hagyva ki. Kicsit ott is hagyom a domborulatán, majd húzom le teljesen a csípőjéig. Szerintem pontosan tudja, hogy mit akarok tőle.

Ledöbbenve néztem rá, amint meghallottam miről is beszél, de inkább úgy döntöttem, hogy szóra sem méltatóm. Nem is akarok beszélni arról, hogy esetleg szakíthatnánk és szerintem neki sem kellene most efféle dolgokon gondolkoznia. Most csak azzal kellene foglalkoznunk, hogy minél hamarabb meggyógyuljon.
- Köszönöm. – Hálásan voltam neki, miután megígérte, hogy ha bármi baj lesz azt rögtön tudatni fogja velem. Nagyon remélem, hogy ezt tényleg komolyan gondolta, mert az egészségével nem kellene játszania. Emlékszem még arra is, hogy mennyire fájd a bordája, de milyen nehezen vette rá magát, hogy befeküdjön a kórházba. Remélhetőleg most nem fogja magát megismételni a történelem.
- Szédülsz, vagy bármi van bármi más tüneted? – Ismét háttérbe szorítottam a barátnő szerepét, mert elnyomta a bennem lévő orvos énem. Egyszerűen csak muszáj tudnom, hogy hogyan érzi magát a törtétnek után.
- Tehetek érted valamit? – Mert bizony most fekvő betegként fogom kezelni és örülnék annak, ha legalább egy napig az ágyban tudna maradni.
- Hé! – Nyúltam keze után, ahogy felfedezően kezdte el simogatni testemet. Rosszallóan néztem rá, mint a barátnője és, mint a volt orvosa egy személyben most nem igazán ajánlanám neki a testi megerőltetést. Most sok pihenésre lenne szüksége.
- Ki is foglak engesztelni, de nem hiszem, hogy ma. – Kicsikét elhúzódtam tőle, hogy ezzel is érzékeltetni tudjam vele, hogy mennyire komolyan gondoltam.
- Nem hinném, hogy a szex lenne a legjobb gyógyszer a fájdalmaid enyhítésére. – Miért érzem úgy, hogy Chad nem fog egyet érteni velem?

Tényleg fogok neki szólni, hogyha rosszul érzem magam, hiszen ő az orvos, csak jobban tudja, hogy mit kell ilyenkor tenni. Bár a szememnél még mindig érzem, hogy feszít a bőr és dagad. De ahhoz képest elég hamar elalszok, így csak reggel sikerül felkelnem újból.
- Nem! De nem hinném, hogy a mai napon kibírnék kelni az ágyból. - Szerintem pont, hogy ezt akarta tőlem hallani, mert nem fogok felkelni az is biztos. Különben is annyira jó a puha ágyban feküdni a szerelmemmel, és nagyon is egy valamire tudok most gondolni, amit nagyon is kívánok.
- Oh, persze. - Mondom titokzatosan, mert szerintem kapizsgálhatja, hogy mit is szeretnék tőle. El is indítom a kezem a testén, hogy kilyukadjak a derekánál, de nem jutok a mellétől túlzottan messzire, ahogy elkapja a kezem. Azért muszáj felnéznem nagy kerek szemekkel, hogy most ez mi. Nagyon is akarom, hogy legyen köztünk valami, mert akarom őt.
- De miért? - Értetlenül nézek rá, hogy nem ma fog kiengesztelni. Pedig úgy elképzeltem, hogy egy jó szex után összebújunk és talán megnézünk egy filmet.
- Pedig a szex nagyon sok mindenre gyógyír. - Vigyorgok rá, hátha meg tudom győzni, mert nekem most szükségem van a közelségére.
- Igazából már csak a vágytól fáj lenn, deréktájt az egyik szervem, ami rád vágyik, de kegyetlenül. - A fülébe suttogom, hogy mit is akarok tőle és kezemet a derekához teszem, ahol a póló alá férkőzve testén kezdem felfelé húzni a kezem.

Nézzük a dolgok pozitív oldalát, mármint ha ebben lenne bármi pozitív is... De legalább nem csak bántani tudom, még ha nem is szándékosan, de utána tudom ápolgatni is, hiszen tudom mit kell tenni efféle sérüléseknél, nem hiába vagyok orvos. Remélem nem hiszi azt, hogy bármiféle extra bánásmódban lesz része, mert az ágynyugalom nem azt jelenti nálam, hogy huncutkodunk, hanem, hogy próbál pihenni, hogy holnapra már sokkal jobban érezze magát.
- Egyébként sem engedtem volna, hogy ma kikelj az ágyból. - Még mit nem! Ha nem akart kórházba menni, akkor legalább itt lesz velem a felügyeletem alatt. Ó, tisztában vagyok azzal, hogy Chad mennyire lehetetlenül tud viselkedni mikor beteg, vagy lesérül. Az a tipikus rossz beteg szokott lenni, akivel az orvosoknak mindig meggyűlik a baja.
- Tényleg nem érted, hogy miért? - Szerintem most nagyon nem tud logikusan gondolkozni, sőt a szex lehetősége annyira elvette az eszét, hogy már másra nem is tud gondolni. Ezek szerint nekem kell józanul gondolkozni és leállítani. Le is állítottam, mert szerintem ennek most nem most jött el az ideje.
- Nem hinném, hogy annyira gyógyír lenne, hogy ha lefeküdnénk egymással hirtelen már a monoklid is elmúlna. - Még mindig tartom magam az előző állításomhoz, hogy várnunk kellene az élvezetekkel. Fájdalmai vannak, ezért nem kellene, hogy megerőltesse magát.
- Ha annyira fáj, akkor esetleg javaslom, hogy vegyél be még egy fájdalomcsillapítót. - Nem adott más választást, hirtelen felpattantam az ágyból, hogy tényleg tudtára adjam, hogy nem fogunk most egymásnak esni.
- Komolyan nem hiszem el, hogy ilyen állapotban is csak a szexen jár az eszed. - Meglepődve néztem le rá az ágy széle mellett állva.

Ha rosszul kellett volna lennem, akkor annak az időszaknak már vége, így bizton mondhatni, hogy megmaradok és semmi bajom. Bár Charlottet nehéz lenne meggyőzni erről.
- Mindjárt gondoltam. - Megforgatom a szemeimet, mert tisztában voltam ezzel. Tudom, hogy nem engedne kiszállni az ágyból, de nekem meg nagyon is jól esik, hogy mellettem fekszik és nagyon is megmozgatja a fantáziámat. Így értetlenül nézek a kérdésére.
- Nem. - Tényleg nem értem, hogy miért is lenne baj, ha egy kicsit játszadoznánk egymással, elvégre a szeretkezés jó dolog és most igen is vágyok rá. Teljesen kiforgatja a szavaimat, de nem hagyom, hogy a kedvem szegje.
- Az nem, de a vágyam csillapítanád. - Huncut mosoly jelenik meg az ajkaimon, mert én most szeretnék vele egy kicsit többet is, mert ki tudja mikor voltunk együtt, de nem tegnap az is biztos. Kicsit próbálom feltüzelni azzal, amit a fülébe suttogok, de olyan dolgot mond, amire csak nyögni tudok. Nyitva is marad a szám és nagyokat pislogok rá, hogy ezt komolyan mondta-e. Nem is bírok megszólalni. Azzal, hogy kipattan mellőlem, nagyon is komolyan mondta. Komolyan nem értem Charlottet.
- Bocs, hogy vágyok a barátnőmre... - Morgok és visszafekszek a hátamra. Pedig azt hittem, hogy egy kicsit elszórakoztatjuk egymást, aztán összebújva még megannyi dolgot tehettünk volna. De tényleg nem értem, hogy mi baja és miért ennyire szigorú, elvégre nem műtötték ki a lépem, nincs semmi bajom, csak kék-zöld foltos a szemem.

» Chad&Charlotte együtt töltött estéje
» Charlotte & Chad - Készülődve a pici romantikára
» Chad & Charlotte - melegfürdőzés
» Charlotte és Chad - hazaérve az ékszerüzletből
» Charlotte és Chad - A nagy aggódás

Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Chad és Charlotte - ÚRISTEN BETÖRŐ!! vagy mégsem?!

Similar topics

Similar topics